38.rész

"Mi van közted és Brit között?"

  Az utolsó megállónkra értünk, tegnap este. Ez az utolsó koncert, mielőtt hazamennénk, és egy pár hetes szünetet tartanánk. Igaz ez a két hónap nem volt olyan fárasztó, fizikailag szinte egyáltalán nem, hiszen mindenki hozzá van szokva az előző éveknek köszönhetően. Számomra sokkal inkább lelkileg volt fárasztó, ami érthető is. De úgy érzem végre jó úton haladok, és még nem tértem le róla, pedig már sokszor szerettem volna. Nem egyszer éreztem, hogy ez nekem túl sok, hogy nem tudok megbirkózni a gondokkal, amikről senkinek sem beszéltem, viszont van egy biztos kapaszkodóm, aminek köszönhetően nem esek vissza. Általa vagyok képes erős maradni és továbblépni a történteken. Nem azt mondom, hogy ez olyan egyszerű, de már több, mint egy éve történt és itt lenne az ideje, hogy elfogadjam nem lehet rajta változtatni. Minden okkal történik. Okkal veszítettem el, még akkor is, ha most még nem látom így, de eljön az a nap, amikor rájövök az okára és képes leszek úgy visszatekinteni a közös múltunkra, hogy nem érzem azt az összeroppantó érzést, amit eddig éreztem. Emlékszem, hogy Andrewtól is sokszor hallottam, egy jó pár mondatból álló szöveget arról, hogy lehetek jobban, és most fel is fogom használni, mert rá kell jönnöm, hogy igaza van. Nem kell őt elfelejtenem, ahogy semmit sem vele kapcsolatban, hiszen ez lehetetlen lenne, csak el kell fogadnom, hogy az életem azon szakasza lezárult. Az út nem lesz könnyű, teli lesz gyötrelemmel és kétségbeeséssel, de az idő múlásával, majd egy boldog emlékké fejlődik. És így is lesz, bár a sebek nem gyógyulnak be teljesen, idővel sem, de ez nem azt jelenti, hogy évek múlva is úgy fog fájni, mint az elején. Idővel könnyebb lesz és így is lett, még ha az elején nehezen is hittem el neki, de könnyebb lett. Képes leszek úgy visszatekinteni arra az időre, mint életem legszebb hónapjaira, beletörődve, hogy a vége nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, viszont így kellett lennie. Abban már nem vagyok biztos, hogy képes leszek mást is olyan közel engedni magamhoz, esetleg szeretni, hiszen ő az életem szerelme, de azért ezt a lehetőséget sem zárom ki, hiszen ha Andrew első jóslata bevált, akkor ez miért ne válhatna be? Lehet nem most, nem a közeljövőben, de nem lehetetlen, hogy jön majd valaki, akit képes leszek szeretni, még ha nem is olyan erős, mint őt, de képes leszek. Pótolni Libbyt lehetetlen lenne, mivel a szívembe lesz zárva, amíg élek, de nem is akarom őt pótolni, csak annyi a dolgom, hogy lezárjam az életem azon szakaszát és elfogadjam, hogy egy új része kezdődik el az életemnek, ami akár jól is alakulhat, hiszen a remény sosem hal meg.

