8.rész

Beszélgetés

  „Tényleg kimondtam, vagy csak képzelődöm? Ha az arcát nézem, akkor az jön le, hogy nem csak képzelődöm, hanem tényleg megtettem. Tényleg, kimondtam, hogy érte képes lennék mindent feladni. Hogy komolyan gondoltam-e? Teljesen. Még semmit sem gondoltam át ennyire, mint ezt. Nem tudom, hogy mi történik velem, hiszen ez túl korai lenne, hogy bármilyen érzés is felébredjen bennem, iránta. De mi van, ha mégis megtörtént?

  Kék szemei hatalmasra nyílnak. Meglepődött. Még szép, hiszen még én magam is meglepődtem saját magamon. Érzem, ahogy próbálja kihúzni kezeit az enyémekből, de nem engedem neki. Nem akarom, hogy elmeneküljön anélkül, hogy bármit is mondott volna nekem. Tudni akarom, hogy mit gondol, hogy mit érez ebben a pillanatban. Tudnom kell.

  - Tessék? – motyogja, alig hallhatóan. – Bocsánat, de nem értettem tisztán, amit az előbb mondtál Harry…

  - Tudom, hogy értetted – nézek a szemébe. – Ne próbálj meg kitérni előle, most ne. Kérlek. Csak tudni szeretném, hogy ebben a percben mit gondolsz rólam.

  Gondolhattam volna, hogy ezt fogja mondani, de akkor is kiszedem belőle. Nem hagyhat itt, hogy semmit sem mond erre. Nem akarom, hogy bármi is megváltozzon közöttünk, bár kétlem, hogy képes lenne ugyanúgy viselkedni, mint előtte, bár reménykedni szabad benne.

  - Kérlek, mondj valami – próbálkozom. – Bármit.

  - Én… én nem tudom, hogy erre mit kéne mondanom – mondja zavartan, szemeit lesütve. – Azt hiszem, hogy szükségem van egy kis időre, egyedül… összezavarodtam és ez kicsit sok volt számomra egyszerre.

  - Nem akarom, hogy úgy menj el, hogy semmit sem mondtál. Nem akarlak elengedni, mert attól tartok, hogy eltűnsz és soha többé nem látlak majd. Nem akarom, hogy azt gondold viccnek szántam ezt az egészet, mert minden szavam halálosan komoly volt. Ha most elengedlek, megígéred nekem, hogy még ma megbeszéljük ezt?

  - Ha kiszellőztettem a fejem és átgondoltam pár dolgot, esetleg felfogtam azt, amit az előbb mondtál, akkor talán tudok, majd valamit mondani, de nem tudom neked megígérni, hogy menni is fog – emeli rám szemeit. – Nem tűnök el, mert úgysem lenne hová mennem, ezt viszont megígérhetem, csak adj egy kis időt.

  - Rendben – bólintok rá, majd hajlok a füléhez. – Várni fogom a véleményed. Nem számít, hogy kivel beszélek, ha megvan mit akarsz mondani, akkor azonnal keress meg – engedem el a kezeit, mire ő félénken bólint, majd sarkon fordul és eltűnik a tömegben.  

  Megijesztettem, az nem kétség, de nem ez volt a szándékom vele. Csak nem akartam tovább titkolni. Korai? Én magam is tudom, de már akkor tudtam, hogy ő más mikor először rám pillantott. Tudtam, hogy ő különleges. Nem véletlenül engedtem meg neki, hogy az ágyamban aludjon és velünk is maradjon. A fiúkat könnyű volt rávenni, de tudom, hogy ők is csak azért egyeztek bele ilyen könnyen, mivel észrevettek rajtam valamit.

  Ők már nagyon unták, hogy mindig egyéjszakás kalandjaim vannak. Én sem voltam oda értük, de valahogy meg kellett szabaduljak a feszültségtől, ami egy kemény nap után összegyűlt bennem. Meg ebben természetesen az is benne van, hogy fiú vagyok és vannak szükségleteim. Viszont most, hogy ő is itt van, már nem érzem ezt. Már csak azt látom magam előtt, hogy meg kell őt védenem. Mindent meg kell tennem, hogy biztonságban érezze magát és boldog legyen.

  Csak reménykedni tudok benne, hogy nem üldöztem el őt teljesen az előbbivel. Megértem, hogy időre van szüksége. A helyébe valószínűleg nekem is kéne. Bármit is válaszoljon majd, semmi sem fog megváltozni. Nem fogom magam ráerőltetni, az ő tempójában haladunk majd, minden úgy lesz, ahogy ő akarja, csak ne meneküljön előlem, mert azt nem tudnám elviselni.

