2015. május 3., vasárnap

15.rész


Látogatás



  Már háromszor vettem részt az elmúlt időben Andrew terápiáin. Még nem szólaltam meg egyszer sem, de folyamatosan bíztat, hogy ő tudja, hogy egy nap majd megered a nyelvem. Viszont, ha ott nem is segített, abban igen, hogy kedvesebben bánjak az ápolókkal, persze azt nem mondom, hogy néha nem vesztem el a fejem és borulok ki, de örülök, hogy már ennyit is sikerült elérni nálam. Andrew szerint pár hét és beleegyezz abba, hogy kikerüljek innen, de csak akkor, ha utána is járok a terápiáira, ami nem mondom, hogy nekem tetszik, de ha ez az ára akkor legyen. Különben is már kezd a szívemhez nőni és elég jól elvagyok vele. Ebben a pár napban megnyíltam előtte, amit minden egyes nap közöl is velem, hogy milyen jónak tartja a javulásom. Úgy érzem egyes napokon visszakapom azt az énem, aki még vele voltam, amikor semmi sem érdekelt és csak éltem vele, de vannak napok, amikor csak a hiányát érzem és akkor nehezen kezelhető vagyok. Anyámnak pont egy ilyen napon sikerült újból meglátogatnia és nem igazán bántam vele valami szépen. Természetesen másnap mindent meg is bántam, de az időt nem tudom visszafordítani és meg nem tetté tenni a dolgokat, így el kell viselnem az emlékeimben az a szomorú tekintetet, amivel szavaim jutalmazta. Egy énem még mindig szörnyen haragszik rá, mert hosszú ideig nem látogatott meg, viszont a másik örül, hogy most próbálkozik, de felejteni nem könnyű, sosem volt az és nem is lesz. Egyik napról a másikra, nem tudok úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. Próbálkozom, mindenki látja rajtam, de nem könnyű és néha visszaesem és ordítozok velük, viszont következő alkalommal elmotyogok egy bocsánatot, amivel mosolyt csalok az arcukra és ez nekem is örömöt okoz. A fiúk is többet próbálkoznak vele a beszélgetésben és néha sikerül is nekik, de nem mindig fogadom jól a közeledésüket...
  - Látom megint nem vagy beszédes kedvedben - szólal meg halkan mellőlem, Gemma. - Szeretnéd, ha elmennék?
  Hírtelen kapom rá a tekintetem. Lehet, hogy nem beszélek, de örülök, hogy itt van, nem akarom, hogy elmenjen. Látom a tekintetében a szomorúságot, mikor engem néz, szeretném eltüntetni azokból a csodaszép szemekből azt az érzést és újra vidámságot csalni beléjük, de ez nem megy egyik percről a másikra.
  - Sajnálom - sóhajtok fel. - Nem szeretném, ha elmennél, de most egyszerűen nincs kedvem Gem - suttogom. - Ezt még rajtad kívül senki sem tudja - kezdek bele, felé fordulva - de amikor El meglátogatott hozott nekem egy naplót, amit még Libby írt. Csak ő tudott róla és úgy érezte, hogy ide kell nekem adja. Ma is olvastam belőle és egy olyan részhez értem, amit legszívesebben sosem olvastam volna el... nem tudom kiverni a szavait a fejemből, egyszerűen beleevődtek a gondolataimba és lassan felemésztenek.
  - Ha szeretnéd nekem elmondhatod - teszi kezét a térdemre. - Én mindig itt leszek neked és meghallgatlak, de ha nem akarsz róla beszélni vagyis nem nekem azt is megértem.
  - Tudod - nyelek egyet - rövid idő alatt, nagyon közel kerültünk egymáshoz. Teljes szívemből szerettem úgy, mint mást soha és mielőtt még minden rosszra fordult volna, volt egy tervem. Másnap este szerettem volna neki megmutatni, de összevesztünk... majd mindennek vége lett egyik percről a másikra.
  - Elárulod nekem, hogy mit terveztél? - kérdi lágyan.