  - Harry! - hallom meg Liam hangját. - Anyukád keres, azt hitte valami baj van és azért nem veszed fel a telefonod, de ahogy látom csak elgondolkodtál, viszont szerintem jó lenne, ha visszahívnád, mert aggódik érted, nem is kicsit.
  - Észre sem vettem - szólalok meg. - És mielőtt még megkérdeznéd, mert látom, hogy arra készülsz, jól vagyok - jelentem ki. - Igaz, kicsit elgondolkodtam, de rájöttem pár dologra és most nagyon azt érzem, hogy a legjobb úton haladok előre, szóval ne lássam a képeiteken ezt az aggódó nézést, mert értelmetlen és csak felhúztok vele.
  - Ezt jó hallani, azt hittem már sosem látom azt a Harryt, akit ismertem, de kezdem úgy érezni, hogy felveszi újból fölötted a hatalmat és van egy olyan érzésem, hogy nem fogod elengedni bármilyen nehéz is legyen. Kérdezhetek valamit? - lép beljebb, mire én sóhajtva bólintok.
  Sejtem, hogy miről van szó. Azóta a nap óta nem beszéltem vele és a többiek próbálnak rájönni, esetleg rávenni, hogy változtassak a döntésemen, mivel szarul érzi magát. Én is látom rajta és egy részem szeretne ellene tenni valamit, de megbántott. Lehet, hogy már értem, hogy miért tette, de attól még fáj, hogy tudott róla és nem mondott semmit. Beszélni fogok vele, de azt még nem döntöttem el, hogy mikor, ahogy azt sem, hogy képes leszek-e neki valaha teljesen elfelejteni, amit tett. A legjobb barátom, akire szükségem lenne ezekben a pillanatokban és tudom, hogy hetek múlva utálnám magam, ha ellökném magamtól, de senki sem várhatja el tőlem, hogy minden olyan legyen, mint az elején volt. Ez nem egy olyan apróság, hogy nem látogatott meg, amikor megígérte, hogy megteszi, hanem egy élet eltitkolása, amiről nekem tudnom kellett volna.
  - Nézd, arról már mindannyian letettünk, hogy megtudjuk miért haragszol Loura, viszont látjuk, hogy egyikőtöknek sem jó ez így. A legjobb barátod és ne mond azt nekem, hogy nem hiányzik, mert azt úgysem hiszem el. Szarul érzi magát, és ezen csak te tudsz segíteni, csak akarnod kell.
  - Tisztában vagyok vele, Liam, hogy nem haragudhatok rá örökké és beszélni fogok vele, ezt már eldöntöttem csak meg kell találnom azt pillanatot, amikor úgy érzem, hogy menni is fog, anélkül, hogy ismét kiakadjak.
  - Ahogy gondolod - biccent - csak ne húzd sokáig az időt, mert az egyikőtöknek sem tesz jót. De most hagylak, hogy visszahívhasd anyukádat - indul el az ajtó felé.
  Amint bezáródik mögötte az ajtó, telefonom a kezembe véve keresem meg anya számát és kattintok rá. Tudom, hogy mennyire aggódik értem, amióta kibékültünk, de az, hogy nem veszem fel, ha hív nem azt jelenti, hogy történt valami.
  - Harry! - szól bele egyből. - Ugye tudod, hogy a frász jött rám, amikor már harmadszorra hívtalak, és te még mindig nem vetted fel?
  - Sajnálom anya - sóhajtok fel. - Nem akartalak megijeszteni, csak el voltam merülve a gondolataimba. Neked viszont nem kellene mindig a legrosszabbra gondolni, semmi bajom sincs. Tudom, hogy a történtek utána átfutnak olyan gondolatok rajtad, hogy talán tettem magammal valamit, de nem fogok, ezért nem kell aggódnod. Jól vagyok és ezt három nap múlva te is meglátod. Semmi bajom sincs, nyugodj meg jó?
  - Anya vagyok, nem tehetek róla, hogy aggódom a fiamért - lélegzik fel. - De megpróbálok nem a legrosszabbra gondolni - teszi hozzá. - Nem ígérem, hogy ez egyből sikerül, de próbálkozni fogok. Kérdezzek rá, hogy min gondolkodtál vagy inkább ne tegyem?
