2016. április 2., szombat

37.rész


Idegroncs



  "Minden ember életébe eljön egyszer az a pillanat, amikor egy olyan tényt közölnek vele, amit az agy nem képes elfogadni. Minden ember életében eljön legalább egyszer a tagadás fázisa, amikor mindenki azt mondja számára, hogy megtörtént, de ő csak nem akarja elfogadni és mindent elkövet annak érdekében, hogy a többieket is meggyőzze erről. Minden ember éltében eljön az a pillanat, amikor a szíve apró darabokra törik és úgy érzi soha többet nem lehet az a személy, aki a hír hallatta előtt valaha volt. Minden ember legalább egyszer a padlóra kerül, ahonnan úgy érzi, hogy képtelenség felkelni. Velem is megtörtént. 
  Azt hittem, hogy az a nap már nem lehet rosszabb, de nagyot tévedtem. Órákon át a padlón ülve vártam rá, vártam, hogy meggondolja magát és visszafordul, de nem történt meg. A telefonját sem vette fel, de aztán érkezett egy hívás. Egy hívás, ami akár ő is lehetett volna, de nem ő volt, közel sem azt a hangot hallottam, amit szerettem volna. Egyből tudtam, hogy valami baj van, amint meghallottam a nő hangját, ami örökre belém vésődött.
  Sajnálom Mr.Styles, de a barátnője meghalt... meghalt... meghalt.
  Egy szerelmes ember sem szeretné ezt a mondatot hallani kora hajnalban, miután összeveszett a párjával és rájött, hogy egy idióta volt, hogy hagyta elmenni. Először azt hittem, hogy ez csak egy hülye, beteges vicc, de hiába követeltem tőle, hogy adja meg magát, továbbra is tartotta magát. Tartotta, mert igaza volt, én pedig abban a pillanatban törtem össze, amint felfogtam, hogy nem kitaláció ez az egész. 
  Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de én még mindig a földön ülök magam elé bámulva. Azt hiszem sokkot kaptam. Nem, nem csak hiszem, hanem tudom. Egyszerűen nem tudok gondolkodni, nem érzem azt, hogy élek, csak lebegek és próbálok magamhoz térni a hallottak után, de valami nem enged. Az iránta érzett szerelmem a mélybe húz, mivel ez örökké szólt és nem állt még készen a búcsúra, nem így, nem most, sőt inkább soha az életben. 
  Tisztában vagyok vele, hogy egy szeretett személy halála után az emberek sírnak, én is szerettem volna, ahogy ordítani is és kiadni magamból a fájdalmam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Sikertelen minden próbálkozásom, hiszen még mindig az első fázisban vagyok, a tagadásban, amikor az agyam mindenféle magyarázatot talál ki még akkor is, ha tudja, hogy nem ez az igazság, de szeretné azt hinni, hogy lehetséges, hogy tévednek és nekem van igazam. Az első fázis a legnehezebb, amíg meg nem ismered a többit. 


