2015. április 12., vasárnap

12.rész


„Érezni akarom”



   ... Ez nem egy igazi napló, ide csak leírom a gondolataim, amik abban a pillanatban a fejemben motoszkálnak. Ma ismét kiborultam, de te ott voltál mellettem. Ott voltál és nem hagytál magamra. Szorosan a karjaid közé zártál és azt mondogattad, hogy minden rendben lesz, pedig ekkor már mindketten tudtuk, hogy semmi sem lesz rendben. Hittem neked, mert tudtam, hogy meg akarsz nyugtatni, mert tudtam, hogy szeretsz és csak nekem akarsz vele jót. A karjaid között mindig biztonságban éreztem magam. Akkor is, ha éppen kiszabadulni próbáltam, sosem azért tettem, mert féltem tőled, hanem azért, mert nem akartam, hogy úgy láss, nem akartam, hogy miattam aggódj. De mára rájöttem, hogy ez már akkor elkezdődött, amikor felszálltam a buszotokra, elrejtőzni. De tudnod kell, hogy egy pillanatát sem bántam meg, míg csak élek örülni fogok neki, hogy közel engedtelek magamhoz. Ennek köszönhetően érezhettem úgy, hogy újra élek, hogy valaki szeret. Neked elhittem, pedig pontosan tudod, hogy senkinek sem sikerült meggyőznie róla, évek óta, neked mégis. Te más voltál. Emlékszem, hogy mindig azt mondtad nekem, hogy én vagyok az életedben a fény, de mindketten tudjuk, hogy kettőnk közül én vagyok elbaszva és nem te. Én vagyok az akinek a sötét életébe, fényt hoztál a puszta jelenléteddel, törődéseddel, érintéseddel, ha te nem lettél volna, akkor sosem tudom meg, hogy mi az az igazi szerelem...


