2016. március 28., hétfő

36.rész


Dühroham

  
  "Pontosan tudtam, hogy mi bajom az elmúlt napokban, mégsem tudtam ellene semmit sem tenni. Bűntudatom van, nem is kicsi. Amióta kicsit összekaptunk Libbyvel, nem nagyon beszélünk, vagyis én próbálkozom és látom rajta, hogy ő is, de tisztában vagyok vele, hogy mindez nekem köszönhető, hiszen tudom, hogy nehezen bízik meg az emberekben. Én voltam az egyetlen, akiről tudta, hogy sosem hazudna neki, mégis megtettem, amivel eljátszottam a bizalmát, egy időre, biztosan. Hiányzik és ma azon leszek, hogy megbocsájtson nekem, de tudom, hogy az nem lesz egy egyszerű menet, viszont nem fogom feladni. 
  Lassú léptekkel indulok meg a konyha felé, ahol reggelit készít, majd osonok a háta mögé. Tisztában van vele, hogy ott vagyok, hiszen hallom a halk sóhaját. Kezeimet lassan helyezem a derekára, majd húzom magamhoz.
  - Kérlek ne haragudj rám - suttogom. - Tudom, hogy hazudtam neked, tudom, hogy nem volt szép... sőt még azt is megértem, hogy ezért utálsz, de csak neked akarok vele jót. Szeretlek és meg akarlak védeni.
  - Tudom - leheli. - De engem is meg kell értened - fordul meg a karjaimban. - Féltelek, hiszen te vagy az egyetlen megmaradt szerettem Tonyn kívül. Nem tudnám elviselni, ha valami történne veled vagy vele, miattam. Beleőrülnék. Téged is megértelek, de számomra a te biztonságod a fontos, hiszen amíg te itt vagy nekem, addig én biztonságban érzem magam melletted.
  - Kérlek, mondd, hogy nincs minden veszve, hogy ezt még meg tudjuk oldani - döntöm az övének a homlokom, mire apró mosoly jelenik meg az arcán.
  - Te magad is tudod, hogy képtelen lennék elengedni téged - suttogja. - Lehet, hogy haragszom, lehet, hogy legszívesebben ordítoznék, de szeretlek és képtelen vagyok távol tartani magam tőled, képtelen vagyok rád haragudni egy olyan dolog miatt, amivel engem akarsz biztonságban tudni, még ha tudom is, hogy irtó nagy hülyeség, mert ezzel veszélybe sodrod magad. Nem fogok kiselőadást tartani róla, hogy miért akarom, hogy leállj, mert azzal csak újabb veszekedést indítanék el, de gondolj a következményekre, amikor olyanba ütöd az orrod, amibe nem kellene. 
  - Óvatos leszek - puszilom meg az orrát. - Te vagy a legfontosabb számomra és mindenre képes vagyok, hogy te biztonságban légy és boldog.
  - Hányszor mondjam el még neked, hogy én boldog legyek csak egy valamire van szükségem? - kérdi a szemeimbe nézve, mire én kíváncsian nézek rá. - Rád, csak rád van szükségem. Ezért van az, hogy képtelen vagyok haragudni rád, még ha meg is érdemled.
  - Én sosem érdemlem meg, hogy haragudjanak rám, mivel vannak taktikáim, amivel elérem, hogy pár perc elteltével elfelejtsd, hogy haragudtál rám, szeretnéd, hogy alkalmazzam őket?
  - Egy idióta vagy - nevet fel. - De én így szeretlek. Az elmúlt napokban pedig nehezen tartottam magam a közeledben, de az is valami, hogy már idáig sikerült távol maradnom tőled.
  - Ezt egy igennek veszem - mosolygok rá - és elfejeltem, hogy idiótának neveztél - kacsintok rá.