  - Meg... én meg akartam kérni a kezét - suttogom. - Szerettem volna, ha örökre mellettem marad, ha már egy családot alapítanánk, de minden tönkrement. Én pedig túlságosan beleéltem magam, már mindent előre láttam, de az nem szerepelt benne, hogy ő közben meghal... ezért voltam annyi összetörve az elején... - motyogom. - ... mert szerettem volna, ha a feleségem lesz, de ő közben elhagyott.
  Hatalmas levegőt szívva a tüdőmbe fordulok Gemma felé, akinek a szemeiben könnyek gyűlnek. Ő is nagyon kedvelte Libbyt és tudom, hogy mindig is együtt akart minket látni, ahogy az összes számomra fontos személy, de nem így alakult. Összevesztünk és ő elment, örökké, még mielőtt bármit tehettem volna. Kezemmel az arcához közelítek, majd simítok végig a vékony bőrön, letörölve a könnyeit.
  - Meg akartad kérni? - néz a szemeimbe, mire én aprót bólintok. - Sajnálom... én, el sem tudom képzelni, hogy mit érezhettél akkor. Sajnálom, hogy nem voltam melletted. Sajnálom, hogy magadra hagytalak Harry, mikor szükséged lett volna rám... - tör ki zokogásban.
  - Semmi baj, Gem - ölelem magamhoz. - Te nem tehetsz róla, senki sem tudott róla és nem is akartam nektek elmondani, de mikor a naplóban olvastam, hogyha megkérném a kezét ő gondolkozás nélkül igent mondana összetörtem. Hiszen, ha hamarabb teszem meg, akkor az is lehet semmi sem történt volna.
  - Nem Harry, ne okold magad - motyogja az ingembe. - Nem a te hibád, sosem volt a te hibád a halála, hiába hiszed és érzed azt, ez nincs így. Ne okold magad...
  - Nem könnyű nem azt tenni, mikor én magam érzem felelősnek, hiszen ha nem veszünk össze, akkor nem maradt volna magára...
  - Nem te vagy érte a hibás, hallod - távolodik el tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni - nem te vagy a hibás, nem akarom, hogy magad okold, mert az nem tesz jót neked. Nem mondom el senkinek, ha nem szeretnéd - teszi hozzá.
  - Köszi Gemma - nyomok egy puszit a hajába. - Egy nap majd én szeretném elmondani nekik csak előtte össze kell szednem magam, mert nem olyan könnyű róla beszélni, de örülök, hogy neked sikerült elmondanom.
  Még egy kis ideig beszélgettünk, de utána eljött a búcsú ideje, mert fél óra múlva kezdődik a következő terápia, nekem pedig indulnom kell, ha nem szeretném, hogy Andrew itt hagyjon. Még nem próbálkoztam nála ezzel, de szeretném, ha utána elvinne egy helyre, legalább pár percre. Fogalmam sincs, hogy fogom neki feltenni a kérdést, de bízom benne, hogy sikerülni fog, mert szeretnék oda még a mai napon eljutni, ha már sikerült rávennem magam, mert fogalmam sincs, hogy mikor lesz hozzá újból elég bátorságom. Valószínűleg nem a közeljövőben.
  - Már azt hittem ma nem is csatlakozol hozzám - üdvözöl, amint belépek az ajtón.
  - De szeretnék, csak itt volt a nővérem és vele beszéltem - szólalok meg. - Jól vagy, kicsit zaklatottnak tűnsz? - kérdek rá.
  - Igen, csak tudod a lány, aki még az első találkozódon is ott volt, kisebb botrányba keveredett és nem örülök neki. Lassan úgy érzem, én már nem vagyok neki elég, de nincs más, akinek el merné mondni az egész sztoriját... ma is ott lesz, de biztos vagyok benne, hogy annyira haragszik rám, hogy meg sem szólal majd - sóhajt fel.
  - Én sem voltam könnyű tészta, de megtörtél - vonom meg a vállam. - Nem olyan személynek ismertelek meg, aki hamar feladja a próbálkozást és tudom, hogy vele is menni fog - motyogom zavartan.