  Képtelen vagyok tovább olvasni. Nem sikerül rávennem magam, hogy egy oldalnál többet olvassak naponta. Próbálkozom és a szívem mélyén szeretném is, de nem megy. Annyira összetörnek a sorai, hogy attól félek, ha tovább olvasom valami hülyeséget csinálok, így inkább bezárom és visszateszem az asztalomra.
  Annyira szar érzés visszaolvasni a történéseket, még ha nincs is rendesen leírva az a bizonyos jelenet, az emlékeimben én tárolom őket. Lehet, hogy nem tudom melyik kiborulására gondol, de mindegyiket az emlékeimben őrzöm és örökké ott is maradnak. Arra gondolva, hogy a karjaim biztonságot nyújtottak neki, mosoly kúszik az arcomra, de egyben könnyek gyűlnek a szemeimbe, mert már nem nyújthatok neki védelmet. Már nem tudom őt megvédeni, mivel pont én kevertem őt bajba, miattam nem lehet most itt, hiába is próbálják elhitetni, hogy nem így van, én tudom, hogy igen és érzem, hogy a többiek is így gondolják a szívük mélyén, csak nem akarják maguknak bevallani…
  Két nap telt el, mióta Andrew-val voltam a terápián. Egyszerűen nem ment ki a fejemből az ottani környezet. Előtte még sosem voltam olyan helyen, de nem is hittem volna, hogy az emberek jobban érezhetik magukat attól, ha kibeszélik magukból a problémáikat,de tévedtem. Láttam az arcukon a hatalmas megkönnyebbülést, amint befejezték mondandójukat. Igaza van abban, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek nehéz az élete, erre már rájöttem, amikor az első személy megszólalt, de ettől még nem érzem magam jobban. De a reményen nem hal meg, én is ki fogok innen jutni. Beszélt egy pácienséről, akinek szintén nem volt könnyű beszélni-e a történtekről, aki nagyon makacs volt és nehezen is nyílt meg, de megtette. Nekem is sikerülni fog, még nem tudom, hogy fogom elérni, de abban biztos vagyok, hogy egy nap kijutok innen.
  A gyógyszereim rendesen szedem, próbálok kedvesebb lenni az emberekkel és az itt dolgozókkal, nem egyszerű, de képes vagyok rá. Ahogy arra is képes leszek, hogy egy nap teljesen megnyíljak majd és kiadjam magamból azt, ami fáj.
  Pár perc múlva, kezelésem lesz. Nem tudom, hogy ma mi lesz a téma, de legszívesebben meg sem szólalnék, de nem tehetem meg. Bármennyire is pocsék a napom, nem fogom a duzzogó fiút játszani, aki inkább hallgat, minthogy elmondja mi történt, azt már elégszer tettem.  Annak a fiúnak meg kell törnie és én azon is leszek, hogy ez megtörténjen.
  - Nincs valami jó kedved, jól látom? - pillant rám Andrew, miután belépek a szobába. - Történt valami?
  - Semmi sem történt - vágom rá, majd sóhajtva hozzáteszem. - Nem akarok bunkó lenni, de rossz napom van. Semmihez sincs kedvem és csak olyanokon jár a fejem, amin tudom, hogy nem kellene. Egyszerűen csak szeretnék láthatatlanná válni, hogy ne kelljen azt hallgatnom, hogy mi bajom van.
  - Úgy látszik ez nem az én napom - nevet fel kínosan. - Úgy látszik, ma minden betegemnek rossz napja van és egyiknek sincs kedve velem beszélgetni, vagy ha mégis akkor azt ordibálva teszi meg, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt ő szeretné.
  - Ebből nem sokat értettem, de gondolom nem az én dolgom - nézek rá.
  - Attól mert nem a te dolgod az nem azt jelenti, hogy nem lehetsz kíváncsi – kulcsolja össze kezeit. – Tudod az a kedves lány, aki a terápián is ott volt, valami szörnyű dolgot forral a fejében és képtelen vagyok őt lebeszélni róla. Először sem ment valami könnyen, de nem fogom feladni. Egyik betegem sem adtam fel és őt sem szeretném, hiszen fontos számomra.
  - Sajnálom vagy mit kell ilyenkor mondani – mormolom az orrom alatt. – Igaz, én sem leszek valami kedves, ma biztosan nem lesz könnyű dolgod velem, de nem fogok elmenni. Kezdenem kell valamit magammal, még ha most nehezebb is lesz, mint máskor.
  - Megkérdezhetem, hogy mi zaklatott fel ennyire?
  - Fogalmam sincs - vonom meg a vállam. - De sokszor történt már ilyen, másnap pedig teljesen más lettem. Nem tudom, hogy mi okozza ezt, de rohadtul kezd elegem lenni belőle, hogy egyszer a létra tetején vagyok, majdnem kimászva a gödörből, utána pedig lezuhanok és kezdhetek mindent előről.
  - Ha ez megnyugtat, nem te vagy az egyedüli - néz rám, miután leült velem szembe. - Mindenkinek vannak jó és rossz napjaim, de ez normális. Meglátod, hogy idővel ezek majd elmúlnak, csak el kell eresztened a rosszat, ami nem lesz könnyű, de tudom, hogy menni fog - bólintok, mivel erre semmit sem tudok mondani, ő biztosan jobban tudja nálam. - Most nem kérdek semmit, csak arra kérlek meg, hogy dőlj hátra és hunyd be a szemeid, majd gondolj Libby-re és mond el nekem, hogy mi jelent meg előtted.

