2016. április 19., kedd

40.rész


Megválaszolatlan kérdések



  A félelem mindennapi egy ember életében. Lassan jobban ismerjük ennek az érzésnek a jelentését, mint magának az életnek. Nem telik el úgy egy nap, hogy ne tartanánk valamitől. Nap, mint nap tartunk attól, hogy csalódást okozunk egy számunkra fontos személynek. Vagy attól, hogy nem felelünk meg az elvárásoknak és ezért majd másképp tekintenek ránk. De ugyanekkor ott van az a félelem is, hogy előbb szólalunk meg, mint gondolkodnánk és olyan embereket bántunk meg, akiket sosem akartunk, csak az adott helyzet miatt sikerült megtennünk. Hát a bennem élő félelem ezekhez hozzá sem hasonlítható. Én most nem az élet apró dolgai miatt aggódom, hanem egy igenis nagy dolog miatt, ami ha balul sül el, akár az egész életemet is felboríthatja, még ennél is jobban. Bár mindenki mellettem áll abban, hogy elmeséljem, én mégis tartok tőle. Nem csak azért, mert tönkre is tehet, hanem ez pont az a téma, amiről sosem tudok beszélni... elkezdem, de sosem vagyok képes befejezni, ezért történt meg az, hogy még egyszer sem jutottam a történet végére, ezért nem tudja senki a teljes igazságot.
  Anya és Gemma támogatása az elmúlt napokban, sokat jelentett számomra. Mellettem voltak és próbáltak jobb kedvre deríteni, ami rövid időn belül sikerült is nekik. Gemma tudta, hogy mire van szükségem, bár én teljesen nem voltam benne biztos, míg meg nem tapasztaltam. Örülök, hogy elmondtam anyának, hogy Libby terhes volt, ahogy azt is, hogy megmutattam neki a levelet. Nem sírt, sokkal erősebb volt, mint azt én gondoltam, ellenben velem. Kisírtam magam a vállán, megnyugtatott a közelsége, jobban éreztem magam, hogy végre valaki megvigasztalt, aki előtt sosem szégyelltem gyengének mutatni magam, hiszen látott a legjobb és a legrosszabb pillanataimban is. Ő az a személy számomra, aki mindig menedéket jelent. 
  Már csak pár óra van a találkozóig, én pedig egyre jobban izgulok. Persze próbálják velem elhitetni, hogy minden rendben lesz, hogy semmi sem fog kitudódni, amit én tényleg próbálok elhinni, de nem megy. Egy részem, rosszat sejtett, én pedig el sem tudom képzelni, hogy mi lehet az a rossz, a történtek után. Félek, hogy hiába biztat mindenki azzal, hogy öntsem ki a szívem, a végén emiatt lesznek problémáim. Próbálom meggyőzni magam, hogy csak én mesélem ezt be magamnak, mert nem egy kis lépés ez egy ember életében, de nem tudom elfogadni. Valami történni fog, amit érzek is, csak azt nem lehet tudni, hogy micsoda.
  Emlékszem mit éreztem, amikor először jártam ezen a helyen. Tisztán emlékszem, hogy nem akartam itt lenni, de elfogadtam az ajánlatot, hiszen ez jelentette számomra a szabadságom. Ha ide bejárok, akkor engedtek csak ki onnan, ahová sosem kellett volna bekerülnöm. Bár ennek a helynek is köszönhetek egy két dolgot, mint például a Brittel való megismerkedésem. Ha nem kerülök ide, akkor soha az életbe nem találkoztam volna, a nagyszájú mégis érzékeny lánnyal. Nem lelhettem volna szorosabb barátságra, Andrew-val és nem jöhettem volna rá, hogyan kell megnyílni másoknak. Ez a hely sok mindent adott nekem, de ebben a pillanatban sok mindent veszíthetek is. Amit itt kaptam, el is veszíthetem, ha rosszul alakulnak a dolgok a mai nap folyamán. 
  - Tessék - szólt ki Andrew, miután kopogtatok az ajtóján. - Hát megjöttél - mosolyog rám - azt hittem, hogy csak viccelsz, amikor bejelentetted tegnap este, hogy ma szeretnél itt lenni és beszélni.
  - Andrew, mond, hogy nem azért hívtad ide hamarabb, hogy csoportos terápiát tarts nekünk, mert akkor én most szépen lelépek és eszem ágába sem lesz visszajönni - hallok meg egy határozott hangot, mire tekintetem egyből az apró lány felé kapom. - Te meg ne vigyorogj így rám! - csattan fel.
  - Nyugalom, ki és be, Brit. Már mondtam neked, hogy a hisztiddel semmit sem érsz el. 