***

  Élek, tisztában vagyok vele, hiszen a szívem dobog és lélegzek, viszont egy részem egy sötét helyen ragadt, ahonnan érzem, hogy nincs kiút. Az énem boldog része, akkor halt meg, amikor megtudtam, hogy elvesztettem. Tudom, hogy mi történik velem, tisztában vagyok vele, hogy szép lassan eluralkodik rajtam a depresszió és ez ellen semmit sem tudok tenni, mert képtelen vagyok rá. Képtelen vagyok, mivel elveszítettem az egyetlen személyt, akiért küzdeni tudtam volna azért, hogy újra önmagam legyek. Elment. Többet már nem ölelhetem, csókolhatom meg, amikor szeretném, hiszen már egy másik helyen van. Egy részem még mindig reménykedik abban, hogy ez csak egy rossz vicc, de a másik próbálja átvenni felette az uralmat, hiszen két napig egy vicc sem tart. Két napig nem hagyják az embert szenvedni. A barátai sem törnek össze... Nekem sem támadna kedvem a nap minden egyes percében sírni, ha tudnám, hogy ez csak egy vicc, de érzem, valahol mélyen magamban tudom, hogy nem fog bejönni azon az ajtón hiába könyörgöm. Sosem fogom látni, sosem mondhatom el neki, hogy mennyire szeretem. Sosem tehetem meg, hiszen meghalt. Miattam halt meg, én tehetek róla. Ha nem kutatok Kit után, akkor nem ment volna el, akkor nem került volna bajba és sosem találták volna meg. Én tehetek az egészről és az a hülye makacsságom. Sosem fogom magamnak megbocsájtani, hogy engedtem kimenni azon az ajtón... sosem.
  A kezemben tartott vodkás üveget újra a számhoz emelem és kortyolok belőle egy nagyot. Semmi sem segít. A sötét szobában ülök, nem vagyok egyedül, hiszen egy percre sem hagynak magamra, amióta felmerült bennem, hogy megölöm magam, amire nem is emlékszem, de ők állítják.. Beszélnek hozzám, de én meg sem hallom. Elvagyok a magam összetört világában egyedül. Csak egyedül szeretnék lenni, míg értem is el nem jön az a bizonyos fekete ruhába öltözött szörnyeteg, de nem hagyják. Beszélnek, próbálják felkelteni az érdeklődésem, sírnak, de én nem törődöm velük, nem érdekel senki más, csak ő. Magam előtt látom, ahogy mosolyog, ahogy a nyakamba ugrik, amikor meglát, aztán hirtelen jön valami és mindent elszakít tőlem. Érzem, hogy lassan elvesztem önmagam, de nem érdekel. Semmi sem érdekel.


***

  Az ágyunk előtt ülve, egy üres üveget tartva a kezembe bámulok ki a fejemből. Nem eszem, nem alszom, nem élek, csak létezem. Mind aggódnak értem, amit csak onnan tudok, hogy folyamatosan hoznak nekem kaját és próbálnak rávenni, hogy keljek fel a földről, de én figyelmen kívül hagyom őket. 
  - Az én hibám - motyogom. - Az én hibám... - túrok a hajamba. - Én tehetek róla...
  - Mi van? - hallok meg egy aggódó női hangot. - Mi a fenéről beszélsz, Harry? - ül le mellém, karomat megérintve.
  - Én vagyok a hibás, én tehetek róla - fordulok El felé, aki könnyes szemekkel néz rám.
  - Nem! - fogja kezei közé az arcom. - Ez egyáltalán nem igaz, Harry! Nem te tehetsz róla, ezt még egyszer meg ne halljam tőled. Nem a te hibád... Nem szabad ezt gondolnod. Egyáltalán, hogy jutott ez a marhaság az eszedbe? Nem tehetsz Libby haláláról - rázza meg a fejét.
  - Kinek a hibája lenne, akkor? - kérdem könnyes szemekkel. - Én hagytam kimenni azon az ajtón, azok után, hogy tudtam, hogy megfenyegették. Én tehetek róla, hiszen megállíthattam volna, ha egyből rávágom, hogy ő fontosabb nekem, de nem tettem... én tehetek róla. 
  - Ezt most azonnal felejts el, hallod? Nem tehetsz róla, ne gondolj ilyenekre Harry, nem vagy hibás - néz mélyen a szemeimbe.
  - Akkor miért érzem magam annak, ha nem vagyok az?
  - Elvesztettél egy számodra nagyon fontos személyt - nyel egyet, mire én behunyom a szemeim. - Érthető, hogy még nem dolgoztad fel, és nem is kell. Rengeteg időd van és azért érzed úgy, mivel utoljára veszekedtetek, de nem vagy hibás. Te nagyon szeretted, az életed is odaadtad volna, hogy ő biztonságban legyen.
  - Annyira de annyira hiányzik... - zokogok fel, mire El gondolkozás nélkül ölel magához. - Annyira hiányzik... 
  - Shhh - nyugtat El. - Minden rendben lesz idővel, mi itt vagyunk neked és mindig itt leszünk. Nem vagy egyedül, nem egyedül kell túltenned magad ezen az egészen.