  Hevesen kapok az ajka után, ami már nagyon hiányzott, hiszen került, hiába nem vallja be még magának sem, nem vagyok hülye, persze részben megérdemeltem, de most azon leszek, hogy pótoljam az elmúlt napok hiányát. Kezeimmel közelebb húzom magamhoz, miközben ő a hajamba túr, ami morgást vált ki belőlem. Mit sem törődve a pulton lévő tányérral seprem le őket, mire hangos csattanással érnek földet és törnek darabokra, majd ültetem fel Libbyt a helyükre.
  
***

  Idegesen ülök be a kocsiba, hiszen a mai napot nem így terveztem. Tegnap már kész tervem volt a ma estére nézve, erre egy megbeszélésnek köszönhetően az egész fuccsba ment. Ilyenkor utálom, hogy híres vagyok. Hiszen az sem könnyű amire éppen készülök, viszont ez az egész megbeszélés és az újabb turné is rátett még egy lapáttal az idegességemre. Eleget halogattam már az utóbbi időbe, mivel minden nap, amikor úgy éreztem, hogy na most itt az idő összejött valami. Viszont ma biztos voltam benne, hogy alkalmas lesz. Libbyt már ki lehet ismerni. A szekrény tele volt olyan dolgokkal, amiket csak akkor vásárol, ha meglepetést akar nekem szerezni és csak akkor kérdi meg mikorra érek haza, ha pontos elképzelése van az estéről, ezért éreztem azt végig, hogy a mai nap tökéletes lesz, erre mi történik? Már fél órája otthon kellene lennem, de én éppen egy dugó kellős közepén ülök. Mindez pedig egy megbeszélés miatt, ami ugyanarról szólt, mint a két nappal ezelőtti. Próbáltam valahogy elmagyarázni, hogy szeretném ha Libby is velünk  tartani, aminek természetesen nem örült, mert akkor majd a többiek is azt szeretnék, ha az ő barátnőik is jönnének, de azt csak nem mondhattam el, hogy miért szeretném ezt, mert a végén, még kikotyogná valakinek majd a többiek véletlenül pont akkor tennének egy megjegyzést az egészre, amikor nem kellene ezzel teljesen elrontva az egész tervem, így inkább beletörődtem, hogy most még nem lehet, de azzal is tisztában vagyok, hogy amint megtudja miért szeretném annyira, hogy ott legyen bele fog egyezni. Muszáj beleegyeznie. 
  Gyerekes a felfogásom én is tudom, de egy tervem még mindig van, amit a legrosszabb esetre tartogatok. Tudom, hogy mit kell Paul halljon, hogy minden kérdés nélkül belemenjen. Egyetlen mondatomba kerül, de nem így szeretném elérni, hanem indokokkal. Bár ha már nagyon lehetetlennek látom az egész helyzetet, akkor bevetem azt a bizonyos mondatot: Ha ő nem jön, akkor én sem megyek! 
  Mindenki tudja, hogy eszem ágába sem lenne egyedül hagyni őt, miután mindaz megtörtént vele. Szinte biztos vagyok benne, hogy a többiek sem szeretnék. Tudom, hogy a barátnőiket is védik, ami érthető is, de Libby van igazán nagy veszélyben és nem a többiek. Ő szökött meg és ő az akit el akarnak kapni, kerüljön bármibe is, amit én természetesen nem fogok megengedni. Nem akarok a szemébe hazudni és tudom, hogy egy része tisztában van azzal, hogy nem adtuk fel és tovább kutakodunk, amit néha fel is fedezek rajta, de azt is érzem, hogy valahol mélyen magában örül neki, hogy ennyire meg akarom védeni, csak félt. Félt, mert mindig elmondja neki már csak én maradtam és nem tudná elviselni, ha miatta történne velem valami. 
  Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amint a házhoz érek. Persze másfél óra késés után már biztosan nem lesz olyan szép az este, ahogy azt mindketten terveztük, de legalább itt vagyok. Gyors léptekkel indulok meg a veranda, hiszen kint már szemetel az eső, majd nyitok be a házba. Meglepetésemre, csend ural mindent. Ez kettőt jelenthet elaludt miközben rám várt, vagy valami baj van. Idegesen lépek a nappali felé, majd pillantom meg felhúzott lábakkal a kanapén ülve. Abban a pillanatban, ahogy felém fordul aggodalom uralkodik el rajtam, mivel szemeiben könnyek csillognak.