  - Én is örülök neked - szólalok meg. - És nem Andrew hívott hamarabb, csak kezdenem kellett valamit magammal, mert nem tudtam egy helyben ülni, így hamarabb jöttem.
  - Én meg hányszor mondjam el neked, hogy nem tudok nyugodtan ülni, míg semmit sem haladnak annak a nyomorultnak a felkutatásával? - áll fel, majd fordul dühösen Andrew felé, figyelmen kívül hagyva a közbeszólásom. - Nem vagyok az a lány, aki beletörődik, hogy ebben a hülye városban basznak a felkutatására.
  - Milliószor megmondtam, hogy ne beszélj így - sóhajt fel dühösen. - Nem tehetsz semmit, fogadd már el, hogy ez nem a te dolgod.
  - Te ezt nem értheted - akad ki. - Fogalmad sincs róla, hogy mi volt. Unom már, hogy ahányszor csak 'meglátogatlak' folyamatosan ide lyukadunk ki. A francba is Andrew, elegem van, hogy el vagyok felejtve, mintha egy apróság lenne az ügyem. Figyelmet akarok, azt akarom, hogy nyugodt legyek, mit kell ehhez tegyek, megpróbáljam megölni magam? 
  Eddig próbáltam figyelmen kívül hagyni a szócsatájukat, egészen eddig a pillanatig. Van egy határ, amit Brit nálam most átlépett és lehet, hogy nem szép dolog beleavatkozni a másik ügyébe, de ebben a pillanatban leszarom. 
  Karjától fogva magam felé fordítom, mire szikrázó szempárral találom magam szembe. Egész teste remeg a dühtől és a félelemtől.
  - Ilyet soha többet ne mondj - nézek mélyen a szemeibe. - Ezt nem akarom többet meghallani, sem tőled sem mástól, értve vagyok? Bármi van, ez nem megoldás, ez kurvára nem megoldás, hanem inkább menekvés. Nem akarok ilyet többet hallani, tőled - suttogom. Éppen folytatnám a hegyibeszédem, amikor észreveszek valamit a tekintetében. Csillognak a szemei, de most nem a dühtől. - Hé - szólalok meg lágyabban - ne csináld ezt.
  - Te sem értheted, hogy miért teszem, ahogy senki sem! - rázza meg a fejét, továbbra is erősnek mutatva magát. - Nem értheted, én pedig nem fogom elmagyarázni, de azt meg kell értened, hogy nem tudok beletörődni, hogy senki sem foglalkozik azzal, ami velem történt...
  - Nem is kell - húzom magamhoz közelebb. - Nem kell elfogadnod, kérdezd Andrewt, én sem tettem, de még csak meg sem fordult a fejembe egy ilyen hülye terv, amit az előbb te mondtál.
  - Mit szólnál egy másodálláshoz, amikor Brit meglátogat? Úgy látom, te hatással vagy rá és valamennyire képes vagy leállítani, amikor én lassan már jön, hogy falramásszak tőle, pedig türelmes ember vagyok - nevet fel kínosan Andrew.
  - Nincs rám hatással! - morogja. - Egyszerűen csak összezavar és elvesztem a fonalat.
  - És már mindketten tudjuk, hogy miért van ez - néz rá komolyan. - Hiába tagadod, vagy próbálod elhitetni velem, hogy nem, nem vagyok hülye, erre képeztek ki és igen jó vagyok a szakmámban. 
  - Tudnom kellene valamiről? - váltogatom közöttük a tekintetem.
  - Az ég adta világom semmit - forgatja meg a szemeit Brit. - Andrewnak csak túl élénk a fantáziája és imádja basztatni a betegeit.
  Ez szavát sem hittem el. Lehet, hogy nem értem miről van szó, de egy valamiben biztos vagyok, Andrew bármit is mondott Britnek, az igaz, hiszen eddig még egyszer sem tévedett, és nem hiszem, hogy pont nála történne meg először, akit már évek óta ismer. De ebben a pillanatban nem tudtam ezzel foglalkozni, hiszen már alig maradt fél óra a kezdésig, én pedig még mindig nem tudom, hogyan is kéne nekikezdenem. Bár ezt feleslegesen tervezem el, hiszen abban a pillanatban biztosan nem fog semmi sem eszembe jutni. Improvizálni fogok.
  - Miért vagy ilyen ideges? - szólal meg Brit, miután mindketten már a teremben ülünk azon a bizonyos kanapén, ahol megismerkedtünk.
  - Nem vagyok az - motyogom. 
  - Aha, persze - nevet fel. - És ezt pont nekem akarod beadni, aki itt ül melletted és látja, ahogy a lábad megállás nélkül mozog. Ez két dolgot jelent, ideges vagy, esetleg türelmetlen. Elfelejtetted, hogy én olyan családban nőttem fel, ahol ezt megtanulja az ember egy idő után. 
  - Majd megérted az egészet, amint vége lesz mindennek - fordulok felé.