***

    - Haver, le kell állnod! - kapja ki a kezeim közül az üveget Zayn. - Tudom, hogy fáj, nekünk is fáj, de így nem jelenhetsz meg a virrasztáson. Részeg vagy, Harry és teljesen labilis úgyhogy húzz szépen be a fürdőbe és zuhanyozz le, méghozzá jó hideg vízzel, ha nem szeretnéd, hogy segítsek benne! - jelenti ki.
  - Azonnal add vissza! - kiáltok rá dühösen, mire ő csak megrázza a fejét hátrébb sétálva tőlem. - Kurvára ne szórakozz velem, add vissza azt a kicseszett üveget!
  - Zuhanyozz le és készülj! - morogja. - Hidd el, ezt még meg fogod nekem köszönni. Te sem akarnád kihagyni a virrasztását, az isten szerelmére.
  - Ne parancsolj nekem! - csattanok fel.
  - Mi a franc folyik itt? - jelenik meg a szobában Louis.
  - Vedd rá ezt a barmot, hogy zuhanyozzon le, majd készüljön el, mielőtt a fürdőbe ráncigálom és segítek neki benne, ha már magától nem képes rá - mordul rá Louisra, majd gyors léptekkel indul ki a szobámból, az üvegemmel a kezében. 
  - Az üveget kérem vissza! - kiáltok utána, de mit sem törődve vele trappol le a lépcsőn. 
  Az egyetlen, ami segít rajtam ebben a pillanatban az a pia és elvette tőlem. Mi a franc baja van itt mindenkinek, nem látják, hogy fáj? Nem látják, hogy mennyire kurvára fáj? Oké, felfogom, idiótán viselkedek, de ki a faszt érdekel? Elvesztettem a lányt, akit mindennél jobban szeretek, mit kellene csinálnom... örömtáncot járni vagy mi a franc?Nem tudok úgy viselkedni, mintha jól lennék, mert nem vagyok jól, nem is leszek. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek abban a hatalmas sötétségben, nem látok kiutat, csak azt tudom, hogy egyre jobban magába olvaszt. Pia nélkül nem bírom ki. Hiába mondja mindenki, hogy nem az én hibám, nem hiszem el nekik, hiszen ki a francé lenne, ha nem az enyém. Ez egy kicseszett hülyeség, én vagyok érte a hibás, csakis én. 
  - Nem akarná, hogy ezt tedd magaddal - suttogja Louis.
  - Kurvára ne mond nekem, hogy mit szeretne és mit nem! - ordítok rá. - Ne merd nekem ezt mondani! Fogalmad sincs, hogy mit érzek szóval ne próbálj meg olyan dolgokat mondani, amivel azt akarod elérni, hogy jobban érezzem magam, mert ez nagyon nem jön neked össze! Senkinek sem jön össze, mert csak én tudom, hogy milyen fájdalmas. Csak én tudom, hogy mit érzek, az elvesztése miatt. Senki más, csak én!
  - Fáj, persze, hogy fáj. Tudom Harry! De a francba is - túr a hajába közelebb lépve hozzám - láttad te mi teszel magaddal? Nem fürdesz, nem alszol, nem eszel, csak iszol és nem vizet, hanem alkoholt, szerinted ez megoldás? Depressziós vagy és ha így folytatod, te is bele fogsz halni, ezt akarod?