  - Ezt most úgy mondtad, mintha helyet cseréltünk volna - nevet fel. - De igazad van, nem adom fel és sikerülni fog. Egyszer már hallgatott rám, most is el fogom érni, hogy hallgasson. Viszont most menjünk, mert el fogunk késni.
  Mint minden egyes úton, most is a tájat bámulom és azon gondolkozom, hogy kéne neki feltennem a kérdést, aminek a válaszától már most rettegek. Nem nagy kérés, viszont nem tudom, ha ő elég felkészültnek tart majd. Nem egy könnyű lépés az életemben, hiszen most tenném meg először, hosszú ideje, de úgy érzem most menne, hogy most végre képes lennék rá, bármennyire is nehéz, most sikerülni elmennem és megtennem, amit szeretnék. De vajon mit gondol majd a tervemről Andrew? Hiszen az ő véleményei sokat számít, mert lehetséges, hogy csak rontana az állapotomon, de az is meglehet, hogy segítene. Én ezt nem tudom eldönteni, de bízom benne, hogy ő tudja, mi a helyes. Ha azt mondja készen állok rá és segít benne, akkor megteszem, ha pedig nem így gondolja, akkor kénytelen leszek várni, amíg újból erőt veszek magamon, hogy elvonszoljam odáig magam.
  - Szabadna megtudnom, hogy min gondolkodsz? - fordul felém az egyik piros lámpánál. - Már percek óta rágod az ajkad és ez azt jelenti, hogy készülsz valamire. Nagyon remélem, hogy nem szökésre, mert akkor pontosan tudod, hogy nem szabadulsz ki innen soha.
  - Tessék? - rázom meg a fejem. - Megnyugodhatsz, nem szökni akarok, csak egyszerűen elgondolkodtam - suttogom. - Szeretnék tőled kérni valamit, de még nincs elég bátorságom feltenni - vallom be. - Igazából már abban sem vagyok olyan biztos, hogy szeretném feltenni.
  - Hát még van egy órán ezen gondolkodni - pillant rám, majd indul el, mikor zöldre vált a lámpa. - De tudnod kell, hogy semmit sem kell magadban tartanod, nyugodtan felteheted nekem, még akkor is, ha hülyeségnek tartod, nem nevetnélek ki.
  - Nem hülyeség, egyszerűen félek feltenni és kiejteni azt a szót a számon - sóhajtom.
  - Sikerülni fog, hidd el mindenféle hülye kérdést hallottam már, de tudom, hogy ezt most nem az, csak neked sokat jelentene... nyugodtan felteheted, nem fogom azt mondani, hogy engem nem érdekel, de már az a terápia után van rá időnk.
  Sietve lépkedek utána a folyosón, majd lépek be a terembe, ahol még senki sincs, csak egy lány, aki a kanapén ülve duzzog. Pont, mint első alkalommal. Látszik az egész tartásán, hogy feszült és egyáltalán nem akar ezen a helyen lenni, csak kényszerítik rá, ahogy engem is, de én már magamtól jövök, nem erőszakkal. Szeretnék kikerülni és elfogadom, hogy ők tudják mi a jó nekem, ha egyszer már diplomát kaptak érte. Lassan közelítem meg a mellette lévő helyet, majd mosolygok rá, mire ő csak a szemét forgatja.
  - Szia - köszönök rá, majd helyet foglalok mellette. - Tudod, én sem akartam ide jönni vagy kezeltetni magam, de már kicsit változott a véleményem a dolgokról. Nem tudom, hogy mi történt veled, de abban biztos vagyok, hogy Andrew segíteni tud neked.
  - Senki sem kérte  véleményed - támad nekem. - Nem érdekel, hogy te elfogadtad, hogy neked segíteni tud, mert nekem senki sem tud és senki sem értheti meg mi történt velem, soha. Egyedül vagyok vele és ez így is lesz, szóval te csak ne mondd meg nekem, hogy ő tudja mi a jó nekem, mert szart se tud. Csak teszi a nagyokost miközben bele sem tud gondolni, hogy mit éltem át.
  - Pont ezt mondtam én is - mondom nyugodt hangon, figyelembe se véve a kiborulását - de segített, szóval..
  - Mondtam, hogy ne mondd meg nekem mit tegyek, mert szart se tudsz rólam - csattan fel.
