2015. április 5., vasárnap

11.rész


Valamit, valamiért



Most először történt meg, hogy az álmom nem vált rémálommá. Úgy látszik, a kezelés sokat segít ebben, bár az is megeshet, hogy csak véletlen, viszont remélem, hogy ez nem így van. Sokkal jobban szeretem azokat az álmokat, amikre visszagondolva boldogság tölti meg a szívem, nem pedig félelem és szomorúság.
  - Harry? – zökkent ki a gondolataimból, Fred. – Jobban nézel ki, örülök, hogy megfogadtad a tanácsom, kölyök.
  - Talán fura, hogy ezt mondom, de kicsit mintha jobban is érezném magam. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az ég adta világon semmi bajom, de jobb, mint szokott lenni.
  - Meglátod, hogy jobb lesz, idővel. Ahogy elnézem kevesebb, mint fél év és már itt sem vagy – mosolyog rám. – Viszont látogatód van. Nem tudom, hogy fogod fogadni, de ne taszítsd el magadtól, ne bántsd meg őt, mert nem érdemli meg.
  - Gemma van itt? – kérdem, mire megrázza a fejét. – Akkor kicsoda?
  - Meglátod – bök az ajtó felé, ahol pár napja a többiekkel is beszéltem. – Csak arra kérlek, ne tégy olyat, amit később megbánhatsz.
  Ki lehet az? Furcsa érzés kerít a hatalmába. Fred szavait követve olyan érzésem van, mintha az a személy, aki a szobában vár rám, még nem látogatott meg, idebent. Ha ez igaz, akkor csak egyetlen egy személy van és nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek nem megbántani őt.
  Mély lélegzetet veszek, majd a kilincsre helyezem a kezem. Nyugalom Harry, képes vagy rá. Nem fogod elveszíteni a fejed. Amint meghallom a kilincs kattanását, már tudom, hogy nincs visszaút. Már nem mehetek el, mivel tudja, hogy itt vagyok. A szobába belépve egyből megpillantom az ajtóval szembeni kanapén ülve.
  Nem néz fel, csak a földet bámulja, pedig biztos vagyok benne, hogy tudja, itt vagyok. Becsukom magam mögött az ajtót, majd karba font kézzel nézem. Tudom, hogy mondanom kellene valamit, viszont fogalmam sincs, hogy mi lenne a jó kezdés, így csak állok és nézem őt, arra várva, hogy felnézzen.
  Már öt perce várom, hogy megszólaljon vagy legalább rám nézzen, de nem tesz semmit. Mire már indulni készülök, tekintetét rám emeli, majd feláll. Végignézek rajta. Barna haja, már hosszabb, mint mikor legutoljára láttam, viszont az arcán több ránc található, ami nem hiszem, hogy az öregedés jele, hiszen az nem alakul ki hetek alatt, hanem az évek során. Ez az aggodalom és szomorúság miatt történt meg vele. Szemei alatt karikák üldögélnek, amik arra utalnak, hogy hosszú ideje nem aludt rendesen. Nincs rajta smink, semmivel sem próbálja meg elrejteni előlem a jeleket, de nem is tudná, még ha meg is próbálná.
  - Tudom, hogy látni sem akarsz – szólal meg halkan. – Mondták, de én látni szerettelek volna, még akkor is, ha te nem.
  - Most azt akarod hallani, hogy ’ örülök, hogy látlak anya ’ vagy az igazságot? – vonom fel a szemöldököm.
  - Azt hiszem, mindkettő ugyanúgy fájna. Ha azt mondanád, hogy örülsz nekem, akkor azért érezném magam rosszul, mert képtelen voltam bejönni, ha pedig az ellenkezőjét mondanád, akkor pedig… - megrázza a fejét, majd közelebb lép hozzám. – Tudom, hogy be kellett volna jönnöm. Nem kellett volna ennyit várnom vele, nem is kérem, hogy bocsájtsd meg nekem, de azt tudnod kell, hogy nagyon sajnálom.
