39.rész

Végleges búcsú

  Nem kellene haragudnom Louisra, hiszen jogosan tette fel a kérdését, de a francba is, dühös vagyok. Dühös vagyok, mert nem csak benne merült fel ez a lehetőség, hogy őt próbálom vele pótolni, hanem bennem is. Igaz csak egy rövidke időre, de az éppen elég volt ahhoz, hogy fejfájást okozzak magamnak. Nem gondolhatok ilyenekre, és másnak sem lenne szabad, mivel ő pótolhatatlan. Nem lehet csak úgy lecserélni életed szerelmét, mint egy játékot például. Ott még érvényes, hogy egy régi ócska játékot lecserélsz egy újra, ami sokkal menőbb, de itt nem egy ilyen apróságról van szó, hanem egy személyről. Életem szerelméről. Az igaz szerelmeket nem lehet lecserélni, hiszen abból csak egy van. Azt még el tudom képzelni, hogy találsz egy másik lányt, akit képes vagy szeretni, de ő sosem lesz az a lány, akit először szerettél. Sosem fogja átvenni az első helyet a szívedben, míg élsz csak második lehet, neki pedig ezt el kell fogadnia, viszont nálam még csak ez a lehetőség sem áll fent. Nem vagyok benne szerelmes, nem is érzek iránta semmit sem, ami arra utalna, hogy lehet ő lesz az, akit képes leszek Libby után magam mellett tudni. Az, hogy jól kijövök vele, hogy megnyugtat az nem azt jelenti, hogy már szeretem. Egyszerűen csak jó érzés, hogy újra törődhetek valakivel, lefoglal és eltereli a figyelmem. Azt nem tudhatom, hogy mi játszódik le Britben, de biztos vagyok benne, hogy nem érez irántam semmit. Ha így lenne, azt észrevenném, hiszen emlékszem, hogy régen mindig kiszúrtam, ha valakinek bejöttem és biztos vagyok benne, hogy még most is sikerül, szóval ezért nem kell aggódnom. Brit is csak úgy tekint rám, mint egy segítőre, ahogy én is rá. Ő csak egy segítő. Ez nevetséges. Ahogy kiejtem a gondolataimba, hogy segítő úgy érzem, mintha csak kihasználnám őt. Kihasználnám, hogy ne arra gondoljak, ami összetör, kihasználom, hogy én jobban érezzem magam, de a francba is, ha ez így van, akkor ez fordítva is igaz kell, hogy legyen. Nem csak én vagyok az, aki hasznot húz a másikból, hanem ő is. Ő is ugyanúgy kihasznál, hogy jobban érezze magát, mint ahogy én őt. Ami nem helyes, de az ember nem mindig teheti azt, ami helyes. Néha ki kell bújni a szabályok alól, és azt tenni, ami nekünk jó, nem ami a közösségnek. Önzőnek is tudni kell lenni, csak ismerni kell a határokat. Tudni kell, hogy mikor kell leállni.

  Annyi minden kavarog a fejemben, hogy lassan már azt sem tudom, hogy melyik a jobb és melyik a bal kezem. Úgy érzem, hogy olyan vizeken járok, ahol nem lenne szabad, ahol az ember képes olyan utakra tévedni, ami tilos lenne. Nem lenne szabad ilyen állapotban döntést hoznom, hiszen abból sosem jön ki semmi jó. Le kell zárnom a múltam, képesnek kell rá lennem. Eltelt több, mint egy év. Ha másoknak ennyi idő elég, akkor nekem is elégnek kell lennie. Képes kell rá legyek, mert ha nem teszek valami, annak érdekében, hogy nekem könnyebb és jobb legyen, akkor vissza fogok esni és azt nem engedhetem meg. Az csak rontana mindenen, ahogy az is, ha nagy valószínűséggel, ha kiadnám magamból... 