  - Nem kell így nekem esni, csak segíteni akarok - sóhajtok fel.
  - Nem kell a segítséged, most pedig tedd meg nekem, hogy csendben maradsz vagy húz el innen - közli velem, majd térdeire hajtva az állát, próbál megnyugodni.
  Nem tudom, hogy mi történhetett vele, de biztos vagyok benne, hogy nem valami egyszerű dolog. Az ember nem borul ki a semmin ennyire, de ő egyszerűen retteg és dühös az adott személyre, ezt még én is tisztán látom rajta, pedig nem vagyok az orvos. Minden mozdulatával és tettével az elzártságot tükrözi. Azt szeretné, ha mindenki békén hagyná, amit az előbb velem is közölt, nem valami szépen, de megtette. Hát legalább most megtudom milyen az, amikor valakinek csak segíteni akarsz, de ő cserébe csak leharapja a fejed, ahogy én is tettem a többiekkel.
  - Ne is foglalkozz vele, Brit nem ilyen, csak egyszerűen képtelen elfogadni, hogy szüksége van valakinek a segítségére - jelenik meg Andrew. - Nem mindig volt ilyen, csak a dolgok sokat változtatnak az emberek viselkedésén.
  - Ne mondd azt, hogy tudod mit éreztem, mert fogalmad sincs - csattan fel. - El sem tudod képzelni, hogy min mentem keresztül, senki sem értheti meg fogadd el végre Andrew! - áll fel, majd viharzik az ajtó felé.
  - Az apád nem lenne oda az ötletért, hogy kimenj azon az ajtón - közli vele.
  - Amit nem tud, az nem is fáj neki - vágja ki, majd csapja be maga után az ajtót.
  - Sosem volt vele könnyű, de azóta nagyon megváltozott, de nézd meg, hogy alig telik el majd egy perc és visszajön, ugyanis nem engedik ki - foglal helyet a számára kikészített széken, majd várja, hogy érkezzenek a betegek. - Örülök, hogy visszajöttél - szólal meg, mikor belép a terembe egy ideges lány, aki nem más, mint Brit. - Tudom, hogy egy nap majd megköszönöd nekem.
  - Menj te a jó francba Andrew! - vágja le magát mellém. - Sosem köszönöm meg neked és senkinek sem azt, ami velem történt.
  - Azt nem is kell - szólalok meg halkan, hogy csak ő hallja. - Csak akkor kell megköszönnöd, ha segített neked a továbblépésben.
  Semmit sem válaszolt, csak rám emeli kék szemeit és felsóhajt. Ez most azt jelenti, hogy igazat ad nekem?! De több időm már nem is volt gondolkodni, mivel érkeznek a betegek és elkezdődik a terápia. Andrew csak úgy engedi meg nekem, hogy vele tartsak, ha próbálkozok így úgy döntöttem, hogy ma megszólalok, ha nem is árulok el sokat, de egy kevéske információt megosztok velük a múltamról. Az óra telt és szép lassan mindenki mondott valamit, amikor Andrew megszólalt.
  - Ma mindenkit meghallgattunk és bízunk benne, hogy segített nekik néhány tanácsom, ha már nem szeretne semmit sem mondani, akkor ennyi lenne mára. Szóval van valaki?
  Mély levegőt veszem, majd megköszörülöm a torkom és kinyitom a szám, hogy közöljem az itt lévőkkel, hogy nekem még van mondandóm.
  - Én szeretnék valamit mondani - mondom csendesen, mire Andrew felém kapja a tekintetét a többiekével együtt és bólint. - Tudom, hogy még egyszer sem szólaltam meg és most sem fogok valami sokat elmondani, de kezdetnek ennyi is megteszi, remélem... Gondolom a nevem ismeritek, de bemutatkozom, Harry vagyok, Harry Styles, aki több, mint fél éve vesztette el élete szerelmét... - motyogom. - Kösz a figyelmet - sütöm le a szemeim.
  - Köszönjük, hogy megosztottad velünk ezt Harry - szólal meg Andrew.
