2015. április 26., vasárnap

14.rész


Valami nincs rendben




   " Gőzölgő csészével a kezemben, ülök az asztalnál, tegnap estére gondolva. Miután közölte velem, hogy én is fontos vagyok számára, egyszerűen képtelen voltam elaludni. Azt sem tudtam, hogy mit kellene válaszolnom neki, így csak szorosabban öleltem, míg el nem aludt a karjaimba. Perceken át hallgattam halk, nyugodt szuszogását, próbálva álomba merülni, de nem ment. Csak arra tudtam gondolni, hogy vajon, hogy értette az egészet. Fontos vagyok neki, mint egy barát? De hiszen mi nem is barátok vagyunk. A barátok nem csókolóznak. Ők nem érzik egymás közelében a vonzalmat, de amikor a közelében vagyok, én érzem. Tisztán érzem, mintha egy kötél egyre közelebb és közelebb húzna hozzá, egészen addig, míg alig pár centi választ el minket egymástól. Próbálom nem tévhitbe ringatni magam, miszerint ő is érez valamit irántam, mert ha idővel kiderül, hogy csak én képzeltem be, akkor tényleg összetörök. Nem akarom elhitetni magammal, hogy kezd belém szeretni, mert ha nem így van, akkor pofára fogok esni és nem akarom, hogy a többieknek ismét össze kelljen szednie engem, a padlóról. De reménykedem benne, hogy az a lány, aki most az ideiglenes szobámban fekszik, nem csak barátként tekint rám. Bízom benne, hogy nem így van. A tettei nem ezt bizonyítják, de az is meglehet, hogy az egészet csak beképzelem magamnak. Már nem tudom, hogy mit gondoljak, de nem hinném, hogy csak játszadozik a szavakkal. Hiszen tudni kell, hogy milyen nagy jelentősége van egy-egy szónak, ha kiejti egy személynek. Szerintem még ő sincs teljesen tisztában azzal, hogy mit is jelentenek számára, de idővel bízom benne, hogy választ fogok kapni a kérdéseimre. Kedvező válaszokat.
  Egy újabb korty kávét juttattok a szervezetembe, abban reménykedve, hogy mire a többiek felébrednek, már jobban fogok festeni. Biztos vagyok benne, hogy egyből feltűnik nekik, hogy nem sokat aludtam az éjszaka és őket ismerve, nem arra fognak gondolni, ami miatt nem tudtam aludni, hanem valami teljesen másra. Nem szeretném, ha Libby fültanúja lenne, egy ilyen beszélgetésnek, mert az nem hiszem, hogy jót tenne a mostani kapcsolatunknak.
  Tisztában vagyok vele, hogy ma este fellépésünk lesz, amin oda kell tennem magam, de nem tehetek róla, hogy ebben a pillanatban egy cseppet sem érdekel. Először szeretnék felébredni és tisztán látni a dolgokat, valami jelet keresve, ami utal valamire. Bízom benne, hogy az állapotom nem fog a fellépésünk rovására menni, mert a srácok, akkor biztosan dühösek lesznek, de addigra megpróbálom összeszedni magam, hiszen még van időm.
  - Mit csinálsz, te ilyen korán fent? - jelenik meg szemeit dörzsölve Liam. - Valami gond van? - lép közelebb
  - Minden a legnagyobb rendben van, csak nem tudtam aludni - válaszolom. Biztos vagyok benne, hogy tisztában van vele, hogy nem mondok igazat, de nem fűz hozzá semmit.
  - Tudod - ül le mellém - nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani - támasztja tenyerébe az állát - de úgy érzem, hogy jó hatással vagy rá. Amióta idekerült, nem láttam még így mosolyogni, mint tegnap és az elmúlt pár napban. Nem tudom, hogy mi folyik köztetek, de mindkettőtökre jó hatással van.
  - Hát erre nem számítottam - nevetek fel halkan. - Tegnapi nézésedből azt gondoltam, hogy ellenezni fogod ezt az egészet, erre tessék semmi ilyen nem történik.
  - Azt nem mondtam, hogy örülök - rázza meg kicsit a fejét. - Ismerlek, mind ismerünk téged és tudjuk, hogy a kapcsolataidban az egyik fél mindig megsérül és az legtöbbször nem te szoktál lenni. Nem akarom, hogy bántódása essen. Hiszen még azt sem tudjuk, hogy mi történt vele, de abból, ahogy viselkedett az elején semmi jó, abban biztos vagyok. De látok valamit a szemedben, amit eddig nem.
  - Nem lennék képes neki fájdalmat okozni. Fontos nekem - vallom be. - Én még a mai napig sem tudom, hogy lett ilyen rövid idő alatt, ennyire fontos számomra, de megtörtént.
  - A szívednek nem lehet parancsolni - mosolyog rám. - Ha ő fontosnak talál valakit, akkor annak meg is van az oka. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlen az, hogy pont a mi buszunkra szállt fel, ahogy az sem, hogy veled találkozott először. Ennek így kellett lennie, a sors akarta így.
  - Sosem hittem a sorsban - teszem az asztalra a csészét - de most kezdem azt érezni, hogy van benne valami. Pontosan nem tudom, hogy micsoda, de biztos vagyok benne, hogy ez az egész nem véletlen.
  Talán igaza lehet Liamnek, hiszen mi az esélye annak, hogy egy lány pont a mi buszunkon bújik el? Egy a millióhoz. Libby mégis itt kötött ki, abban a szobában, amiben én aludtam aznap. Ez sem hiszem, hogy véletlen volt. Sokan nem hisznek sorsban, eddig én sem hittem, de most talán kicsit jobban elfogadom. Nem azt mondom, hogy hírtelen mindent erre kennék, de örülök, hogy azon a napon minden úgy történt, ahogy. Örülök, hogy elaludt a karjaimban, ezért velünk kellett jönnie. Ha nem így történt volna, akkor most nem érezném másnak ezt a turnét, de vele már nem ugyanolyan, mint régen. Különlegesebb, sokkal különlegesebb.
  - Nem tudom, hogy alakulnak köztetek a dolgok, csak egyre kérlek meg, ne bántsd őt meg - néz mélyen a szemeimbe. - Neked sem lenne utána könnyű, de neki hidd el, hogy sokkal rosszabb lenne. Láttam már lányokat egy szakítás után. Teljesen összetörnek. Libby már így is labilis személyiség és egy elválás nem segítene a helyzetén.
  - Liam, én tényleg nem akarom őt bántani, rendben? - sóhajtok fel. - Nem kell elmondanod és kioktatnod, mert semmit sem lennék képes tenni, amivel neki fájdalmat okozok, rendben?
  - Felfogtam, csak tisztázni akartam - áll fel, majd tölt magának egy csésze kávét. - Tudod mit látok, amikor Libbyre nézek? - dől a pultnak.
  - Nem, de gondolom mindjárt elmondod - vonom meg a vállam.
  - Amikor téged néz valami megcsillan a szemében, a biztonságérzet. Ha az én véleményemre lennél kíváncsi, akkor szerintem számára sem vagy közömbös. Biztos érez valamit irántad, csak még magának is fél bevallani.
  - Szép jó reggelt, gyerekek! - csatlakozik hozzánk Louis vigyorogva. - Te pedig már másodjára leptél meg az elmúlt napokban - néz rám - előttem fent vagy, talán nem hozzászoktál a koránkeléshez? - vonja fel a szemöldökét.
  - Vagy talán csak nem hagyják aludni - vonja meg nevetve a vállát Liam, mire én csak a szemeim forgatom.
  - Ezt most fejezzétek be - morgom. - Semmi ilyesmi nem történt, csak egyszerűen felébredtem és nem akartam Libbyt is felkelteni, így inkább kijöttem - közlöm velük. - Olyan nehéz elhinni, hogy ilyenkor is fent vagyok?
  - Igen! - vágják rá egyszerre.
  - Mivel te vagy az egyetlen, akit képtelenség kirángatni az ágyból, most pedig már itt ülsz és a kávédat iszod magadtól, teszem hozzá, ami számodra valami hatalmas dolog - teszi hozzá Lou. - De tudod, ennek mi csak örülni tudunk, mivel nem kell rád várnunk a késői kelésed miatt.
  - Ez csak két alkalom volt, ne bízzátok el magatokat - kacsintok rájuk. - Az ágy ugyanúgy vonz, mint eddig is tette, szóval számítsatok rá, hogy holnap már nem leszek előtettek kint és nem lesz egyszerű dolgotok a felkeltésemmel - állok fel, majd indulok vissza a szobámba, magukra hagyva őket, gondolataikkal.
  Az ajtón benyitva egyből meghallom a halk szuszogását, ami mosolygásra késztet. Csendben zárom be magam mögött az ajtót, majd lépek az ágy mellé és pillantok le a szunyókáló lányra. Annyira nyugodt és békés álmában, miközben szempillái néha-néha megremegnek, el sem lehet róla képzelni, hogy mennyire retteg valaminek a bekövetkezésétől, de én tudom. Hiszen nem egyszer sírta már ki a vállamon magát, miközben nekem minden egyes alkalommal megszakad a szívem, hogy így kell őt látnom. Fáj, hogy nem segíthetek neki, mert szeretnék, bármit megtennék annak az érdekében, hogy ne lássam többet könnyeit potyogtatni, de úgy látszik még nincs annyi bizalma felém, hogy megossza velem a történetét. Nem fogom erőltetni, mivel azt mondta, hogy fontos vagyok számára és El szerint is már csak kevés idő, mire teljesen megnyílik nekem, így csak annyit kell tennem, hogy megvárom annak a napnak az eljövetelét.
  Lassan ülök le az ágy szélére, majd simítok ki egy tincset az arcából, mire kicsit mocorogni kezd, de még nem ébred fel, aminek örülök, mert ha megkérdezné, hogy mit csinálok éppen, fogalmam se lenne, hogy mit válaszolnék. Betegnek tartana, ha azt mondanám neki, hogy nézem miközben alszik és igaza is lenne, melyik normális ember tesz ilyet? Bár ha a szeretteidről van szó, akkor elég sokszor előfordul az ilyesmi és én szeretem őt. Tudom, hogy így van, még akkor is, ha eddig nehezen próbáltam magammal elhitetni, de igaz. Szeretem őt. Bármit megtennék érte és ezt ő is pontosan  tudja. Nem csak onnan, hogy egyszer már közöltem vele, hanem a viselkedésemből. Biztos vagyok benne, hogy ez már neki is feltűnt, hogy mennyire szeretném őt megvédeni az összes csalódástól.
  Még abban az egy órában, amit a színpadon töltünk majd, sem veszem le róla a szemem. Természetesen tudom, hogy a közönségre is kell figyelnem, mivel a rajongók rám is kíváncsiak, de mindig oda-oda fogok lesni, hogy lássam, milyen állapotban van. Ha egy rezdülés is észreveszek az arcán, nem érdekel semmi, fogom magam és lesétálok a színpadról mit sem törődve a következményekkel.
  - Történt valami? – szólal meg álmos hangon a pihenő lány, miközben felnyitja szemeit és aggódóan tekint rám.
  - Nem, semmi baj sincs, aludj csak tovább – simítok végig az arcán, mire bőrét a tenyerembe nyomja, ezzel vigyorgásra késztetve.
  - Nem olyan könnyű, miközben bámulnak – motyogja.
  - Sajnálom, ha miattam ébredtél fel – biggyesztem le ajkam. Ő pedig fáradt mosollyal húzódik át az én helyemre, majd pillant rám.
  - Már akkor felébredtem, mikor kimentél a szobából. Amikor nem vagy mellettem, megérzem és azonnal arra gondolok, hogy ez az egész csak egy álom és én ugyanabban a szobában vagyok, ahol eddig voltam – sóhajt fel. – Most pedig kérlek gyere és búj vissza az ágyba.
  Csábító ajánlat. Visszabújni mellé az ágyba és magamhoz ölelni őt, igazán jó lehetőségnek látszik. De, ha megteszem, akkor fenn áll a veszélye annak, hogy visszaalszom és akkor a srácok kikészülnének, viszont, hogy mondjak nemet ennek a gyönyörű lánynak, aki arra kér, hogy feküdjek mellé? Sehogy, így felhajtva a takarót fekszem le, majd fordulok felé.
  Csillogó szemeivel az enyémekbe tekint, miközben közelebb férkőzik hozzám. Fejét a bal karomra helyezi, majd mosolyogva nyom egy puszit az arcomra. Szabad karommal, átölelem a derekát, majd lassan pólója alá csúsztatom tenyerem és lágyan cirogatni kezdem a bőrét. Sóhajtva hunyja le szemeit, miközben próbálja megtartani a normál levegővételét, bár ezt mindketten tudjuk, hogy nem sikerül sokáig tartania. Lassan átengedi magát az érintésemnek és zihálni kezd, pedig nem csinálok semmit, csak simogatom selymes bőrét és néha lágy puszikat nyomok a hájába, de neki ennyi is elég, hogy felszabaduljon.
  - Álljak le vagy folytathatom? – kérdem tőle.
  - Folytasd – leheli.
  Nem lökött el magától, pedig tisztán emlékszem, hogy pár nappal ezelőtt megtette, így felbátorodva helyezkedem fölé, majd mosolyogok le rá. Szemeiben egyből felfedezem a vágy lágy szikráját, de az a baj, hogy a félelmét is. Annyira utálom, hogy fél az érintésemtől. Sosem tudnék neki ártani, képtelen lennék olyat tenni vele, amivel ő nem ért egyet. Ilyenkor mindig felugrik, hogy talán azért van, mert megerőszakolták, de ez gyorsan el is hessegetem, mivel nem akarok erre gondolni. Lehet, csak azért fél, mivel vele még nem tettek ilyet?! Igen ez szép is lenne, de a múltkor ez nem úgy tűnt. Nincs válasz a kérdésemre, hogy miért retteg ennyire és ez idegesít minden egyes nap elteltével.
  Kezemmel kisimítok egy tincset az arcából, majd lassan kezdem el lefelé vezetni kezem a testén, miközben végig a szemeibe nézek. Amikor a csupasz combjára helyezem a tenyerem, érzem, ahogy a szíve egyre gyorsabban ver és a lélegzete is felgyorsul. Annyira puha a bőre és olyan nehezemre esik türtőztetni magam, hogy ne teperjem le ebben a pillanatban, de tudom, hogy azzal mindent elrontanék és azt nem szeretném, így be kell érjem a kevéssel is.
  Ajkam gyengéden helyezem az övére, majd kezdem el csókolni. Apró kezeit a mellkasomra fekteti, majd lassan vezeti őket felfelé, egészen a tincseimig, amibe egyből elvesznek ujjai, belőlem pedig egy morgás szakad fel. Tisztán érzem a kínzást, amit velem művel. Tudom, hogy nem szándékosan teszi, de ezek az apró mozdulatok teljesen elveszik az eszem. Szeretném, ha megbízna bennem és nem utasítaná el a tetteim, de tudom, hogy még korai, így várok. De meddig leszek képes még várni?
   Fogaimmal az alsó ajkába harapok, mire erősebben húzza a tincseim, majd megadja nekem az engedélyt, így nyelvem lassan átcsúsztatom a szájába és lágy táncba hívom az övével.
  Kezemmel sem tétlenkedek, lassan húzom felfelé, míg a derekára nem kerül, de itt nem állok le. Tudom, hogy ettől tovább még sosem mentünk, de meg kell próbálnom, abból még nem lesz baj. Érzem, ahogy a teste megfeszül a tenyerem kalandozása miatt, de nem állít le, így folytatom tettem. Ajkam elszakítom az övétől, majd arcom a nyakába temetem és nedves puszikkal hintem be bőrét. Az apró szobát halk zihálása tölti be, amit én egy mosollyal jutalmazok. Ha jól veszem észre, akkor ez az egyik legmesszibbre eljutott tettünk és még most sem állít le. Amint meghallom az ajkai közül felszakadó nyögést, tudom, hogy megtaláltam a gyenge pontját, így fogaim közé veszem lágy bőrét és szívni kezdem. Kezeivel erősen markolja a hajam, miből egyből észreveszem, hogy már nem bírja sokáig.
  - H-harry – leheli. Fejét kicsit oldalra dönti, hogy jobban hozzá tudjak férni a bőréhez, amit én ki is használok, mivel egy másodpercet sem akarok elvesztegetni abból az időből, amiben őt tudom kényeztetni. Hírtelen, mintha álmából ébredt volna fel, engedi el a hajam, majd helyezi kezeit a mellkasomra és tol el magától, mire én sóhajtva emelem rá tekintetem. – Sajnálom – suttogja. – De nem megy tovább…
  - Semmi baj – nyomok egy csókot rózsaszín ajkaira. – Élvezted? – kérdem pimasz mosollyal az ajkaimon, mire még jobban elvörösödik.
  - Ha a lüktető vér, ami a testemben szétáradt és a heves lélegzet annak a jele, hogy élveztem, akkor a válaszom igen – simít végig az arcomon. – Tudom, hogy nehezen bírod, hogy mindig leállítalak, de minden egyes alkalommal, egyre messzibbre megyünk, ezt tudnod kell. Érzem. Érezlek. Nekem ez sokat jelent – pillant a szemeimbe. – Sokat jelentesz nekem – teszi hozzá.
  Kíváncsian nézek rá, miközben elkapja rólam a tekintetét, de most nem fogja megúszni. Az este lehet, hogy nem kezdtem el faggatni, de most magyarázatot várok tőle, hogy legalább egy kicsit is megértsem a helyzetét, mert úgy sokkal könnyebb lenne minden.
   - Sokat jelentek neked? – kérdem vissza, mire lassan újra rám emeli gyönyörű szemeit. – Kifejtenéd egy kicsit jobban – kérlelem őt.
  - Én magam sem tudom, hogy mi vagy te számomra – motyogja ajkát rágcsálva – de azt tudom, hogy fontos vagy. Érzem, hogy veled biztonságban vagyok, hogy nem ártanál nekem szándékosan soha, de vele is éreztem… és mégis megtette – suttogja. – Bízom benne, hogy te más vagy, de mi van, ha tévedek? – kérdi kétségbeesetten. – Mi van, ha kiderül, hogy eddig csak azt hittem, hogy minden igaz és közben semmi sem az…
  - Hagyd abba – rázom meg a fejem. – Nem hazudok neked, sosem tennék ilyet. Bíznod kell bennem, nem akarok neked ártani. Csak azt szeretném, hogy boldog légy és érezd magad biztonságban. A múltad sem erőltetem, pedig megtehetném. Tényleg azt gondolod, hogy képes lennélek téged átverni? – kérdem csalódottan.
  - Nem tudom, hogy mit gondoljak, nem akarom azt érezni, hogy hazudsz nekem és nem is érzem. Viszont nem megy olyan könnyen a bizalom. Egyszer megbíztam valakiben és pofára estem, amiből még most sem álltam fel teljesen, így ne kérd tőlem, hogy teljesen bízzak benned, mert az nem menne, de próbálkozom, mert belül érzem és sejtem is, hogy te más vagy. Tudom, hogy te más vagy… - hunyja le szemeit.
  - Shh – hajlok közel hozzá. – Semmi baj – nyugtatom meg. – Megértem, nem könnyű, de elfogadom a válaszod és bízom benne, hogy egy nap képes leszel bennem bízni, mert tényleg szeretnélek boldognak látni.
  - Amikor a közelemben vagy mosolygok – nyitja fel csillogó szempárját. – Természetesen bennem van a félelem, de érzem, hogy te megvédnél és boldog vagyok a közeledben, ezt tudnod kell. Lehet, hogy nem mindig látszik rajtam, de megtanultam elrejteni az érzéseim és néha nem is veszem észre, hogy mit teszek. De tudnod kell, hogy ez a pár nap volt eddig életem legszebb napjai.
  - Boldog vagy mellettem? – mosolyodom el, mire ő aprót bólint. – Én is boldog vagyok melletted – nyomok egy puszit az orra hegyére. Igazság szerint kevés választott el attól, hogy kimondjam neki azt a szót, ami oly nagy hatalommal bír, de örülök, hogy sikerült visszafognom magam, mert biztosan elijesztettem volna vele. Még nem mondhatom ki, először a bizalma kell az enyém legyen és csak utána léphetünk a következő szintre.

***

  Izzad a tenyerem, miközben rossz gondolatok járnak a fejemben. Tudom, hogy nem lenne szabad félnem, hiszen milliószor álltam már ki a színpadra, de valahogy ez az érzés sosem akar megszűnni, aminek az okát is megértem. Rengeteg ember előtt énekelni nem egyszerű dolog, még akkor sem, ha tapasztalt vagy. Mindig attól tartasz, hogy valamit elszúrsz. Például, elfelejted a szöveget, már részét énekled, elbuksz a színpadon, ami velem nem egyszer történt már meg, így tudom, hogy minden egyes fellépésünk előtt, görcsbe szorul a gyomrom és arra gondolok, hogy mit cseszhetek el, abban az egy órában.
  A többiekre pillantva rájövök, hogy én vagyok az egyetlen, aki izgul. Ők tök lazán hülyéskednek és melegítenek be, miközben én ajkam rágcsálva ülök a kanapén, az öltözőnkben. Nem egyszer fordult már elő, hogy percekig szólongattak, míg észrevettem és ez is csak azért, mert gondolataimba voltam merülve. Bár lehet, hogy nem csak a koncert miatt vagyok ilyen, hanem azért, mivel Libby is itt van. Tudom, hogy nem ez az első koncertünk, hogy egyedül marad a színpad mellett, de mióta közelebb kerültem hozzá igen és semmiféleképpen nem szeretném, ha bántódása esne, miközben én a népet szórakoztatom. Viszont, ahogy észrevettem nem lesz egyedül, mivel elég jól összebarátkozott Lou-val és a kislányával. Lou a legtöbb koncertünkön velünk tartózkodik, ha az ideje megengedi neki, hogy rendbe szedjen bennünket, mielőtt színpadra állnánk. Közel áll hozzám, olyan, mintha egy második anya lenne számunkra, hiszen őt többször látjuk, mint a családunkat. Eleinte ez zavart és nehezen is viseltük el, de idővel hozzá tud szokni az ember és el tudja viselni, hogy nem mindig lehet az, amit akar.
  - Miért izgulsz minden egyes koncert előtt ennyire? – helyezi tenyerét a combomra Libby, miután levágódik mellém.
  Mély levegőt véve fordulok felé, majd kulcsolom össze ujjaim és ejtem az ölembe. Az arcán lévő kedves mosolytól és hangjától, mindent elfelejtek és már csak az érdekel, hogy mi van vele, már nem izgulok.
  - Azért, mivel sokszor bénáskodik – vágja rá Louis nevetve, mire én dühösen fújtatok egyet. – Emlékszem, hogy egyszer majdnem…
  - Louis – vágok a szavába – ha be mered fejezni ezt a mondatot és esküszöm, hogy nem érsz ki a színpadra – szűröm ki a fogaim között, mire mindenkiből felszakad a kuncogás.
  - Mit csináltál, amit nem akarsz nekem elmondani? – kérdi játékosan Libby. – Semmi sem lepne meg, nem nevetnélek ki, csak meg akarlak jobban ismerni – vonja meg a vállát.
  - Szerintem ti már elég jól ismeritek egymást – vigyorog Zayn, mire Liam tarkón csapja. – Ezt most miért kaptam? – dörzsöli a helyét. – Hiszen igazam van és ezt te is tudod.
  - Csak fogd be, Malik – forgatja a szemeit. – Ígérjük, hogy lesz egy olyan nap, míg még velünk vagy, hogy mindenki elmesél magáról egy kínos sztorit, oké? – mosolyog a mellettem ülő lányra.
  - Én ezt egy szóval sem ígérem meg – nyögök fel. – Nem akarom, hogy bénának tartson.
  - Haver, mindnyájunknak vannak kínos pillanatai, hidd el szerintem a tied semmi sem lesz, a Louisé mellett – nevet fel Niall. – Tudod, hogy miről beszélek ugye, cukormaci? – kérdezi röhögve.
  - Sosem tartanálak bénának – suttogja egy lágy hang a fülembe, mire mosolyogva fordulok felé. Tekintetünk egyből egymásba fonódik. Alig van köztünk pár centi, magamon érzem a forró leheletét. Lassan pillantok a telt rózsaszín ajkakra, miközben azon tűnődöm vajon mit tenne, ha megcsókolnám. Meg akarom érinteni, ízlelni azokat a csillogó ajkakat. Szemeibe tekintve, nem látok semmit, hogy meg szeretne állítani, így közelebb hajlok hozzá, majd lágy csókot nyomok ajkára.
  - Úgy látom, itt már nincs is ránk szükség – szólal meg zavartan Liam – megvárunk kint, oké? – fordul felém, mire én vigyorogva bólintok.
  Libby persze egyből belevörösödött Liam mondatába. Gondolom csak most tudatosult benne, hogy mi is történt az előbb, a többiek szeme láttára. De látom a szemeiben, hogy nem bánta meg, aminek örülök, mert szeretném többször is megtenni, akkor is, ha mások is észreveszik. Nem akarom őt titkolni, még akkor sem, ha nem tudjuk mi is van közöttünk pontosan. Mit számít az, ha boldogok vagyunk?
  - Ezt még meg kell szoknom – tűr egy tincset a füle mögé, zavarában.
  - Hidd el, hogy hozzá fogsz szokni, mivel engem nem lehet leállítani, ha mások előtt szeretnélek megcsókolni, főképpen nem akkor, ha még az ajkad is rágcsálod – nézek a szemébe. – Semmi sem érdekel, ami körülöttem folyik, ha te mellettem vagy.
  - Azt veszem észre – mosolyodik el halványan. – De tudod mire gondolok? – a válaszom egy fejrázás. – Miért ne tehetnénk meg, ha mások is látnak, hiszen semmi rossz sincs benne…
  - Akkor nem bánnád, ha máskor is megtenném? – jelenik meg pimasz vigyor az ajkamon, miközben közelebb hajlok hozzá.
  - Nem – leheli. – De attól még ne bízd el magad – jelenti ki – mert nem szeretnék én lenni a központban, ha a többiek is itt vannak – mire lebiggyesztem az ajkam – de néha megengedem, hogy ellopj egy-egy apróbb puszit.
  - Milyen nagylelkű vagy – nevetek fel – de áll az alku, néha egy-egy csók, nekem megfelel – suttogom az ajkára – egyenlőre.
  Kezeim a derekára helyezem, majd közelebb vonom magamhoz, míg az ölembe nem ül. Vigyorogva dönti homlokát az enyémnek, majd harap az ajkába. Kíváncsi vagyok, hogy ebben a pillanatban vajon mire gondolhat, ugyanarra, mint én? Bár a szemei csillogásából és pirosló arcából, arra a következtetésre jutok, hogy mindkettőnknek egyazon dolog jár az eszünk.
  - Mire gondolsz? – kérdi halkan, szemeimbe nézve. – Mert én csak arra tudok gondolni, hogy mennyire szeretnék most veled egy másik helyen lenni, ahol nem kell attól tartanom, hogy a fiúk ránk nyitnak – sóhajt fel.
  - Van zár az ajtón – kuncogok fel. – De bármennyire is szeretném, nem lehet, mivel mindjárt kezdünk. Viszont utána semmi jónak nem vagyok az elrontója – kacsintok rá, mire ő lágyan a mellkasomra csap.
  Tomboló tömeg, ez fogad minket, amint a színpadra érünk. Minden irányból a neveinket sikítják, mi pedig vigyorogva tekintünk körbe, ahogy minden egyes alkalommal koncerteken. Ahogy felcsendülnek az első akkordok a tömeg elcsendesedik viszont, ahogy egyikünk énekelni kezd, újból hangzavar követi. Biztos vagyok benne, hogy a mai koncert is remekül fog sikerülni, mivel most nem botlottam meg a saját lábamban, mikor feljöttem a színpadra, szóval ez már egy jó jelnek számít.

***

  Legtöbb ember fáradt miután egy órán keresztül ugrált a színpadon, de velünk ez nem így van. Mi sosem fáradunk ki utána, inkább felpörgünk és hajnalig le se nyugszunk. Vigyorogva szaladunk le a színpadról, egyenesen Libby felé, aki hatalmas mosollyal az arcán fogad minket.
  - Srácok ez eszméletlen volt – gratulál nekünk, én pedig gondolkozás nélkül húzom őt a karjaim közé és zárom szorosan magamhoz. – Ügyes voltál – suttogja.
  Fél óra múlva már az öltözőben ülünk lezuhanyozva és átöltözve. Mivel még egyáltalán nem vagyunk fáradtak, így valamit ki kell találnunk, ha nem szeretnénk a buszon ülni és halálra unni magunkat. Lou-tól megtudtuk, hogy a közelben van egy kávézó, ami egész éjszaka nyitva van, így a többiekkel eldöntöttünk, hogy benézünk és megpróbáljuk elütni az időt.
  - Biztos, hogy nem vagy fáradt? – kérdem Libby-től, mire megrázza a fejét, de én látom a szemében, hogy füllent. – Ne menjünk inkább vissza a buszba, én tudok egy sokkal jobb kikapcsolódást… - suttogom a fülébe.
  - Honnan veszed, hogy én is benne lennék? – vonja fel a szemöldökét. – Ha visszamennénk biztos lehetsz benne, hogy első dolgom lenne bevetni magam az ágyba és álomba merülni.
  - Ha hagynálak – kacsintok rá.
  Már öt perce kutatom a telefonom, de szokás szerint ismét nincs meg. Valahogy minden koncerten sikerül elraknom egy olyan helyre, ahol még én magam sem találom meg. Sóhajtva keresgélem, mindhiába, így megszólalok, aminek tudom, hogy mi lesz a vége, hiszen a srácok pontosan tudják, hogy mindig ez van.
  -  Látta valaki a telefonom? – fordulok a többiek felé.
  - Nem – vágják rá egyszerre.
  - Megint elhagytad Hazz? – röhög fel Louis.
  - Megvan – emeli fel Libby – ha vigyáznál a cuccaidra nem veszítenéd el őket – lépked felém, miközben a telefonom felcseng a kezében. Ijedten kapja rá a tekintetét, majd megdermed. Arca teljesen elsápad, miközben egy pillanatra sem veszi le a szemét a képernyőről. – Kit…"


Sziasztok! Tudom, hogy éjjel van, de úgy gondoltam, hogy most teszem ki, mert nem biztos holnap lesz rá időm. Sűrű hetem lesz és sokat kell tanuljak, de valahogy megoldom majd. Remélem tetszett nektek és felkeltette az érdeklődéseteket a vége. Kíváncsi vagyok a véleményeitekre, szeretném, ha kifejtenétek őket, mert egyre kevesebb érkezik az elmúlt időben és én kezdem azt érezni, hogy valami nem jó, abban amit csinálok. Viszont annak nagyon örülök, hogy ennyire megnőtt az elmúlt hétben az olvasók száma! Köszönöm! U.I. Ez lett az eddigi leghosszabb rész, majdnem négyezer szó.   Evelyne x.

1 megjegyzés:

  1. Úristen. Libby és Harry de cuki, komolyan mondom. :))
    Nekem ők az álompár.
    Már Libby eléggé kezd megnyílni és látszik, hogy a bizalma is egyre csak nő a mi kis göndörünk iránt. :))
    De egy fontos kérdés merült fel bennem. Kit mégis honnan tudja Harry számát, komolyan kérdezem. De te jó ég, ha bármelyikőjüknek baja esik, én megölöm Kit-et, komolyan mondom.
    Nagyon tetszik. Tényleg ez tűnt eddig a leghosszabbnak. De honnan tudod, hogy hány szó van egy részben? Erre kiváncsi vagyok. :))
    Timi xx

    VálaszTörlés