  Nem attól félek, hogy megtudják azok az emberek, akik terápiára járnak, hanem attól, hogy az a lány, aki már így is össze van törve, a történet utána jobban össze fog, és én azt nagyon nem szeretném, hogy ennek én legyek az oka. Nem tudom, hogy mi történt vele, hiszen még semmit sem mondott róla, és ahogy látom, nem is igazán áll szándékában. Nem tudom mit kellene tennem. Innen is látszik, hogy törődöm vele, hiszen ha nem beszélek, akkor azt miatta fogom tenni, de mennyire érné meg ez nekem? Ha nem beszélek? Hiszen lehet, hogy egy másik embernek segítek vele, de a francba is magamnak csak ártanék. Louis azt mondta, hogy itt az én érdekeim kell néznem, hogy nekem jobb legyen, de akkor miért van bennem az az érzés, hogy ezzel őt összetöröm, és az nem lenne helyes? Miért nem tudom azt mondani, hogy leszarom, meg kell tennem lesz, ami lesz? Miért akarom, hogy neki jobb legyen, még akkor is, ha nekem nem lesz az? Ez rohadtul megrémiszt, hiszen az ember csak akkor szándékozik ilyet tenni, ha az a személy fontos számára. Számomra ennyire fontos lenne? Ennyire, hogy inkább azt nézem neki mi lenne jó, mint nekem? Ez baromság! A francba is nem nézhetem így a dolgokat, mert ebbe beleőrülnék. Le kell zárnom a múltat és ki kell magamból adnom mindent, minden apró titkot, amit rajtam kívül senki sem tud. Ha jobban összetörik, akkor mellette leszek, míg helyre nem jön, de nem tehetem azt magammal, hogy hallgatok, el kell mondanom, még akkor is, ha az egyik részem majd le akar állni a történet kellős közepén. Nem fogom engedni neki, hogy ő uralkodjon felettem én leszek az, aki döntést hoz, nem pedig a beszari énem. Én leszek az, Harry Styles, aki nem fél semmitől, aki képes mindenbe beleütni az orrát hiába tudja, hogy az nem mindig sül el jól, de ennek a vége az lesz, számomra biztosan.

  - Ugye tudod, hogy nem akartam rosszat azzal, amit mondtam? - szólal meg bűnbánóan Louis. - Tényleg nem azért mondtam, amit, de én így látom...

  - Tudom - sóhajtok fel. - Nem az zavart igazából, hogy ezt mondtad, hanem az, hogy ez bennem is megfordult már... Nem lett volna szabad, ezt nem tehetem meg vele...

  - Nincs ebben semmi rossz, Harry - küld felém egy biztató mosolyt. - Nem rossz, ha felmerül benned, hogy talán így van. Lehet, hogy te annak érzed, de nem az. Ő sem szeretné azt, hogy a hátralévő életedben egyedül légy, hidd el nekem. Ezzel biztosan felhúzlak majd, de ki fogom mondani, mert te is tudod, hogy így van. Ő azt akarná, hogy gyászold meg, fogadd el, hogy elment, majd éld tovább az életed egy másik nő mellett, aki akár Brit is lehet...

  Legszívesebben behúznék neki egyet, hiába tudom a szívem mélyén, hogy ezt kellene tennem. Továbblépni és újra szabadnak nevezni magam, még akkor is, ha teljesen szabad sosem leszek. Örök életemre én sem maradhatok szingli. De ebben a pillanatban még úgy érzem, hogy ezzel megcsalnám őt.

  - Látom, hogy legszívesen behúznál egyet, ha jobban éreznéd magad tőle, akkor csak tessék, de te is tudod, hogy van abban valami, amit mondok.

  - Lou! Ebben a pillanatban én a helyedben befognám - morgom felé sem nézve. - Nem sok kell hozzá, hogy behúzzak egyet, de nem szeretném megtenni, szóval tégy meg nekem egy szívességet és fogd be pár percre!

  - Jó látni, hogy újra beszéltek - szólal meg Liam. - Uhh, történt valami, Harry nagyon úgy fest, mintha szeretne kinyírni valakit? 

  - Mert szeretne is - röhög fel, Louis. - Engem, mert olyat mondtam az előbb, ami igaz, csak ő még tagadni próbálja. De nem bántam meg, hogy kimondtam, mert ez az igazság - néz rám, miközben az utolsó szavakat mondja. 

  - Bármiről is beszéltetek, szerintem jobb lenne, ha egy rövid időre magára hagynánk, mert ahogy látom, nem nagyon tudja magát visszafogni.

