2016. március 23., szerda

35.rész


Amikor kitudódnak a titkok


  Idegesen lépkedek előre, míg ki nem érek az erkélyre, ahol senki nem hallhatja meg, amit beszélünk. Utálom, hogy titkolóznom kell bizonyos személyek előtt, de nem keverhetem őket bajba azzal, hogy bármit meghallanak, mert akkor csak magamat okolnám és ebben a pillanatban arra van a legkevésbé kedvem. Még egyszer visszafordulok, hogy végignézzek a társaságon, majd elhúzom a zöld gombot és a fülemhez emelem a telefont.
  - Helló! - szól bele Tony. - Tudsz most beszélni vagy hívjalak vissza később? - tér egyből a lényegre.
  - Szia! Nekem most is jó és különben is semmi kedvem arra várni mikor lenne alkalmasabb mikor tudom, hogy csak akkor hívsz, ha valami fontos híred van, amit nekem azonnal meg kell tudnom. 
  - Nem derítettem ki túl sokat, de felmerült egy név a kutatásom során. Dave Hell. Annyit tudtam meg, hogy jóba van apámmal és úgymond van egy közös ügyük, amit el kell minél hamarabb intézniük... sajnos több nem derült ki, mivel észrevették Katiet és elhallgattak, de ahhoz képest, hogy az elején mennyit tudtunk ez már haladás. Mindent megpróbálunk, hogy több legyen és csak akkor kelljen idejönnöd, de nem könnyű, mert az a barom jól titkolja az ügyeit.
  - Az nem kifejezés, mintha mindent eltüntetett volna a földről, de nem lesz olyan szerencséje, hogy ezt megússza. Sok lányt tett tönkre, köztük a szeretett lányát is, amiért bűnhődnie kell. Mindent megteszek, hogy be tudjam bizonyítani a segítségeddel, hogy az ő keze is benne van az egész lánykereskedelembe.
  - El fogjuk kapni! - jelenti ki határozottan. - Leszarom, hogy mit kell tennem, hogy elérjem a célt, de el fogjuk kapni... őt is és a többi faszfejt is, akik megérdemlik a legkegyetlenebb büntetést a Földön. 
  - A múltkor említettél egy helyszínt, ahol lehetséges, hogy felbukkant Kit, arról van valami hír? - túrok a hajamba. Muszáj megtudjunk még néhány dolgot, mert ebbe lassan bele fogok őrülni, de nem csak én, hanem a többiek is. - Azt mondtad talán, New York, tényleg ott volt?
  - A kamerák felvételein nem látszik tisztán, nem ismeri fel a rendszer az arcát, de én szinte biztos vagyok benne, hogy ő volt az. Pont úgy nézett ki, mint ő, de te is tudod, hogy ez nem elég a rendőrségnek... viszont biztos vagyok benne, hogy lesz egy olyan kép, ahol tisztán látszani fog az a nyomorék és akkor már csak a rendőrségnek kell eljuttatnunk az információt és akkor talán nekikezdenek a kutatásnak, mert biztos vagyok benne, hogy mi több mindent megteszünk azért, hogy megtaláljuk azt a pszichopata csapatot, mint ők.
  - Bízom benned! - sóhajtok fel. - Lehet, hogy nem ismerte fel, de ha te azt mondod, aki többször is látta már Kitet, hogy ő volt, akkor ő volt. A rendőrök meg basznak az ügyre, pedig ez sokkal fontosabb, mint a legtöbb hülyeség amivel foglalkoznak, de a világ már csak ilyen, ha valakit el akarsz kapni, akkor neked kell érte küzdened és nem szabad másokra bízd a dolgot.
  - Ahogy mondod. Nekem most mennem kell, mert a mai napot még nem beszéltük meg Katievel, de ha van valami, akkor írok, bár kétlem, mert nem említett semmit.
  - Rendben! Majd írj... - teszem le a telefont.
  Feszülten lököm a telefont az asztalra majd túrok mindkét kezemmel a hajamba. Dave Hell. Pontosan ismerem azt a barmot. Soha az életbe nem bírtam a képét. Nem egyszer találkoztunk vele az évek során, de egyszer sem gondoltam volna, hogy ennyire idióta. Ha benne van az ügyben és biztos vagyok benne, hogy sejtette, hogy kutatok utána, a közelembe merészkedik. Mennyire kell ennek hülyének lennie?! Bevallom, hogy voltak régen, nagyon régen idők, amikor a barátomnak mondhattam őt, de már ezerszer megbántam. Akkor is tudtam, hogy valami nincs vele rendben, éreztem mégis belementem a baromságaiba, mert jól akartam magam érezni. Most meg ott tartok, hogy az egyik úgynevezett volt barátomnak benne van a keze a Libbyvel történtekben. Nem egyszer terveztem már jól beverni a képét, de ha még egyszer a szemeim elé kerül nem csak tervezni fogom, hanem meg is teszem, leszarva a kurva következményeket.