  - Libby, mi történt? - sietek oda hozzá, de ő csak elhúzódik tőlem. - Mi a franc történt? - túrok idegesen a hajamba. - Mondj már valamit!
  - M-megkértelek, hogy ne csinálj semmit, nem igaz? - kérdi alig hallhatóan továbbra is a földet bámulva. - Könyörögtem neked - pillant rám, miközben könnyei megindulnak. - Könyörögtem, hogy nem akarom, hogy bajod essen, nem akarom, hogy beleavatkozz ebbe az egészbe, mégis megtetted - áll fel, remegő lábaira. - Szükségünk, szükségem van rád... nem veszíthetlek el, nem most - néz a szemeimbe.
  - Nincs semmi bajom, te magad is láthatod, hiszen itt állok előtted! És a rohadt életbe is, hogy várhatod el tőlem, hogy tök nyugodtan nézzem végig, ahogy téged felemészt a félelem? - kelek ki magamból. - Nem, ne próbáld meg tagadni. Nem vagyok vak. Lehet, hogy jól titkolod ezt az egészet, de ismerlek, nagyon jól ismerlek. Lehet, hogy nem adom a tudtomra, de a kurva életbe is, amióta újra megjelent Kit azon a bulin nem egy este sírtad magad álomba... Igen, fent voltam, nem tettem semmit, mert tudtam, hogy magányra vágysz, de tudtam róla és felemésztett a tudat, hogy nem tehetek ellene semmit. Lehet, hogy veszélybe sodrom az életem, ami nem igaz, hiszen engem minden nap védenek, de már mondtam neked, hogy nem az én életem fontos, hanem a tied. Nem az számít, hogy én jól legyek, ha megtámadnak és szerzek egy-két lila foltot abba még nem halok bele, de ha téged elveszítelek abba igen, miért nem fogod már fel?!
  - Neked lehet, hogy nem jelentene semmit - áll elém. - De nekem igen, mert tudnám, hogy miattam szerezted őket, pedig megakadályozhattam volna! Te magad is tudod, hogy mit ígértek, tudod, hiszen meséltem róla... láttad, hogy milyen állapotba kerültem miután elmondtam neked, szerintem mit éreznék, ha veled történne valami? Beleőrülnék, ha elveszítenélek és én lennék érte a felelős. Egyszerűen nem tudnám elfogadni... nem most!
  - Éppen erről beszélek, én is ugyanezt érezném, ha veled történne valami és én semmit sem tennék ellene. A barátnőm vagy, a szerelmem, aki mindennél fontosabb nekem és eszem ágába sincs hagyni, hogy valami barom idióta miatta érezze magát veszélybe, ha tudom, hogy képes vagyok ellene tenni!
  - Miért nem érted meg, amit mondani akarok neked? - kel ki magából. - Tudod, hogy milyen fenyegetve élni, milyen az, ha megszegsz valamit, azért büntetés jár? Nem, nem tudhatod vagy ha sejted is, akkor sem tudod teljesen átérezni, de én igen. El sem tudod képzelni hányszor kaptam meg azt, hogy olyan személyeket fognak bántani, akik fontosak a számomra. Nem egyszer fenyegettek meg azzal, hogy megölik az öcsémet, ha nem hagyom abba az ellenkezést, eleinte nem hittem, de amikor képeket láttam tőlük róla, már igen... rólad is vannak képeik - suttogja.
  - Milyen képekről beszélsz? - kérdem tőle összeráncolt szemöldökkel, mire az asztalra bök. Tekintetem oda vezetem, ahol millió kép hever rólam, a fiúkról... mi a fasz?! - Hogy kerülnek ezek ide? - nézek dühösen rá. - Libby, honnan vannak ezek a képek? - teszem fel újra a kérdést, de most sem szólal meg. - Az istenit, válaszolj már!