  - Sajnálod? – sóhajtok fel. – Mintha Gemmát hallanám, ő is ezt mondta, mikor először bejött. Gondolom, nem kell mondanom, hogy mi lett belőle, hiszen biztosan elmondta. Viszont – gondolkodom el – neki talán könnyebb lesz megbocsájtani, mint neked.
  Tudom, hogy minden szavammal fájdalmat okozok neki, de nem várhatja el tőlem, hogy egyből minden jó és szép legyen, mert az nem lenne helyes és nem is lennék rá képes. Lehet, hogy nyugodtabb vagyok, sőt biztos, hiszen Gemmával kiabáltam, de attól belül még rohadtul fáj, hogy ennyi időbe telt neki meglátogatnia a fiát.
  - Biztos vagyok benne, hogy most az jön, hogy te be akartál jönni hozzám, csak nem voltál elég bátor, amit meg is értenék, ha csak egy hetet kellett volna rád várnom, de heteket kellett. Heteket, ahol egyedül éreztem magam. Úgy éreztem, hogy senkim sincs, mivel sem a családom, sem a barátaim nem látogattak meg. Bár ez mára megváltozott, attól még elfelejteni nem fogom. Igaz könnyebb lesz a megbocsájtás, mert bejöttek, még ha idő is kellett nekik, de teljesen elfelejteni sosem fogom és ezt ők is tudják.
  - Sajnálom – törik meg a hangja – tényleg nagyon sajnálom. Tudom, hogy nem ér sokat a szavam, de komolyan gondolom őket. Még, ha ebben a pillanatban gyűlölsz is, engem az is boldoggá tesz, hogy láttalak.
  - Nem gyűlöllek – rázom meg a fejem. – Az anyám vagy, képtelen lennék rá, de dühös vagyok és bizonytalan. Nem várhatod el, hogy minden olyan legyen, mint régen. Nem vagyok rá képes. Az is nehezemre esik, hogy ne kezdjek el kiabálni, de visszatartom. Viszont ennél többre most képtelen vagyok. Nem akarok veled beszélni, mert nem érzem magam képesnek rá. Tudom, hogy azért jöttél, de nekem nem megy. Most meg kell elégedned azzal, hogy láttál, többet nem adhatok ebben a pillanatban – nézek a szemébe, majd mielőtt még válaszolhatna, feltépem az ajtót és kirontok rajta.
  Hallom, ahogy felsír. Fáj. De most ennyire voltam képes, ha fontos vagyok neki, akkor nem adja fel és még próbálkozni fog, ha pedig nem azt is elfogadom. Fred szomorúan néz rám, viszont semmit sem mond, csak megcsóválja a fejét.
  A szobámba visszaérve, egyből a szekrényhez lépek. Amikor Fred szólt, éppen ebédelni indultam. Sokat gondolkodtam Dr.More ajánlatán és arra jutottam, hogy elmegyek vele, semmit sem veszíthetek. Kikapom a fekete nadrágom, majd hozzá egy kék inget és magamra kapom őket. Rég volt rajtam rendes ruha, de most itt az alkalom, hogy felvegyem őket. Ujjaimmal megigazítom a fürtjeim, majd egyenesen az iroda felé veszem az irányt.
  Remélem nem késtem el, mivel nem szeretném kihagyni a lehetőséget, hogy kijussak innen, még ha csak egy kis időre is. A folyosón elterülő csendet, kopogásom töri meg.
  - Szabad – szól ki, mire én egyből benyitok. Dr.More arcára döbbenet ül ki, de pár másodperc alatt összeszedi magát és rám mosolyog. – Nem gondoltam volna, hogy eljössz. Reménykedtem benne, de ha fogadnom kellett volna, biztos voltam benne, hogy veszítenék. Örülök, hogy tévedtem.
  - Nem fogom vesztegetni az időm, ha esélyt kapok rá, hogy egy kis időre is elhagyjam ezt az épületet. Nem a megfelelő hely számomra, bár nem hiszem, hogy ott jobban érzem majd magam, de legalább lesz egy kis változatosság.