  „Nem tudom, hogy mit kellene tennem. Azóta az este óta, már három nap telt el, de még most sem felejtettem el, hogy mi történt. Próbálok rájönni, hogy mi történhetett, de egyszerűen mindig zsákutcába futok. Minden utam a múltjával kapcsolatban ér véget. Igazából ez csak számomra zsákutca, neki nem lenne az, de míg nem árulja el, hogy mi történt vele, ki elől menekül, addig képtelen leszek őt megérteni. Erőltetni nem fogom, mert tudom, hogy olyankor kiborul és menekülni akar, de fogalmam sincs, hogy meddig bírom majd visszatartani a kíváncsiságom. Ha közel engedem magamhoz, még ennél is közelebb, akkor meg szeretném ismerni, kívülről és belülről is. Tudni szeretnék róla mindent, de valamiért azt érzem, hogy ezt akkor sem mondaná el nekem.
  Aznap este kétszer is feltettem neki azt a hülye kérdést, amiért kicsit eltávolodott tőlem. Igaz beszélünk, de érzem, hogy feszültség van közöttünk és nem a jóból. A többiek előtt semmi jelét sem adja, hogy bármi problémája lenne, de nekem már megnyílt egy kicsit, így én látom, hogy valami nem hagyja nyugodni. Szeretnék rákérdezni, de tudom, hogy azzal semmi jót sem tennék, csak azt érném el, hogy elzárkózzon tőlem.
  Éppen mosogat, miközben én őt nézem. A fiúk a szobába vannak és pihennek, nekem is ezt kellene tennem, mert a koncert után eléggé elfáradtam, de nem akarom magára hagyni. Szinte biztos vagyok benne, hogy gondolatai messzire kalandoztak, mert ugyanazt a poharat mossa percek óta. Lassan lépkedek felé, majd állok meg a hátánál és ölelem át a derekát. Teste megfeszül, de mikor rám pillant sóhajtva lazul el, de engem ezzel nem nyugtat meg. A szemeiben könnyek csillognak.
  - Mi a baj? - kérdem halkan, közelebb húzva magamhoz. - Ne mond azt, hogy semmi, mert azért nem szoktak könnyek gyűlni az ember szemébe.
  - Én... én be kell fejezzem a mosogatást - motyogja, alig hallhatóan.
  - Szerintem meg, abba kellene ezt hagynod. Az a pohár már szerintem tisztább nem is lehetne - sóhajtom a nyakába. - Percek óta azt mosod, kérlek mond el, hogy mi bánt - kérlelem őt.
   - Nem lehet – suttogja – abba kell hagynod, hogy mindig ezt kéred tőlem, nem tudok róla beszélni, nem megy… én nem tudok – motyogja remegő hangon.
  Leteszi a poharat, majd vizes kezeit az enyémekre teszi. Érzem, ahogy remegnek a kezei. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, de most biztos lehet benne, hogy nem fogok elmenni és hagyom őt magára, bármennyire is szeretné. Hátát, a mellkasomnak dönti, majd behunyja szemeit, amiből kicsordulnak könnyei.
  - Nincs semmi baj - suttogom a fülébe. - Bármire is gondoltál, nem vagy ott, velünk vagy. Velem vagy és nem fogom engedni, hogy bántódásod essen - ölelem szorosabban magamhoz.
  - Csak... csak ölelj magadhoz és hitesd el velem, hogy minden rendben lesz - kéri remegő hangon.
  - Rendben - fordítom meg a karjaimban. - Gyere menjünk be a szobába, ahol senkinek sem tűnik fel, hogy történt valami, ha kijön. Kapaszkodj belém - emelem meg alacsony testét, mire karjaival egyből átöleli a nyakam, lábaival, pedig a derekam.
  Gyors léptekkel indulok meg a szoba fele, majd nyitok be és zárom be magunk után. Libby szorosan kapaszkodik a nyakamba, miközben könnyeit próbálja megállítani. Leülök vele az ágyra, de továbbra sem engedem el. Mint előző alkalommal csináltam, ajkam a nyakára tapasztom, majd lassan lélegezni kezdek. Nem tudom, hogy miért, de most is hatásos. Megnyugtatja őt. Zihálása csillapodik és már majdnem egyenletesen veszi a levegőt.
  - Sajnálom - suttogja pár perc múlva. - Sajnálom, hogy ennyi gond van velem. De amióta itt vagyok, csak arra tudok gondolni, hogy mi történt velem és mi történhet, ha elkapnak. Nem akarok, de nem megy. Nem tudok másra gondolni. Ott erős voltam, de megfogadtam, hogy egyszer kijutok akkor ez a fal leomlik én pedig szép lassan kiadom magamból az összes fájdalmam...