  - Miért lógatod így az orrod, nagyfiú? – kérdezi mellőlem egy lágy hang. Halvány mosollyal fordulok oldalra, ahol egyből megpillantom Eleanort és Louist, kézen fogva, amin halkan felnevetek.

  - Azt hittem, hogy sosem élem meg ezt a napot – pillantok rájuk. – De úgy látszik nagyot tévedtem, mert itt vagytok előttem és… inkább nem folytatom, csak annyit mondok, hogy gratulálok és na végre. – nézek Loura.

  - Kösz, haver – biccent felém. – De még nem válaszoltál El kérdésére, miért vágsz olyan képet, mint akit dobtak? – vonja fel a szemöldökét. – És hol van Libby?

  - Elment inni valamit – hazudom. Nem akarom nekik elmondani az igazat. Vagyis Louisnak biztosan nem, de Elnek talán elmondhatnám. Ő még segíteni is tudna és nem ítélne el, ellentétben a fiúkkal, akiknek megígértem, hogy nem lesz semmi… - El, beszélhetnénk egy percre? – nézek rá kérlően.

  - Persze – mosolyog rám. – Megkereslek, miután beszéltem egy kicsit ezzel az idiótával, oké? – fordul Lou felé, aki bólint, majd rám néz és egy kacsintás után lelép. – Na gyere, keressünk egy csendesebb helyet – fogja meg a csuklóm, majd kezd el maga után húzni.

  A csendes helyünket a medence mellett találjuk meg. Mindketten kényelmesen elhelyezkedünk a fűben, majd El felém fordul arra várva, hogy belekezdjek. Neki biztosan feltűnt, hogy történt valami, amit muszáj valakinek elmondanom, hiszen jobban ismer néha, mint én saját magamat.

  - Nekem van időm, de szerintem jobb lenne, ha kiadnád magadból és nem azon agyalnál, mert akkor csak elbaszod. Nem egyszer történt már meg, ha emlékszel.

  - Tudom, hogy igazad van – bólintok. – De nem tudom, hogy hol kezdjem. Igazából azt sem tudom, hogy mit kéne mondanom. Annyira furcsa az egész, hogy én magam sem értem – túrok a hajamba.

  - Kezd az elején. Biztos vagyok benne, hogy ketten kitalálunk valamit, mint a régi szép időkben – mosolyog rám. – Szóval vágj bele – löki meg vállával, az enyémet.

  - El, az a lány fontos nekem – sóhajtok fel. – Nem tudom, hogy érte el ilyen hamar, de elérte. Törődöm vele, biztonságban akarom tudni és boldognak látni, ha lehet, akkor mellettem. Vele alszom, a karjaim tartom már több éjszaka óta és megőrülök tőle, hogy nem tehetek semmit. Történt vele valami, de nem akarja nekünk elmondani, viszont bennem megbízik annyira, hogy megengedje magának, hogy velem aludjon. Nem értem, hogy miért, mert ismer minket, innen szinte biztos vagyok abban is, hogy azt is tudja, hogy milyen pletykák terjengnek rólam. Mégis engem választott. Bár őt sosem használnám ki, nem lennék rá képes – rázom meg a fejem. – Számomra ő különleges… A francba is, az előbb, amikor táncoltunk alig tudtam magam visszafogni, hogy ne csókoljam meg. Kívánom őt, jobban, mint életemben eddig bármit. Nem tudom, hogy mi van velem…

  Miközben beszéltem végig a vizet néztem, most viszont El felé fordultam, akinek az ajkán hatalmas mosoly ült.

  - Minek örülsz ennyire? – vonom fel a szemöldököm.

  - Tényleg nem tudod, hogy mi történik veled? – kérdi lágyan, mire megrázom a fejem. - Törődni akarsz vele. Boldognak akarod látni. Magad mellett akarod tudni. Vonzódsz hozzá – sorolja. – Szerinted ez mégis mit jelenthet? – kérdi, én pedig csak megvonom a vállam. - Kezdesz belezúgni, ezt jelenti.

  - De, hogy lehet ilyen hamar? Nem értem. Hiszen alig ismerem pár napja, mégis úgy érzem, mintha már évek óta ismerném…

  - Sokat vagytok együtt, közel álltok egymáshoz. Tudod, így sokkal hamarabb kialakul. De ez nem rossz dolog, sőt nagyon jó. Gondolj bele, hogy mikor voltál utoljára szerelmes? Évekkel ezelőtt és akkor is megbántottak, de én hiába mondtam, hogy az lesz belőle, te nem hallgattál rám. Viszont Libby képtelen lenne rá, ő nem olyan, mint Norah. Ahogy megpillantottam azt éreztem, hogy ő melléd való lány, de mikor azt mondtátok, csak barátok vagytok akkor kicsit elkeseredtem. Ismerlek Hazz, nagyon jól ismerlek, te is tudod. Te kedveled őt és szerintem ez fordítva is igaz, csak várnod kell, míg magának is bevallja.