  - Nem lesz az olyan rossz, mint ahogy te gondolod, majd meglátod. Lehet, hogy most nem így állsz hozzá, de biztos vagyok benne, hogy amint kijövünk, megváltozik a véleményed. Mehetünk? – bólintok.
  Csendben sétálunk egymás mellett a folyosón. Sok ápoló megbámul minket, de semmit sem mondanak, bár biztos vagyok benne, hogy ez a doki miatt van így. Ám a végső ajtón, majd nem megy minden ilyen könnyen.
  - Elnézést Dr.More, de Mr.Styles nem hagyhatja el az intézetet – jelenti ki, mire én csak a szemeim forgatom.
  - Engedélyt kaptam rá – vágja rá – úgyhogy velem jöhet, ha nem hisz nekem, akkor kérdezze meg az igazgatót. Bár szerintem arra semmi szükség, igazam van Allan?
  - Igen, uram – válaszolja csendesen, majd kinyitja nekünk az ajtót.
  Amint az ajtó kitárul előttünk, egyből megcsap a Nap erős sugara és melege. Már esetben idegesen kapnám szemeim elé a kezeim, viszont most mosolyogva hunyom be őket és élvezem az érzést, amit már hetek óta nem éreztem. Amint átlépem a küszöböt úgy érzem, mintha láncaim leszakadnának a lábaimról, pedig ott sem voltak. Tudom, hogy ez nem végleges távozás, mégis úgy érzem, hogy ez sokat jelent nekem, hogy ebben a percben szabadnak érzem magam.
  Hallom a madarak csiripelését, a kocsit suhogását, a talpam alatt lévő kavicsok ropogását, ami most boldogsággal tölt el. Apró dolgok, amik ebben a pillanatban mosolyt csalnak az arcomra.
  - Látom, élvezed – szólal meg egy hang, mire egyből rákapom a tekintetem. El is felejtettem, hogy nem vagyok egyedül. – Talán rávehetném az igazgatót, hogy többször is eljöhess velem, ha te is szeretnéd, bár nem ígérhetem meg, hogy bele is megy, de megpróbálom.
  - Örülnék neki – válaszolom csendesen.
  A kocsiban ülve, Andrew vagyis a doki halkan bekapcsolja a rádiót, mire én egyből felnevetek. A mi számunk megy benne. Nem gondoltam volna, hogy még mindig játsszák a számainkat, de örömmel tölt el, hogy így van.
  - Hallottam, hogy meglátogatott anyukád – szólal meg, miután megáll az egyik pirosnál. – Hogy érzed magad?
  - Ez most kihallgatás? – vonom fel a szemöldököm, mire felsóhajt. – Bocs, csak néha nehéz uralkodni magamon. Nem volt életem legjobb pillanata az egyszer biztos, de képes voltam nem elordítva közölni vele, hogy jobb lenne, ha elmenne.
  - Miért akartad, hogy elmenjen? Igen, tudom, hogy nehéz, hiszen heteken keresztül nem jött be hozzád, de az anyukád, meg kell neki bocsájtanod.
  - Egyszer, talán menni fog, de az biztos nem lesz hamar. Próbálkozni fogok. Megígértem, hogy próbálkozni fogok és így is lesz, csak kell idő.
  - Ez normális – vonja meg a vállát – nem fogja feladni, a barátaid és a nővéred is visszajött, ő is így tesz majd.
  Az út hátralevő részén, egyikünk sem szólal meg. Én az embereket nézem az utcán és az ismerős épületeket, miközben ő az útra koncentrál. Legszívesebb azt kérném, hogy azonnal álljon meg és tegyen ki, hogy sétálhassak egyet, de tudom, hogy nincs itt a kérések ideje. Örüljek, hogy vele jöhettem, egyenlőre.
  - Megérkeztünk – áll meg egy nagy, bár régi épület előtt. – A terápia kezdetéig, még van negyed óra, ha gondolod, addig körbevezetlek vagy csak beszélgethetünk, amit te akarsz.
  - Menjünk be – szólalok meg. – Kérdezhetek valamit? – kérdek rá, mikor mellém ér, mire ő bólint egyet. – Miért engedted meg, hogy veled jöjjek, ide? – mutatok az épületre.