  - Úgy gondolom, hogy ez nem telefontéma, jobban szeretnék róla majd személyesen mesélni, amikor hazaérek. Gondolom nincs ellenvetésetekre, hogy ott töltsek majd pár napot, míg össze nem szedem a gondolataim, hogy mit is fogok mondani pontosan azon a bizonyos eseményen. Tudom, hogy fogalmad sincs róla, hogy miről beszélek, de be foglak avatni, csak nem itt, nem úgy, hogy bárki meghallhassa.
  - Rendben. Louis-val minden rendben van? - teszi fel azt a kérdést, amire egyáltalán nem számítottam. - Őt hívtam pár perce, hogy mi van veled, de nagyon letört volt, és csak annyit mondott, hogy mindjárt visszahívsz.
  Hát persze, gondolhattam volna, hogy Louist hívja majd fel, hiszen tudja, hogy ő áll hozzám a legközelebb. Anya pedig nem hülye, Louis hiába próbálja elrejteni, hogy valami nincs rendben, már ismeri annyira, hogy tudja mikor hazudik.
  - Kicsit összevesztünk pár napja - vallom be. - De nem szeretnék róla beszélni. És mielőtt még aggódni kezdenél, semmi szükség rá, meg fogjuk oldani a dolgokat, tudod, hogy a mi barátságunk sok mindent átélt, ezt is átfogja - biztosítom róla, bár én magam sem vagyok benne teljesen biztos, hogy igaz, amit mondok.
  - Látom, hogy nem szeretnél róla beszélni, így nem erőltetem, viszont ha valami gond van vagy nem tudsz dönteni valamiről, remélem tudod, hogy bármikor felhívhatsz.
  - Persze, anya. Tudom, hogy te mindig elérhető vagy számomra. Gemmával mi van, nem beszéltem vele már egy jó ideje?
  - Jó van, kicsit elfoglalt az utóbbi hetekben, amit majd te is megértesz, ha hazaérsz. Hiányzol neki és már alig várja, hogy itthon légy egy kis időre. Van egy dolog, amiről szeretne nekem beszámolni, bár kicsit tart tőle, de bízom benne, hogy meg fogod érteni és nem leszel dühös.
  - Amikor valaki azt kéri tőlem, hogy ne legyek dühös mind tudjuk, hogy az leszek - nevetek fel kínosan. - De megpróbálok nem hatalmas problémát csinálni a semmiből, oké?
  - Örülnék neki. Fontos számára, hogy támogasd ebben az ügyben. Még akkor is, ha nem lesz könnyű.
  Egyre kíváncsibb vagyok, hogy miről lehet szó, de tudom, hogy anyát hiába kérdezném meg róla, esze ágába sem lenne elmondani, hiszen ez nem az ő dolga, hanem Gemmáé, amiben igaza is van, csak nem szeretek félinformációkat kapni. Gemma pontosan tudja, ha eleinte dühös is leszek, nem tart majd sokáig, hiszen imádom és rá fogok jönni, hogy jó a döntése vagy bármilye, csak időre lesz szükségem.
  - Rendben. Veled is minden rendben van?
  - Persze, minden a legnagyobb rendben, csak hiányzol - teszi hozzá, ami mosolyt csal az arcomra.
  - Te és Gem is nekem, de már csak pár nap és találkozunk - nyugtatom meg. - Aztán pár hétig otthon leszünk, szóval lesz időnk több időt együtt tölteni.
  Még egy fél órát beszéltünk, apróságokról, aminek igazából semmi értelme sem volt, viszont jó volt hallani egymás hangját. Jó fél évvel ezelőtt sosem gondoltam volna, hogy újra ilyen közel kerülök anyához, de megtörtént és ezért hatalmas hálával tartozom Andrewnak és a többieknek. Senkinek sem volt könnyű velem elhitetnie, hogy miért volt, ami. Ha valakik megígérik, hogy ott lesznek neked és fontosak számodra, mégis megszegik az ígéretüket, normális dolog, hogy haragszol rájuk, de a végén rájössz, hogy rájuk van a legnagyobb szükséged és képes vagy mindent megbocsájtani nekik.
  Szükségem van a barátomra, szükségem van Louisra, hiszen csak vele tudnám ezt a témát megbeszélni, de haragszom rá. Haragszom rá, méghozzá jó okkal, de tudom, hogy örökké nem tehetem ezt, hiszen biztosan jó indoka volt rá, hogy nem mondta el nekem hamarabb, amit már én is látok, de attól még a makacsságom nem engedi ilyen hamar elfelejteni a dolgokat.