  Szükségem van valakire, aki elhitetni velem ebben a percben, hogy minden rendben lesz. Valakire, aki képes megnyugtatni, de a rohadt életbe is, azt a személyt elveszítettem, a többieknek pedig sosem fog sikerülni átvenniük a helyét. Belőle egy van. Vagyis volt... Nem tudom elhinni, hogy az életem 180 fokot fordult miatta. Eleinte a lehető legjobb értelemben aztán pedig a legrosszabban. Tudom, hogy túl kell lépnem ezen, hiszen a múltat nem lehet megváltoztatni, de addig képtelen vagyok, míg le nem zárják az ügyet, míg meg nem lesznek, addig képtelen leszek pontot rakni a sztori végére.
  Bár az elkövetkezendő pár napban lesz figyelemelterelésem, viszont az nem sokat ér, mivel miután ők hazamennek én itt maradok a gondolataimmal. Most gondolkodhatok róla és leköthetem vele a figyelmem, de utána keresnem kell valamit, ami a jelenbe képes tartani, amitől kicsit lenyugszom. Talán a sport jót tenne nekem, hiszen sokféle edzés létezik, ami levezeti a feszültséget, de erre még ráérek gondolni. Most pedig vissza kell mennem és úgy tennem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, bár nincs úgy, de ezt kell mutatnom és vissza kell magam fognom, mivel nem akarom még egyszer megijeszteni őt a kiborulásommal. Nem akarom, hogy féljen tőlem, mert tudom, hogy félt, hiába tagadja. Bár ez a múltjának köszönhető - amiről nem akar beszélni - de félt és ez nem történhet meg még egyszer.
  Erőt véve magamon lépek be a szobába, mire minden szempár rám szegeződik. El tudom képzelni, hogy mennyire lehettem halk az elmúlt pár percben. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem fognak egy szót sem szólni, de elég csak rájuk néznem, hogy tudjam millió kérdésük van. Nem akarok az a srác lenni, akinek félnek kérdéseket feltenni, mert kiakad miattuk, olyan akarok lenni, aki tudja nyugodtan is kezelni a helyzeteket, de ez nem könnyű, főképpen nem az én esetemben, akinek ez sose ment.
  - Nagyon bírom ezt a kiscsajt - töri meg a csendet Louis. - Tisztára olyan, mint egy vadmacska.
  - Nem vagyok vadmacska! - csattan fel. - Egyszerűen csak idegesítőek vagytok, nem tehetek róla, hogy ki tudnám kaparni a szemeiteket - morogja.
  - Hát persze, bármivel fel lehet téged húzni, tisztára olyan vagy, mint... - de itt elhal Liam mondata, majd egyből rám kapja a fejét. Nem mondok semmit, csak sóhajtva ülök le egy szabad helyre. - Sajnálom - szólal meg halkan, hogy csak én halljam.
  - Kire? - vonja fel a szemöldökét Brit. - Miért érzem úgy, hogy valami rosszat mondtál? Tisztára érzem, hogy fagyos lett a levegő, pedig nincs is hideg.
  Nem akarom, hogy Libbyre terelődjön a szó, muszáj valahogy elterelnem a témát, mert Brit sosem tudhatja meg, mennyire hasonlítanak belsőleg. Tudom, hogy mit érezne és ennek semmi köze ahhoz, amire majd gondolna.
  - Ti inni adtatok neki? - szólalok meg először a többiekre nézve. - Úgy viselkedik, mintha nem lenne teljesen józan - jelentem ki.
  - Senki sem adott neki semmit - emelik fel védekezően a kezüket, mire én Britre tekintek, aki durcásan néz rám, ami akaratom ellenére is mosolyt csal az arcomra.
  - Nem vagyok részeg Styles! - mordul fel. - Csak szinte mindig így viselkedem, ha feszült vagyok - magyarázza a dolgokat. - Tele vagyok véve ismeretlenekkel, szerinted nyugodtan kellene fogadnom ezt az egészet? Arról meg ne is beszélve, hogy az egyetlen személy, akit egy kicsit is ismerek lelépett, magamra hagyva velük, akik olyan gyerekesek, hogy az már megmagyarázhatatlan.
  - Mondtam én, hogy olyan, mint egy vadmacska - böki meg Niallt, Louis.
  - Haver, én a helyedbe befognám, mielőtt még neked ugrana és kikaparná a szemeid - próbálkozik Niall, de látni lehet rajta, hogy alig bírja visszatartani a nevetést.
  - Srácok mi lenne, ha nem húznánk fel a kiscicát és inkább szórakoztatnánk? - mosolyodok el, mire mindenki kikerekedett szemekkel néz rám. Hát igen, gondolom tőlem mindenre számítottak csak éppen egy ilyen kérdésre nem, hiszen sosem szoktam ilyen kötekedő hangulatba lenni az elmúlt pár hónapban, de valahogy vissza kell térnem.
  - Szerintem, ha nem fejezitek be ezt, akkor megismerkedhettek a karmaimmal - jelenik meg gonosz vigyor Brit képén.