  Magamon érzem a tekinteteket, de leginkább azt a kék szempárt, ami most csak úgy égeti a tarkóm. Azt sem tudom, hogy mit kéne tennem, így fogom magam felállok majd az ajtó felé sétálok és kilépek rajta. Leülök az első székre és ott várom meg, míg mindenki távozik, majd Andrew is megjelenik Brittel magam mellett. A lány sietős léptekkel halad el mellettem, majd lép ki a levegőre.
  - Ez is nagy lépés volt a részedről - ül le mellém. - Tudom, hogy nem volt könnyű, de hidd el nekik ennyi is elég, ha egy aprócska dolgot is tudnak meg rólad, hidd el idővel ez sokkal egyszerűbb lesz. Most pedig tedd fel azt a kérdést, amit már szerettél volna korábban is - mosolyog rám.
  - Szóval, azt szeretném kérdezni - emelem rá tekintetem - hogy... szóval... én szeretném meglátogatni Libby sírját - nyögöm ki nagy nehezen, mire Andrew szemei nagyra nyílnak. - De csak, ha te is benne vagy.
  - Ez egy hatalmas lépés, nem is gondoltam volna, hogy ilyet kérsz tőlem, de bízom benne, hogy tudod, hogy ezt neked kell eldöntened, ha úgy érzed, hogy képes vagy rá, akkor én szívesen elviszlek hozzá, hogy beszélhess vele. Nem vagy hülye azért, mert szeretnél vele beszélni, én megértem, hiszen néha én is megteszem, hogy kimegyek és beszélek a szeretteimhez. Szóval készen állsz rá?
  - Úgy érzem, hogy igen... - suttogom.
  - Akkor menjünk - áll fel, majd indul el az ajtó felé, majd én is utána.
  Egész úton csendben ültem, azt sem tudtam, hogy mire kéne gondoljak és egyáltalán mi a fenét fogok neki mondani. A gondolataim összezavarodtak, de nem tántorodhatok el, ha már képes voltam megkérni Andrewt, hogy hozzon el és ő bele is ment, akkor sikerülnie kell. Igaz, hogy a temetése óta, nem is voltam itt és nem is terveztem, de most úgy érzem, hogy ide kell jönnöm és el kell neki mondanom néhány dolgot, még akkor is, ha lehet, hogy ő semmit sem hall belőle, én jobban érezném, ha kimondanám őket.
  Egyedül sétálok a sírok között, mivel Andrew kijelentette, hogy megvár a kocsiban, aminek én örülök, mert jobban szeretnék egyedül beszélni vele, mint társaságban. A szívem a sírjához közeledve egyre gyorsabban ver, miközben szép lassan elemésztenek az emlékek. Sosem fogom elfelejteni azt a sok szomorú arcot, a síró lányokat. Az öccsét. Ezek olyan emlékek, amik életem végig velem maradnak majd, ha szeretném, ha nem.

Libby Walker
1995-2014
"Örökké a szívünk él majd 
édes mosolya!"

  Itt állva a sírja előtt minden falam ledől. Már azt sem tudom, hogy mit akarok neki mondani. A szívem megszakad, hogy az ő nevét kell olvassam, hogy ő itt található, ezen a helyen, ahol már sosem láthatom őt boldogan mosolyogni. Érzem, hogy az egész testem megremeg, majd lassan a földre ülök és mélyet sóhajtok.