  

***

  - Srácok! - kiáltja el magát Paul. - Tudom, hogy egy rövid ideig ez volt az utolsó koncertetek, de meghallgatnátok? Utána pedig tőlem folytathatjátok ezt az őrült módjára való hülyéskedést, de ez most fontos, főképpen két személy számára, szóval fogjátok be és figyeljetek rám, mielőtt még meggondolnám magam és nem adnám meg számotokra az elkövetkezendő pár hetet, hanem inkább az új albumra fordítanám.

  Semmi kedvem nem volt Paulra figyelni, fel voltam pörögve és éppen az érdekelt a legkevésbé, amit ő akar nekünk mondani, de tudom, ha nem hallgatjuk meg őt, képes elvenni azt a pár hetet, amire nekem szükségem van, hogy a családommal tölthessem. Szóval nagy nehezen mindannyian befejezzük, amit éppen csináltunk és rá szenteljük az összes figyelmünk.

  - Hamarabb ment, mint gondoltam - forgatja meg szemeit. - Na szóval... ez az elmúlt két hónap nagyon jó volt, imádnak titeket a rajongók és minden apróságról leszálltak a médiások is, viszont most egy másik vita vette kezdetét, amire a végén visszatérünk, de előtte még mondani szeretnék valamit. Szóval ebben a pár hétben nem szeretném, ha valami panasz lenne rátok. Próbáljatok meg ne bajba keveredni és élvezni az életet úgy, hogy nekem ne kelljen majd eltusolni a dolgokat a média elől. De ne csak pihenésről szóljon. Szeretném, ha az utolsó hetetek az új albummal is foglalkoznátok egy kicsit, mivel a rajongók, amióta megtudták már nagyon várják - fejezte be, mire mind bólintottunk, bár én sejtettem, hogy itt még nincs vége. - Most pedig, te - mutat rám - és te - majd Louisra - velem jöttök és megbeszélünk valamit.

  Szinte biztos voltam benne, hogy mi is témába kerülünk. Elég feltűnő, hogy szinte sosem hülyéskedünk már a színpadon és nem is igazán megyünk ki úgy, hogy a másik személy is ott legyen... Paul pedig ezt nem fogja elviselni, hiszen ha valami gond van, akkor azt majd neki kell eltusolni, amihez valószínűleg semmi kedve nem lesz, így inkább velünk akarja megoldatni a problémát, ami annyiból áll, hogy mi megbeszéljük a dolgokat, és akkor minden szép és jó lesz. 

  - Melyikőtök lesz az a személy, aki elmondja nekem, hogy mi a franc bajotok van egymással? - szólal meg, amint kicsit arrébb mentünk a többiektől. - Lehet, hogy eddig nem kérdeztem semmit, de ha a médiának feltűnik, és feltűnt, akkor már érdekel, hogy a két legjobb barát már megint miért nem beszél egymással? Szóval halljam!

  - Paul, ez csak ránk tartozik - jelentem ki. - Tudom, hogy a te problémád is, de ez magánügy, amit én nem szeretnék senkivel sem megosztani, még akkor sem, ha muszáj. 

  - Akkor meg oldjátok meg, mielőtt még azzal lenne tele minden, hogy a két barát nem áll szóba egymással és az okokon kezdenének el gondolkozni, amiknek valószínűleg semmi közük sem lenne az igazsághoz. Nekem sincs semmi kedvem titeket kibékíteni, de ha nem hagytok más megoldást, akkor a legegyszerűbbet választom és addig zárlak be titeket egy szobába, míg ki nem békültök.

  - Igazán, férfias megoldás lenne - dünnyögi az orra alatt Louis. 

  - Te inkább csak hallgass! - vágja rá. - Az elmúlt két napban miattatok nem aludtam, szóval bármi is van, oldjátok meg, vagy legalább tegyetek úgy, mintha minden rendben lenne. Látom, hogy valami komolyról van szó, és ezt az is biztosítja, hogy Harry nem akar róla beszélni, de ti mindvégig elválaszthatatlan barátok voltatok, biztos vagyok benne, hogy ezt is meg tudjátok beszélni, csak adjatok egy esélyt neki.

  - Ez nem rajtam múlik - vonja meg a vállát Louis.

  - Hanem? - vonja fel a szemöldökét, mire én felsóhajtok. - Ó, szóval te vagy az, aki haragszik, értem. Két napotok van - mosolyog rám. - Mire visszaérünk, szeretnék titeket újra úgy látni, mint pár héttel ezelőtt - közli velünk, majd gyors léptekkel indul ki a szobából.

***

  Még öt órám maradt arra, hogy erőt vegyek magamon és megszólítsam, hogy mindent megbeszéljünk. De én még mindig nem döntöttem el, hogy is tegyem ezt. Hiszen nem én titkoltam el és a kiborulásom is jogos volt. Feljebb veszem a zene hangerejét, hogy néhány percre még kizárhassam a gondolataim, amik Louis körül forognak és inkább azokkal foglalkozzak, amik ezen a buszon történtek, pontosabban ezen a helyen, ahol éppen ülök. 