***

  Amióta visszajöttünk az én szobámba, duzzog, bár igazából az oka is megvan, de attól még vicces a helyzet és egyben nagyon furcsa is. Emlékeket kelt fel bennem és ez ijesztő, mert úgy érzem, mintha visszarepültem volna az időbe és ő lenne Libby, ennek következtében pedig néha elejtek pár olyan beszólást, amit nem kellene, sőt néha olyan tettekre késztet, amit sosem tennék meg normális esetben. Összezavar. De úgymond kellemes érzést is kelt bennem. 
  - Miért is kell nekem itt aludnom? - fordul hozzám felvont szemöldökkel. - Sosem aludtunk együtt csak pár órát, nem akarok itt aludni - jelenti ki.
  - Olyan vagy, mint egy hisztis kislány - közlöm vele. - Azért alszol itt, mert szeretném, ha kipihennéd magad és úgy engednélek haza, hogy tudom, legalább az elmúlt napokban aludtál és ettél rendesen - nézek végig rajta.
  - Ne csináld ezt - szólal meg halkan. - Sosem tudom kivenni a nézésedből, hogy mit gondolsz és utálom, ha néznek. Nincs rajtam mit nézni és nem is akarom, hogy bárki is nézzen, kérlek ne tedd.
  Lehetséges, hogy még nem tettem túl magam a történteken, de nem tudok parancsolni a szemeimnek. Egy combközépig érő póló van rajta, ami az enyém, mivel ő szinte semmit sem hozott magával, mivel nem akart jönni csak elrángatták. Felkötött hajjal, smink nélkül olyan ártatlannak tűnik, de ha megszólal, akkor rá lehet jönni, hogy annyira nem is az, csak annak látszik.
  - Oké, nem nézlek, ha lefekszel és kialszod magad - paskolom meg a mellettem lévő helyet.
  Ahogy ott áll és az ágy üres felét nézni, felmerül bennem, hogy talán fél mellém bújni, amitől a hideg is kiráz. Lassan felállok majd elé sétálok, míg ő minden mozdulatom követi és a karjaimba zárom. A teste megfeszül, de kezeivel körbeöleli a derekam.
  - Ugye nem miattam nem akarsz odajönni? - kérdem tőle halkan. - A korábbit sajnálom és nem történik meg többször, de most szeretnék lefeküdni és csak úgy fogok tudni elaludni, ha tudom, hogy te már békésen alszol mellettem. 
  - Nem miattad van - bújik hozzám közelebb. - Csak eszembe jutott valami, de nem te vagy az oka. Mondtam már, hogy nem félek tőled, hiszen nincs rá okom és kétlem, hogy a jövőben adsz majd rá. Basszus! - távolodik el hirtelen tőlem, mire kíváncsian nézek rá. Arcát pír önti el, amit nem értek, hiszen nem tettem semmit. - Miért vagy te... öm, félmeztelen? - kérdi zavartan. Akaratom ellenére is felnevetek, mire ő karba tett kezekkel lép tőlem hátrébb. - Nem vicces, így nem fekszem be melléd - rázza meg a fejét.
  - Aranyos vagy, amikor zavarba jössz - lépek hátrébb. - Brit, márpedig be fogsz, mivel én mindig így alszom és pár perccel ezelőtt még nem igazán zavart, szóval most se zavarjon. Különben is, te se vagy túlságosan felöltözve - jegyzem meg - egy szavad sem lehet azért, mert nincs rajtam póló.
  - Jó, mindegy - lép el mellettem - hagyjuk és inkább aludjunk - bújik be az ágyba, majd fordul az oldalára, teljesen kihúzódva az ágy szélére.
  - Ugye tisztában vagy vele, hogy nem harapok? - kérdem tőle, mire csak egy morgást kapok válaszul. - Le fogsz esni az ágyról, ha ennyire kihúzódsz - jegyzem meg - nekem meg nem lesz kit magamhoz öleljek - teszem hozzá halkan, de nem elégé ahhoz, hogy ne hallja meg.
  - Mi? - lepődik meg, miközben lassan megfordul.
  - Mindketten tudjuk, hogy sokkal jobban alszol te is és én is, ha átölellek - sóhajtok fel. - Eddig is úgy aludtunk és most sem tervezem másképp.. lehetséges, hogy mindkettőnknek kicsit furcsa a helyet, de attól még sokkal kényelmesebb és nyugtatóbb, szóval ne játszd a sértődött kislányt, hanem gyere ide és aludjunk.
  Nagyra nyílt szemekkel néz rám. Tudja, hogy igazam van, bár ezt kimondva kicsit furcsán érzem magam, hiszen összebújva csak a párok szoktak aludni, de engem megnyugtat, ha magamhoz ölelhetem és tudom, hogy ezzel ő is így van. Megnyugtatja a tudat, hogy valaki vigyáz rá, engem pedig az, hogy újra vigyázhatom valaki álmát.
  Igazat adva nekem húzódik közelebb, majd helyezi a fejét a mellkasomra, én pedig egyik karommal átölelem a derekát. Érzem, ahogy a teste lassan ellazul a karjaimba, majd egyenletes lélegzetét, ezek után pedig lassan én is álomba merülök.