  - Igen! - vágom rá. - Ha meghalnék, legalább nem érezném azt a kurva nagy ürességet a szívemben, amit már napok óta érzek. Mindenhol őt látom, érzem az illatát, hallom a hangját, érzem, ahogy megérint, ami azt éri el, hogy bolondnak higgyem magam, szóval igen a halál számomra megváltás lenne és vele lehetnék.
  Nem is fogtam fel, hogy már nem csak Louis van a szobában, míg egy kéz nem csattant az arcomon.
  - Meg ne halljam ezt még egyszer - néz rám dühösen El. - Soha többet! Ez nem megoldás...
  - De igen, ez a legjobb megoldás! - vágok a szavába.
  - Nem! - üt egyet a mellkasomra, hisztérikusan. - Nem, ez nem megoldás - sírja el magát. - Téged nem veszíthetlek el. - Louis a mellkasára húzza a zokogó lányt, mire én feleszmélek, hogy miattam sír.
  - Én... - motyogom. - Azt hiszem lezuhanyzok.
  Az ütése és a könnyes szemei, kicsit hatottak rám, aminek köszönhetőn kijózanodtam. Természetesen nem teljesen, de már képes vagyok felfogni, hogy mit mondtam és rájönni, hogy ez nem megoldás, hanem sokkal inkább menekvés.
  - Ha tudtam volna, hogy csak egy pofonra van szükséged, már rég megadtam volna, sőt még erősebbet is, mint El - szólal meg az ajtóból Zayn, mire én szótlanul lépkedek el a fürdőig.
  Levetkőzve állok be a zuhanyzóba, majd engedem magamra a jéghideg vizet, aminek következtében jó néhány szitokszó hagyja el a szám. Kezeim a csempére tapasztom, a homlokommal együtt, míg a víz rám zuhog. Igaza van Zaynnek, ott kell lennem és ha nem mennék el a virrasztására, akkor biztosan ennél is jobban gyűlölném magam. 
  - A rohadt életbe - ütök egyet a falba. - Miért hagytál magamra? - suttogok. - Miért hagytál magamra, szerelmem?
  Húsz perc múlva már a hajamat törölve léptem ki a szobába. Szörnyen érzem magam, úgy érzem bármelyik pillanatban összeeshetek, ha nem kapok valamit inni, bár tőle érzem magam rosszul, de nem érdekel. Csak a segítségével vagyok képes elviselni az elvesztését. Nélküle sosem bírnám ki azt a pár órát, amikor utolsó búcsút kell vennem tőle. El akarok tőle búcsúzni, de attól tartok, hogy összetörök mindenki szeme láttára. Már annyi cikk volt rólam, az utóbbi időben, nem szeretnék egy újabbat. Megtudták, hogy meghalt és ezt ki is használták, hogy nagyobb népszerűsége legyen az újságuknak, amit sajnos nekem köszönhetően meg is kaptam.
  Miután nagy nehezen sikerült magamra vennem a fekete nadrágom és ingem, gondolkozás nélkül nyúlok az ágyam alá, ahonnan egy újabb üveg italt veszek ki. Kár megbízniuk bennem annyira, hiszen mindig van nálam dugipia, a szükség esetére...
  Épphogy sikerül visszaraknom a piát, amikor Zayn betör a szobámba.
  - Szinte meg mertem volna esküdni, hogy még fel sem öltöztél - néz végig rajtam -  de örülök, hogy nem nekem kellett benne segítenem. Gyerünk, menjünk, mielőtt még mi leszünk az utolsók, akik megérkeznek. 