  - Semmit sem mondtam nem igaz? Nem fogok azért máshogyan nézni rád, mert sírsz. Ez csak azt jelenti, hogy történt veled valami, ami fáj. Ez nem szégyen, nem is gyengeség, ez az élet. De azt tudnod kell, hogy minden rosszat valami csodás követ. Az ember sosem lesz örökké szomorú és boldogtalan. Mindig történik valami, vagy esetleg jön valaki, aki megváltoztatja az életét egy másik irányba, veled is így lesz, én tudom.
  - Biztosan igazad van, de nehéz elhinni, mikor az ember olyanokban csalódik, akikre nem is gondolja, hogy elkövethetnének bármit is a boldogsága ellen.
  - Az emberek nem gondolkodnak, amikor cselekednek. Néha pont azokat bántjuk meg, akiket a legjobban szeretünk. Nem akarjuk, de mire rájövünk, hogy mit tettünk, már késő... de sosem késő bocsánatot kérni. Az, hogy az adott személy ezt elfogadja vagy sem, már más dolog, de nem késő.
  - Sosem lennék képes megbocsájtani neki. Nem csak, mert nem akarok, hanem, mert képtelen vagyok elfelejteni, ami történ velem, miatta. Olyan személyt gyűlölök teljes szívemből, aki mindig mellettem állt, de egyben ezzel tönkre is tette az egész életem.
  Szerintem észre sem veszi, hogy megnyílt. De nem fogom leállítani, annyit fog mondani, amennyit csak akar. Ez sem könnyű neki, de bízom benne, hogy egy nap képes lesz annyira megbízni bennem, hogy elmondja az egész történetet.
  - Ígérj meg nekem valamit - szólalok meg. - Bármit is teszek vagy kérek tőled, nem fogsz meggyűlölni, nem tudnám elviselni a tényt, ha megutálnál...
  - Képtelen lennék téged megutálni, Harry. Bármit is tennél nem tudnád elérni, hogy másképp nézzek rád. Senkit sem engedtem ilyen rövid idő alatt közel magamhoz, egészen mostanáig. Lehet, hogy hülyeség, de már akkor megbíztam benned, mikor először találkoztunk. Tudtam, hogy te más vagy, már akkor láttam rajtad. Talán te vagy az a személy, aki újraéleszthet, de idő kell, mert képtelen vagyok kiverni, esetleg megosztani dolgokat...
  - Tudom, hogy néha rámenős vagyok és szeretném kiszedni belőled, hogy mi történt veled. De tudnod kell, hogy ez csak azért van, mivel segíteni szeretnék neked, de ha nem tudom az okát a félelmednek, akkor segíteni, sem segíthetek.
  Semmit sem válaszol, csak kimászik az ölemből, majd a hátára fekszik, engem pedig maga mellé húz. Fogalmam sincs, hogy mit akar ezzel elérni, de engedem neki, hogy azt tegyen, amit csak akar. Lassan közelebb húzódik hozzám, míg feje mellkasomra nem kerül, én pedig gondolkozás nélkül karolom át derekát. Mellkasomon pihenő kezével az enyém után nyúl, majd összekulcsolja az ujjainkat, miközben folyamatosan azokat nézi.
  - Ha egyszer is képes leszek elmesélni a történetem, megígéred nekem, hogy semmi butaságot nem fogsz csinálni, amivel bajba keverheted magad? - pillant fel a szemeimbe.
  - Ha te azt szeretnéd, akkor megpróbálnék semmi butaságot sem elkövetni - szorítom meg apró kezét. - A boldogságodért bármire képes vagyok - puszilok a hajába.
  - Azt is megígéred nekem, hogy nem fogsz semmit sem erőltetni, hagyod, hogy az én tempómba haladjanak a dolgok? És ha megint bepánikolok, mint a múltkor, akkor nem kezdesz el kérdezősködni.
  - Megígérem. Nem akarok semmit sem erőltetni, amit te nem szeretnél... A te tempódba haladunk, semmit sem teszek, amit te nem kérsz tőlem - nyugtatom meg.
  - Akkor szeretnék valamit kipróbálni - suttogja felpillantva rám. - Nem hiszem el, hogy ezt fogom mondani, de érezni szeretnék és azt akarom, hogy segíts benne. A határ pedig a ruhák, azok nem kerülhetnek le...
  Összeráncolt homlokkal nézek rá. Hogy érti azt, hogy érezni szeretne? Minden vágyam feltenni neki ezt a kérdést, de most ígértem meg, hogy nem faggatózom, így inkább csak végigsimítok az arcán, majd lassan a hátára fordítom, miközben én fölé kerülök.
  Mosolyogva nézek rá, miközben kezemet szép lassan vezetem le a nyakán, karján, egészen a csípőjéig. Tenyerem pólója alá helyezem, mire egyből gyorsabban kap levegő után. Szeretném azt hinni, hogy ennek én vagyok az oka, de tudom, hogy csak a felszabaduló emlékek miatt van. Tenyerem nem mozgatom, csak néha-néha lágyan végigsimítok ujjammal a bőrén, miközben közelebb hajlok hozzá. Remeg. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, de míg nem állít le, addig én sem fogok semmit abbahagyni. Szemei le vannak csukva, miközben ajkai résnyire vannak nyitva.