***

  Már csak percek vannak a kezdésig. Lassan az egész terem megtelt a már megszokott személyekkel. Brit nyugodtan fekszik mellettem a kanapén, lábait az ölembe helyezve, hiszen ő szokásához hűen most sem fog megszólalni, ellenben velem, aki most bepótolja az elmúlt órákat. Emlékszem, hogy régebben volt egy kisebb kezdésem, próbálkozásom, de semmit sem értem vele, nem jutottam sokra, de most muszáj lesz. Most nem állhatok meg. Erős vagyok, elhatározva jöttem el erre a terápiára és úgy fogok kimenni azon az ajtón, hogy nem okoztam sem magamnak, sem másoknak csalódást.
  Nem lesz könnyű feleleveníteni az emlékeket és beszélni is róluk, de muszáj megtennem. Vissza kell mennem a múltba, ahhoz a naphoz, amikor minden kezdődött, egészen addig a napig, míg mindennek vége lett. Be kell avassam magam is az összes részletbe, le kell zárjam ezzel a pár sorral a múltam, hogy képes legyek egy új fejezetet nyitni az életembe, ahol talán teljesíthetem majd a kívánságát. Ahol lehetek még az a fiú, aki voltam.
  - Ahogy látom, lassan mindenki megérkezett - szólal meg Andrew. - Örülök, hogy egy régi barátunkkal is újra találkozhatunk - biccent felém. - Mielőtt még belekezdenénk, szeretném, ha mesélnétek nekem, hogy vagytok?
  Nem igazán figyeltem a kisebb csoport beszélgetésére. Ha akartam sem tudtam volna összpontosítani. A gondolataim akörül forogtak, ami bármelyik percben elkezdődhet, ami életem talán egyik legnehezebb lépése lesz, ami elől már nem futamodhatok meg, hisz oly közel van a cél, csak pár lépés és már el is érem. Ha most állok le, akkor az már a gyávaság legmagasabb pontja lenne.
  - Ahogy látom, mindenki elég szépen teljesített a héten, esetleg szeretne valaki jobban megnyílni a jelenlevők közül? - kérdi Andrew. Mindannyian tudjuk, hogy csak mi ketten nem beszéltünk még az ittlétünk okáról, ezért jogosan fordulnak hozzánk. Mély levegőt véve, hunyom le a szemeim majd engedem ki a benntartott levegőt és tekintek a többiekre.
  - Egy apró részem még vitatkozik velem, viszont ebben a helyzetben szeretnék én nyerni. Nem engedhetem, hogy a gyáva énem győzzön fölöttem, ha már eljutottam idáig. Nem azért esik nehezemre erről beszélni, mert nem akarok, erről szó sincs... csak az eddigi próbálkozásaim ismerősök számára, mindig kudarcba fulladtak. Elkezdeni mindig sikerült, de befejezni már kevésbé...
  - Talán pont az volt a baj, hogy egy ismerősnek próbáltad előadni - bíztat Andrew, én pedig egy apró bólintással jelzem, hogy benne vagyok. - Hallgatunk, Harry.
  Kíváncsian fordulok a mellettem ülő Brit irányába, aki összeráncolt homlokkal méreget. Ő nem igazán érti, hogy miről van szó, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy eddig nem is figyelt, csak akkor kapta fel a fejét, amikor meghallotta a hangom, hiszen hozzá volt szokva, hogy én sosem beszélek. 
  - Egész idáig azon gondolkodtam, hogyan kezdjek neki, de ezt nem lehet eldönteni, hiszen az ember amikor oda jut, hogy most mesélnie kell, mindent elfelejt, és ugyanúgy a nulláról indul, mint előtte. Most pont úgy érzem magam, mint egy személy, aki az unokáinak meséli az élete történetét azzal a kivétellel, hogy az én sztorim nem happy end-el végződik, és nem is egy szép történet, bár vannak szép részei is, de a legfontosabb része nem az... A legelején kellene kezdenem, azon a napon, amikor megváltozott az életem, és bár évekkel ezelőtt volt, még most is tisztán emlékszem minden egyes percére. Már reggel nem voltam jó passzban, a betegség mindig kibírhatatlanná tett és persze ezen az sem segített, hogy az egész bagázsból csak én hűltem meg. Ilyenkor minden emberben felmerül, hogy miért pont én, miért