***

  Másnap reggel, mindenki az asztalnál ül az étkezőbe és esznek, én viszont csak piszkálom az ételt. Nem tudok enni, mivel a gondolataim, felzaklattak. Tudom, hogy szinte értelmetlen dolog mindig ugyanazon gondolkodni, de háromkor felébredtem és azóta csak pörög az agyam, ahogy most is. Először azt hittem Libbyt tartom a karjaim között, de rá kellett jönnöm, hogy Brit az... Viszont azt nem gondoltam volna, hogy ennyire megnyugtat majd a közelsége, az, hogy a karjaimban tarthatom őt. Ijesztő belegondolni, hogy ez így felmerült bennem, hiszen még mindig szeretem őt. Bármi is történjen, ő volt az első igaz szerelmem, akinek mindig lesz helye a szívemben. Még nem akarok belegondolni, hogy lehetséges később képes leszek más lányokra is ránézni, de ezt sosem lehet tudni. Andrew mondott hasonlót, de ez maximum csak akkor következhet be, ha képes leszek lezárni a múltat, amit érzek, hogy még egy év elteltével sem sikerült. 
  Rájöttem, hogy az elmúlt időben elég sokszor terveztem valamit, de pár nap elteltével mindig visszatértem oda, ahonnan indultam. Olyan vagyok, mint egy hullámvasút. Egyszer fent vagyok, aztán pedig lent, ahonnan elindultam, viszont ezt le kell állítanom. Azt még nem tudom hogyan, de meg kell találnom az egyensúlyt, mert ezzel magamnak ártok csak. Amikor a fejemben kavarognak a gondolatok, csak egy személy miatt tudok lenyugodni. Csak az ő segítségére van szükségem. Ő nem akarna engem így látni, sosem akarná, hogy magamat okoljam, hanem azt szeretné, hogy túltegyem magam rajta és elfogadjam, ezt kell tennem, tudom, hogy ez a helyes és azt is, ebben a pillanatban, hogy képes vagyok rá. Most ezt érzem és nem szeretném, hogy ez megváltozzon. Ezen az úton akarok maradni. Egy új Harryt akarok alkotni, aki erős, aki képes talpra állni teljesen és bebizonyítani, hogy nem kell mindentől megvédeni őt. Nyugodtan megszólalhatnak, ha úgy érzik kérdezniük kell valamit, kikérhetik a véleményem. Az akarok lenni, aki voltam csak egy kis újjal. El kell kezdenem újraéledni, különben hónapok elteltével azt fogom észrevenni, hogy szép lassan oda közeledek, hogy teljesen beleőrülök a gondolataimba, azt pedig nem engedhetem. Senki nem akarná ezt, legfőbbképpen nem ő. 
  De tudom az okát, hogy most miért látom így, miért vagyok már megint instabil. Mielőtt Brit megérkezett volna Andrewval, a naplóját olvastam. A velem töltött napjait és az érzéseit, ami miatt kicsit kikészültem. Kicsit úgy érzem, amikor a kis könyvet olvasom, amiből már alig maradt pár oldalam, mintha direkt azért írta volna, hogyha már nem lenne, akkor tudjam, hogy ő mit gondol, hogy mi történt vele, mit jelentettem számára. Olyan, mintha egy búcsúkönyv lenne. Minden írása végénél érzem, hogy elbúcsúzik, még ha nem is konkrétan, de érzem, hogy annak szánja, ha másnap már nem tudna bele írni. Félek, ha elolvasom és elérek, ahhoz az utolsó naphoz, amikor még írt bele nem fogom tudni feldolgozni, mert ott az utolsó sorok már tényleg búcsúsorok lesznek...
  - Harry, minden rendben? - hallom meg Paul hangját, mire felnézek. Mindenki engem bámul, én pedig értelmetlenül nézek rájuk, míg meg nem érzem az arcomon lefolyó cseppet. Basszus! Nem sírhatok, nem itt mindenki előtt. 
  - Én.. - állok fel hirtelen - most egyedül kell lennem - fordulok meg, majd amilyen gyorsan csak tudok a szobám felé rohanok. - Basszus - dőlök a lift falának, a hajamba túrva.
  Remegő kezekkel veszem ki zsebemből a kulcsom, majd próbálom meg kinyitni az ajtót, kevés sikerrel. Ingerült vagyok és zaklatott, tudom, hogy míg egy kicsit le nem nyugszom képtelen leszek kinyitni. Homlokom az ajtónak tapasztom, majd mély levegőt veszek, próbálva megnyugtatni magam, kevés sikerrel. Két perc elteltével újra megpróbálom és most sikeresen bejutok a biztonságot nyújtó helységbe. Tudom, hogy a menekülés nem megoldás, de ebben a pillanatban nem tudok jobb megoldást. Ha a többiekkel maradok, akkor sajnálkozó pillantásokat kaptam volna, itt egyedül lehetek, bár az sem jobb, de a sajnálattól elfogadhatóbb. Nem akarom, hogy én legyek az, akit mindenki sajnál, nem kell sajnálni, úgy kell velem viselkedni, mintha normális lennék, mert csak akkor tudom magammal is elhitetni, hogy minden rendben lesz idővel, nem pedig akkor, ha folyamatosan látom a sajnálatot a szemükben. 
  Tisztában vagyok vele, hogy fél óra múlva már valaki közülük az ajtóm előtt fog állni, arra várva, hogy beengedjem őket, de nekem remélhetőleg elég lesz a maradék idő, hogy összeszedjem magam. 
  Egy éve történt. Egy év alatt sok mindent tanultam meg. Megismertem az igazi fájdalmat. Megtanultam vele élni. Kiléptem abból a bizonyos depresszióból, amiben minden ember szenved egy szeretett személy elvesztése után. Rájöttem, hogy nem lehetek ugyanaz a személy, aki előtte voltam. Majd újra építgetni kezdtem az életem. Mindezt egy év alatt. Bízom benne, hogy vagyok már olyan erős, hogy annak a gondolatára nem fogok visszaesni, hogy felmerül bennem, hogy hamarosan az utolsó sorát olvashatom. 
  Pár perc elteltével az ágy előtt ülök, kezemben a naplóval. Lehet, hogy nem ez a legalkalmasabb pillanat tovább olvasni, de nem tudom megállni, tudnom kell mi van még benne. Tudnom kell, hogy mit írt az utolsó napjain. Tudnom kell, hogy mi volt az utolsó gondolata rólam, rólunk. A naplót fellapozva észreveszem, hogy valami az ölembe hullott. A kezemben tartott könyvet magam mellé helyezem, majd az ölemben lévő képre tekintek....