  - Kösz, Li - sziszegem a fogaim között. - Jobban jártok, ha most elmentek.

  - Ahogy gondolod, haver, de te is tudod, hogy igazam van - áll fel Louis, én pedig szikrázó szemekkel nézek rá. - Ha most ki is akarsz nyírni, de igazam van, mindenki ezt tenné a helyedben és senki sem haragudhat rád, ha te is megteszed.

  Annyira dühös vagyok! Igaza van, persze, hogy igaza van, de a francba is, dühös vagyok, mivel egy pillanatra elképzeltem, hogy valaki mással vagyok együtt. Hogy más lányt zárok a karjaim közé, és másnak mondom azt a bűvös szeretlek szót, ezzel megcsalva az első szerelmem. Beteg, amire gondolok hiszen nem csalnám meg, mivel halott, de a szívemben ő sosem lesz halott, hiszen ott míg élek ő is élni fog. És más lányok megérintése, mindig azt az érzést fogja bennem kelteni, hogy megcsalom, még akkor is, ha nincs így. 

  Szemeimet behunyva veszek néhány mély lélegzetet, ezzel próbálva lenyugtatni magam. Pár perc elteltével, mire kicsit jobban érzem magam, a táskámból előveszem Libby naplóját és kiveszem belőle a képet. Kettőnk képét, amit az egész könyv elején találtam. Annyira boldogok vagyunk rajta. Így akarok rá mindig emlékezni, ilyen boldognak akarom őt látni és magamat is, bár nélküle ez nem lesz olyan egyszerű. 

  A napló olvasását már befejeztem, de valami azt súgja, hogy még vár rám egy eddig észre nem vett dolog. Ezért újra átlapozom, az utolsó üres lapokat is megnézve. Az utolsó laphoz érve, meglepetten látom, hogy rá van ragasztva egy boríték. A szívem máris összeszorul, hiszen már kezdi előkotorni a sok lehetőséget, hogy mit rejthet az a boríték. Ugye nem az, amire gondolok? Hatalmas sóhajt kiengedve tépem le, majd fordítom meg és olvasom el, amit rajta ír: Az én egyetlen, Harrymnek! Libby kézírása. Valamiért már a hideg ráz, pedig még nem is olvastam el, hogy mi áll benne, de van egy olyan érzésem, hogy ez azért volt a végén, mert csak akkor kell elolvasnom, amikor az egész naplót elolvastam, amikor már tudta, hogy meghalt. Ez egy búcsúlevél... Remegő kezekkel bontom fel, majd veszem ki belőle a fehér lapot és hajtom szét. A dátumra pillantva egyből tudom, hogy ezt azután írta, hogy megtudta, hogy kutakodom Kit után. Ő mondta, hogy nem lesz jó vége, de én nem hittem neki, nem hittem, mert azt gondoltam csak túlreagálja ezt az egészet, de már arra gondolok, bárcsak bíztam volna a szavaiban, bárcsak hallgattam volna rá és akkor mindez nem történt volna meg. Akkor még itt lenne velem. Gyakori pislogással próbálom kitisztítani a látásom, hiszen nem akarom elsírni magam, nem tehetem meg, végig kell olvasnom, haza kell érnem és majd, amikor a családom társaságában leszek, anya vállain akarom magam kisírni. Azt akarom, hogy megnyugtasson majd és próbálja meg velem elhitetni, hogy minden rendben lesz, mert az idő elteltével tényleg minden jobb lesz.

  Könnyes szemekkel fogom leírni neked ezt a pár sort. Nem akarok sírni, nem akarok még csak bele sem gondolni, hogy miért írom ezt a levelet, mert tudom, hogy amikor te ezt olvasni fogod látod majd a könnyeim nyomát, amik elmosták az írásom, s ezzel jobban összetörném a már így is összetört szíved. Nem tudom, hogy kezdjek bele. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, amit eddig nem tettem meg a bejegyzéseimben. Ez a levél olyan lesz, mint egy összefoglaló a kezdetektől, egészen a végsőkig. Ez a levél lesz az, amit nagy nehezen írok neked, mert tudom, hogy amikor elolvasod már sok minden megváltozott. lehet, hogy összevisszaság lesz benne, de nézd el ezt nekem.