  Ezen a buszon szerettem bele, itt töltöttünk egy hónapot összezárva, öten, egy ismeretlen lánnyal, aki hamar olyan lett számunkra, mint egy családtag. Hamar befogadtuk, órák elteltével már úgy viselkedtünk, mintha évek óta ismerősök lennénk, nem pedig csak percek óta. Ha behunyom a szemeim magam előtt látom, ahogy reggel kócos hajjal megjelenik, miközben nekünk csinál reggelit vagy éppen kávét. Mosolyogva tekintek vissza arra az időre, amikor engem ápolt. Amikor az agyára mentem az akaratosságommal és a kívánságaimmal, de ő semmit sem szólt, csak nevetve közölte, hogy olyan vagyok, mint az öccse. Annyi emlék van, ami ehhez a buszhoz köthető, hogy nem lenne elég öt óra a felidézésére, bár ha jobban belegondolok, nem is akarom őket felidézni, megkockáztatva azt, hogy ismét labilis helyzetbe kerüljek. 

  Érzem, ahogy valaki helyet foglal mellettem. Nem kell, hogy kinyissam a szemeim, hogy megmondjam ki az a személy, hiszen a többiek biztosan tudják, hogy nem vágyom társaságra, viszont ő tudja, hogy ezt a buszt nem igazán ajánlatos számunkra úgy elhagyni, hogy még mindig nem beszélünk a másikkal. Örülök, hogy ő tette meg az első lépést, mert én nem biztos, hogy megtettem volna, hiába tudom, hogy azzal csak magamnak okoztam volna bajt.
  Ezt az egyet utálom magamban. Makacs vagyok és sosem veszem rá magam, hogy megtegyem az első lépést, még akkor sem, ha az én hibám volt, nehogy amikor nem is. Valószínűleg, ha Brit nem csesztetett annyit azzal, hogy legalább gondoljam át miért is tette amit, akkor nem lennék most olyan helyzetbe, hogy képes legyek mellette ülni, nyugodtan. Legszívesebben leordítanám a fejét, kitombolnám magam és utána minden helyreállna, valószínűleg, de fenn áll annak is a lehetősége, hogy nem lenne jobb, csak rosszabb, mivel ő is dühös lenne és tudom, hogy mikor az, mond olyan dolgokat, amit nem is gondol komolyan, de képes vele megbántani...
  - Hazz - böki meg a karom. A zene már rég nem megy a fülembe, csak éppen ezt vele nem közöltem. - Nézd, tudom, hogy haragszol rám és meg is értem, a helyedbe én is ezt tenném, de figyelj ide egy kicsit, jó? - kezd bele, amikor rátekintek. - Amikor én megtudtam, te magad alatt voltál, biztos voltam benne, ha bármit is megtudsz arról, hogy nem csak Libbyt veszítetted el, akkor még ennél jobban is magadba fordulsz és végül olyat teszel, amit senki sem akart volna. Igen, eltitkoltam, hogy terhes volt, de a te érdekedben. Nem tudtál róla, mert ha szólt volna, kétlem, hogy mi nem tudtuk volna... azt hittem, hogyha nem mondom el neked, akkor megkíméllek egy olyan érzéstől, amit mindannyian nehezen fogadnánk el. Elveszítetted a szerelmed, hogy kellett volna veled közöljem azt, hogy nem csak őt, hanem a kislányod is elveszítetted? Lehet, hogy dühös vagy rám, de nem bánom és nem is fogom, hogy akkor nem mondtam neked semmit, mert ennek volt köszönhető, hogy részben olyan hamar felépültél. Ha tudtál volna róla, akkor nem lett volna elég annyi idő vagy esetleg, sosem lettél volna képes feldolgozni a hallottakat, hiszen fiatal vagy és még az idősebbeknek sem, akkor neked, hogy ment volna. Utálhatsz, de nem fogok azért bocsánatot kérni, mert neked tettem vele jót. Rajtam kívül senki sem tudott róla, szerinted nekem olyan könnyű volt? Amikor láttam, hogy mennyire magad alatt vagy és elképzeltem, hogy mennyivel lenne rosszabb, ha tudnál róla? Gondolkodtam, hogy valahogy megpróbállak rávezetni, de nem akartam, hogy rosszabbul légy. Minél hamarabb vissza akartam kapni a barátom és ha ehhez azt kellett, hogy ezt eltitkoljam előled, hát megtettem. Most pedig jogosan haragszol rám, de bízom benne, hogy egyszer képes leszel megbocsájtani.