  - Csengettek - szólal meg halkan. - Fent voltam, azt hittem te jöttél, csak lusta vagy kivenni a kulcsokat, de amikor ajtót nyitottam csak egy boríték várt rám a küszöbön...
  - Mi a francért nem hívtál fel azonnal? Ugye tudod, hogy bármi történhetett volna veled? Én mindent megteszek, hogy biztonságban légy, de te baszol rá, hogy felhívj, ha valaki megjelenik egy borítékkal a házunk előtt, amiben rólam és a többiekről vannak képek.
  - Tudják, hogy itt vagyok, ahogy azt is, hogy keresed őket... megfenyegettek, ha nem állítalak le, akkor bajod fog esni!
  - Nem, fog bajom esni! Tudok magamra vigyázni!
  - Te tényleg nem érted, hogy miről beszélek - lép az asztalhoz, majd emel a kezébe egy képet és fordítja felém. - "Ha nem akarod, hogy meghaljon, akkor leállítod a Herceged, különben előtted végezzük ki a barátaival együtt, aztán pedig téged is!" - idézi a sorokat. - Képesek rá! Fogd fel, hogy tudom miről beszélek. Te, nem értheted, hogy miért mondom folyamatosan azt, hogy ne kutakodj, de én tudom és hallgatnod kellene rám.
  - Ez nem egy kicseszett szappanopera, ahol a maffia megfenyeget, majd minden megtörténik, amire még álmodban sem gondoltál - sóhajtok fel feszülten. - Ez a való élet...
  - Ahol, mindez megtörténhet, hiszen azok a sorozatok sem hiába találták ki! - kiált rám. - Harry, fejezd be ezt... fejezd be, mert nem veszíthetlek el! Szükségem van rád, jobban, mint gondolnád és ha kell, akkor felteszek egy olyan kérdést is, amit sosem akartam, de ha csak így tudlak rávenni, akkor megteszem...
  - Nekem is szükségem van rád, szükségem van arra, hogy biztonságban tudjalak, ahogy arra is, hogy mellettem légy minden félelem nélkül, de ez csak akkor történik meg, ha megkeresem őket és lecsukatom életük végéig. Szeretlek, mindennél fontosabb vagy nekem, de nem állok le, nem tehetem meg, mert csak akkor lehetek nyugodt és engedhetlek be teljesen az életembe, ha ők már nem jelentenek veszélyt sem rád, sem másokra. 
  - Jól figyelj arra, amit most mondok, mert nem ismétlem meg, mivel képtelen lennék rá... Egyik részem megérti, hogy miért teszed ezt, a helyedbe valószínűleg én is ezt tenném... a másik viszont tombol és le akar állítani, mert pontosan tudja mi lesz a vége, amit el akar kerülni... messziről el akar kerülni, mivel félt és olyan fontosnak tart, hogy nem érdekli a félelem, ha te mellettem vagy. Szeretlek és szükségem van rád, jobban mint azt valaha gondolnád, de választanod kell. Vagy mellettem maradsz és hagyod őket vagy megkeresed őket, de közben teljesen elveszíted a bizalmam és ezzel engem is...
  - Nem kérheted ezt tőlem - suttogom. - Tudom, hogy féltesz - lépek hozzá közelebb - tudom - nézek a szemeibe - de nem kérheted ezt tőlem. Szeretlek és nem akarok a biztonságod és közted választani.
  - Márpedig muszáj lesz - tartja magát. - Választanod kell, amire én meg is adok a határidőt, amikor gondolkodhatsz ezen az egészen, egyedül.
  - Nem! - kapom el a karját. - Nem mehetsz sehová, azok után, ami ma történt. Inkább elmegyek én, de te maradj itt.
  - Én megyek, Hazz - néz a szemeimbe. - Minden rendben lesz, Louis itt van a közelben, nála leszek és minden rendben lesz velem, te pedig reggelig gondold át mit szeretnél - nyom egy puszit az arcomra, majd mielőtt szólhatnék valamit cuccait felkapva rohan ki a házból.