  Megint a kezdetekhez térek vissza. Ahhoz a naphoz, amikor felszálltam a buszotokra és elrejtőztem rajta, te pedig megtaláltál. Akkor nem tartottam viccesnek, hogy mit gondoltál rólam, miért vagyok ott, de ma már nevetek rajta, hiszen nézd meg hová jutottunk. Azt hitted egy rajongó vagyok, aki le akar veled feküdni. Nem voltam rajongó, és abban a pillanatban le sem akartam veled feküdni, de az idő múlásával mindkettő megváltozott. Biztonságban éreztem magad veled és a többiekkel is. Felszabadultam, és bár teljesen nem voltam szabad, de melletted képes voltam annak érezni magam. Megnyugtattál és boldoggá tettél. Közel engedtelek magamhoz és képes voltam újra szeretni valakit, pedig megfogadtam, hogy soha többet nem habarodom bele senkibe, de te kivétel voltál a szabályaim alól. Te voltál számomra az a személy, aki megmutatta, hogy amit én addig szerelemnek hittem, nem is volt az. Csak egy apró része volt az egész érzésnek, az igazi teljes szerelmet általad ismertem meg. Általad és a érintésed által. Még itt vagy, még itt vagyok neked de már most hiányzol. Hiányzol, pedig még csak egy szoba választ el tőled. Ebben a pillanatban nagyon-nagyon haragszom rád. Mindig mindent hamar megbocsájtottam. Ezt is képes leszek, de tudom, érzem, hogy ennek ára lesz, ha nem is most, de idővel biztosan. Mindketten keményen megfizetünk majd a tetteinkért, de én egyiket sem bánom, te se tedd majd. Egyet kértem tőled, de te nem tartottad be, ami fáj, de másrészt, nagyon aranyosnak tartom, hogy ennyire meg akarsz védeni tőle, még akkor is, ha ez lehetetlen. Azt akarod, hogy biztonságban legyek, hogy teljesen szabadnak érezzem magam és ezért én csak jobban szeretlek, amit a maradék időmben ki is fogok neked mutatni, amennyire csak tőlem telik. 

  A szerelmünk gyümölcse már megfogant. Bár te még nem tudsz róla. Nem árultam el neked, de már a szívem alatt hordozom. Annyira boldog voltam, amikor megtudtam... szeretném neked elmondani, szeretném ha te is tudnál róla, de félek. A hátralevő időnk már meg van határozva, nekünk csak annyi előnyünk van, hogy ők nem tudnak a babáról, így lehet, hogy még van annyi időnk, hogy hátrahagyjak neked egy hatalmas ajándékot, akiről mindig én jutok majd az eszedbe, akire az elején haragudni fogsz, de nem leszel rá képes sokáig, mert szeretni fogod majd. Bízom benne, hogy a maradék időt, még ki fogjuk bírni mindhárman. Hogy a maradék hónapokat még boldogan tölthetjük el. Hogy, amikor elmondom neked, te is annyira örülni fogsz neki, mint én amikor megtudtam. Csak remélni tudom, hogy annyira fogod szeretni, amiután megszületett, mint én téged. Tudom, hogy nagyon jó apja leszel, biztos vagyok benne, hogy nyugodtan rád hagyhatom az életem értelmét, ha én már nem lehetek mellette. Azt akarom, hogy boldogok legyetek...

  Ha eljön az a nap és én már nem lehetek veled, melletted, mellettetek, akkor ne szomorkodj. Tudom, hogy ilyet nehéz kérni, tisztában vagyok vele, hogy milyen, ha elveszítesz egy szerettedet, hiszen ebben a pillanatban én már azt érzem, hogy elveszíttettelek, pedig még semmi sem történt. Annyira szeretlek, hogy legszívesebben átmennék a másik szobába és a nyakadba ugornék, de nem teszem meg, mert be kell ezt fejeznem, hogy ne maradj búcsú nélkül. Hogy ne érezzem majd magam bűnösnek, hogy úgy mentem el, hogy semmit sem mondtam neked.

