Valamit,
valamiért
Most először
történt meg, hogy az álmom nem vált rémálommá. Úgy látszik, a kezelés sokat
segít ebben, bár az is megeshet, hogy csak véletlen, viszont remélem, hogy ez
nem így van. Sokkal jobban szeretem azokat az álmokat, amikre visszagondolva
boldogság tölti meg a szívem, nem pedig félelem és szomorúság.
-
Harry? – zökkent ki a gondolataimból, Fred. – Jobban nézel ki, örülök, hogy
megfogadtad a tanácsom, kölyök.
- Talán fura, hogy ezt mondom, de kicsit
mintha jobban is érezném magam. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az ég adta
világon semmi bajom, de jobb, mint szokott lenni.
- Meglátod, hogy jobb lesz, idővel. Ahogy
elnézem kevesebb, mint fél év és már itt sem vagy – mosolyog rám. – Viszont
látogatód van. Nem tudom, hogy fogod fogadni, de ne taszítsd el magadtól, ne
bántsd meg őt, mert nem érdemli meg.
- Gemma van itt? – kérdem, mire megrázza a
fejét. – Akkor kicsoda?
- Meglátod – bök az ajtó felé, ahol pár napja
a többiekkel is beszéltem. – Csak arra kérlek, ne tégy olyat, amit később
megbánhatsz.
Ki lehet az? Furcsa érzés kerít a hatalmába.
Fred szavait követve olyan érzésem van, mintha az a személy, aki a szobában vár
rám, még nem látogatott meg, idebent. Ha ez igaz, akkor csak egyetlen egy
személy van és nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek nem megbántani őt.
Mély lélegzetet veszek, majd a kilincsre
helyezem a kezem. Nyugalom Harry, képes
vagy rá. Nem fogod elveszíteni a fejed. Amint meghallom a kilincs
kattanását, már tudom, hogy nincs visszaút. Már nem mehetek el, mivel tudja,
hogy itt vagyok. A szobába belépve egyből megpillantom az ajtóval szembeni
kanapén ülve.
Nem néz fel, csak a földet bámulja, pedig
biztos vagyok benne, hogy tudja, itt vagyok. Becsukom magam mögött az ajtót,
majd karba font kézzel nézem. Tudom, hogy mondanom kellene valamit, viszont
fogalmam sincs, hogy mi lenne a jó kezdés, így csak állok és nézem őt, arra
várva, hogy felnézzen.
Már öt perce várom, hogy megszólaljon vagy
legalább rám nézzen, de nem tesz semmit. Mire már indulni készülök, tekintetét
rám emeli, majd feláll. Végignézek rajta. Barna haja, már hosszabb, mint mikor
legutoljára láttam, viszont az arcán több ránc található, ami nem hiszem, hogy
az öregedés jele, hiszen az nem alakul ki hetek alatt, hanem az évek során. Ez
az aggodalom és szomorúság miatt történt meg vele. Szemei alatt karikák
üldögélnek, amik arra utalnak, hogy hosszú ideje nem aludt rendesen. Nincs
rajta smink, semmivel sem próbálja meg elrejteni előlem a jeleket, de nem is
tudná, még ha meg is próbálná.
-
Tudom, hogy látni sem akarsz – szólal meg halkan. – Mondták, de én látni
szerettelek volna, még akkor is, ha te nem.
- Most azt akarod hallani, hogy ’ örülök,
hogy látlak anya ’ vagy az igazságot? – vonom fel a szemöldököm.
- Azt hiszem, mindkettő ugyanúgy fájna. Ha
azt mondanád, hogy örülsz nekem, akkor azért érezném magam rosszul, mert
képtelen voltam bejönni, ha pedig az ellenkezőjét mondanád, akkor pedig… -
megrázza a fejét, majd közelebb lép hozzám. – Tudom, hogy be kellett volna jönnöm.
Nem kellett volna ennyit várnom vele, nem is kérem, hogy bocsájtsd meg nekem,
de azt tudnod kell, hogy nagyon sajnálom.
- Sajnálod? – sóhajtok fel. – Mintha Gemmát
hallanám, ő is ezt mondta, mikor először bejött. Gondolom, nem kell mondanom,
hogy mi lett belőle, hiszen biztosan elmondta. Viszont – gondolkodom el – neki
talán könnyebb lesz megbocsájtani, mint neked.