***

  - Miért nem tudsz egyszer az életben megálljt parancsolni magadnak? - esik nekem Louis a kocsiban. - Az ital nem megoldás, te is tudod, hogy nem segít csak egy rövid ideig és amikor már józanodsz, akkor csak mélyebbre lök téged... 
  - Ti ezt nem értitek oké? - kelek ki magamból. - Én vesztettem el azt a lány, aki a mindent jelentette nekem, nem ti, szóval szálljatok le rólam és engedjétek meg nekem, hogy úgy dolgozzam fel, ahogy én tudom.
  - Nem csak te veszítetted el! - szól rám Liam. - Lehet, hogy neked volt a legfontosabb, de mi úgy tekintettünk rá, mintha a hugicánkra, a lányoknak pedig a barátnője volt. Nem csak te vagy magad alatt, hanem mi is, de mi képesek vagyunk valahogy elfogadni, te pedig azért nem tudod, mert magad okolod a haláláért, ami nem igaz, hiszen nem tehetsz róla, nem te tetted azt vele, hanem ők. Fogd már ezt fel, mielőtt teljesen tönkreteszed magad.
  - Már tönkre vagyok téve... - morgom.
  Alig vagyok képes megállni a lábaimon, tisztában vagyok vele, hogy ezt magamnak köszönhetem. Tudom, hogy nem kellett volna innom, hiszen ha most bárki megpróbál a közelembe férkőzni és elmondani nekem, hogy együtt érez velem, akkor ki fogok magamból kelni és képtelen leszek visszafogni magam. Ez az ő búcsúnapja, az a nap, amikor végleg el kell tőle búcsúzni, amit én is szeretnék, nem akarom tönkretenni. Itt sem kellene lennem, hiszen nem érdemlem meg. Nem érdemlem meg, hiszen pár napja hagytam őt kisétálni az ajtón, zaklatottan, pedig megállíthattam volna.  
  - Hülyeség volt idehozni, ilyen állapotban - morogja Niall. - Rossz előérzetem van ezzel az estével kapcsolatban.
  - Nem hagyhatja ki, sosem bocsátaná meg magának, ha nem lehetne itt - suttogja El, abban reménykedne, hogy én nem hallom. Minden egyes szót tisztán hallok, csak éppen nem válaszolok rá, próbálok úgy tenni, mintha a barátaim mellettem állnának, mintha ők azt akarnák, hogy itt legyek. 
  - Mi itt vagyunk neki - szólal meg Liam. - Ha valami baj van, akkor kivisszük innen, de mindannyian tudjuk, hogy itt kell lennie, hogy el kell tőle búcsúznia.
  Ahányszor csak meghallom a búcsúzni szót éles fájdalmat érzek a szívemben, mintha egy kést szúrnának belé. Nem akarok elbúcsúzni senkitől sem. Nem azért, mert nem érzem értelmét, hanem mert nem akarom elfogadni, hogy mi történt. Nem akarom, elfogadni, hogy ez a néhány ember azért van ma itt, hogy örök búcsút vegyen tőle. 
  Közelebb érve megpillantok valakit, aki pont olyan összetört, mint én, aki biztosan nem szeretne engem itt látni. Annyira hasonlítanak egymásra, ha az arcukat nézzük, hogy szinte ott látom benne a lányt, akit életem végéig szeretni fogok. Könnyes szemekkel méri fel a telepet, majd amikor szemei megállapodnak rajtam, düh veszi át a helyét.
  - Te meg mi a francot keresel itt? - esik nekem. - Mit keresel itt? Semmi keresnivalód ezen a helyen, semmi keresnivalód a búcsúján...
  - Nyugodj meg, szépen kisöcsi - néz rá Louis. - Ugyanannyi joga van itt lenni, mint neked. A szerelme volt. Szereti, ahogy te is és valószínűleg míg él fogja, szóval ne mond azt, hogy nincs joga itt lenni, mert igenis van.
  - Te csak fogd be a szád! - csattan fel. - Te pedig takarodj innen! Miattad halt meg, ha te nem kutakodsz, akkor még mindig élne, ha nem engedted volna el zaklatottan és nem tetted volna választás lé, akkor még mindig élne. Miattad halt meg, mert nem szeretted elégé, hogy őt válaszd a kutakodás helyett. Csak te tehetsz róla - mondja a egyenesen a szemeimbe nézve.
  Érzem, ahogy eluralkodik rajtam a düh, ahogy egyre inkább elvesztem magam felett az irányítást. Persze ennek sok köze van a piához is, amit alig egy órája ittam, de senki, senki nem mondhatja azt nekem, hogy nem szerettem. Ezzel senki sem vádolhat meg.
  - Soha! - sziszegem közelebb lépve hozzá. - Ismétlem soha, ne merd még egyszer azt mondani, hogy nem szerettem, mert ez kurvára nem igaz! Mindennél jobban szeretem, még most is. Képes lettem volna akár az életem is odaadni, hogy ő biztonságban legyen. Bármit megtennék, hogy visszajöjjön és itt legyen közöttünk, hogy itt legyen velem... de elcsesztem. Elkövettem egy hibát, amit sosem bocsájtok meg magamnak...
  - Persze - nevet fel. - Ha szeretted volna, akkor nem hagyod kimenni azon a rohadt ajtón! 
  - Nem tudhatod mit érzek iránta! - emelem fel a hangom és ezzel együtt az öklöm is, ami egyenesen a képébe talál. Mindenki minket néz de ebben a pillanatban kicsit sem érdekel. - Mindennél jobban szerettem! - próbálom ismét megütni, de valaki lefog, így képtelen vagyok rá. - Engedj el, most azonnal. Majd én megmutatom neki, hogy nincs igaza...
  - Nyugodj le Harry! Ezzel csak felvonod magadra a figyelmet és tönkreteszed a búcsúztatást.
  - Leszarom, Zayn! De engem senki se vádoljon meg azzal, hogy nem szerettem! Igen, miattam halt meg, de mindennél jobban szerettem és még most is szeretem - sírom el magam.