  Nem akarok arra gondolni, hogy mi lesz majd ha... de bele kell gondolnom és le is kell írnom neked. Ha eljön az a bizonyos nap, ami teljesen összetör majd téged, meg kell nekem ígérned valamit. Nem fogod hagyni, hogy elpusztítson. Nem fogod engedni, hogy legyőzzön a gyász és a fájdalom. Erős leszel és képes leszel majd felállni a földről. Képes leszel lezárni a múltat, ami összefonódott velem. Képes leszel azt mondani, hogy én már csak egy szép emlék vagyok számodra, akiről sosem feledkezel meg. De kérlek, sőt könyörgöm Harry, ha eljön a nap, amikor képes leszel lezárni a múltat, akkor ígérd meg nekem, hogy nem maradsz magadra, nem fogadsz örök esküt nekem és újra boldog leszel, egy másik lány mellett. Nekem sem könnyű ezt leírni, hiszen arra bíztatlak, hogy valaki mást szeress helyettem, de meg kell tennem, mert ismerlek és tudom, hogy te soha az  életbe nem tennéd meg, még akkor sem ha előtted lenne a tökéletes jelölt. Szóval azt szeretném, amiután az én fejezetem lezáródott, keress valaki, engedd, hogy magával sodorjon valami új és légy boldog, valaki mellett, aki nem én vagyok. Neveljétek fel együtt a gyermekünk, ha megszületik aki megszületik. Neveljétek fel, mintha a sajátotok lenne. Legyetek boldogok és ha úgy érzitek, ha mindketten úgy érzitek, akkor rólam is meséljetek neki. 

  Teljes szívemből szeretlek, de ha én képes voltam ezeket leírni neked, ha képes voltam elképzelni téged egy másik lány mellett, akkor te légy olyan erős, hogy betartod az utolsó kívánságom és boldog leszel és nem leszel magányos, hogy megmutasd nekem, hogy te hűséges vagy hozzám. Lehet, hogy nem hiszed, de fentről vigyázni fogok rád, és nézni fogom, hogyan telnek az évek és te mennyire leszel boldog, és itt és most megígérem neked, ha nem leszel az, akkor el fogom érni, hogy úgy érezd mintha valaki kísértene téged, míg nem teljesíted a kérésem. 

  Az utolsó sorokban már nem is tudom, hogy mit írjak. Nem győzöm elégszer elmondani, hogy mennyire hálás vagyok mindenért, amit értem tettél, mindent. Azért, hogy vagy nekem, azért, hogy szerethetlek, azért, hogy létezel. Te vagy az én egyetlen örök szerelmem. Te vagy az, akinek minden egyes szeretlek őszinte volt. Mindennél jobban szeretlek! SZERETLEK ÉN GÖNDÖRKÉM!

U.I.: Ne felejts el az utolsó kívánságom! 

Örök szeretettel:

Libby!

***

  Ő elég erős volt ahhoz, hogy könnyek nélkül írja végig, de én nem voltam ahhoz elég erős, hogy könnyek nélkül olvassam végig. Biztosan a többiek is látták, hogy valami baj van, de nem jöttek oda és nem is kérdeztek róla, hiszen biztosan látták, hogy olvasok valamit. Már anyáéknál vagyok, éppen vacsorázunk. Tudom, hogy mindketten észrevették, hogy valami baj van, de egyikük sem mondott semmit, amiért hálás vagyok. Nem tudnék róla beszélni, vagy ha megtenném, akkor összetörnék.

  - Ugye tudod, hogy mennyire hiányoztál? - mosolyog rám Gem, miközben a nappaliban ülünk és a tévét bámuljuk. - Ez a két hónap olyan volt, mint két év, nem engedlek el többet pár kilométernél messzebbre - jelenti ki nevetve.

  - Te is hiányoztál nekem - húzom magamhoz. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire, de ahogy hallottam valamit mondani szeretnél nekem.

  - Ne rontsd el a pillanatot - mordul rám. - Még maradjunk így... és addig míg én nem döntöttem, nem szeretnék róla beszámolót tartani, anyának sem kellett volna neked említenie, mert még semmi sem biztos. Inkább beszélgessünk valami másról...