  - Tudom, hogy miattam tetted - sóhajtok fel. - Nem azt mondom, hogy büszke vagyok rád, hogy ezt eltitkoltad előlem, de úgymond megértem, hogy miért tetted. Tisztában vagyok vele, hogy milyen állapotban voltam és tudom, hogyha még ezt is megtudom, akkor... mindegy, nem számít, hogy mit tettem volna, de fáj, hogy pont te voltál az, aki nem szólt róla... vagyis inkább az, hogy te hamarabb tudtál róla, mint én. Az én gyermekem lett volna, nekem kellett volna először tudni róla, nem pedig neked. Tudnom kellett volna, hogy Libby egy csöppséget hordozott a szíve alatt, de nem tudtam...
  - Lehet, hogy azt hiszed nem tudom átérezni, milyen lehet neked, de Harry nekem is nehéz volt feldolgoznom, pedig Libby számomra nem életem szerelme volt, hanem csak a hugicám.. el tudom képzelni, hogy mit érezhettél, amikor megtaláltad azt a képet, ahogy akkor is, amikor nekem megmutattad és rájöttél, hogy én már tudtam róla... De meg kell értened, hogy miattad tettem. Nem akarom azért elveszíteni a barátságunkat, mert ezt eltitkoltam, de tudom, hogy nem lesz egy egyszerű menet és nem csak abból, hogy makacs vagy, hanem mert ez nem egy egyszerű kegyes hazugság volt, hanem... de azon leszek, hogy helyrehozzam.
  - Annyira nem is haragudtam rád, mint amikor mondtam azon a napon, csak hirtelen ért, és fájt, hogy nem elég, hogy megtudtam, hogy gyermekem lett volna, aki egyszerre halt meg az anyukájával, hanem még azt is meg kellett tudnom, hogy a barátom tudott minderről és nekem nem szólt... de az elmúlt napokban, amikor valakivel beszélni szerettem volna róla, te jutottál az eszembe, hiszen csak te tudtál róla és nem vagyok benne biztos, hogy el akarom mondani bárkinek is. Nem akarok több sajnálatot kapni, már elég volt belőle. De nem volt könnyű elzárni, igazából arra sem emlékszem, hogy sikerült, de egyszer felébredtem és erősebbnek éreztem magam, és nem estem vissza, és nem is fogok, nem engedhetem, hogy még egyszer megtörténjen.
  - Gondoltam rá, hidd el... ismerlek már annyira, hogy tudjam, amikor dühös vagy akkor mondasz olyan dolgokat, amiket egyáltalán nem gondolsz komolyan, de azt is tudom, hogy idő kell míg lenyugszol, mivel ha előtte próbálok meg veled beszélni, ahogy szerettem volna, de szerencsére a többiek nem engedtek, akkor csak nagyobb balhé lett volna belőle.
  - Paul megnyugodhat - nevetek fel halkan. - Szerintem már fel van készülve arra, hogy bezárjon minket valahová és ne engedjen ki, míg ki nem békülünk...
  - Majd legközelebb, minket ismerve, nem ez volt az utolsó balhénk - mosolyog rám. - Különben, ezt már szerettem volna kérdezni, döntöttél már?
  - A kitálalásról? - kérdem, mire bólint. - Gondolkodtam, egy részben igaza van Andrewnak, könnyebb lenne, ha elmondanám az egészet, minden egyes apró részletet. Valószínűleg megkönnyebbülnék, de nem tudom, hogy képes leszek-e kiállni ismeretlen emberek elé és mindent elmondani, amiről még ti sem tudtok.
  - Ezt csak te döntheted el, de ha úgy érzed, hogy könnyebb lenne, akkor ne fogjon vissza az, hogy ismeretlenek ismernék meg a történeted, különben is, Andrew nem az és ha jól tudom, Brit is ott lenne és ő sem ismeretlen számodra...
  - Pont ez a baj - motyogom. - Nem szeretném, hogy ő tudjon róla. Látszik rajta, hogy valami mély trauma érte őt és félek, ha erről tudomást szerez, akkor azzal nem lesz neki könnyebb. Lou, abban a teremben a legtöbb személynek közel sincs olyan súlyos múltja, mint nekem és nem akarom, hogy miattam legyen valaki rosszul vagy törjön újra össze. Viszont egy részem ki akarja magából adni, mert tudja, hogy könnyebb lenne... de félek, hogy másokat viszont összetörnék vele.