  - Szia édesem - szólalok meg halkan. - Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Igazából már arra sem emlékszem, hogy mit akartam neked mondani, de te ismertél, pontosan tudtad, hogy az előre eltervezett szövegeim az utolsó pillanatban szertefoszlanak, így most csak azt fogom mondani, amit ebben a pillanatban érzek. Hiányzol. El sem tudom mondani, hogy mennyire. Nem telik egy úgy egy nap, hogy ne gondoljak rá, hogy ne jelenj meg előttem. Teljes szívemből szeretlek a mai napig is és valószínűleg ez mindig így lesz, amíg csak élek. Sosem szerettelek volna elveszíteni, soha nem kívántam senkinek ilyen fájdalmat érezni, de te elmentél. Nem hibáztatlak, hiszen nem a te hibád, de fáj a tudat, hogy úgy mentél el, hogy veszekedtünk, hogy nem mondhattam el neked mennyire szeretlek, de tudnod kell, hogy akkor is szerettelek. Hiába vágtunk egymás fejéhez butaságokat, egyiket sem gondoltam komolyan és tudom, hogy te sem. Az emberek, ha dühösek képesek olyat is mondani a másiknak, amivel abban a pillanatban hatalmas fájdalmat okoznak nekik, de nem gondolják komolyan.. Tudod, én másnap szerettem volna összekötni veled teljesen az életem, minden titkod ellenére. Nem érdekelt, hogy ki voltál vagy miket tettél, csak az számított, hogy szeretlek és hogy boldog légy, de nem tehettem meg... és ez az én hibám. Miattam mentél el, hiába próbálják velem elhitetni az ellenkezőjét... mindketten tudjuk, hogy az én hibám. De nem ezért jöttem ide, hanem, hogy elmondjam őrülten hiányzol és szeretném, ha itt lennél velem, de tudom, hogy ez lehetetlen... így csak annyira kérlek, hogy légy boldog. Bárhol is vagy mosolyog, mert te úgy vagy a legszebb. Én is helyre fogok jönni és tovább fogok élni nélküled, de az énem darabkája veled együtt halt meg és örökké veled is marad majd. Amint tehetem újra eljövök hozzád, addig is vigyázz magadra szerelmem - állok fel. - Viszlát Libby - törlök le a kiszökött könnycseppet, majd indulok vissza a kocsi felé. 
  Lassan ballagok vissza Andrew kocsijához. Próbálom magam összeszedni, de nem megy, bár szerintem anélkül is rá fog jönni, hogy mennyire összetörtem ebben a pár percben. De mit is vár az ember, hiszen egy temetőből mindenki megtörve lép ki, nem boldogan és ez így van rendjén.
  - Jól vagy? - kérdi csendesen, miután beültem mellé, mire én aprót bólintok. Egész úton a gondolataimba merülök, meg sem szólalok, szerintem az sem tűnt volna fel, ha ő megszólít. Még mindig nehezen hiszem el, hogy képes voltam elmenni és beszélni vele. Egy részem megkönnyebbült az érzéstől, viszont a másik összezavarodott, hiszen meglátogattam, ami azt jelenti, hogy próbálom lassan elengedni őt, ahogy mindenki szeretné. Ha képes vagyok ilyen nagy lépéseket tenni, akkor ez azt jelenti, hogy egy nap, majd úgy megyek oda a sírjához, hogy búcsút vegyek tőle, de tudom, hogy az még messze van az én állapotomhoz képest. - Szeretnéd elhalasztani a mai kezelést? - szólal meg Andrew már az irodájában állva. Észre sem vettem, hogy már itt vagyunk, arra sem emlékszem, hogy bejöttem az ajtón. - Látom, hogy felzaklatott, ha szeretnéd tegyük át.
  - Nem - rázom meg a fejem. - Én jól vagyok, csak azt hiszem szükségem van egy kis vízre - motyogom, mire ő átnyújt nekem egy palackot, amit én meg is húzok. - Mehet azt hiszem - helyezem a palackot az asztalra.
  - Rendben - foglal helyet velem szemben. - Akkor mesélj nekem arról az estéről, amikor elmondta neked, hogy kicsoda Kit.

  "Kit?! Én már hallottam ezt a nevet nem is olyan régen, az egyik álmában őt kiáltotta, hogy eressze el. De nem értem, miért hívna engem? Egyáltalán honnan lenne meg neki a számom, mikor ezt senki sem tudja a családomon kívül? Badarság az egész, biztosan csak összetéveszti. Gyors léptekkel állok elé, majd veszem ki a kezéből a telefont és nyomok meg rajta egy gombot, mire befejezi a csengést és a zsebembe helyezem. Kezeim az arcára simítom és felemelem, hogy a szemembe tudjon nézni.