  - Számítottam rá, hogy megkérded – mosolyodik el. – Tudod, eddig te vagy az egyetlen, akinek ezt felajánlottam az ott lévők közül. Amikor először olvastam az aktádat és megláttalak, egyből tudtam, hogy te nem vagy őrült, hogy neked semmi keresnivalód azon a helyen. Te csak egy kétségbeesett srác vagy, aki elvesztette a szerelmét. Biztos voltam benne, hogy megnyílsz, csak ki kell várnom és tessék, most itt vagyunk. Azért hoztalak el ide, mert meglátod, hogy nem te vagy az egyetlen, akinek nehéz élete van. Igaz, mindenkinek máshogy nehéz, de majd megérted, mire gondolok.
  - Oké, de van egy kis problémám – jut eszembe. – A fiúk nem mondtak semmit sem a médiának arról, hogy hol vagyok és úgy érzem, hogy az ittlévők talán elszólják magukat, lehetne, hogy megkéred őket, ne tegyék ezt. Nem akarom, hogy én legyek a téma, ha egyszer kikerülök onnan.
  - Ezért nem kell aggódnod, ami a szobában történik, az ott is marad. Nem te vagy az első híresség és nem is az utolsó, eddig egyről sem derült ki, hogy itt járt volna, rólad sem fog.
   A folyosó keskeny volt, de simán elférünk egymás mellett. A sarok után egy kedvesnek tűnő hölgy köszönt minket, majd közli Andrew-val, hogy valaki várja őt az irodájában.
  - Elnézést, de ezt meg kell néznem – fordul felém. – Menj egyenesen, majd az utolsó ajtón balra lépj be. Hamarosan én is megyek.
  Egy biccentéssel jelzem, hogy rendben van, majd elindulok merre mondta. Egyáltalán nem ér meglepetésképpen a látvány, amint belépek a szobába. Pontosan olyan, mint amilyennek elképzeltem. A kicsi szoba közepén egy kerek szőnyeg található, ami körül hét szék helyezkedik el. Ám a jobb sarokban, az ablak mellett egy bőr kanapé is található. Ez a szoba első ránézésre, ijesztőnek tűnik, de ha jobban körülnézek, a falakon található képek megnyugtatnak, ahogy az ablakok mögötti táj is.
  Mielőtt még észbe kapnék, már az ablaknál állok és kinyitom őket. Ha ezt a ’diliházba’ csinálnám, akkor már biztosan begyógyszerezve terülnék el a padlón, pedig csak levegőre vágyom. Itt viszont senki sem állíthat meg. Ha akarnék, megszökhetnék, de nem fogom megtenni, nem akarok senkit sem magamra haragítani. Ha elértem, hogy Andrew elhozzon magával, akkor abban is biztos vagyok, hogy egy nap kienged majd.
  Az ajtó irányába kapom a fejem pont, mikor valaki belép rajta. Egy fiatal lánnyal találom magam szemben, aki nagyra nyílt szemekkel néz engem. Felismert. Sejthettem volna, hogy felfog, de bízom a dokiban, hogy nem derül ki az, hogy itt vagyok, voltam. Elmotyog egy halk Helló – t, majd leül az egyik szabad székre. Az idő teltével egyre többen érkeznek meg, ám Andrew még mindig sehol sincs. Kezdem magam kicsit kényelmetlenül érezni, hiszen elég sok pillantást érzek magamon, de mégis mit vártam. Meglepi az embereket, ha itt találnak és ez nem csoda. Szerencsére a székek már megteltek, csak egy maradt szabadon, gondolom az a dokié.
  - Elnézést a késért – lép be, ebben a pillanatban. – Csak egy kicsit elbeszélgettem a hölggyel – mutat a mellette álló lányra.
   Egy hosszú barnahajú lány áll mellett, aki alig ér a válláig. Az arcára pillantva egyből feltűnik, hogy valami bántja, bár kit nem, azok közül, akik itt vannak a szobában. Csinos, bár az öltözetét nézve, nem mindig volt ilyen csendes és visszahúzódót. Szemeit rám emeli, majd megforgatja őket és elindul a kanapé felé és levágja magát rá. Én még mindig az ablakban állok, ám a doki sóhajtására felé kapom a fejem.