***

  Lassan mindenki továbblépett, vagyis inkább úgy mondanám, hogy elfogadta ami történt, kivéve én. Nekem nem megy. Én még mindig azon a sötét helyen vagyok, ahonnan nem látok kiutat. Persze érzem, hogy mellettem állnak, de úgy érzem, mintha már kezdenék feladni a reményt, hogy valaha is rendbe jövök majd. De nem vagyok beteg, szóval semmi szükségem arra, hogy rendbe jöjjek, de rájuk, hogy elhitessék velem, minden rendben lesz idővel sokkal inkább, de már nem teszik. Napok óta magamra vagyok utalva és egyre mélyebbre süllyedek a sötétségben.
  Magányra lenne szükségem és a családomra, a támogatásukra, de úgy érzem, hogy csak egymagam vagyok és mindenki más ellenem van. Senki sem érti meg, hogy mire lenne szükségem. Minden egyes nap itt vannak és nem hagynak békén. Folyamatosan azt hallgatom, hogy tönkre fogom magam tenni, de ha ennyire rosszul festek, akkor miért nem segítenek nekem? Miért érzik azt, hogy az a rohadt megoldás, hogy bezárnak valahová, ahol dokik fognak velem foglalkozni. Nekem nem erre van szükségem, nagyon nem, nekem csak rájuk és a segítségükre. Nem pedig idegen emberek segítségére, akik nem ismernek, akik be akarnak férkőzni a fejembe és helyrerakni benne a dolgokat. Nekem nem erre van szükségem!
  Ideges vagyok és ingerült, mindenkivel ordítozok vagy éppen hidegen hagy, hogy mit mondanak és azért is az ellenkezőjét teszem, amivel már az agyukra megyek, de nem érdekel. Mindenki másképpen dolgozza fel a történteket, csak velem az a különbség, hogy én egyedül vagyok, míg nekik van segítségük.
  - A francba már Harry! – kiált rám Louis. – Le kell nyugodnod haver, ezzel csak magadnak ártasz. Ettől még semmi sem lesz jobb, vedd már észre! – néz rám szomorúan, bár a szemében düh csillan fel. – Kinyírod magad, ha így folytatod.
   - Kurvára nem érdekel! – túrok dús, kissé nedves hajamba. A fájdalom és a düh gyorsan szálad végig a testemen, képtelen vagyok parancsolni magamnak és a számon kifutó szavaknak. Nem érdekel, ha valakit megbántok vele, de szeretném, ha észrevennék végre magukat és rájönnének, hogy mi a francot művelnek. – Rajtam már semmi sem segíthet, hát nem értitek? Már akkor meghaltam, amikor ő kilépett az életemből. Már akkor elvesztettem az életem értelmét, amikor ő kisétált azon az ajtón és soha többet nem jött vissza rajta.
  - Harry, segítségre van szükséged. Te is tudod, hogy nekünk van igazunk, csak makacs vagy és nem akarod elfogadni – sóhajt fel Liam. – Mi csak segíteni akarunk neked, de ehhez neked is együtt kell működnöd velünk.
  - Segíteni? – nevetek fel ingerülten. – Mi lenne abban a segítség, ha fognátok engem és bedugnátok a négy fal közé? Mondjátok meg nekem, hogy ebben mi lenne a segítség? – vonom őket kérdőre, de mikor egyikük sem válaszol, folytatom. – Megmondom én! Semmi! Csak számotokra ez a legegyszerűbb megoldás. Sokkal könnyebb elszigetelni engem az emberek elől, minthogy a helyembe képzeljétek magatokat. Elképzelni azt, hogy milyen érzés elveszíteni valakit, aki számodra a világot jelentette. Én átérzem, hiszen a pokolba is éppen ebben élek, már hetek óta – nézek körbe a társaságon dühös tekintettel. – Segítenetek kellene, nem pedig mások kezére bízni. Mellettem kellene állnotok és elhitessétek velem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz az idő múlásával…
  - Fog be a pofád! – szól közbe dühösen Zayn. – Fáj? Elhisszük. De néz már magadra, úgy nézel ki, mint egy kész idegroncs. Neked nem ránk van szükséged, nem csak ránk, pontosan ezért lesz ez a legjobb megoldás, amire idővel te magad is rájössz. Most pedig told fel a segged azon a lépcsőn és pakold össze a cuccaidat, mert holnap reggel indulunk, ha tetszik, ha nem.
  - Legyen - csattanok fel - de ne lepődjetek meg majd azon, ha kurvára nem fogtok érdekelni, amit arra a helyre kerültem! Ne lepődjetek meg, ha halottak lesztek a számomra, ha ezt megteszitek és nem csak ti, hanem az egész családom - jelentem ki dühösen, miközben a lépcsőn rohanok felfelé, mielőtt még törni és zúzni kezdenék a lakásomban.
  - Biztos vagyok benne, hogy ez nem fog megtörténni! - szól utánam Zayn. - És ajánlom, hogy pakolj, mert holnap indulunk!"