  - Mi a baj édesem? - kérdem lágyan, az arcát simogatva. - Jól vagy nagyon sápadt vagy? Gyere üljünk le egy kicsit - fogom meg a kezét, majd húzom a kanapé felé, ahová leültetem, majd szorosan magamhoz húzom. Még mindig nem szólal meg, de a remegés nem akar elmúlni, csak erősödik.
  - Mi baja lehet és ki az a Kit? - kérdi Liam csendesen.
  - Hallottam már egyszer a nevét, de nem tudom ki ő, nem beszélt róla - sóhajtok fel. - Srácok azt hiszem mi inkább kihagyjuk a mai beszélgetést...
  - Ne hülyéskedj már hever, így mi sem mehetünk el - szólal meg Louis.
  - Lehet, hogy a pocakom azt mondja éhes, de én sokkal jobban aggódom Libbyért - hoz egy üveg vizet Niall, majd a kezembe adja. Hálás vagyok, hogy itt akarnak maradni és segíteni, de biztosra veszem, hogy Libby meg sem szólalna a közelükben. Még abban sem vagyok biztos, hogy nekem elárulja mi történt vele.
  - Srácok - lép közelebb Zayn - tudom, hogy most mind itt szeretnénk maradni velük, hogy megtudjuk mi történt, de Libby előttünk biztosan nem szólalna meg. Az egyetlen ember, akinek bármit is mondana az kizárólag Harry, szóval szerintem menjünk és próbáljunk meg kicsit lenyugodni, ha Harry rávette, hogy beszéljen, akkor velünk is közli, hogy jobban van, igaz haver? - fordul felém.
  - Igen, szerintem is igaza van Zaynnek. Nekem mondaná el kizárólag, hogy mi történt vele az előbb, hogy mitől kapott sokkot, de ti menjetek csak el és ha van valami szólok, ígérem.
  - Jó, rendben, legyen ahogy akarod - sóhajt fel Liam - de szólj, amint megtudsz valamit, aggódunk érte.
  Amint a fiúk távoztak az öltözőből, minden figyelmem a lánynak szentelem. Sosem láttam még ehhez hasonlót. Egy hívástól, pánikrohamot kapni? Lábait az ölembe húzom, majd úgy helyezem testét, hogy az ajkam a nyakára tudjam helyezni. Bízom benne, hogy most is segít majd ez a módszer, mert ha nem így lesz, akkor fogalmam sincs, hogy mit kéne tegyek, annak érdekében, hogy visszatérjen hozzám.
  Lassan veszek levegőt, majd fújom ki, amit szépen ő is követ, így pár perc alatt elérem, hogy a lélegzése normális legyen. Karjaim szorosabban fonom köré, majd kezdem el ringatni, ezzel is elérve, hogy megnyugodjon. 
  - Jobban vagy? - kérdem gyengéden.
  - Sajnálom - szólal meg. - Biztosan csak eltévesztettem, nem lehetett ő...
  - Miért hitted azt, hogy Kit az? Ki az a Kit, Libby? Tudom, hogy most megszegem az ígéretem, de szerintem most ideje egy kis magyarázatot adj nekem, még ha nehéz is, megérdemlem.
  Megdermed a karjaimban. Tudom, hogy most határt léptem át és fogalmam sincs, hogy fog reagálni, de bízom benne, hogy nem borul ki és ha csak egy kicsit is, de megnyílik nekem. Arcát fürkészem, mély levegőt vesz, majd ajkait szólásra nyitva.
  - Kit.. nos ő az én ex barátom - suttogja megtörten. - Ő volt az első barátom és egyben az utolsó is, akivel kapcsolatba kerültem, előtted. Azt hittem, hogy ismerem, hogy tudom ki ő, de nagyot tévedtem. A kapcsolatunk kész átverés volt. Nem azért volt velem, mert szeretett, hanem rá akar venni valamire, de az a baj, hogy nekem nem volt beleszólásom, csak én erről nem tudtam. Már akkor el volt döntve, hogy mi lesz velem, mielőtt találkoztam volna vele... Ő nem az a szokványos barát volt, pedig én azt hittem... ő egy olyan világba invitált engem, ami nekem nem tetszett, amit sosem akartam kipróbálni, de nem volt választásom és... bele kellett menjek...