  - Valamiért én nem tudom ezt elhinni – jelentem ki.

  - Miért? – kérdi. – Talán mondott valamit, ami erre utal.

  - Nem. Én mondtam valamit, amit lehet nem kellett volna. De van bennem egy kis pia és ilyenkor bátrabb vagyok, kicsúszott, de nem bántam meg, mert sokáig úgysem bírtam volna úgy a közelében lenni, hogy semmit sem mondok neki erről.

  - Elmondod, hogy mi volt az?

  - Azt mondtam neki, hogy érte képes lennék mindent feladni. Nagyon meglepődött. Úgy tett, mintha nem hallotta volna. Hiába próbáltam kiszedni belőle bármit is, nem ment. Azt mondta gondolkodni akar és feldolgozni a hallottakat. Én pedig most már tudom, hogy ez jót vagy esetleg rosszat jelent, de inkább az utóbbi…

  - Harry – nevet fel – a lányok sokszor mondják ezt, de nem azért, mert ők semmit sem éreznek, vagy nincs válaszuk, egyszerűen csak szeretünk titeket idegesíteni. De nyugi, láttam rajta, hogy ő is kedvel téged, meglátod, hogy minden rendben lesz, csak adj neki egy kis időt.

  - Biztos vagy benne?      

  - Száz százalékosan – simít végig a karomon. – Láttam már ilyet és általában jó szokott lenni a vége, csak kell egy kis idő, ennyi az egész.

  - Köszi, El – mosolygok rá. – Erre szükségem volt. Bár teljesen megnyugodni csak akkor fogok, ha beszélt velem, de te is sokat segítettél benne. De most mesélj te, rég láttalak, biztos vagyok benne, hogy van mit mondanod.

  - New York csodás, ezt te is tudod, de az az egyetem engem kikészít – sóhajt fel szomorúan. – Nem akarok oda járni, de apa képtelen felfogni, hogy én nem akarom őt követni. Hogy nem akarok orvos lenni. Az nem az én terem. Nem az azért, mert nehéz, hiszen jól megy, de nem érzem magam boldognak. Te is tudod, hogy nekem mi az álmom, de apa hallani sem akar róla…

  Szomorúan húzom közelebb magamhoz. Ez már kiskora óta így van. Az apja eltervezte, hogy ő is orvos lesz, ha neki tetszik, ha nem. Bármivel is próbálkozott, nem vált be. Sosem felejtem el, hány éjszakát sírt át nálunk. Én is átéltem hasonlót, de nekem anyáék végül felfogták, hogy mi a célom és el is fogadták. Nem próbáltak rábeszélni semmire sem, ellentétben El-el.

  Én is próbáltam vele beszélni, de semmit sem értem el vele. Azt mondta neki, hogy hiába küld bárkit is hozzá, nem fog neki sikerülni a terve, csak ha ő fizeti az egészet, ami lehetetlen, hiszen sosem lenne hozzá elég pénze. Tudom, hogy én segíthetnék neki, de biztos vagyok benne, hogy nem fogadná el, túl büszke hozzá, pedig nekem van miből, ez egy apróság lenni, de nem az ő számára. De nem érdekel, mivel tovább nem tudom elviselni, hogy mindig ezt mondja, hogy mindig ilyen szomorú.

  - El – suttogom – sajnálom, hogy ezt kell átélned, de nekem van egy ötletem. Nem fog neked tetszeni, abban biztos vagyok, de segíteni szeretnék neked. Tudom, hogy szerinted sokba kerül, de hidd el nekem én egy koncertre többet kapok. Nekem az semmiség lenne. Enged meg nekem, hogy…

  - Nem Harry! – jelenti ki. – Eszed ágába se jusson azt mondani, hogy kifizeted te helyettem, mert sosem egyezem bele és ezt te is nagyon jól tudod. Nem fogadhatom el, mert számomra az rengeteg pénz. Lehet, hogy neked nem, viszont nekem igen.