nem egy másik emberke? Hát bennem is felmerült. Okát egészen az esti koncert végéig nem értettem meg, amíg el nem értem a buszunkhoz. Akkor még nem is gondoltam erre, de az idő teltével egyre biztosabb lettem benne, hogy azért hűltem meg én, mivel nekem kellett megtalálnom a buszon rejtőzködő angyalt. Semmit sem tudtam róla, igazság szerint az első percben még azt hittem, hogy egy rajongó, aki szeretne elbújni a buszon, hogy velünk tarthasson, de ez akkor megváltozott, amikor az arcára néztem. Az orcáját egy karcolás borította, szemei kisírtak voltak és rettegett, nagyon rettegett valamitől. Tőlem is félt, de végül mégis a karjaim között aludt el, ennek köszönhetően pedig a buszon ragadt, mivel a többiek nem gondoltak arra, hogy nekem újabb látogatóm van...Kiborultak és nem akarták elhinni, hogy ismét sikerült valakit felszednem, amikor elvileg beteg voltam, de nem tartott sokáig, hiszen Libby jelenléte rájuk is ugyanúgy hatott, mint rám. Eszünk ágába sem volt őt elküldeni, pedig megtehettük volna, de mind azon voltunk, hogy a lány velünk maradjon, hiszen tudtuk, hogy valami nincs rendben vele, valami elől menekül. A többiek legnagyobb meglepetésére, bennem bízott meg a legjobban, pedig pont én vagyok az, aki akkoriban kihasználta a lányokat, de őt eszem ágába sem volt. Az első perctől féltettem és aggódtam érte. Úgy éreztem, hogy meg kell védenem. Nagy nehezen mindenki belement, hogy velünk maradjon abban az egy hónapban, még ő is, pedig igazán nehéz volt meggyőzni róla. De az idő teltével rájöttem, hogy nem csak menekül és fél valaki elől... problémái voltak az érintéssel. Eleinte nem értettem, csak feltételezéseim voltak, próbáltam kiszedni belőle, de ezzel csak azt értem el, hogy távolabb kerüljön tőlem... Nem egy alkalommal sírt a karjaim között, amiről a többiek nem tudtak, mert ő nem szerette volna... rémálmai voltak. Aztán egyik alkalommal, amikor már közelebb kerültünk egymáshoz, amikor már úgymond egy részem tudta, hogy ez a lány életem szerelme, történt valami. Azt kérdezte tőlem, hogy a tetteimet azért tettem, mert azt szeretném, hogy ő viszonozza számomra. Nem értettem, hogy mire értette, de nagy nehezen elárulta, amire hamarosan ki is térek. Kísérleteket tett és egyre merészebb lett, ami csak szorosabbá tette a kapcsolatunkat. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor hazafelé tartottunk, és Laylahoz igyekeztünk a kórházba, akkor tudtam meg az igazságot, és utána már csak kiegészítést kaptam lassan... Nem tudtam felfogni, hogy volt képes ezt tenni vele a saját apja és barátja. Próbálom nem úgy mesélni, hogy érthetetlen legyen, de nem lesz könnyű. A barátja, az a bizonyos személy, akiért ma is folyik a kutatás csak nem ezért az okért, hanem gyilkosságért, kihasználta Libbyt, de nem csak ő, hanem a saját apja is. Magának húzott belőle hasznot, hiszen ő mindenről tudott és bele is egyezett. Tönkretette a saját lánya életét és nem is érez miatta bűntudatot, vagy ha mégis, akkor igazán jól titkolja. Úgymond tudott a saját lánya elrablásáról és nem tett ellene semmit sem, hagyta, hogy elvigyék, és olyan dolgokra kényszerítsék, amit egy igazi apa soha a büdös életbe nem engedett volna, akár az élete árán is megvédte volna, ha teheti, de ő nem tette. Sok más lánnyal együtt, Libbyt egy olyan helyre vitték, ahol "kiképezik" hogy azt tegye, amit kérnek tőle, hogy semmit se utasítson vissza, hogy tudja mit vár tőle el egy férfi, hogyan viselkedjen vele. Amit persze, ha nem tart be vagy visszapofázik, akkor megbüntetik. Itt sem volt másként. Hosszú ideig küzdött érte, aminek az lett az oka, hogy verték őt, nem is kicsit. Ő úgy mesélte nekem, hogy