  - Tudom, hogy ez most önzőség, de ne gondolj másokra, akik ott vannak mindőjüknek elég problémás múltjuk van és kétlem, hogy nem lennének képesek ezt elfogadni... bár Brit, na ő egy kicsit már. Semmit sem tudsz a múltjáról, mert nem beszélt róla sosem... és abban a pár napban, míg itt volt látszott rajta, hogy fél valamitől, pedig biztonságban volt... sejtésem sincs mi történhetett vele, de abban biztos vagyok, hogy nem semmiség.
  - Még nem döntöttem el, viszont már húzok az egyik irány felé, de nem vagyok benne biztos, hogy jól döntök, de még van egy kis időm gondolkodni. Miután hazaérünk, eltöltök néhány napot otthon és meglátom, hogy ott milyen véleményre jutok, de meg akarok könnyebbülni és valahogy le kell zárnom a múltam, viszont ha így döntök, akkor lehet valakit porba tiporok vele és megkérni meg nem kérhetem, hogy ne legyen jelen... pedig tudom, hogy megértené.
  - Anyukád biztosan segít majd benne, meglátod, hogy a következő pár napban kitisztul majd a fejed és jó döntést hozol majd, még ha abban a pillanatban lehet nem fogod annak érezni, végül az lesz. Kérdezhetek valamit?
  - Amikor ezt a kérdést hallom, akkor biztos vagyok benne, hogy valami olyat akarsz feltenni, ami nekem nem fog tetszeni - forgatom meg a szemeim. - De hajrá, lássuk mennyire rossz.
  - Semmi közöm hozzá, tudom, de érdekel, hiszen törődöm veled, ahogy a többiek is és úgy látszik mindenki közül csak nekem van bátorságom feltenni. Mi van közted és Brit között?
  Bevallom egy kicsit meglep a kérdése, erre nem számítottam. Bár jó volna rá tudni a választ, mert én magam sem tudom, hogy mi van közöttünk. Persze tudom, hogy mi nincs, de azt, hogy mi van, na azt pont nem. Jól érzem magam a közelében, örömmel tölt el, hogy megnyugtatja a közelségem és az ártatlansága, törékenysége pedig olyan emlékeket idéz fel bennem, amik boldogsággal töltenek el, de valószínűleg ez csak azért van, mert a fejemben Libbyvel hasonlítom őt össze.
  - Hogy is mondjam, ez nevetséges, de néha úgy érzem, mintha ő lenne az a személy, aki képes megnyugtatni én pedig számára az, aki képes elhitetni vele, hogy biztonságban van, olyan kölcsönös segítő társak vagyunk? - vonom meg a vállam. - Barátoknak nem igazán mondanám magunkat, de másnak sem, nem tudom... de azt igen, hogy a jelenléte sokat segít, azon az estén is sokat segített... megnyugtatott, de részben a frászt hozza rám, mert basszus kötődöm hozzá... hozzászoktam, hogy vele alszom, segítek neki, megvigasztalom és néha azt érzem, hogy ő nem Brit, hanem Libby csak egy másik testben. Olyan, mintha az egyik részem azt mondaná, hogy ez jó, a másik pedig minél messzibbre akar tőle taszítani, hiszen nem szép, hogy egy másik lányban látom őt... ezért szeretném lezárni a múltat és úgy visszatekinteni rá, mint egy szép emlékre, hogy azt, ami köztünk vagy tisztázni tudjam magamban.
  - Gondoltál már valaha arra, hogy talán azért érzed ezt a közelébe, mert ő az a lány, akit el tudnál fogadni Libby helyére?
  - Őt senki sem tudja pótolni! - vágom rá dühösen. - Brit, sosem léphet Libby helyére, hiszen nem is vonzódom hozzá, egyszerűen csak megnyugtat a közelsége, de Libby helyére nem érhet fel. Egy lány van, akit szeretni fogok és az Libby, senki más!

Sziasztok! Itt az új rész, már csak kettő van hátra az első évadból, remélem várjátok és kíváncsiak vagytok, hogy mivel fejezem be. Köszönöm a bíztatásokat és az olvasókat! VÁROM A VÉLEMÉNYEITEKET!