Tudom, hogy minden szavammal fájdalmat okozok
neki, de nem várhatja el tőlem, hogy egyből minden jó és szép legyen, mert az
nem lenne helyes és nem is lennék rá képes. Lehet, hogy nyugodtabb vagyok, sőt
biztos, hiszen Gemmával kiabáltam, de attól belül még rohadtul fáj, hogy ennyi
időbe telt neki meglátogatnia a fiát.
-
Biztos vagyok benne, hogy most az jön, hogy te be akartál jönni hozzám, csak
nem voltál elég bátor, amit meg is értenék, ha csak egy hetet kellett volna rád
várnom, de heteket kellett. Heteket, ahol egyedül éreztem magam. Úgy éreztem,
hogy senkim sincs, mivel sem a családom, sem a barátaim nem látogattak meg. Bár
ez mára megváltozott, attól még elfelejteni nem fogom. Igaz könnyebb lesz a
megbocsájtás, mert bejöttek, még ha idő is kellett nekik, de teljesen
elfelejteni sosem fogom és ezt ők is tudják.
- Sajnálom – törik meg a hangja – tényleg
nagyon sajnálom. Tudom, hogy nem ér sokat a szavam, de komolyan gondolom őket.
Még, ha ebben a pillanatban gyűlölsz is, engem az is boldoggá tesz, hogy
láttalak.
- Nem gyűlöllek – rázom meg a fejem. – Az
anyám vagy, képtelen lennék rá, de dühös vagyok és bizonytalan. Nem várhatod
el, hogy minden olyan legyen, mint régen. Nem vagyok rá képes. Az is nehezemre
esik, hogy ne kezdjek el kiabálni, de visszatartom. Viszont ennél többre most
képtelen vagyok. Nem akarok veled beszélni, mert nem érzem magam képesnek rá.
Tudom, hogy azért jöttél, de nekem nem megy. Most meg kell elégedned azzal,
hogy láttál, többet nem adhatok ebben a pillanatban – nézek a szemébe, majd
mielőtt még válaszolhatna, feltépem az ajtót és kirontok rajta.
Hallom, ahogy felsír. Fáj. De most ennyire
voltam képes, ha fontos vagyok neki, akkor nem adja fel és még próbálkozni fog,
ha pedig nem azt is elfogadom. Fred szomorúan néz rám, viszont semmit sem mond,
csak megcsóválja a fejét.
A szobámba visszaérve, egyből a szekrényhez
lépek. Amikor Fred szólt, éppen ebédelni indultam. Sokat gondolkodtam Dr.More
ajánlatán és arra jutottam, hogy elmegyek vele, semmit sem veszíthetek. Kikapom
a fekete nadrágom, majd hozzá egy kék inget és magamra kapom őket. Rég volt
rajtam rendes ruha, de most itt az alkalom, hogy felvegyem őket. Ujjaimmal
megigazítom a fürtjeim, majd egyenesen az iroda felé veszem az irányt.
Remélem nem késtem el, mivel nem szeretném
kihagyni a lehetőséget, hogy kijussak innen, még ha csak egy kis időre is. A
folyosón elterülő csendet, kopogásom töri meg.
-
Szabad – szól ki, mire én egyből benyitok. Dr.More arcára döbbenet ül ki, de
pár másodperc alatt összeszedi magát és rám mosolyog. – Nem gondoltam volna,
hogy eljössz. Reménykedtem benne, de ha fogadnom kellett volna, biztos voltam
benne, hogy veszítenék. Örülök, hogy tévedtem.
- Nem fogom vesztegetni az időm, ha esélyt
kapok rá, hogy egy kis időre is elhagyjam ezt az épületet. Nem a megfelelő hely
számomra, bár nem hiszem, hogy ott jobban érzem majd magam, de legalább lesz
egy kis változatosság.
- Nem lesz az olyan rossz, mint ahogy te
gondolod, majd meglátod. Lehet, hogy most nem így állsz hozzá, de biztos vagyok
benne, hogy amint kijövünk, megváltozik a véleményed. Mehetünk? – bólintok.
Csendben sétálunk egymás mellett a folyosón.