  - A kurva életbe! - ordítom el magam. A kanapé előtt elhelyezkedő asztalba rúgok, amin következtében az üveg apró darabokra törik. Mit sem törődve vele, kapom elő a telefonom és hívom egyből Libbyt, de nem veszi fel. 
  Nem így terveztem ezt a napot! A közelébe sem volt annak, aminek szerettem volna. Nem veszekedés és majdnem szakítás kellett volna a vége legyen, hanem örökké tartó boldogság. Mindketten mondani akartunk valamit a másnak, de arra már nem jutott időnk, nekem pedig most döntenem kell egy olyan helyzetben, amiben nem akarok, mert nem tudok. A biztonsága is fontos és ő maga is. Nem veszíthetem el, azt nem élném túl. Ő a mindenem, ő az egyetlen személy, akinek nem tudnám elviselni az elvesztését... Szeretem őt teljes szívemből. 
  A kanapé oldalának dőlve próbálom elérni őt, de továbbra sem veszi fel. El akarom neki mondani, hogy mennyire szeretem és képtelen lennék elengedni őt az életemből. Ha azt kéri tőlem, hogy mondjak le róla, képes lennék rá, csak jöjjön vissza hozzám. Csak jöjjön vissza hozzám épségben. A kezeimben lévő telefon megszólal én pedig gondolkozás nélkül kapom a fülemhez.
  - Libby? - szólok bele."

  Képtelen vagyok levenni a tekintetem a kezeim között tartott képről. Érzem, ahogy a tüdőm levegőért kiált, de nem tudom neki megadni. Ebben a pillanatban szűnt meg minden körülöttem és csak én maradtam a képpel a kezemben. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ez megtörténhetett. Nem! Látom a dátumot. Látom a nevet. És aztán látom a képen levő apró momentumot. Nem, ez nem lehet igaz. Szemeimbe könnyek gyűlnek és már meg sem próbálom őket visszatartani, ebben a pillanatban kicsit sem érdekel, hogy mi történik, csak az a kép. A fejembe újra lejátszódik az a bizonyos nap, ami oly boldogan indult, aminek a vége azt hittem életem egyik legszebb napja lesz, de közben életem egyik legszörnyűbb napja lett. Eddig sosem gondoltam bele, hogy mit szeretett volna elmondani, de így, így már minden érhető. Érthető, hogy miért mondta annyiszor, hogy szüksége van rám, ahogy az is, miért kérte, hogy válasszak. Eddig is fájt, hiszen minden után én még mindig magam okolom a történtek miatt, de most, hogy tudom a teljes igazságot, az a bizonyos kés a szívemben újra megfordul és megsebzi a vékony falamat, ami pillanatok alatt omlik össze. Összeszedtem magam, de elég egy aprócska kép, ami újra a földre tiporjon. Elég egy apró pont, ami eléri, hogy ugyanoda kerüljek vissza, ahol eddig is voltam.
   Tényleg ilyen rossz ember voltam? Már azt sem tudom, hogy mit gondoljak. Ha az élet ennyi mindent vett el tőlem, ilyen rövid idő alatt, akkor az jelent valamit, nem hiába történik ez velem. Ugyanis, amit az ember az élettől kap azt mindért kapja amit tett és érdemel a tettei miatt, de én mit tettem, hogy ezt érdemlem? Miért kellett így történnie? Miért nem állítottam meg? Ismét felmerülnek bennem ugyanazok a kérdések, melyek egy évvel ezelőtt, amikre újból nem kapok majd válaszokat, hiszen akitől megkaphatnám, az a személy már nincs közöttünk. Sosem lesz már. Sosem tudhatom meg, hogy miért nem mondta el hamarabb hiszen a dátum az jóval egy hónappal a halála előtti.