olyanok voltak, mint az állatidomárok, én nem szeretem ezt használni, mivel csak rohadtul felhúzom rajta magam, és szeretném kitépni a helyéről Kit szívét. Olyan traumát élt át hosszú időn át, ami egy életre nyomot hagyott benne. Félt az érintéstől, kikapcsolt az agya és úgy csinált, mintha minden egy betanult mozdulat lenne, amit nem egyszer tapasztaltam nála. Annyira benne maradtak a múlt sérelmei, hogy nem tudott nyugodtan aludni. Minden zajra felkapta a fejét és attól félt, hogy bármikor megtalálhatják. Után azért okolta magát, mert azt gondolta, hogy minket is bajba sodor a jelenlétével, ami nem volt igaz, hiszen mi képesek voltunk magunkat megvédeni. Amiután megtudtam, azt szerette volna, hogy ne tegyek semmit, hagyjam annyiban és örüljek, hogy már itt van velem, de persze én bosszút akartam, bár sokkal később kezdtem neki, mint terveztem, de megtettem. Közben kiderült, hogy megfenyegették őt, és így érte el, hogy teljesítse a kéréseiket. Meg akarták ölni a számára fontos embereket, az öccsét, akit általam láthatott újra, aki a világot jelentette neki. Végül muszáj volt beletörődnie, hogy nem tud változtatni a sorsán és engedte, hogy uralkodjanak fölötte. Valami csoda folytán, mellettem biztonságban érezte magát, mindig azt mondta, hogy neki elég az, ha én ott vagyok, nem kell elkapják őket, neki elég vagyok csak én - nagy levegőt véve, folytatom a mondókám. - A többieknek nem akart róla beszélni, amit meg is értettem, viszont a sors ezt sem engedte meg neki. Az egyik bulin, megjelent Kit és vele egy lány, akiket sajnálatos módon Libby kiszúrt, összetört és muszáj volt a többieknek magyarázatot adni, így elmondta nagyjából miért történt az ami. Kiakadtak, a lányok kiborultak. Mi a többiekkel pedig elhatároztuk, hogy ezt nem hagyhatjuk annyiban és eldöntöttük, hogy megkeressük kerüljön bármibe is, persze ezt mind úgy, hogy Libbynek nem említettük. Viszont a tervünk nem sikerült valami jól, hiszen alig volt egy-két nyomunk, de nem adtuk fel, még akkor sem, amikor Libby rájött, mivel meghallotta, ahogy beszélgetünk. Folytattam, hiszen csak az volt a szemem előtt, hogy ő biztonságban legyen. Annyi minden történt, annyi mindent éltünk át, hogy úgy éreztem eljött végre az ideje a boldogságnak is. Szerettem azt a lányt, bármit képes lettem volna érte megtenni, és ezt ő is pontosan tudta. Ha azt kérte volna tőlem, hogy szálljak ki a bandából és csak vele foglalkozzam, azt is megtettem volna. Ő volt életem szerelme, aki öröké az marad majd, történjék bármi is, a szívem elzárt részében, így elterveztem valamit arra a bizonyos estére. Elhatároztam, hogy megteszem, pedig nem kicsit féltem tőle, de persze minden balul sült el... Meg akartam kérni a kezét, meg akartam neki mutatni, hogy mennyire szeretem, de nem volt rá esélyem, hiszen veszekedtünk. Megtudta, hogy még kutatunk, megfenyegettek, és ő döntés elé állított, hogy vagy őt választom vagy a kutatást. Én a köztes utat szerettem volna, de nem hagyott időt végiggondolni, bár tudom, hogy egyből rá kellett volna vágnom, hogy ő fontosabb mindennél, de erre csak akkor jöttem rá, miután kilépett az ajtót és elhagyta a házat, ezzel együtt az életem is. Akkor láttam utoljára és nem mondtam neki, hogy szeretem, nem csókoltam meg... úgy váltunk el, hogy nem békültünk ki. Sokáig magamat okoltam a távozása miatt, néha még most is, hiába tudom, hogy nem tehetek róla, hiszen akkor is megtörtént volna, ha nem pont akkor, csak később, mivel nem lehet őket leállítani. Depressziós lettem, sőt néha még most is úgy érzem, hogy nem gyógyultam ki belőle, de már egyre jobb úton haladok. Andrew és az intézetben töltött idő segített, még