Sok ápoló megbámul minket, de semmit sem mondanak, bár biztos vagyok benne,
hogy ez a doki miatt van így. Ám a végső ajtón, majd nem megy minden ilyen
könnyen.
-
Elnézést Dr.More, de Mr.Styles nem hagyhatja el az intézetet – jelenti ki, mire
én csak a szemeim forgatom.
- Engedélyt kaptam rá – vágja rá – úgyhogy
velem jöhet, ha nem hisz nekem, akkor kérdezze meg az igazgatót. Bár szerintem
arra semmi szükség, igazam van Allan?
- Igen, uram – válaszolja csendesen, majd
kinyitja nekünk az ajtót.
Amint az ajtó kitárul előttünk, egyből
megcsap a Nap erős sugara és melege. Már esetben idegesen kapnám szemeim elé a
kezeim, viszont most mosolyogva hunyom be őket és élvezem az érzést, amit már
hetek óta nem éreztem. Amint átlépem a küszöböt úgy érzem, mintha láncaim
leszakadnának a lábaimról, pedig ott sem voltak. Tudom, hogy ez nem végleges távozás,
mégis úgy érzem, hogy ez sokat jelent nekem, hogy ebben a percben szabadnak
érzem magam.
Hallom a madarak csiripelését, a kocsit
suhogását, a talpam alatt lévő kavicsok ropogását, ami most boldogsággal tölt
el. Apró dolgok, amik ebben a pillanatban mosolyt csalnak az arcomra.
-
Látom, élvezed – szólal meg egy hang, mire egyből rákapom a tekintetem. El is
felejtettem, hogy nem vagyok egyedül. – Talán rávehetném az igazgatót, hogy
többször is eljöhess velem, ha te is szeretnéd, bár nem ígérhetem meg, hogy
bele is megy, de megpróbálom.
- Örülnék neki – válaszolom csendesen.
A kocsiban ülve, Andrew vagyis a doki halkan
bekapcsolja a rádiót, mire én egyből felnevetek. A mi számunk megy benne. Nem
gondoltam volna, hogy még mindig játsszák a számainkat, de örömmel tölt el,
hogy így van.
-
Hallottam, hogy meglátogatott anyukád – szólal meg, miután megáll az egyik
pirosnál. – Hogy érzed magad?
- Ez most kihallgatás? – vonom fel a
szemöldököm, mire felsóhajt. – Bocs, csak néha nehéz uralkodni magamon. Nem
volt életem legjobb pillanata az egyszer biztos, de képes voltam nem elordítva
közölni vele, hogy jobb lenne, ha elmenne.
- Miért akartad, hogy elmenjen? Igen, tudom,
hogy nehéz, hiszen heteken keresztül nem jött be hozzád, de az anyukád, meg
kell neki bocsájtanod.
- Egyszer, talán menni fog, de az biztos nem
lesz hamar. Próbálkozni fogok. Megígértem, hogy próbálkozni fogok és így is
lesz, csak kell idő.
- Ez normális – vonja meg a vállát – nem
fogja feladni, a barátaid és a nővéred is visszajött, ő is így tesz majd.
Az út hátralevő részén, egyikünk sem szólal
meg. Én az embereket nézem az utcán és az ismerős épületeket, miközben ő az
útra koncentrál. Legszívesebb azt kérném, hogy azonnal álljon meg és tegyen ki,
hogy sétálhassak egyet, de tudom, hogy nincs itt a kérések ideje. Örüljek, hogy
vele jöhettem, egyenlőre.
-
Megérkeztünk – áll meg egy nagy, bár régi épület előtt. – A terápia kezdetéig,
még van negyed óra, ha gondolod, addig körbevezetlek vagy csak beszélgethetünk,
amit te akarsz.
- Menjünk be – szólalok meg. – Kérdezhetek valamit?
– kérdek rá, mikor mellém ér, mire ő bólint egyet. – Miért engedted meg, hogy
veled jöjjek, ide? – mutatok az épületre.