  Életemben először érzem azt, hogy jobb lett volna ha erről sosem tudok. Szerettem volna és egy részem most sem bánja az egészet, hiszen jogom van tudni, de a másik ordít a fájdalomtól és sokkal könnyebben állt volna fel a padlóról, ha mindezt nem tudja meg. Eddig, hogy nem vettem észre? Miért pont most? Miért pont egy évre a halála után? Miért nem élhettem azzal a tudattal, hogy csak őt veszítettem el?
  - Harry! Mi a francot csinálsz? - dorombol Louis az ajtómon. - Nyisd már ki vagy betöröm! Ha valami hülyeséget csináltál én esküszöm, hogy sosem bocsájtom meg neked! Hallod? Ó, hogy a... - kezd bele, de nem fejezi be, ugyanis kinyitom az ajtót és ránézek, könnyáztatta arcommal.
  - Hé - hallok meg egy lágy hangot, majd jelenik meg előttem Brit, aki döbbenten néz rám, majd simít végig az arcomon. - Mi történt? - kérdi tőlem lágyan, amivel csak azt éri el, hogy ettől jobban is sírni kezdjek. Annyira hasonlít rá. A kedvessége, a törődése és legfőbbképpen az ártatlansága.
  Nem bírok állni, érzem, ahogy az erő elhagyja a lábaim és térdre esem. Legutoljára akkor viselkedtem így, amikor megtudtam, hogy meghalt és a többiek átjöttek hozzám. Tisztában vagyok vele, hogy nézhetek ki, ahogy azzal is, hogy mit gondolhatnak, de ebbe a kicseszett pillanatba baszok mindenre és mindenkire, csak rá tudok gondolni, rá akiről sosem tudhattam.
  - Megnyugtatom és utána beszélhetsz vele, rendben? - hallom Louis feszült hangját, de nem tudok rá figyelni, csak a kezeimben tartott képre.
  - Rendben, addig én átmegyek a többiekhez - suttogja Brit.
  Hallom a lépteit, majd a közeli ajtó csapódását, tehát kettesben maradtam Louissal. Érzem ahogy két tenyér kerül a vállamra, majd Louis lágy hangját.
  - Gyere szépen, haver, most bemegyünk a szobába és elmondod, hogy mi történt, mielőtt még a médiába kerülnél valamelyik baromnak köszönhetően - segít nekem felállni, majd lassan bevezet a szobába és bezárja utánunk az ajtót, míg én visszaülök a helyre, ahol eddig is ültem. - Harry - szólít, de nem törődök vele. - Harry, nézz rám, mert sokkot kaptál és ebből semmi jó nem sülhet ki, ha nem jössz vissza, hallod? Harry! - kiált rám.
  - Nem érdekel! - mondom fagyosan rá se pillantva. A fejem majd szétrobban, miközben érzem, hogy az étel, amit meg sem ettem utat tör magának felfelé. Érzem, ahogy másodpercek alatt kerülök abba az állapotba, mint az elején és ha nem találok valami kapaszkodót, akkor hamarosan teljesen elnyel a sötétség és kezdhetek mindent előről.
  - Na, nem! - csattan fel. - Nem fogom megint elveszíteni a barátom. Elég volt egyszer végignézni, még egyszer nem fogom. Bármi is történt ebben a kicseszett fél órában túl fogunk rajta jutni, ahogy eddig is mindenen. Erős vagy, hallod? Nem vagy egyedül, itt vagyunk neked és nem fogunk többet magadra hagyni, csak ne zárj ki!
  - Ebben nem tudtok segíteni! - fordítom felé a tekintetem. - Ezt meg sem kellett volna tudnom, sokkal jobb lett volna, ha sosem tudom meg - telik meg újból könnyekkel a szemem. - Sosem kellett volna... - suttogom.
  - Mit? - kérdez rá Louis. Pontosan tudom, hogy mire megy ki a játék. Egy része biztosan ki akarja belőlem szedni, hogy mi bajom, de a másik valószínűleg csak beszéltetni akar, hogy ne merüljek teljesen a gondolataimba, mert tisztában van vele, ha az megtörténik akkor csak én tudom magam kihúzni onnan, ami nem a napokban lesz. - Mit nem kellett volna megtudnod, Harry?