  - Rendben, amint látjátok, van egy új látogatónk – mutat rám. -  Az arcotokat nézve biztos vagyok benne, hogy felismertétek Harryt. Ma ő csak, megfigyelőként van itt és ez úgy is lesz, míg ő nem érzi máshogy. Harry foglalj helyet a durcás hölgy mellett – mutat a kanapéra, mire a lány felhorkan. – Te is tudod, hogy ezzel nem oldasz meg semmit sem, szóval ne morogj – szól rá.
  - Inkább fogd be Andrew – vágja rá.
  Egyből megérzem a köztük lévő feszültséget. Andrew dühösen néz rá, ám a lány állja a tekintetét, majd miután Andrew leül, felhúzza a lábait és a térdeire fekteti az állát. Bevallom nem vagyok benne olyan biztos, hogy le kellene üljek mellé, a tekintetéből ítélve képes lenne megölni egy pillantással.
  - Leülhetek? – szólalok meg halkan, mikor mellé érek. Rám emeli szemeit, majd megvonja a vállát. – Akár állhatok is, ha nem szeretnéd – teszem hozzá halkabban.
  - A légynek sem tudna ártani, ülj le mellé Harry – szólal meg a doki.
  - Valakinek tudnék – szólal meg alig hallhatóan, amit valószínűleg csak én hallottam meg.
  Vonakodva ülök le a kanapé másik végébe, majd fektetem kezem a karfára. Magamon érzem a pillantását, de eldöntöttem, hogy nem fogok vele foglalkozni. Biztosan azért néz, mert tudja ki vagyok és azt is, hogy miért vagyok itt, hiszen ezt nem lehetett eltitkolni a média elől. Mindenki tudja, hogy Libby meghalt és én nem igazán viselem fényesen, de csak ennyi vagyis a tudomásom szerint.
  Furcsa volt végighallgatni, hogy a szobában lévőknek mi a története. Tudtam, hogy a világban rengetegen vannak problémái, de nem gondoltam volna, hogy ennyire fiatalon. Pár pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy miért vagyok itt, de amikor meghallottam a srác történetét feleszméltem. Rajtam kívül ő az egyetlen a teremben.
   Egy éve volt egy autóbalesete a szüleikkel, sajnos csak ő élte túl. Végignézte, ahogy az anyja és apja meghal, miközben próbálta magát kiszabadítani a kocsiból, sikertelenül. Magát okolja, mivel elszökött egy buliba, amibe a szülei nem engedték el. Az úton végig veszekedtek és az apja nem vette észre, hogy szemből jön egy kocsi, viszont mire szólt neki, már nem lehetett elkerülni a becsapódást.
  Az ő története állt hozzám a legközelebb, mivel ő is elvesztette azokat az embereket, akiket a legjobban szeretett. Természetesen a többiekét is megértem és át is érzem, de a Dylané áll hozzám a legközelebb.
  Csak ketten beszéltek a problémájukról, meg persze a doki is elmondta a véleményét és próbált segíteni, bár azt nem tudom, hogy mennyi sikerrel.
  - Találkozunk jövő héten – áll fel a székéből, mire mindenki követi példáját, majd egy köszönés után elhagyják a termet. – Ti maradjatok – pillant ránk, majd elsétál az ajtóig, bezárja azt és visszajön. – Megbocsájtanál nekem egy pillanatra – néz rám – szeretnék beszélni egy kicsit vele.
  - Nyugodtan.
  A mellettem ülő lány sóhajtva áll fel, majd megy pár méterrel arrébb tőlem. Nem akarok hallgatózni, de egyszerűen képtelen vagyok másra figyelni, túl nagy a csend a szobában, így minden szavukat tisztán értem.
  - Nem hiszem el, hogy megint itt tartunk – szólal meg dühösen Andrew. – Azt hittem túljutottunk ezen a szakaszon, erre megint kezded előröl. Nézd, tudom, hogy nem könnyű, elhiszem, de semmire sem mész, ha folyamatosan ezen gondolkodsz. Enged, hogy ők oldják meg, ne avatkozz bele.