ha az elején nem is éreztem így, már látom a hatását. Az elmúlt napokban viszont megtudtam valamit, ami majdnem elérte, hogy újra a padlóra kerüljek, igazán kevés kellett hozzá... Kiderült, hogy nem csak őt veszítettem el, hanem a gyermekem is, akiről nem is tudtam. Akkor akarta nekem elmondani, azon az estén, amikor én a kezét akartam megkérni, de nem tette, mert közbejött a fenyegetés, pedig akkor nem is kellett volna gondolkodnom, hogy mit választok, bár így sem lett volna szabad. Elveszítettem életem szerelmét és a gyermekem is... Ami a legjobban zavar, hogy a rendőrség meg sem próbál semmit se tenni, én és a barátaim próbálkozunk és ennek nem így kellene lennie. Nem tudom úgy magam valamin túltenni, míg le nem záródik az ügy, amint elkapták sokkal könnyebb lesz pontot tennem az I-re. Tudom, hogy ő mit szeretne. Tisztában vagyok vele, hogy nem szeretné, ha örök életembe gyászolnám őt és boldognak akarna látni úgy, hogy lezártam a múltam és képes vagyok új fejezetet nyitni, de nem egyszerű... úgy érzem ez volt az első lépés a múltnak a lezárásában. Ez, hogy elmondtam mindenkinek a történetem, az okát, amiért itt vagyok...
  Alig fejezem be a mondandóm, hangos zokogásra kapom fel a fejem. A mellettem ülő lány, kezét szája elé kapva pattan fel a helyéről, majd rohan ki a szobából. Döbbenten nézek utána, fogalmam sincs, hogy mit történt, de abban biztos vagyok, hogy nem most kezdett neki, csak én vettem most észre. Andrew felé pillantok, aki szomorúan néz rám, majd az ajtó felé biccent. 
  Gyors léptekkel indulok a lány után, akit az ajtó mellett találok meg, a földön ülve felhúzott lábakkal. Hangosan zokog, nekem pedig a szívem szakad meg. Pont ezt akartam elkerülni, ettől féltem a legjobban. Éreztem, hogy valami rosszul fog elsülni, de azt nem gondoltam volna, hogy Brit lesz az. 
  - Kérlek ne sírj - húzom magamhoz, mire ő ficánkolni kezd. Bármilyen erősen is szorítom magamhoz, nem érek el vele semmit, továbbra is akar kerülni a karjaim közül. - Nyugodj meg - suttogom.
  - Ne... - próbál eltolni magától. - Kérlek, engedj el - sírja.
  - Nem, te sem gondolod komolyan, hogy ilyen állapotban el foglak engedni, nyugodj meg.
  - Csak hagyj magamra egy rövid időre, Harry - emeli rám könnyáztatta arcát. - Csak egy rövid időre.
  - Miért? - lazítok a szorításomon.
  - Magányra van szükségem - néz a szemeimbe.
  - Harry - szólít meg Andrew - hagyd őt most magára - kér meg.
  - Mi van? - állok fel. - Te is látod, hogy nincs jól. Bunkó lennék, ha most fognám magam és magára hagynám, mikor látom, hogy szüksége van valakire.
  - Igen, szüksége van valakire, de nem rád - jelenti ki Andrew.
  - Mi az, hogy nem rám? - akadok ki. - Elárulnád nekem, hogy miért érzem azt, hogy te tudsz valamit, amit nekem nem mondasz el? Éppen most kürtöltem világgá a magánéletem, amitől ő sírógörcsöt kapott, nem fogok lelépni, ha nem adsz rá jó magyarázatot!
  - Magányra van szüksége, Harry! Fel kell fognod, hogy ezt nem én kell neked elmondjam, hanem ő, ha úgy érzi.
  - Mit kell nekem elmondani? - fordulok felé.
  - Én... nem akarok róla beszélni, te pedig mehetsz a francba! - böki meg Andrewt, miután feltornázta magát. - Hogy tehetted ezt? Tudtad, mégsem mondtál semmit! A francba is, egy barom vagy, igen egy barom vagy Andrew - fordul sarkon, már éppen indulna, amikor elkapom a karját.
  - Nem akarom, hogy így elmenj - nézek rá szomorúan, de egyben dühösen is.
  - Jól lesz - biztosít róla Andrew.
  - Szerintem erről most ne próbálj se engem meggyőzni, sem őt - vágom rá. - Miért nem lehet sosem válaszolni a rohadt kérdéseimre? - vonom kérdőre.
  - Időben választ fogsz rájuk kapni...