  - Nyisd ki szemeid - suttogom. - Nem foglak bántani, addig megyünk el, amíg te szeretnéd, bármikor leállíthatsz.
  Lassan nyitja ki őket, majd néz az én zöldjeimbe, halványan bólint, hogy folytathatom. Egy puszit nyomok puha arcára, szája sarkára, majd a szájára, miközben tenyerem kicsit feljebb vezetem bőrén. Lágyan csókolom ajkait, arra várva, hogy ő viszonozza tettem, amit hamar meg is kapok. Apró kezeit a vállamra helyezi, majd egyikkel a hajamba túr, közelebb húzva magához. A mostani érintése más. Nem érzem azt, hogy betanult mozdulat lenne, sokkal inkább bizonytalan. Fogalma sincs, hogy mit kellene tennie, így próbálja az ösztöneire bízni magát. Egy nyögés hagyja el az ajkaim, mikor meghúzza a fürtjeim. Szenvedélyesebben csókolom, de még most sem sietem el a dolgokat. Fogaim közé kapom alsó ajkát, mire teste megremeg, de megkapom tőle az engedélyt. Nyelvemmel lassan és gyengéden fedezem fel száját, amit meglepetésemre ő felgyorsít. Percek múlva zihálva válunk el egymás ajkaitól. Miközben ő a lélegzetét próbálja helyrehozni én arcom a nyakába rejtem, nedves puszikat hagyva a bőrén, miközben mélyen magamba szívom édes illatát.
  Nem telik sok időbe, mire megtalálom a gyenge pontját, így csak arra a részre összpontosítok, ami meg is hozza a hatását. Zihál, miközben erősen markolja a pólóm. Annyira kívánom őt, hogy fogalmam sincs mennyi időbe telik mire ő is rájön erre. Érzem, ahogy a nadrágom egyre szűkebb lesz és ezt sokáig képtelen leszek elrejteni. Főképpen nem úgy, hogy a csípőjét az enyém ellen nyomja.
  - Bassza meg - mordulok fel. Szemeimet behunyva távolodok el a bőrétől, majd bámulok le rá. - Jól vagy?
  - Se-semmi bajom - néz rám csillogó iriszeivel, mire nekem mosoly kúszik az arcomra. Arra számítottam, hogyha megérzi, hogy kívánom őt, akkor mindent elbaszok. De a francba is fiúból vagyok, ő pedig gyönyörű és arra kér, hogy érjem el, hogy érezzen, normális, ha beindulok rá. - De úgy érzem, hogy lenne, ha most leállnánk. Nem azért, mert bármi rosszat tettél volna, csak nem akarlak kínozni. Első próbálkozásra elég volt ennyi.
  Közelebb hajolva hozzá, egy puszit nyomok az orrára, majd mellé fekszem és mosolyogva fordítom fejem az irányába.
  - Éreztél bármit is? - kérdem csendesen, mire felém pillant, majd arca elkomorodik, innen egyből tudtomra adva a választ. - Semmi baj, még rengeteg időm van elérni, hogy érezz...
  - Nem erről van szó Harry - rázza meg a fejét. - Valamit éreztem, de nagyon gyenge volt. Elzártam mélyen magamban az érzést és nem tudom, hogy mikor lesz képes kitörni onnan.
  - Segíteni fogok neki. Nem fogom feladni, hogy téged kényeztesselek, még akkor sem, ha nekem utána hideg zuhanyt kell vennem - motyogom, mire szomorúan néz a szemeimbe, ám mielőtt még megszólalna hozzáteszem. - De én nem bánom, nekem az is elég, ha te boldog lehetsz, hidd el számomra az a boldogság, ha elérem, hogy mosolyogj.
  - De nekem nem jó így - sóhajt fel. - Szeretném neked viszonozni, de nem vagyok rá képes. Sajnálom. De van egy dolog, amit tenni tudok, bár nem tudom, hogy az mekkora segítség. Hozzád bújhatok és éreztethetem veled, hogy itt vagyok. Tudom ez nem sok segítség, de egyenlőre csak ennyire vagyok képes...
  - Nekem ennyi is elég - mosolygok rá, ő pedig közelebb bújik hozzám, majd átölel, ahogy én is őt.
  Lehet, hogy azt mondtam nekem ennyi is elég, de nem igazán érzem így, csak őt akarom megnyugtatni. Nem várok el viszonzást, amíg ő nem lesz rá képes. Nem mondom azt, hogy könnyű és nem érzem ebben a pillanatban is, hogy mennyire meg akarom csókolni és nem leállni vele, de muszáj türtőztetnem magam, mivel nem ijeszthetem el. Ő is próbálkozik és neki sem könnyű, mindketten áldozatot hozunk ezért a kapcsolatét, de megéri. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy bármit megtennék érte, nem számít, hogy az nekem szar érzés. Mindig van valami, ami képes segíteni rajtam, ami nem más, mint a hidegzuhany."