  Tudom, hogy mit szeretne ezzel elérni, hiszen ismerem és mindig ilyen volt. Sosem mondta ki konkrétan, de egy idő után az ember már hozzászokik, hogy mit akar jelenteni, amikor ezt mondja. Azt szeretné, ha elmesélném neki, hogy mi bánt, ha elmondanám, mi törtét össze a mai napon, ha elmondanám az okát, hogy miért állok ismét a sírás határán. Elég erős vagyok, hogy megtegyem? Szeretném, ha mindenről tudna? Szeretném elmondani a családomnak, hogy apa lehettem volna, hogy már rég az lennék, ha nem történt volna meg az a bizonyos nap?

  - Gyere menjünk fel és folytassuk a szobámban a beszélgetést, oké? - nézek a szemeibe, mire ő bólint egyet. - Csak ígérd meg nekem, hogy erős leszel - kérlelem.

  - Ha nem is leszek az - nyel egyet - itt leszel nekem te, hogy megvédj - suttogja.

  - Most én sem vagyok képes megvédeni téged - lehelem, abban bízva, hogy ő ezt nem hallja, bár belül tisztában vagyok vele, hogy minden szavam értette. Közelebb húzódik hozzám, majd egy puszit ad az arcomra és feláll, miközben engem is felránt. 

  - Hová mentek, gyerekek? - szól utánunk anya, amikor a lépcső felé vesszük az irányt.

  - Tesós estét tartunk - mosolyodik el halványan Gem, mire anya lebiggyeszti az ajkát.

  - Ne aggódj, nem egy estét maradok itthon, lesz rá esélyünk nekünk is - mosolygok rá. - De most szeretnék vele beszélni, de ígérem, hogy te is tudni fogsz róla, holnap vagy az elkövetkezendő napokban. Ismersz, nem fogok úgy komolyan döntést hozni, hogy te ne tudj róla - megyek oda hozzá, majd ölelem magamhoz. - Szeretlek, anya! - suttogom a fülébe.

  - Én is, kisfiam! - válaszolja. Mindketten ismernek, és amikor túl sokszor fejezem ki a szeretetemet irántuk, akkor baj van, de már arra is rájöttek, hogy ezt magamtól kell akarjam elmondani, így már nem erőltetik, mint régebben, amikor ezt tettem.

  A szobámba érve, lefekszem az ágyamra, hátam a támlának döntve, míg Gemma mellém telepszik, egy párnával az ölében, amit szorosan magához ölel. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, hiszen régen is mindig ezt csinálta, amikor tartott a beszélgetésünktől. Kezemet kinyújtva várom, hogy belehelyezze az övét, amit meg is tesz. Nálunk ez már kicsi korunk óta annak a jele, hogy nem vagyunk egyedül. 

  - Ugye tudod, hogy semmit sem gondoltam komolyan, amit hónapokkal ezelőtt mondtam neked? - kérdem tőle csendesen. - Nem akartam, hogy sírj, főképpen nem, hogy miattam. Nagyon fontos vagy nekem és ha tehetném visszaszívnám, minden egyes szavam, de a múltan nem lehet változtatni - sóhajtok fel szomorúan. - De mindig ki lehet mondani, hogy mennyire bánunk valamit, amit akkor tettünk, ezzel pedig elérjük, hogy a másik személynek könnyebb legyen.

  - Akkor sem haragudtam rád - szorítja meg a kezem. - Lehet, hogy sírtam, de jogosan voltál rám dühös, megérdemeltem, amit mondtál és tudhatnád, hogy nem lennék rád képes haragudni - mosolyog felém. - Te az én kisöcsém vagy, aki fontos számomra, akit akkor is szeretni fogok, ha vérigsért.

  - Te pedig az én nővérem, aki mindent megbocsájt nekem, aki mindig itt van nekem, még akkor is, amikor nem érdemlem meg.

  Pár percig csendben ülünk. Tudom, hogy el kellene kezdjem, de fogalmam sincs, hogy tegyem ezt. Gemma számomra fontos, de tudom, hogyha elmondom neki az egészet, sírni fog és én ezt nem akarom elérni nála. Nem szeretem, ha sír. Neki, nem szabadna sírnia sosem, senki miatt sem, főképpen nem egy olyan dolog miatt, amin már úgysem lehet változtatni.

  - Mit gondolsz, Britről? - kérdek rá, mire felvonja a szemöldökét. - Őszintén Gem, nem haragszom meg, legyen az bármi.