- Számítottam rá, hogy megkérded – mosolyodik
el. – Tudod, eddig te vagy az egyetlen, akinek ezt felajánlottam az ott lévők
közül. Amikor először olvastam az aktádat és megláttalak, egyből tudtam, hogy
te nem vagy őrült, hogy neked semmi keresnivalód azon a helyen. Te csak egy
kétségbeesett srác vagy, aki elvesztette a szerelmét. Biztos voltam benne, hogy
megnyílsz, csak ki kell várnom és tessék, most itt vagyunk. Azért hoztalak el
ide, mert meglátod, hogy nem te vagy az egyetlen, akinek nehéz élete van. Igaz,
mindenkinek máshogy nehéz, de majd megérted, mire gondolok.
- Oké, de van egy kis problémám – jut eszembe.
– A fiúk nem mondtak semmit sem a médiának arról, hogy hol vagyok és úgy érzem,
hogy az ittlévők talán elszólják magukat, lehetne, hogy megkéred őket, ne
tegyék ezt. Nem akarom, hogy én legyek a téma, ha egyszer kikerülök onnan.
- Ezért nem kell aggódnod, ami a szobában
történik, az ott is marad. Nem te vagy az első híresség és nem is az utolsó,
eddig egyről sem derült ki, hogy itt járt volna, rólad sem fog.
A folyosó keskeny volt, de simán elférünk egymás
mellett. A sarok után egy kedvesnek tűnő hölgy köszönt minket, majd közli
Andrew-val, hogy valaki várja őt az irodájában.
-
Elnézést, de ezt meg kell néznem – fordul felém. – Menj egyenesen, majd az
utolsó ajtón balra lépj be. Hamarosan én is megyek.
Egy biccentéssel jelzem, hogy rendben van,
majd elindulok merre mondta. Egyáltalán nem ér meglepetésképpen a látvány,
amint belépek a szobába. Pontosan olyan, mint amilyennek elképzeltem. A kicsi
szoba közepén egy kerek szőnyeg található, ami körül hét szék helyezkedik el.
Ám a jobb sarokban, az ablak mellett egy bőr kanapé is található. Ez a szoba
első ránézésre, ijesztőnek tűnik, de ha jobban körülnézek, a falakon található
képek megnyugtatnak, ahogy az ablakok mögötti táj is.
Mielőtt még észbe kapnék, már az ablaknál
állok és kinyitom őket. Ha ezt a ’diliházba’ csinálnám, akkor már biztosan
begyógyszerezve terülnék el a padlón, pedig csak levegőre vágyom. Itt viszont
senki sem állíthat meg. Ha akarnék, megszökhetnék, de nem fogom megtenni, nem
akarok senkit sem magamra haragítani. Ha elértem, hogy Andrew elhozzon magával,
akkor abban is biztos vagyok, hogy egy nap kienged majd.
Az ajtó irányába kapom a fejem pont, mikor
valaki belép rajta. Egy fiatal lánnyal találom magam szemben, aki nagyra nyílt
szemekkel néz engem. Felismert. Sejthettem volna, hogy felfog, de bízom a
dokiban, hogy nem derül ki az, hogy itt vagyok, voltam. Elmotyog egy halk Helló – t, majd leül az egyik szabad
székre. Az idő teltével egyre többen érkeznek meg, ám Andrew még mindig sehol
sincs. Kezdem magam kicsit kényelmetlenül érezni, hiszen elég sok pillantást
érzek magamon, de mégis mit vártam. Meglepi az embereket, ha itt találnak és ez
nem csoda. Szerencsére a székek már megteltek, csak egy maradt szabadon, gondolom
az a dokié.
-
Elnézést a késért – lép be, ebben a pillanatban. – Csak egy kicsit
elbeszélgettem a hölggyel – mutat a mellette álló lányra.
Egy hosszú barnahajú lány áll mellett, aki
alig ér a válláig. Az arcára pillantva egyből feltűnik, hogy valami bántja, bár
kit nem, azok közül, akik itt vannak a szobában. Csinos, bár az öltözetét
nézve, nem mindig volt ilyen csendes és visszahúzódót. Szemeit rám emeli, majd
megforgatja őket és elindul a kanapé felé és levágja magát rá. Én még mindig az
ablakban állok, ám a doki sóhajtására felé kapom a fejem.