  Szavait hallgatva egyre dühösebb lettem. Nem ismerem ezt a kölyköt, de esküszöm, hogyha találkozom vele agyonverem. Nem sokat értettem abból, amit mondott, de arra már rájöttem, hogy kényszerítette valamire, amit Libby nem szeretett volna. Milyen mocskos állat az olyan ember, aki szexre kényszerít egy lányt, aki nem szeretné. Egyszerűen képes lettem volna megölni, ha itt állna előttem, de egyben biztos vagyok, ha az a szám tényleg az övé volt, következő alkalommal felveszem és elküldöm a jó francba, ahová megérdemli.
  - Bántott? - kérdem idegesen, próbálva nyugodtnak mutatni magam. 
  - Lelkileg teljesen összetört - motyogja, arcát a mellkasomba rejtve -  de testileg, csak kétszer, de az sem volt vészes - tette hozzá gyorsan.
  - Nem volt vészes? - morgom. - Libby, egy férfi sem üthet meg egy lányt, senki. Soha. Nem számít, hogy vészes volt-e vagy sem, nem szabad. Én is voltam már dühös, de soha sem ütöttem meg senkit sem és nem is tervezem, legyek bármennyire mérges.
  - Nyugodj meg - suttogja. - Már itt vagyok veled, nem vele, ne idegeskedj miatta...
  - Fájdalmat okozott neked, meg akarom ölni! - jelentem ki. - Ki akarom nyírni, de látom a szemeidben, hogy nem ez az egész sztori, de most ennyivel kell beérnem, mert többet úgysem mesélnél nekem ebben a pillanatban, hiszen ennyivel is felbőszítettél, de képes vagyok elviselni az egészet, ahogy ezt is. 
  - Ennyinél több nem megy, sajnálom, de már ez is nagy dolog, hogy képes voltam elmondani - tör ki könnyekben, mire én sóhajtva húzom közelebb magamhoz.
  - Shh, nyugodj meg - puszilok a hajába. - Itt vagyok veled, melletted vagyok és nem engedem, hogy tovább bántson az a barom Kit, bárki is legyen az..."


Véleményeiteket várom!

4 megjegyzés:

  1. Eszméletlen, mint mindig!! <3<3<3<3

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó lett, várom a kövit! Siess vele! :)

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Eljött az ideje hogy írjak egy kommentet.
    Nagyon imádom azt ahogyan írsz. Tetszik a fogalmazásod, különleges.
    A rész nagyon jó volt. Annyira jól kifejezed Harry gondolatait és az egész olyan igényes. Andrew nagyon bejön. Harry barátai is aranyosak főleg Lou és El. Csak én érzem azt hogy Harry majyd beleszeret Beth- be? Remélem hamar túlrágja magát Libbyn. Megértem hogy szereti de túp kell lépnie rajta. Nem szenvedhet örökre egy lány miatt.
    Szépen lassan ahlad de gondolom majd csak túllép a lányon.
    Olvastam hogy nem jozol ma részt és még 2hétig. Szomorú vagyok de teljes mértékben megértelek. Te is emberből vagy :D.
    Sok sikert a vizsgáidhoz! És előre is boldog szülinapot! Pihend ki magadat és lepk majd meg minket egy csodás résszel.
    A borító nagyon szép lett.
    Puszil Kira!

    VálaszTörlés
  4. Ez egy kínzás határa. Annyit sírtam ezen a fejezeten, mint a többin még soha. Én éreztem, hogy a sírjához akar elmenni. Valahogy tudtam. Nagyon nagy lépés volt tőle, de örülök, hogy megtette. Tudom, hogy Libby hallotta, hallania kellett mindezt, még akkor is, ha nem tud üzenni, hogy igenis így volt.
    Tetszik a szóhasználatod, hogy nincsenek szó ismétlések és a mondataid nem mindennapian vannak megfogalmazva. Egyre jobban látszanak a szereplők belső tulajdonságai. Nekem az Andrew-é és az El-é tetszik a legjobban, persze a Harry-é és a Libby-é után.
    Nagyon ügyes vagy. :))
    Timi. xx

    VálaszTörlés