  "Semmi kedvem kikelni az ágyból, de tudom, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ágyban legyek, amikor a mellettem szunyókáló lány, tegnap este kitett magáért. Vacsorával várt, amit ő főzött, majd egy romantikus estét töltöttünk együtt, én pedig azt tervezem, hogy ágyba hozom a reggelijét. Óvatosan bújok ki mellőle, majd lépek ki a szobából, halkan bezárva magam után az ajtót. 
  Fél órával később már tálcával a kezemben lépkedek a szobánk felé. Vigyorogva veszem tudomásul, hogy még békésen alszik, pedig legtöbbször felébred, ha eltűnök mellőle. A kezemben tartott tálcát a szekrénye helyezem, majd az ágy szélére ülve nyomok egy csókot puha ajkaira, mire mocorogni kezd, de nem ébred fel. 
  - Ideje felkelni, hercegnőm - suttogom a fülébe, mire mosoly kúszik az arcára. Résnyire nyílt szemekkel néz rám, majd emeli fel a kezeit és akasztja a nyakamba. - Jó reggelt! - mosolygok rá.
  - Jó reggelt! - suttogja. Kezeivel maga felé húz, mire én kuncogva csókolom meg, hiszen pontosan tudom, hogy mit szeretne. Volt elég időm a kiismerésére. - Miért keltél fel ilyen korán? Nem szeretek egyedül ébredni - néz a szemeimbe.
  - De hiszen nem ébredtél egyedül, itt vagyok, én keltettelek fel...
  - Felébredtem, csak nem volt erőm lemenni érted, ezért visszaaludtam - közölte velem ártatlanul. - Te pedig megzavartad alig egy perce a legszebb álmom - próbálja elrejteni a mosolyát.
  - Tényleg? - vonom fel a szemöldököm. - És abban az álomban én szerepeltem? - kérdem tőle, mire halvány pír jelenik meg az arcán. - Az arckifejezésedből ki tudom venni, hogy éppen mit csináltunk abban az álomban. Különben a kérdésedre válaszolva éppen reggelit készítettem neked - közlöm vele, majd a szekrény felé bökök, mire odapillant és mosolyogni kezd. - Úgy gondoltam, ha tegnap este te leptél meg engem, egy fárasztó nap után, akkor én reggelivel leplek meg, amit az ágyba hozok neked.
  - Ez igazán édes tőled - nyom egy puszit az arcomra, majd elengedi a nyakam. - Jaj, ne néz már így - nevet fel. - Tudom, hogy nem szereted, ha édesnek tartalak, de valld be, a szíved mélyén büszke vagy magadra.
  - Csak neked engedem meg, hogy így nevezz, mert fontos vagy nekem - állok fel, majd helyezem elé a tálcát. - Senki más nem mondhatja rám, hogy édes vagyok rajtad kívül. Neked minden meg van engedve, hiszen szeretlek - nézek a szemeibe.
  - Én is szeretlek! - emeli ajkához a csészét.