-
Rendben, amint látjátok, van egy új látogatónk – mutat rám. - Az arcotokat nézve biztos vagyok benne, hogy
felismertétek Harryt. Ma ő csak, megfigyelőként van itt és ez úgy is lesz, míg
ő nem érzi máshogy. Harry foglalj helyet a durcás hölgy mellett – mutat a
kanapéra, mire a lány felhorkan. – Te is tudod, hogy ezzel nem oldasz meg
semmit sem, szóval ne morogj – szól rá.
- Inkább fogd be Andrew – vágja rá.
Egyből megérzem a köztük lévő feszültséget.
Andrew dühösen néz rá, ám a lány állja a tekintetét, majd miután Andrew leül,
felhúzza a lábait és a térdeire fekteti az állát. Bevallom nem vagyok benne
olyan biztos, hogy le kellene üljek mellé, a tekintetéből ítélve képes lenne
megölni egy pillantással.
-
Leülhetek? – szólalok meg halkan, mikor mellé érek. Rám emeli szemeit, majd
megvonja a vállát. – Akár állhatok is, ha nem szeretnéd – teszem hozzá
halkabban.
- A légynek sem tudna ártani, ülj le mellé
Harry – szólal meg a doki.
- Valakinek tudnék – szólal meg alig
hallhatóan, amit valószínűleg csak én hallottam meg.
Vonakodva ülök le a kanapé másik végébe, majd
fektetem kezem a karfára. Magamon érzem a pillantását, de eldöntöttem, hogy nem
fogok vele foglalkozni. Biztosan azért néz, mert tudja ki vagyok és azt is,
hogy miért vagyok itt, hiszen ezt nem lehetett eltitkolni a média elől.
Mindenki tudja, hogy Libby meghalt és én nem igazán viselem fényesen, de csak ennyi
vagyis a tudomásom szerint.
Furcsa volt végighallgatni, hogy a szobában
lévőknek mi a története. Tudtam, hogy a világban rengetegen vannak problémái,
de nem gondoltam volna, hogy ennyire fiatalon. Pár pillanatra még azt is
elfelejtettem, hogy miért vagyok itt, de amikor meghallottam a srác történetét
feleszméltem. Rajtam kívül ő az egyetlen a teremben.
Egy éve volt egy autóbalesete a szüleikkel,
sajnos csak ő élte túl. Végignézte, ahogy az anyja és apja meghal, miközben
próbálta magát kiszabadítani a kocsiból, sikertelenül. Magát okolja, mivel
elszökött egy buliba, amibe a szülei nem engedték el. Az úton végig veszekedtek
és az apja nem vette észre, hogy szemből jön egy kocsi, viszont mire szólt
neki, már nem lehetett elkerülni a becsapódást.
Az ő története állt hozzám a legközelebb,
mivel ő is elvesztette azokat az embereket, akiket a legjobban szeretett.
Természetesen a többiekét is megértem és át is érzem, de a Dylané áll hozzám a
legközelebb.
Csak ketten beszéltek a problémájukról, meg
persze a doki is elmondta a véleményét és próbált segíteni, bár azt nem tudom,
hogy mennyi sikerrel.
-
Találkozunk jövő héten – áll fel a székéből, mire mindenki követi példáját,
majd egy köszönés után elhagyják a termet. – Ti maradjatok – pillant ránk, majd
elsétál az ajtóig, bezárja azt és visszajön. – Megbocsájtanál nekem egy
pillanatra – néz rám – szeretnék beszélni egy kicsit vele.
- Nyugodtan.
A mellettem ülő lány sóhajtva áll fel, majd
megy pár méterrel arrébb tőlem. Nem akarok hallgatózni, de egyszerűen képtelen
vagyok másra figyelni, túl nagy a csend a szobában, így minden szavukat tisztán
értem.
- Nem
hiszem el, hogy megint itt tartunk – szólal meg dühösen Andrew. – Azt hittem
túljutottunk ezen a szakaszon, erre megint kezded előröl. Nézd, tudom, hogy nem
könnyű, elhiszem, de semmire sem mész, ha folyamatosan ezen gondolkodsz. Enged,
hogy ők oldják meg, ne avatkozz bele.
- Ne nevettess már Andrew – mordul rá. – A rendőrtudomány
kurvára erős ebben a városban igaz? Azon sem lepődnék meg, ha kávéjukat
iszogatnák egész nap, miközben minden idióta, barom szabadlábon van.