  - Kicsit furcsa lány, abban biztos vagyok, hogy problémás, de szerintem nagyon aranyos... néha - veszi halkabbra - úgy érzem, mintha nem is őt látnám, hanem egy másik személyt. De ahogy téged nézlek, nem csak velem szokott ez megtörténni. Miatta vagy ennyire szomorú?

  - Részben, de nem ő az igazi oka. Vele még nem tudom mi a helyzet, mert még nem zártam le valamit, de már azon vagyok, hogy ez sikerüljön és ha megtörtént, akkor képes leszek őt is elhelyezni az életemben, mert most még fogalmam sincs hányadán állunk vagy ő ki számomra... - motyogom. - Tudod ebben a két hónapban megtudtam valamit, ami összetört, ami miatt napokig nem voltam önmagam, de ez egyben segített abban, hogy összeszedjem magam és elhatározzam, hogy mit kell tennem. Nem akarom Libbyt elfelejteni, nem is kell elfelejtenem, viszont le kell zárnom az életem azon szakaszát... Andrew terápiáin beszédet kell tartani, vagyis nem kötelező, de akik megteszik sokkal könnyebb lesz számukra később. Én is szeretném elmondani az én történetem, az egészet. Minden egyes apró titokkal, minden olyan részletet, amit rajtam kívül senki sem tud. Tudom, hogy ez most olyan, mintha nem bíznék meg bennetek, de ez nem igaz, egyszerűen csak nem tudok róla beszélni... de megtudtam valamit, amit félek kimondani, félek, mert nem tudom, hogy szeretném, ha bárki megtudná... félek, hogy valahogy a média kezébe jutna és ha ez megtörténik, akkor jó pár hétig én leszek a téma, ismét, amit nem szeretnék.

  - Kezded a frászt hozni rám - sóhajt fel. - Miről van szó? 

  - Félek neked elmondani, ahogy anyának is, mert tudom, hogyha az én szívemet ennyire megviselte, akkor a tiéteket mennyire viselné meg... Tudod, Libby írt nekem egy búcsúlevelet, amit csak ma találtam meg... és olvastam el a buszon. Elsírtam magam és kicsit meginogtam, de még mindig tartom magam és erős vagyok, el akarom érni, hogy jól legyek, de úgy érzem, hogy nem tudom betartani az utolsó kérését és ezzel pedig csalódást okozok neki.

  - Elolvashatom azt a levelet? - kérdi halkan. - Biztos vagyok benne, hogy nem okozol neki csalódást. Libby akkor is büszke rád, ha nem tartod be, de az is lehet, hogy később már képes leszel rá, ezért ne emészd magad.

  Az éjjeliszekrényen lévő naplóért nyúlok, majd kiveszem belőle a borítékot és Gemma felé nyújtom, aki remegő kezekkel veszi el tőlem. Már most magam előtt látom a meggyötört arcát, pedig még csak el sem kezdte olvasni. Nem is tudom, hogy én hányszor olvastam el, fogalmam sincs, de lassan már kívülről fújom az összes sorát. Azt akarja, hogy elengedjem őt és valaki mással legyek boldog, hogy vele neveljem majd fel a közös gyermekünket, aki meg sem született. Aki szintén elveszítette az életét, amikor Libby távozott. Akinek én az életéről, csak most szereztem tudomást.

  Abban az öt percben, míg Gemma a levelet olvasta, végig az arcát néztem. Láttam, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe, láttam, hogy remeg az ajka, láttam, hogy a szíve sokkal gyorsabban ver, mint a megengedett. Most pedig itt zokog a karjaimba zárva, miközben én próbálom visszatartani a könnyeim. Nem akarok előtte sírni, nem akarom, hogy gyengének lásson, de olyan rohadt nehéz ebben a pillanatban erősnek mutatni magam.

  - Tényleg terhes volt? - kérdi szipogva, fél órával később.

  - Igen, az volt - suttogom, szorosabban ölelve magamhoz. - A gyermekünket várta... és mi csak nem is tudtunk róla. 

  - Én ezt nem tudom, felfogni - motyogja. - Egyszerűen nem megy, Libby terhes volt és senki sem tudott róla, az orvosok miért nem mondtak semmit...?