  - Nagyon fontos lehetett számodra, ha képes voltál érte visszafogni magad, pedig akkor még alig ismerted pár napja – néz a szemembe. – Tudom, hogy nem könnyű túltenni magad a múltadon, az elvesztésén, de a segítségemmel és a barátaid segítségével sikerülni fog. Nem vagy egyedül, lehet, hogy azt érezte, de már nem. Próbálkoznak és tudom, hogy nem fogják feladni, elég elszántak, ha rólad van szó. Bármire képesek lennének érted…
  - Mégis képesek voltak ide küldeni, az akaratom ellenére – bukik ki belőlem.
  - Meg kell őket is értened, nem volt számokra könnyű – sóhajt fel. – Hidd el nekem, ők sem ezt akarták, de abban a pillanatban ezt érezték helyesnek. Nem ítélheted el őket, mert megpróbáltak neked segíteni.
  - Igen, ezt tudom, de nem könnyű beletörődni, hogy miattuk vagyok itt – vágom rá. – Egy olyan helyre küldtek, ahová nem vagyok való.
  - Ebben igazad van, de ha nem jössz ide, sosem ismerkedünk meg és hidd el, hogy sokat segítettem a gyógyulásodban, ha hiszed ha nem. Nem azt akarom mondani, hogy egyedül nem jutottál volna el erre a szintre, de nem ment volna ilyen hamar. Akár évekig is eltarthatott volna, mire egy kicsit jobban lettél volna, de így csak pár hétbe. Miután kikerülsz innen, meglátod, hogy másképpen fogod értelmezni a dolgokat. Már nem átoknak fogod látni az itt töltött napokat, hanem segítségnek.
  - Hát még vannak kétségeim ebben, de már nem akarok ellent mondani – vonom meg a vállam – Lehet, hogy igazad van, de erre csak akkor jövök rá, ha már kijutottam és eltöltöttem pár szabad napot.
   - Most sem vagy börtönben – szólal meg rögtön. – Velem eljöhetsz és el is fogsz a többi kezelésre is. Abban is bízom, hogy ha kikerültél is ott leszel, csak hogy könnyebb legyen – teszi hozzá csendesen.
   - Azt majd meglátjuk – állok fel.


Sziasztok! Amint látjátok kikerült az új rész, remélem tetszett nektek, én nagyon élveztem az írását, főképpen a visszaemlékezés végét. Innentől a részek egyre hosszabbak lesznek. Eddig 3000 szó körül forogtak, de most  4000 és a fölött tervezem a részeket. Remélem örültök neki. Nem mondom azt, hogy egyből menni fog, de a következő rész, ami jövőhéten kerül ki, már annak a közelében van. Ha tetszett akkor írjátok le a véleményeiteket és a kérdéseiteket is, szívesen válaszolok rájuk! Ha nem szeretnétek kommentben, akkor itt is feltehetitek ASK. Köszönöm a bíztatásokat és az olvasókat! További szép napot!

2 megjegyzés:

  1. Imádtam*-* De nagyon kíváncsi vagyok az új lányra :o
    Harry megint visszazuhan? :c :$ Várom a kövit:3

    VálaszTörlés
  2. Nagyon tetszik ez a rész is. Nem tudom elképzelni, hogy hogy vagy erre képes. Komolyan mondom. Látszik, hogy Harry sokat fejlődik Andrew hatására és persze a saját akarata miatt is. :))
    Timi. xx

    VálaszTörlés