  Összeszedtem magam. Nem azt mondom, hogy jól vagyok és semmi sem bánt, de mint minden ember, amikor baj van és úgy érzi nem bírja tovább, elfojtja az érzéseit, hát most én is ezt tettem. Tudom, hogy nem helyes, nem ez a jó megoldás, de ebben a pillanatban nem tudok mást tenni. Képtelen vagyok másra gondolni, hiszen a információ, ami a kezembe került összetör. Louis-val azóta nem beszéltem és nem is áll szándékomban, még túl friss a seb. Megígértem Britnek, hogy át fogom gondolni, hogy mit miért tett és meg is fogom tenni, de nem most, még nem vagyok olyan nyugodt, hogy ezt meg tudjam tenni. 
  Mindenki észrevette, hogy nem beszélünk és feszült közöttünk a hangulat, de egyikük sem kérdezett semmit sem, ahogy arról sem, hogy miért borultam úgy ki. Vajon tudják? Elmondta nekik vagy egyszerűen csak meghallották? Fogalmam sincs, de nem is igazán érdekel, amíg egyikük sem erőlteti róla a beszélgetést. 
  Andrew is megpróbálta kiszedni belőlem, de nem engedtem neki. Közöltem vele, hogy erre még nem állok készen és szerintem ezt magamba kell megoldanom, amire ő csak annyit mondott, hogyha szükségem van rá, akkor ő ott lesz nekem. Brit, semmit sem kérdezett, egyszerűen csak ott volt mellettem. Amikor azt mondtam neki, hogy hasonlít Libbyre, akkor sem, pedig tudom, hogy érdekelte. Kit ne érdekelne, ha valaki ilyet mond neki? Nem azt mondom, hogy segített, de jó volt, hogy valaki mellettem volt, anélkül, hogy kérdezzen tőlem valamit.
  - Minden rendben, veled? - dobja le mellém magát Niall. - Az elmúlt napokban, kicsit megint kizártál minket.
  - Jól vagyok - fordulok felé. - Nem akartam, de van, amit csak magadban tudsz feldolgozni - folytatom. - Nem haragszom rátok, csak egy személyre, de ő megérdemli. Ne kérdezd meg, hogy miért, mert nem fogok róla beszámolni, de elég, ha annyit tudsz, hogy megérdemli a haragom.
  - Ugye, tudod, hogy szarul érzi magát és hiányzol neki? - kérdi tőlem, mire én csak felsóhajtok. - Nem egyszer akart már a közeledbe jönni, de mi lebeszéltük róla, mert láttuk, hogy még mindig nagyon dühös vagy rá és nem akartuk, hogy rosszabb legyen közötettek a viszony, amire majd a média és a rajongók is felfigyelnek...
  - Nem csak ő érzi magát rosszul, de azt amit tett, nem lehet egyik napról a másikra megbocsájtani. Nem olyan kis semmiség... abban sem vagyok biztos, hogy ezt képes leszek neki valaha teljesen elfelejteni.
  - Ugye tudod, hogy mi mindent, amit teszünk, tettünk az azért csináljuk, hogy neked könnyebb legyen. Lehet, hogy fáj, hogy nem tudsz valamiről, hogy szarul esik, de a te érdekedben történt minden. Haragudtál ránk, mert idehívtuk Andrewt, de segített rajtad, bár nem vagyok benne biztos, hogy ő volt az, aki tényleg elérte nálad azt amit, de segített és te is beláttad, hogy igazunk volt.
  - Hát persze, hiszen szerintetek nektek mindig igazatok van - forgatom meg a szemeim.
  - Mert igazunk van - kacsint rám. - Készen állsz az esti koncertre?
  - Volt már olyan, hogy nem? - vonom fel a szemöldököm.
  - Helyes, akkor induljunk - áll fel, majd indul el, én pedig követem őt.