  Nem tudom mit kellene tennem. Ha elmondom neki, akkor sajnálni fog, amire nincs szükségem, ha magamba tartom, akkor megőrülök tőle. Valakinek el kell mondanom, akiben megbízom. Valakinek, aki nem fog elítélni, hogy ezt mondtam rá. Valakinek, aki megérti a fájdalmam.
  - Mi van a kezedben? - ül le mellém. Képtelen lennék kimondani, így csak feléje nyújtom az aprócska képet, majd rátekintek. Az arcán döbbenetet látok átsuhanni, majd fájdalmat és végül valami olyasmit, amit nem gondoltam volna sosem, bűntudatot. Másodpercek elteltével már összeáll egy kép a fejemben, amiről csak remélni tudom, hogy hazugság, amiről csak remélni tudom, hogy egy rossz kibaszott vicc.
  - Mondd, hogy nem... - szólalok meg halkan. - Louis, mondd, hogy te nem tudtál róla! - kérlelem dühösen. - A kurva életbe, mondj már valamit!
  - Én... - kezd bele, de nem hagyom, hogy befejezze.
  - Tudtad! - vádolom meg. - Hát persze, hogy tudtad. Miért titkoltad el előlem? Louis erről jogom volt tudni és nem rá egy kibaszott évre, hanem akkor amikor elmondták! Tudnom kellett volna róla...
  A gyenge énem eltűnt, átvette fölöttem a zaklatott, dühös és fagyos énem az irányítást, amelyik ilyenkor nem gondolkozik. Nem számít, hogy kit bánt meg, nem számít, hogy mennyire közeli az ismerős vagy fontos számára a személy csak kimondja, amit gondol.
  - Harry, engedd, hogy megmagyarázzam...
  - Nem! Kurvára ne magyarázd meg! Nincs mit! Eltitkoltad és ki tudja hányan tudtak még róla, rajtam kívül! Sosem gondoltam volna, hogy pont te teszed ezt majd velem!
  - Mit kellett volna tegyek? - akad ki ő is. - Igen, tudtam róla, de Harry te is tudod milyen állapotban voltál, azzal szerinted segítettem volna, ha még ezt is elmondom? Segített volna? Mert szerintem csak kurvára  rontott volna az egész kicseszett helyzeteden és azt is megmerem kockáztatni, hogy sosem jöttél volna vissza abból az állapotból. Honnan kellett volna kitalálnom, hogy ő megőrzött róla valamit? Mégis honnan? Nem tudunk vele beszélni és senkinek sem mondta el, én is csak azért tudtam, mert ott voltam, amikor elakarták neked mondani, de megállítottam őket és nem bánom. Most sem, hogy megtudtad és haragszol rám és tudod miért, mert idővel rájössz, hogy igazam van, hogy jobb, hogy nem mondtam el neked akkor...
  - Takarodj innen! - emelem fel a hangom. - Takarodj ki innen és egy jó darabig ne gyere a közelembe! Egy valamit jól jegyezz meg Louis! Mindent képes vagyok megbocsájtani egy személynek, mindent, de ezt, ezt az egyet sosem fogom neked megbocsájtani! Soha az életbe! Most pedig takarodj innen! MOST! - állok fel, majd lököm meg.
  - Rá fogsz jönni, hogy ez volt a helyes - mondja feszülten, mielőtt kilépett volna a szobából.
  Ezt egyszerűen nem hiszem el. Tudta, már egy éve tudja és nem mondott nekem semmit. Hogy tehette ezt velem, a legjobb barátom? Miért titkolta el előlem, hiszen tudhatta volna, hogy idővel rájövök... Feszülten bámulok ki az ablakon, bár a tájból semmit sem látok, csak a gondolataim lebegnek előttem. Csak rá és jövőnkre tudok gondolni, amink lehetett volna. Mindarra, amit akartam, de egy pillanat alatt veszítettem el. Egy kicseszett pillanat alatt.