- Nem a te dolgod, hogy megold – csattan fel.
– Ezt már megbeszéltük és szeretném, ha visszatérnél a Földre és felfognád,
hogy igazam van, mint a múltkor. Az, hogy duzzogsz és mindenkit ellöksz
magadtól semmit sem old meg.
- Nincs szükségem a segítségükre – tárja szét
a karjait. – Nem voltak ott velem, nem tudják min mentem keresztül, te sem
tudod, csak próbálod felfogni, szóval akadj le rólam, mert nem tudsz
megállítani.
- Hidd el, hogy megtudlak és meg is foglak –
zárja le a témát. – Nem hagyom, hogy hülyeséget csinálj. Túl fiatal vagy még,
hagyd, hogy oldják meg a nagyfiúk.
- Menj te a büdös francba! – kiáltja el
magát, majd gyors léptekkel közelíti meg az ajtót és lép ki rajta, hangosan
becsapva maga után.
Ebben a lányban aztán van indulat, bár pont
én beszélek. Én sem vagyok különb és nem is leszek, ha a szeretetteimről van
szó. Ha valamit meg akarok csinálni, akkor senki sem állíthat meg benne, hiába
próbálkozik. Mindenkit képes lennék ellökni és meg is teszem, ha kijutottam
innen és ők meg akarják majd akadályozni, hogy megkeressem azt a mocskot és…
- Ezt nem kellett volna végignézned – sóhajt fel.
– Pontosan olyan makacs, mint te. Csak ő másképpen mutatja ki. Te nem
beszéltél, ő pedig szembeszáll velem…
Mivel tudom, hogy semmi kedve erről beszélni,
így inkább témát váltok.
- Nem mondom azt, hogy képes lennék beszélni,
de ahogy látom ők megkönnyebbültek miután kiadták magukból az egészet. Az a
srác pedig nagyon erős, hozzám képes sokkal erősebb.
- Te is az vagy, csak el kell fogadnod a
segítséget – indul el az ajtó felé, mire én is követem. – Neki sem volt mindig
ilyen könnyű beszélni, emlékszem, hogy többször is megpróbálta elmondani mi
történt vele, de sosem sikerült, egészen mostanáig.
- Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog
neki.
- Neked is sikerülni fog – néz a szemembe,
mielőtt kilépne az ajtón. – Megengedem, hogy elgyere a terápiákra, ha
megígéred, hogy te is próbálkozni fogsz…
Sziasztok! Remélem tetszett a rész, amit feljebb olvashattatok! Amint észrevettétek kicsit megváltoztak a dolgok. Már nem csak Harry akar kiszabadulni, hanem a barátai is azt szeretnék, hogy kikerüljön. Természetesen nem lesz egyszerű, de majd meglátjátok, hogy miket tervezek a jövőben. Remélem nem fogok nektek csalódást okozni. Köszönöm a bíztatásokat és az olvasókat!
Véleményeiteket várom!
Sziasztok! Remélem tetszett a rész, amit feljebb olvashattatok! Amint észrevettétek kicsit megváltoztak a dolgok. Már nem csak Harry akar kiszabadulni, hanem a barátai is azt szeretnék, hogy kikerüljön. Természetesen nem lesz egyszerű, de majd meglátjátok, hogy miket tervezek a jövőben. Remélem nem fogok nektek csalódást okozni. Köszönöm a bíztatásokat és az olvasókat!
Véleményeiteket várom!
Imádom ezt az új csajt *__* Még mindig nagyon-nagyon rajongok ezért a blogért:3 Siess*_*
VálaszTörlésörülök, hogy tetszett! Az még nem biztos, hogy sok jelentősége lesz annak a lánynak, de idővel majd minden kiderül :)
TörlésNagyon imádom, csodás rész lett ismét :) Várom a folytatást és nagyon kíváncsi vagyok a további eseményekre :*
VálaszTörlésNagyon örülök neki, hogy tetszik! Sok szép eseményben lesz még resze ennek a blognak, hosszúra tervezem, nem is kicsit! De remélem megéri majd!
TörlésNagyon jó lett ismét. Van egy megérzésem, hogy erről a lányról még bőven lesz szó. :))
VálaszTörlésTimi. xx