***

  Idegesen pillantgatok a lépcső felé, hiszen Libby bármikor felébredhet és megjelenhet, miközben a srácokkal éppen arról beszélünk, hogyan kaphatjuk el Kit-et és a többieket. Persze, tisztában vagyok vele, hogy nem a megfelelő helyen tesszük ezt és nem is a legjobb időben, de valamikor beszélnünk kell úgy, hogy ne hallja senki, mert az ügy magától nem fog megoldódni. 
  - Olyan, nincs, hogy nem lehet őt megtalálni - mordul fel Louis. - A francba is, meg kell keresnünk őket. Minden követ meg kell mozgatnunk, hogy megtaláljuk. 
  - Szerinted mi nem ezt szeretnék? - csattan fel Zayn. - Én is biztonságban akarom tudni Perriet, de te is látod, hogy már hetek óta szinte semmi sincs a markunkban. Nem könnyű úgy kutatni valaki után, akiről alig tudunk valamit. Persze a legfontosabb dolgot igen, de az nem elég, ha meg akarunk valakit találni, hiszen azt az énjét titokban tartja. 
  - Mind meg akarjuk találni, ebben biztos vagyok. Sophia tegnap majd frászt kapott, amikor az utcán találkoztam vele és hátulról átöleltem, pedig ő sosem félt. Nem ilyen, de tudja, hogy bármi megtörténhet és azóta már nem olyan magabiztos. El akarom érni, hogy biztonságban érezze magát, ahogy gondolom ti is.
  - Srácok, én is ideges vagyok, de vegyünk vissza egy kicsit a hangerőből, mielőtt felébredne, aztán megtudná azt, hogy mi kutakodunk Kit után, mert akkor nekem végem és biztosan mondhatom, hogy nektek is. Mind tisztában vagyunk vele, hogy tűt keresünk a szénakazalban, de nem lehetetlen megtalálni, csak sok idő kell hozzá és türelem, ami persze már egyikünkben sincs...
  - Most mindenki higgadjon le! - szólal meg Niall. - Igen, tudom, hogy mind marha dühösek vagytok rájuk, ahogy én is, de azzal nem érünk el semmit, ha azon idegeskedünk, amit tettek. Persze, érthető, hogy ezt tesszük, de sokkal könnyebb úgy nyomozni valaki után, hogy az elménk nyugodt, már amennyire lehetséges egy ilyen helyzetben. Nem akarjuk, hogy megtudja, ami érthető, hiszen magát okolná, ha valami rosszba keverednénk... nem is fogja, de mindannyiunknak tisztán kell gondolkodnunk. Ha azt akarjuk, hogy biztonságban éljenek a szeretteink, akkor le kell nyugodnunk és tiszta fejjel újrakezdenünk ezt az egészet, míg nem találunk valami fontos információt.
  Mindannyian tudjuk, hogy Niallnek igaza van és azt kellene tennünk, amit mondott, de képtelenek vagyunk, hiszen veszélyben vannak a szeretteink. Mindannyian aggódunk a számunkra fontos személyekért és ilyenkor az ember képtelen az eszére hallgatni, ilyenkor a szíve vezérli, ami mindenre képes lenne, hogy elkapja őket és ezzel együtt a düh is jár, ami meggátolja a normális gondolkozást.
  Lassan mindenki elment, már csak Louis van itt, mivel ő képtelen addig hazamenni, míg kicsit le nem nyugszik.
  - Harry, látom rajta, hogy nincs jól, de tagadja. Erősnek mutatja magát és mosolyog, de engem nem tud átverni, ismerem.. tudom, hogy fél. Néha, amikor nem vesz észre, látom, hogy remeg a teste, nem sír, de bele se akarok gondolni, hogy min törheti azokban a pillanatokban a fejét. Beleőrülök, hogy úgy kell őt látnom. 