  Testem megdermed, hogy egy apró test préselődik a hátamhoz, miközben szorosan ölel át. Nem kell megfordulnom, hogy tudjam kiről van szó, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ebben a pillanatban csak egyetlen személy az aki itt van velem, aki nem fogja megkérdezni, hogy mi bánt, csak biztosítani fog róla, hogy nem vagyok egyedül.
  - Itt vagyok neked, ahogy te is ott voltál nekem mindig, ugye tudod? - szólal meg halkan. Szemeimet behunyva veszek egy mély levegőt, majd fordulok meg és ülök le a földre magammal húzva őt is. Hátam a hideg falnak döntöm, míg a démon testbe bújt angyalt az ölembe húzom és szorosan magamhoz ölelem őt.
  - Csak ne kérdezz semmit - suttogom halkan, mire ő szorosabban bújik hozzám. Tudom, hogy mit próbál elérni, de ebben az esetben nem lesz olyan könnyű, mert most nem arról van szó, hogy a kedvenc focicsapatom nem nyerte meg a meccset, hanem egy életről, amihez esély sem volt.
  - Nem fogok - biztosít róla. - Viszont valamit szeretnék mondani, anélkül, hogy kiakadj és velem is elkezdj kiabálni, mint Louval, megengeded? - néz fel rám, mire én bizonytalanul bólintok. - Nem tudom, hogy mi történt, de annyit értettem belőle, hogy valamit eltitkolt előled, ami biztosan nem volt szép, de gondolj bele majd egy kicsit jobban, amikor nyugodt leszel. Velem is sokszor csináltak ilyet, persze nem volt komoly, de ugyanígy reagáltam, viszont kaptam egy pontot, ami ráébresztett, hogy így kellett lennie és csak nekem segített azzal, hogy nem mondta el. Lehet, hogy a te helyzetedben nem így van, de ígérd meg nekem, hogy amikor kicsit nyugodtabb leszel belegondolsz, jó?
  Tudom, hogy ezzel csak nekem akar jót, de ebben a pillanatban csak annyit ér el vele, hogy ismét ordítani támad kedvem. Ez nem olyan, mit meg lehet bocsájtani vagy a jó oldalát lehet nézni, mert ennek nincs. Ez olyan, amiért egy barátság végleg tönkremegy.
  - Csak ígérd meg, nekem az is elég, ha tudom, hogy én legalább megpróbáltam... én nem vagyok jó a segítségben, meg tanácsadásban, mint te, de megpróbálom, mert tudom, hogy most szükséged van valakire, ahogy hónapokkal ezelőtt nekem is volt és te ott voltál nekem, most engedd meg, hogy én legyek itt neked.
  - Annyira hasonlítasz rá - suttogom, szorosabban magamhoz húzva.

Sziasztok! Kisebb késéssel meghoztam nektek a következő részt! Az előző részben kérdeztem tőletek, hogy mi a véleményetek arról a képről, de páran félreértettétek. Én arra a képre gondoltam, amit Harry talált, nem pedig a részhez kitett képre. Bár az a kérdésem még most is érvényes, bár így elég könnyű kitalálni, ha kicsit is odafigyelünk az olvasásra. Mi a véleményetek a részről? Lesz második évad, ezt már most mondom, akkor is terveztem, ha senki nem kért volna belőle, mert szeretem végigvinni a történeteket, főképpen azokat, amik már a szívemhez nőttek. Összesen az első évadból még négy rész van. Nem húzom tovább, mert már nem lenne mit és gondolom pár szemének elege van a visszaemlékezésből, megnyugodhatnak már csak max két részben lesz ilyen hosszú visszaemlékezés, után pedig nagyon apró részletek max, de még az sem biztos! Köszönöm azoknak akik sok sikert kívántak az érettségimhez, én is reménykedem benne, hogy jó lesz! Köszönöm az olvasókat és a bíztatásokat! További szép estét!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése