„Érezni
akarom”
... Ez nem egy igazi
napló, ide csak leírom a gondolataim, amik abban a pillanatban a fejemben
motoszkálnak. Ma ismét kiborultam, de te ott voltál mellettem. Ott voltál és
nem hagytál magamra. Szorosan a karjaid közé zártál és azt mondogattad, hogy
minden rendben lesz, pedig ekkor már mindketten tudtuk, hogy semmi sem lesz
rendben. Hittem neked, mert tudtam, hogy meg akarsz nyugtatni, mert tudtam,
hogy szeretsz és csak nekem akarsz vele jót. A karjaid között mindig
biztonságban éreztem magam. Akkor is, ha éppen kiszabadulni próbáltam, sosem
azért tettem, mert féltem tőled, hanem azért, mert nem akartam, hogy úgy
láss,
nem akartam, hogy miattam aggódj. De mára rájöttem,
hogy ez már akkor elkezdődött, amikor felszálltam a buszotokra, elrejtőzni. De tudnod kell, hogy egy pillanatát
sem bántam
meg, míg
csak élek örülni fogok neki, hogy közel engedtelek magamhoz. Ennek köszönhetően érezhettem úgy,
hogy újra
élek,
hogy valaki szeret. Neked elhittem, pedig pontosan tudod, hogy senkinek sem
sikerült
meggyőznie
róla,
évek
óta,
neked mégis. Te más voltál. Emlékszem,
hogy mindig azt mondtad nekem, hogy én vagyok az életedben a fény, de
mindketten tudjuk, hogy kettőnk közül én vagyok elbaszva és nem te. Én vagyok az akinek
a sötét
életébe,
fényt
hoztál
a puszta jelenléteddel, törődéseddel, érintéseddel,
ha te nem lettél volna, akkor sosem tudom meg, hogy mi az az igazi szerelem...
Képtelen vagyok tovább olvasni. Nem sikerül
rávennem magam, hogy egy oldalnál többet olvassak naponta. Próbálkozom és a
szívem mélyén szeretném is, de nem megy. Annyira összetörnek a sorai, hogy
attól félek, ha tovább olvasom valami hülyeséget csinálok, így inkább bezárom
és visszateszem az asztalomra.
Annyira szar érzés visszaolvasni a
történéseket, még ha nincs is rendesen leírva az a bizonyos jelenet, az
emlékeimben én tárolom őket. Lehet, hogy nem tudom melyik kiborulására gondol,
de mindegyiket az emlékeimben őrzöm és örökké ott is maradnak. Arra gondolva,
hogy a karjaim biztonságot nyújtottak neki, mosoly kúszik az arcomra, de egyben
könnyek gyűlnek a szemeimbe, mert már nem nyújthatok neki védelmet. Már nem
tudom őt megvédeni, mivel pont én kevertem őt bajba, miattam nem lehet most itt,
hiába is próbálják elhitetni, hogy nem így van, én tudom, hogy igen és érzem,
hogy a többiek is így gondolják a szívük mélyén, csak nem akarják maguknak
bevallani…
Két nap telt el, mióta Andrew-val voltam a
terápián. Egyszerűen nem ment ki a fejemből az ottani környezet. Előtte még
sosem voltam olyan helyen, de nem is hittem volna, hogy az emberek jobban érezhetik
magukat attól, ha kibeszélik magukból a problémáikat,de tévedtem. Láttam az
arcukon a hatalmas megkönnyebbülést, amint befejezték mondandójukat. Igaza van
abban, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek nehéz az élete, erre már
rájöttem, amikor az első személy megszólalt, de ettől még nem érzem magam
jobban. De a reményen nem hal meg, én is ki fogok innen jutni. Beszélt egy
pácienséről, akinek szintén nem volt könnyű beszélni-e a történtekről, aki
nagyon makacs volt és nehezen is nyílt meg, de megtette. Nekem is sikerülni
fog, még nem tudom, hogy fogom elérni, de abban biztos vagyok, hogy egy nap
kijutok innen.
A gyógyszereim rendesen szedem, próbálok
kedvesebb lenni az emberekkel és az itt dolgozókkal, nem egyszerű, de képes
vagyok rá. Ahogy arra is képes leszek, hogy egy nap teljesen megnyíljak majd és
kiadjam magamból azt, ami fáj.
Pár perc múlva, kezelésem lesz. Nem tudom,
hogy ma mi lesz a téma, de legszívesebben meg sem szólalnék, de nem tehetem
meg. Bármennyire is pocsék a napom, nem fogom a duzzogó fiút játszani, aki
inkább hallgat, minthogy elmondja mi történt, azt már elégszer tettem. Annak a fiúnak meg kell törnie és én azon is
leszek, hogy ez megtörténjen.
- Nincs valami jó kedved, jól látom? -
pillant rám Andrew, miután belépek a szobába. - Történt valami?
- Semmi sem történt - vágom rá, majd sóhajtva
hozzáteszem. - Nem akarok bunkó lenni, de rossz napom van. Semmihez sincs
kedvem és csak olyanokon jár a fejem, amin tudom, hogy nem kellene. Egyszerűen
csak szeretnék láthatatlanná válni, hogy ne kelljen azt hallgatnom, hogy mi
bajom van.
- Úgy látszik ez nem az én napom - nevet fel
kínosan. - Úgy látszik, ma minden betegemnek rossz napja van és egyiknek sincs
kedve velem beszélgetni, vagy ha mégis akkor azt ordibálva teszi meg, ha nem
úgy mennek a dolgok, ahogy azt ő szeretné.
- Ebből nem sokat értettem, de gondolom nem
az én dolgom - nézek rá.
- Attól mert nem a te dolgod az nem azt
jelenti, hogy nem lehetsz kíváncsi – kulcsolja össze kezeit. – Tudod az a
kedves lány, aki a terápián is ott volt, valami szörnyű dolgot forral a fejében
és képtelen vagyok őt lebeszélni róla. Először sem ment valami könnyen, de nem
fogom feladni. Egyik betegem sem adtam fel és őt sem szeretném, hiszen fontos
számomra.
- Sajnálom vagy mit kell ilyenkor mondani –
mormolom az orrom alatt. – Igaz, én sem leszek valami kedves, ma biztosan nem
lesz könnyű dolgod velem, de nem fogok elmenni. Kezdenem kell valamit magammal,
még ha most nehezebb is lesz, mint máskor.
- Megkérdezhetem, hogy mi zaklatott fel
ennyire?
- Fogalmam sincs - vonom meg a vállam. - De
sokszor történt már ilyen, másnap pedig teljesen más lettem. Nem tudom, hogy mi
okozza ezt, de rohadtul kezd elegem lenni belőle, hogy egyszer a létra tetején
vagyok, majdnem kimászva a gödörből, utána pedig lezuhanok és kezdhetek mindent
előről.
- Ha ez megnyugtat, nem te vagy az egyedüli -
néz rám, miután leült velem szembe. - Mindenkinek vannak jó és rossz napjaim,
de ez normális. Meglátod, hogy idővel ezek majd elmúlnak, csak el kell
eresztened a rosszat, ami nem lesz könnyű, de tudom, hogy menni fog - bólintok,
mivel erre semmit sem tudok mondani, ő biztosan jobban tudja nálam. - Most nem
kérdek semmit, csak arra kérlek meg, hogy dőlj hátra és hunyd be a szemeid,
majd gondolj Libby-re és mond el nekem, hogy mi jelent meg előtted.
„Nem
tudom, hogy mit kellene tennem. Azóta az este óta, már három nap telt el, de
még most sem felejtettem el, hogy mi történt. Próbálok rájönni, hogy mi
történhetett, de egyszerűen mindig zsákutcába futok. Minden utam a múltjával
kapcsolatban ér véget. Igazából ez csak számomra zsákutca, neki nem lenne az,
de míg nem árulja el, hogy mi történt vele, ki elől menekül, addig képtelen
leszek őt megérteni. Erőltetni nem fogom, mert tudom, hogy olyankor kiborul és
menekülni akar, de fogalmam sincs, hogy meddig bírom majd visszatartani a
kíváncsiságom. Ha közel engedem magamhoz, még ennél is közelebb, akkor meg szeretném
ismerni, kívülről és belülről is. Tudni szeretnék róla mindent, de valamiért
azt érzem, hogy ezt akkor sem mondaná el nekem.
Aznap este
kétszer is feltettem neki azt a hülye kérdést, amiért kicsit eltávolodott
tőlem. Igaz beszélünk, de érzem, hogy feszültség van közöttünk és nem a jóból.
A többiek előtt semmi jelét sem adja, hogy bármi problémája lenne, de nekem már
megnyílt egy kicsit, így én látom, hogy valami nem hagyja nyugodni. Szeretnék
rákérdezni, de tudom, hogy azzal semmi jót sem tennék, csak azt érném el, hogy
elzárkózzon tőlem.
Éppen
mosogat, miközben én őt nézem. A fiúk a szobába vannak és pihennek, nekem is
ezt kellene tennem, mert a koncert után eléggé elfáradtam, de nem akarom magára
hagyni. Szinte biztos vagyok benne, hogy gondolatai messzire kalandoztak, mert
ugyanazt a poharat mossa percek óta. Lassan lépkedek felé, majd állok meg a
hátánál és ölelem át a derekát. Teste megfeszül, de mikor rám pillant sóhajtva
lazul el, de engem ezzel nem nyugtat meg. A szemeiben könnyek csillognak.
- Mi a baj?
- kérdem halkan, közelebb húzva magamhoz. - Ne mond azt, hogy semmi, mert azért
nem szoktak könnyek gyűlni az ember szemébe.
- Én... én
be kell fejezzem a mosogatást - motyogja, alig hallhatóan.
- Szerintem
meg, abba kellene ezt hagynod. Az a pohár már szerintem tisztább nem is lehetne
- sóhajtom a nyakába. - Percek óta azt mosod, kérlek mond el, hogy mi bánt -
kérlelem őt.
- Nem lehet
– suttogja – abba kell hagynod, hogy mindig ezt kéred tőlem, nem tudok róla
beszélni, nem megy… én nem tudok – motyogja remegő hangon.
Leteszi a
poharat, majd vizes kezeit az enyémekre teszi. Érzem, ahogy remegnek a kezei.
Nem tudom, hogy mit kellene tennem, de most biztos lehet benne, hogy nem fogok
elmenni és hagyom őt magára, bármennyire is szeretné. Hátát, a mellkasomnak
dönti, majd behunyja szemeit, amiből kicsordulnak könnyei.
- Nincs
semmi baj - suttogom a fülébe. - Bármire is gondoltál, nem vagy ott, velünk
vagy. Velem vagy és nem fogom engedni, hogy bántódásod essen - ölelem
szorosabban magamhoz.
- Csak...
csak ölelj magadhoz és hitesd el velem, hogy minden rendben lesz - kéri remegő
hangon.
- Rendben -
fordítom meg a karjaimban. - Gyere menjünk be a szobába, ahol senkinek sem
tűnik fel, hogy történt valami, ha kijön. Kapaszkodj belém - emelem meg
alacsony testét, mire karjaival egyből átöleli a nyakam, lábaival, pedig a
derekam.
Gyors
léptekkel indulok meg a szoba fele, majd nyitok be és zárom be magunk után.
Libby szorosan kapaszkodik a nyakamba, miközben könnyeit próbálja megállítani.
Leülök vele az ágyra, de továbbra sem engedem el. Mint előző alkalommal
csináltam, ajkam a nyakára tapasztom, majd lassan lélegezni kezdek. Nem tudom,
hogy miért, de most is hatásos. Megnyugtatja őt. Zihálása csillapodik és már
majdnem egyenletesen veszi a levegőt.
- Sajnálom -
suttogja pár perc múlva. - Sajnálom, hogy ennyi gond van velem. De amióta itt
vagyok, csak arra tudok gondolni, hogy mi történt velem és mi történhet, ha
elkapnak. Nem akarok, de nem megy. Nem tudok másra gondolni. Ott erős voltam,
de megfogadtam, hogy egyszer kijutok akkor ez a fal leomlik én pedig szép
lassan kiadom magamból az összes fájdalmam...
- Semmit sem
mondtam nem igaz? Nem fogok azért máshogyan nézni rád, mert sírsz. Ez csak azt
jelenti, hogy történt veled valami, ami fáj. Ez nem szégyen, nem is gyengeség,
ez az élet. De azt tudnod kell, hogy minden rosszat valami csodás követ. Az
ember sosem lesz örökké szomorú és boldogtalan. Mindig történik valami, vagy
esetleg jön valaki, aki megváltoztatja az életét egy másik irányba, veled is
így lesz, én tudom.
- Biztosan
igazad van, de nehéz elhinni, mikor az ember olyanokban csalódik, akikre nem is
gondolja, hogy elkövethetnének bármit is a boldogsága ellen.
- Az emberek
nem gondolkodnak, amikor cselekednek. Néha pont azokat bántjuk meg, akiket a
legjobban szeretünk. Nem akarjuk, de mire rájövünk, hogy mit tettünk, már
késő... de sosem késő bocsánatot kérni. Az, hogy az adott személy ezt elfogadja
vagy sem, már más dolog, de nem késő.
- Sosem
lennék képes megbocsájtani neki. Nem csak, mert nem akarok, hanem, mert
képtelen vagyok elfelejteni, ami történ velem, miatta. Olyan személyt gyűlölök
teljes szívemből, aki mindig mellettem állt, de egyben ezzel tönkre is tette az
egész életem.
Szerintem
észre sem veszi, hogy megnyílt. De nem fogom leállítani, annyit fog mondani,
amennyit csak akar. Ez sem könnyű neki, de bízom benne, hogy egy nap képes lesz
annyira megbízni bennem, hogy elmondja az egész történetet.
- Ígérj meg
nekem valamit - szólalok meg. - Bármit is teszek vagy kérek tőled, nem fogsz
meggyűlölni, nem tudnám elviselni a tényt, ha megutálnál...
- Képtelen
lennék téged megutálni, Harry. Bármit is tennél nem tudnád elérni, hogy másképp
nézzek rád. Senkit sem engedtem ilyen rövid idő alatt közel magamhoz, egészen
mostanáig. Lehet, hogy hülyeség, de már akkor megbíztam benned, mikor először
találkoztunk. Tudtam, hogy te más vagy, már akkor láttam rajtad. Talán te vagy
az a személy, aki újraéleszthet, de idő kell, mert képtelen vagyok kiverni,
esetleg megosztani dolgokat...
- Tudom,
hogy néha rámenős vagyok és szeretném kiszedni belőled, hogy mi történt veled.
De tudnod kell, hogy ez csak azért van, mivel segíteni szeretnék neked, de ha
nem tudom az okát a félelmednek, akkor segíteni, sem segíthetek.
Semmit sem
válaszol, csak kimászik az ölemből, majd a hátára fekszik, engem pedig maga
mellé húz. Fogalmam sincs, hogy mit akar ezzel elérni, de engedem neki, hogy
azt tegyen, amit csak akar. Lassan közelebb húzódik hozzám, míg feje
mellkasomra nem kerül, én pedig gondolkozás nélkül karolom át derekát.
Mellkasomon pihenő kezével az enyém után nyúl, majd összekulcsolja az
ujjainkat, miközben folyamatosan azokat nézi.
- Ha egyszer
is képes leszek elmesélni a történetem, megígéred nekem, hogy semmi butaságot
nem fogsz csinálni, amivel bajba keverheted magad? - pillant fel a szemeimbe.
- Ha te azt
szeretnéd, akkor megpróbálnék semmi butaságot sem elkövetni - szorítom meg apró
kezét. - A boldogságodért bármire képes vagyok - puszilok a hajába.
- Azt is
megígéred nekem, hogy nem fogsz semmit sem erőltetni, hagyod, hogy az én
tempómba haladjanak a dolgok? És ha megint bepánikolok, mint a múltkor, akkor
nem kezdesz el kérdezősködni.
- Megígérem.
Nem akarok semmit sem erőltetni, amit te nem szeretnél... A te tempódba
haladunk, semmit sem teszek, amit te nem kérsz tőlem - nyugtatom meg.
- Akkor
szeretnék valamit kipróbálni - suttogja felpillantva rám. - Nem hiszem el, hogy
ezt fogom mondani, de érezni szeretnék és azt akarom, hogy segíts benne. A
határ pedig a ruhák, azok nem kerülhetnek le...
Összeráncolt
homlokkal nézek rá. Hogy érti azt, hogy érezni szeretne? Minden vágyam feltenni
neki ezt a kérdést, de most ígértem meg, hogy nem faggatózom, így inkább csak
végigsimítok az arcán, majd lassan a hátára fordítom, miközben én fölé kerülök.
Mosolyogva
nézek rá, miközben kezemet szép lassan vezetem le a nyakán, karján, egészen a
csípőjéig. Tenyerem pólója alá helyezem, mire egyből gyorsabban kap levegő
után. Szeretném azt hinni, hogy ennek én vagyok az oka, de tudom, hogy csak a
felszabaduló emlékek miatt van. Tenyerem nem mozgatom, csak néha-néha lágyan
végigsimítok ujjammal a bőrén, miközben közelebb hajlok hozzá. Remeg. Nem tudom,
hogy mit kellene tennem, de míg nem állít le, addig én sem fogok semmit
abbahagyni. Szemei le vannak csukva, miközben ajkai résnyire vannak nyitva.
- Nyisd ki
szemeid - suttogom. - Nem foglak bántani, addig megyünk el, amíg te szeretnéd,
bármikor leállíthatsz.
Lassan
nyitja ki őket, majd néz az én zöldjeimbe, halványan bólint, hogy folytathatom.
Egy puszit nyomok puha arcára, szája sarkára, majd a szájára, miközben tenyerem
kicsit feljebb vezetem bőrén. Lágyan csókolom ajkait, arra várva, hogy ő
viszonozza tettem, amit hamar meg is kapok. Apró kezeit a vállamra helyezi,
majd egyikkel a hajamba túr, közelebb húzva magához. A mostani érintése más.
Nem érzem azt, hogy betanult mozdulat lenne, sokkal inkább bizonytalan. Fogalma
sincs, hogy mit kellene tennie, így próbálja az ösztöneire bízni magát. Egy
nyögés hagyja el az ajkaim, mikor meghúzza a fürtjeim. Szenvedélyesebben
csókolom, de még most sem sietem el a dolgokat. Fogaim közé kapom alsó ajkát,
mire teste megremeg, de megkapom tőle az engedélyt. Nyelvemmel lassan és
gyengéden fedezem fel száját, amit meglepetésemre ő felgyorsít. Percek múlva zihálva
válunk el egymás ajkaitól. Miközben ő a lélegzetét próbálja helyrehozni én
arcom a nyakába rejtem, nedves puszikat hagyva a bőrén, miközben mélyen magamba
szívom édes illatát.
Nem telik
sok időbe, mire megtalálom a gyenge pontját, így csak arra a részre
összpontosítok, ami meg is hozza a hatását. Zihál, miközben erősen markolja a
pólóm. Annyira kívánom őt, hogy fogalmam sincs mennyi időbe telik mire ő is
rájön erre. Érzem, ahogy a nadrágom egyre szűkebb lesz és ezt sokáig képtelen
leszek elrejteni. Főképpen nem úgy, hogy a csípőjét az enyém ellen nyomja.
- Bassza meg
- mordulok fel. Szemeimet behunyva távolodok el a bőrétől, majd bámulok le rá.
- Jól vagy?
- Se-semmi
bajom - néz rám csillogó iriszeivel, mire nekem mosoly kúszik az arcomra. Arra
számítottam, hogyha megérzi, hogy kívánom őt, akkor mindent elbaszok. De a
francba is fiúból vagyok, ő pedig gyönyörű és arra kér, hogy érjem el, hogy
érezzen, normális, ha beindulok rá. - De úgy érzem, hogy lenne, ha most
leállnánk. Nem azért, mert bármi rosszat tettél volna, csak nem akarlak kínozni.
Első próbálkozásra elég volt ennyi.
Közelebb
hajolva hozzá, egy puszit nyomok az orrára, majd mellé fekszem és mosolyogva
fordítom fejem az irányába.
- Éreztél
bármit is? - kérdem csendesen, mire felém pillant, majd arca elkomorodik, innen
egyből tudtomra adva a választ. - Semmi baj, még rengeteg időm van elérni, hogy
érezz...
- Nem erről
van szó Harry - rázza meg a fejét. - Valamit éreztem, de nagyon gyenge volt.
Elzártam mélyen magamban az érzést és nem tudom, hogy mikor lesz képes kitörni
onnan.
- Segíteni
fogok neki. Nem fogom feladni, hogy téged kényeztesselek, még akkor sem, ha
nekem utána hideg zuhanyt kell vennem - motyogom, mire szomorúan néz a
szemeimbe, ám mielőtt még megszólalna hozzáteszem. - De én nem bánom, nekem az
is elég, ha te boldog lehetsz, hidd el számomra az a boldogság, ha elérem, hogy
mosolyogj.
- De nekem
nem jó így - sóhajt fel. - Szeretném neked viszonozni, de nem vagyok rá képes.
Sajnálom. De van egy dolog, amit tenni tudok, bár nem tudom, hogy az mekkora
segítség. Hozzád bújhatok és éreztethetem veled, hogy itt vagyok. Tudom ez nem
sok segítség, de egyenlőre csak ennyire vagyok képes...
- Nekem
ennyi is elég - mosolygok rá, ő pedig közelebb bújik hozzám, majd átölel, ahogy
én is őt.
Lehet, hogy
azt mondtam nekem ennyi is elég, de nem igazán érzem így, csak őt akarom
megnyugtatni. Nem várok el viszonzást, amíg ő nem lesz rá képes. Nem mondom
azt, hogy könnyű és nem érzem ebben a pillanatban is, hogy mennyire meg akarom
csókolni és nem leállni vele, de muszáj türtőztetnem magam, mivel nem
ijeszthetem el. Ő is próbálkozik és neki sem könnyű, mindketten áldozatot
hozunk ezért a kapcsolatét, de megéri. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy
bármit megtennék érte, nem számít, hogy az nekem szar érzés. Mindig van valami,
ami képes segíteni rajtam, ami nem más, mint a hidegzuhany."
-
Nagyon fontos lehetett számodra, ha képes voltál érte visszafogni magad, pedig
akkor még alig ismerted pár napja – néz a szemembe. – Tudom, hogy nem könnyű
túltenni magad a múltadon, az elvesztésén, de a segítségemmel és a barátaid
segítségével sikerülni fog. Nem vagy egyedül, lehet, hogy azt érezte, de már
nem. Próbálkoznak és tudom, hogy nem fogják feladni, elég elszántak, ha rólad
van szó. Bármire képesek lennének érted…
- Mégis képesek voltak ide küldeni, az
akaratom ellenére – bukik ki belőlem.
- Meg kell őket is értened, nem volt számokra
könnyű – sóhajt fel. – Hidd el nekem, ők sem ezt akarták, de abban a
pillanatban ezt érezték helyesnek. Nem ítélheted el őket, mert megpróbáltak
neked segíteni.
- Igen, ezt tudom, de nem könnyű beletörődni,
hogy miattuk vagyok itt – vágom rá. – Egy olyan helyre küldtek, ahová nem
vagyok való.
- Ebben igazad van, de ha nem jössz ide,
sosem ismerkedünk meg és hidd el, hogy sokat segítettem a gyógyulásodban, ha
hiszed ha nem. Nem azt akarom mondani, hogy egyedül nem jutottál volna el erre
a szintre, de nem ment volna ilyen hamar. Akár évekig is eltarthatott volna,
mire egy kicsit jobban lettél volna, de így csak pár hétbe. Miután kikerülsz
innen, meglátod, hogy másképpen fogod értelmezni a dolgokat. Már nem átoknak
fogod látni az itt töltött napokat, hanem segítségnek.
- Hát még vannak kétségeim ebben, de már nem
akarok ellent mondani – vonom meg a vállam – Lehet, hogy igazad van, de erre
csak akkor jövök rá, ha már kijutottam és eltöltöttem pár szabad napot.
- Most sem vagy börtönben – szólal meg
rögtön. – Velem eljöhetsz és el is fogsz a többi kezelésre is. Abban is bízom,
hogy ha kikerültél is ott leszel, csak hogy könnyebb legyen – teszi hozzá
csendesen.
- Azt
majd meglátjuk – állok fel.
Sziasztok! Amint látjátok kikerült az új rész, remélem tetszett nektek, én nagyon élveztem az írását, főképpen a visszaemlékezés végét. Innentől a részek egyre hosszabbak lesznek. Eddig 3000 szó körül forogtak, de most 4000 és a fölött tervezem a részeket. Remélem örültök neki. Nem mondom azt, hogy egyből menni fog, de a következő rész, ami jövőhéten kerül ki, már annak a közelében van. Ha tetszett akkor írjátok le a véleményeiteket és a kérdéseiteket is, szívesen válaszolok rájuk! Ha nem szeretnétek kommentben, akkor itt is feltehetitek ASK. Köszönöm a bíztatásokat és az olvasókat! További szép napot!
Sziasztok! Amint látjátok kikerült az új rész, remélem tetszett nektek, én nagyon élveztem az írását, főképpen a visszaemlékezés végét. Innentől a részek egyre hosszabbak lesznek. Eddig 3000 szó körül forogtak, de most 4000 és a fölött tervezem a részeket. Remélem örültök neki. Nem mondom azt, hogy egyből menni fog, de a következő rész, ami jövőhéten kerül ki, már annak a közelében van. Ha tetszett akkor írjátok le a véleményeiteket és a kérdéseiteket is, szívesen válaszolok rájuk! Ha nem szeretnétek kommentben, akkor itt is feltehetitek ASK. Köszönöm a bíztatásokat és az olvasókat! További szép napot!
Imádtam*-* De nagyon kíváncsi vagyok az új lányra :o
VálaszTörlésHarry megint visszazuhan? :c :$ Várom a kövit:3
Nagyon tetszik ez a rész is. Nem tudom elképzelni, hogy hogy vagy erre képes. Komolyan mondom. Látszik, hogy Harry sokat fejlődik Andrew hatására és persze a saját akarata miatt is. :))
VálaszTörlésTimi. xx