  - Hidd el tudom miről beszélsz - sóhajtok fel. - El erős, de azok előtt hiába próbálja titkolni, akik évek óta ismerik, mert nem sikerülhet neki. Én is észrevettem rajta, hogy fél, de ő ezt sosem fogja bevallani. Még csak pár napot maradhat és vissza kell mennie az egyetemre, neked pedig el kell engedned. Hallgass végig - szólalok meg, amikor a szavamba akar vágni. - Tudom, hogy nem könnyű és félted, de ha itt marad akkor az csak rosszabb lesz. Eddig is figyeltek rá a rajongók miatt, most is fognak, nem lesz semmi baja. Ha bezárnád, akkor megőrülne és nem tudná folytatni az álmát, el kell engedned és megbíznod benne, hogy szól, ha van valami.
  - Tudom, hogy ez a helyes - túr a hajába - de nem könnyű elfogadni. Ezekben a pillanatokban magamhoz akarom láncolni és minden mozdulatát követni, míg el nem kapjuk azokat a barmokat, de tisztában vagyok vele, hogy nem tehetem. De szeretem őt és kurva szar úgy látni ahogy és a tudat, hogy pár nap múlva elmegy jó pár kilométerre tőlem, megemészt.
  Fél óra beszélgetés után sóhajtva zárom be az ajtót, majd fordulok meg, de abban a pillanatban meg is dermedek. Libby áll előttem, könnyes szemekkel és dühösen. Elég csak ránéznem, hogy meg tudjam mondani, mindent hallott.
  - Meg tudom magyarázni - szólalok meg halkan, de ő továbbra is csak könnyes szemekkel néz rám.
  - Mit akarsz ezen megmagyarázni? - szólal meg dühösen. - Mégis mit? Egy dolgot kértem tőled, egyetlen egyet és megígérted... most mégis mit kell megtudnom, hogy végig hazudtál. Hazudtál nekem! Azt mondtad nem teszel ilyet, nem kutatsz utána, de megtetted. A francba is, miért tettél ilyet? Miért hazudtál nekem?
  - Libby, kérlek hallgass meg - lépek hozzá közelebb, meg akarom érinteni, de elhúzódik tőlem. - Kérlek... - próbálkozom újra.
  - Nem, Harry! Most csak egy kérdésre akarok választ kapni! Szóval halljam, miért hazudtál nekem? Tudod, hogy ezt nem fogadom el, tudod, hogy nehezen bízom meg valakiben és te voltál az utolsó személy, akiről el tudtam volna ezt képzelni...
  - Azért nem mondtam neked semmit, mert tudtam, hogy le akarsz majd róla beszélni, de ezt miattad teszem. Tudom, hogy azt hiszed kockára teszem vele az életem, de nem igaz, ha az is lenne, a biztonságodért képes lennék rá. Szeretlek és azt akarom, hogy nyuglomban élj, hogy ne tarts attól, hogy elkaphat. Azt akarom - fogom meg a kezeit, mielőtt még elhúzódhatna tőlem - hogy úgy sétálj az utcán, mint minden ember, félelem nélkül és tudom, hogy ez csak akkor lesz így, ha elkapják őket, csak akkor tudod lezárni a múltat, ha ez megtörténik, én és a többiek csak segíteni akarunk neked és a többi lánynak, akikkel ezt tették. 
  - Nem akarlak elveszíteni, érts meg.. nem akarlak elveszíteni, Harry - folynak le gyönyörű arcán a könnyei. Szorosan a karjaimba zárom, ő pedig már nem ellenkezik. Hozzámbújva sír. - Kérlek, hagyjátok abba... nekem te vagy a legfontosabb személy az életemben... nem akarlak elveszíteni, mert azt nem élném túl. Melletted, mellettetek pedig biztonságban érzem magam, csak kérlek, könyörgöm add fel, ne keresd tovább, mert nem éri meg. 
  - Nem lesz semmi bajom, ahogy a többieknek sem - puszilok a hajába. - Kérlek nyugodj meg. Szeretlek és megígérem, hogy nem fogsz elveszíteni..."