Sziasztok! Tudom, hogy kicsit unalmas lett, de próbáltam elrejteni benne néhány apróságot, amit remélem észrevetettek, bár annak talán jobban örülnék, ha mégsem és csak a következő évadban derülne ki. Itt a hangsúly az elején lévő párbeszédben és a végén lévőn van. Remélem tetszett az első évad és a másodikban is velem tartottok. Nem tudok biztosan mondani, hogy mikor kezdem el, de ígérem, hogy nagyon sokat nem foglak vele húzni titeket, viszont az érettségi miatt biztosat nem ígérhetek. Köszönöm azoknak, akik eddig velem tartottak és a bíztatásokat is! Csodásak vagytok, remélem a következő évad, ami már két szemszögből fog játszódni és sokkal izgalmasabb lesz, aminek már a jelen lesz a központja, is ennyire fog tetszeni, vagy akár még ennél is jobban. Kitartást mindenkinek a sulihoz! További szép délutánt!

9 megjegyzés:

  1. Én gondoltam az elejétől hogy Brit is Kit "kezében" volt úgymond ... :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én ezt még egy szóval sem mondtam ki konkrétan, szóval még bármi megtörténhet :)

      Törlés
  2. Lehetelen nem észre venni azokat az apróságokat! Főleg, ha már az elején tudtad, hogy biztos ez a helyzet. Alig várom, hogy folytasd!
    Megtaláltalak Wattpadon is!

    U.i.: sok sikert az érettségihez! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pedig én reménykedtem, hogy kevesen veszik észre az apró jeleket :( de nem baj, még tartogatok nektek meglepetéseket, sokat! Igen ott is regisztrálva vagyok és fut egy történetem, amit csak ott írok.
      Köszönöm!

      Evelyne xx.

      Törlés
  3. Szia :) Most végeztem a bloggal és imádom nagyon jól írsz :)
    Egyik kedvenc blogom :))
    Miért érzem úgy ,hogy Libby nem halt meg ? Ez előfordulhat ?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úgy, hogy vérben úszva találtak rá? Lehetetlen. Semmi valóságalapja sem lenne...

      Törlés
    2. Szia! Köszönöm, örülök, hogy a kedvenceid közzé tartozik. <3
      Ismertek, tudjátok, hogy nálam bármi megtörténhet, éppen ezért hagylak most titeket kétségek között :)) de szeretlek titeket, remélem tudjátok.

      U.I.: Hapcii ki tudja mi jár az én fejemben, nálam a lehetetlen sosem lehetetlen, ennek is sok értelme volt, na mindegy. Majd meglátjátok mit tervezek!

      Evelyne xx.

      Törlés
  4. Làttad PLL-t erre simàn van magyarâzat.... Mi van ha van egy ikre ? És nem esett ròla szò hogy Libbynél a halála utàn megàllapîtottàk volna ,hogy terhes (és ezt meglehet àllapitani)... Szòval bàrmi lehetséges

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tetszenek az ötleteitek, komolyan mondom, de nem mondok az én ötleteimről semmit, majd megtudjátok őket!

      Törlés