  - Ne nevettess már Andrew – mordul rá. – A rendőrtudomány kurvára erős ebben a városban igaz? Azon sem lepődnék meg, ha kávéjukat iszogatnák egész nap, miközben minden idióta, barom szabadlábon van.
  - Nem a te dolgod, hogy megold – csattan fel. – Ezt már megbeszéltük és szeretném, ha visszatérnél a Földre és felfognád, hogy igazam van, mint a múltkor. Az, hogy duzzogsz és mindenkit ellöksz magadtól semmit sem old meg.
  - Nincs szükségem a segítségükre – tárja szét a karjait. – Nem voltak ott velem, nem tudják min mentem keresztül, te sem tudod, csak próbálod felfogni, szóval akadj le rólam, mert nem tudsz megállítani.
  - Hidd el, hogy megtudlak és meg is foglak – zárja le a témát. – Nem hagyom, hogy hülyeséget csinálj. Túl fiatal vagy még, hagyd, hogy oldják meg a nagyfiúk.
  - Menj te a büdös francba! – kiáltja el magát, majd gyors léptekkel közelíti meg az ajtót és lép ki rajta, hangosan becsapva maga után.
  Ebben a lányban aztán van indulat, bár pont én beszélek. Én sem vagyok különb és nem is leszek, ha a szeretetteimről van szó. Ha valamit meg akarok csinálni, akkor senki sem állíthat meg benne, hiába próbálkozik. Mindenkit képes lennék ellökni és meg is teszem, ha kijutottam innen és ők meg akarják majd akadályozni, hogy megkeressem azt a mocskot és…
  - Ezt nem kellett volna végignézned – sóhajt fel. – Pontosan olyan makacs, mint te. Csak ő másképpen mutatja ki. Te nem beszéltél, ő pedig szembeszáll velem…
  Mivel tudom, hogy semmi kedve erről beszélni, így inkább témát váltok.
  - Nem mondom azt, hogy képes lennék beszélni, de ahogy látom ők megkönnyebbültek miután kiadták magukból az egészet. Az a srác pedig nagyon erős, hozzám képes sokkal erősebb.
  - Te is az vagy, csak el kell fogadnod a segítséget – indul el az ajtó felé, mire én is követem. – Neki sem volt mindig ilyen könnyű beszélni, emlékszem, hogy többször is megpróbálta elmondani mi történt vele, de sosem sikerült, egészen mostanáig.
  - Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog neki.
  - Neked is sikerülni fog – néz a szemembe, mielőtt kilépne az ajtón. – Megengedem, hogy elgyere a terápiákra, ha megígéred, hogy te is próbálkozni fogsz… 

Sziasztok! Remélem tetszett a rész, amit feljebb olvashattatok! Amint észrevettétek kicsit megváltoztak a dolgok. Már nem csak Harry akar kiszabadulni, hanem a barátai is azt szeretnék, hogy kikerüljön. Természetesen nem lesz egyszerű, de majd meglátjátok, hogy miket tervezek a jövőben. Remélem nem fogok nektek csalódást okozni. Köszönöm a bíztatásokat és az olvasókat!
Véleményeiteket várom!

5 megjegyzés:

  1. Imádom ezt az új csajt *__* Még mindig nagyon-nagyon rajongok ezért a blogért:3 Siess*_*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. örülök, hogy tetszett! Az még nem biztos, hogy sok jelentősége lesz annak a lánynak, de idővel majd minden kiderül :)

      Törlés
  2. Nagyon imádom, csodás rész lett ismét :) Várom a folytatást és nagyon kíváncsi vagyok a további eseményekre :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök neki, hogy tetszik! Sok szép eseményben lesz még resze ennek a blognak, hosszúra tervezem, nem is kicsit! De remélem megéri majd!

      Törlés
  3. Nagyon jó lett ismét. Van egy megérzésem, hogy erről a lányról még bőven lesz szó. :))
    Timi. xx

    VálaszTörlés