Sziasztok! Tudom, hogy rég volt rész, de sokat tanultam, mivel Erdélyben pár hete volt a próbaérettségi, amin szerencsére sikeresen átmentem. A részt már a hétvégén ki akartam rakni, de végül vasárnap mire oda jutottam, hogy folytassam annyira fáradt voltam, hogy nem jöttek a szavak. De ma befejeztem, mivel elég laza napom volt. Remélem tetszett! Annyit szeretnék még mondani, hogy lassan közeleg Libby halála, remélem kíváncsiak vagytok. Nincs olyan sok már az első vadból, de ha ti is szeretnétek, akkor lesz folytatása! Egyetlen kérdésem lenne a résszel kapcsolatban: Mit gondoltok arról a képről? Köszönöm az olvasókat és a bíztatásokat! További szép estét és kitartást a sulihoz!

6 megjegyzés:

  1. A képről? Ránézek és semmi, aztán megakad a szemem a szemén. Szépen csillog. A kinézete pedig egyszerre aranyos és felnőttes. Harry-nek. Folytasd amint lehet és remélem, hogy jól sikerült az érettségid.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, remélem jól sikerül majd, de még van szinte 2 hónapom. Nem arra a képre gondoltam, hanem ami kiesett a naplóból.

      Törlés
  2. Nagyon jo lett es nem kerdes h szeretnenk-e masodik evadot.Hat persze h igen.A keprol meg annyit h Harry egy komoly magabiztos ferfinek nez ki rajta.Az erettsegidhez pedig elore is sok sikert

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett, ahogy annak is, hogy szeretnétek-e második évadot! Köszönöm! Nem arra képre gondoltam, de ezt majd a következő rész alatt kifejtem.

      Törlés
  3. Remek rész lett. Természetesen várjuk a következő évadot. Mikor a szövegben olvastam a képről úgy gondoltam valamilyen közös képük lehet, de így hogy külön rákérdeztél, az is eszembe jutott, hogy lehet Kit-et ábrázolja a kép.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Ennek örülök, hogy várjátok! Akkor az nem én lennék, ha csak egy közös kép lenne. Annyit elárulok, hogy messze vagy az igazságtól, nem Kit van a képen, de majd meglátjuk kitaláljátok-e vagy sem vagy csak az első évad utolsó részében tudjátok meg

      Törlés