  - Mondtak - nyögöm ki - Louis tudott róla, csak megtiltotta, hogy nekem elmondják, ezért volt maga alatt, amikor anya beszélt vele, mert napokig nem beszéltem vele... haragudtam rá, de belátom, már belátom, hogy jól tette... ha ezt is tudom, nem biztos, hogy képes lettem volna felállni és összeszedni magam.

  - Ez kegyetlenség - rázza meg a fejét. - Az is az volt már, hogy őt megölték, de hogy egy babát is... ő mit ártott nekik?

  - Nem tudtak róla, vagy ha mégis, akkor őket az egyáltalán nem érdekelte. Libby szólt, hogy baj lesz belőle, ha tovább kutakodok, de én nem hallgattam rá, hittem benne, hogy én hamarabb megtalálom őket, mint ők minket, de tévedtem... legyőztek és egy apró részem, még mindig magamat tartja hibának a halálukért.

  - Nem! - húzódik el tőlem, majd néz a szemembe. - Te nem tehetsz róla, Harry! Lehet, hogyha akkor nem is megy el, akkor ez később történt volna meg, de te erről nem tehetsz. Nem te vagy a hibás a veszteségért, sosem voltál - néz mélyen a szemeimbe.

  - Tudom, Gemma - sóhajtok fel - de egy apró részem, akinek bűntudata van, sosem fogja elfogadni ezt... de hidd el, én már nem okolom magam olyan keményen, mint az elején, csak az, hogy gyermekem lett volna, azt már nem olyan nehéz elfogadni és feldolgozni...

  - Elhiszem... és ez teljesen normális, de erős vagy és sikerülni fog - biztosít róla. - Ezt el akarod mondani anyának? - kérdi.

  - Nem tudom, el szeretném, de félek, hogy nem lenne képes feldolgozni, hiszen ő anya és át tudja érezni a fájdalmat, ezzel nem azt akarom mondani, hogy te nem, de ő más és félek, hogy nem lenne elég erős... de nem akarok előtte titkolózni. 

  - Ne tedd, sokkal jobban fájna neki, ha később tudná meg - adja a tudtomra. - Mond el neki és légy ott számára, de hidd el nekem, hogy anya sokkal erősebb, mint amilyennek te azt hiszed. Lehet, hogy nem te fogod őt vigasztalni, hanem fordítva lesz és neked pont arra van szükséged. Az én vigasztalásom is ér valamit, de láthatod én nem vagyok olyan erős, mint amilyennek lennem kellene... de ő képes lenne rá - mosolyog rám. - Mond el neki és ne fogd magad vissza, mint nálam és akkor neked is könnyebb lesz.

  - Köszönöm, köszönöm, hogy meghallgattál és hogy itt vagy nekem - puszilok a hajába. - El fogom neki mondani, ahogy minden mást is... a terápián is el fogom, mert úgy érzem, hogy el kell mondanom, hogy könnyebb lesz, ha elmondtam.

  - Könnyebb lesz - biztosít róla. - Ebben biztos vagyok, ahogy abban is, hogy idővel talán az utolsó kérését is be tudod majd tartani. Ki tudja, lehet, hogy már meg is találtad azt a bizonyos személyt, csak még nem jöttél rá, de idővel kirajzolódik előtted minden.

  - Lehetséges, lehetséges, Gemma - suttogom magamhoz ölelve őt.

Sziasztok! El sem hiszem, hogy már csak egy rész van hátra az első évadból. Csak én vagyok ennyire izgatott, hogy mi lesz benne? Nem mintha nekem nem lenne már egy sejtésem, viszont ezt a részt sem így terveztem, mégis ez lett belőle, szóval lehet nekem is meglepetés lesz az utolsó rész. Várjátok már? Mi lesz benne szerintetek? Egyáltalán mit képzeltek el majd a következő évadban? Mi lesz ott? Ki körül forog majd? Kinek a szemszögéből? Ha van kedvetek, akkor írjátok le nekem. Remélem tetszett a rész és azt is, hogy nem senkit sem sirattam meg, mert nem ez volt a célom a levéllel. Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat is! A következő rész, hamarabb érkezik majd, mint vasárnap! A következő hét elején. Tovább szép délutánt!