Sziasztok! Hát elérkeztünk ehhez a részhez is. Nyugi még nincs itt a vége, viszont a hosszú visszaemlékezéses részeknek igen. Többé már nem kell azért aggódni, hogy a múltról kell olvasni, mert nem lesz több, vagy ha mégis az rövid lesz. Már csak három rész van az első évadból, ami nagyon kevés, de szerencsére nem ez lesz az utolsó három rész, hiszen még tervezek egy évadot, ami hosszú lesz és sok mindent foglal majd magába. Új titkok lepleződnek majd le, új szereplők érkeznek és Harry továbblépése is benne lesz, meg persze a másik főszereplő, aki szerintem már sokatok számára ismerős, Brit múltjával is megismerkedhetünk és a félelmeivel, továbblépésével, érzéseivel. Remélem tetszett a rész, bár én nem igazán vagyok vele megelégedve, de ettől jobbat nem tudtam nektek hozni, sajnálom. Köszönöm a bíztatást és az olvasókat! További szép napot!

2 megjegyzés:

  1. Szia
    Elsőnek is rohadt jól írsz, szépen fogalmazol az érzéseket jól írod le! Amit szerintem javíts az az hogy azt az apró boldogságot jobban fejezd ki! Csak ennyi a kivetni valóm! Imádom ahogyan írsz!
    Szabad kérdeznem mikor lessz kövi? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm, örülök, hogy ezt gondolod! Az apró boldogságok innentől jobban ki lesznek fejtve, amint vége az első évadnak, ezt megígérhetem. Olyan lesz, mintha sok időt ugrottunk volna, pedig nem is... de majd megérted, hogy miről beszélek.
      Minden vasárnap vannak részek, ha kések velük pedig a hét elején szoktam hozni!

      Evelyne xx.

      Törlés