  - De te is tudod, hogy nekem az semmiség, neked viszont sokat jelent – próbálkozom. - Segíteni akarok neked. Nem tudom elviselni, hogy kiskorod óta csak ezt szeretnéd csinálni, de az idióta apád, szarik az álmodra…

  - Nála az is nagy szám, hogy meghallgatott, te is tudod. De abban biztos lehetsz, hogy nem fogadok el tőled pénzt – rázza a fejét. – Nem tehetem meg.

  - És ha már befizettem volna, akkor mit tennél? – vonom fel a szemöldököm.

  - Valószínűleg kinyírnálak, de utána életem végéig hálás lennék érte – nevet fel kínosan. – De akkor sem Harry, nem akarom, hogy te fizesd, az számomra ciki lenne.

  - Barátok vagyunk nem? – bólint. – A barátok segítenek egymásnak, ha tudnak és én tudok, akkor miért ne tenném meg? Talán nem örülnél neki?

  - Te is tudod, hogy örülnék, de akkor sem engedhetem meg. Túl nagy ajándék lenne.

  - De ha elérném vele, hogy mosolyogj és boldog lennél végre akkor nekem megérné – nézek a szemébe. – Nekem a boldogságod sokat számít és ezt te is nagyon jól tudod.

  - Meglátjuk – sóhajt fel, majd bontakozik ki az ölelésemből. – De most menjünk vissza a többiekhez, mivel holnap már indultok is tovább. Ha majd New York-ba jártok akkor nézzetek be hozzám is.

***

  Kicsit álmosan sétálok a többiekhez, ahol egyből felfedezem a gondolataiba merült Libbyt. Nem tudom, hogy mit kéne tennem. Beszélni akarok vele, de attól tartok, hogy ő még nem áll készen…

  - Történt valami köztetek? – pillant rám Zayn. – Nagyon csendes és már egy órája, csak ül és bámul ki a fejéből.

  - Semmit sem tettem – mondom határozottan. – Miért gondolod azt, hogy az én hibám?

  - Azóta ilyen, hogy veled kettesben volt – dönti oldalra a fejét. – Szóval még szép, hogy rád gondolok. Meg csak rád kell nézni és az ember azonnal észreveszi, hogy történt valami.

  - Semmi sem történt! – emelem kicsit feljebb a hangom. – Akadj le rólam.

  Ez nagyon jól megcsináltam, csak a hülye nem jön rá ebből, hogy van valami bajom. Csak akkor szoktam kiborulni ennyitől, ha történt valami és most történt is. Morogva vágom le magam Libby mellé, mivel már csak ott van üres hely, mire ő lassan felém fordítja a fejét.

  - Beszélhetnénk? – kérdem halkan, hogy csak ő hallja.

  - Igen, de csak mikor kettesben leszünk, mivel ez nem tartozik a többiekre.

  Rekedt a hangja, így felállok, majd elmegyek neki egy italért. Mire visszaérek, a többiek nagyban beszélgetnek. Mosolyogva adom át neki a poharat, majd ülök vissza mellé.

  A levegő már eléggé lehűlt, így nem lepődöm meg rajta, mikor Libby reszketni kezd mellettem. Gondolkozás nélkül dobom át vállán a karom és húzom közelebb magamhoz. Azt hittem, hogy ellökne, de nem tette, inkább közelebb mászott hozzám, ami nem kicsit fura számomra.

  - Így jobb? – kérdem lepillantva rá.

  - Igen – mosolyog rám.

 Még egy órán keresztül beszéltünk, mikor úgy döntöttünk, hogy itt az ideje visszamenni a buszhoz, ha nem akarjuk holnap átaludni az egész napot, bár szerintem velem az akkor is megtörténik, ha most elmegyünk, mivel nekem még beszélnem kell Libbyvel.

  Fél óra elteltével, már a szobában ülünk, pizsamában. Egyikünk sem mond semmit, pedig látom rajta, hogy már nem egyszer akart belekezdeni valamibe, de mindig meggondolja magát. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mi van, ha azért teszi ezt, mert nem tudja, hogy mondja el, hogy semmit sem érez irántam, hogy ne bántson meg. Viszont eszembe jutnak El szavai és akkor arra gondolok, hogy mi van, ha csak nem tudja, hogy kezdje el vagy mit mondjon. Zavarban érezheti magát, de én türelmes leszek és megvárom, míg magától szólal meg.

  - Gondolkodtam – szólal meg. – Igazából én magam sem tudom, hogy mit kellene válaszoljak neked. Nagyon hírtelen ért a kijelentésed, hiszen alig pár napja találkoztunk és még nem is ismerjük egymást – húzza fel a lábát, majd öleli át őket – de valamit én is felfedeztem magamban.

  - És mi lenne az? – kérdem halkan. – Bármi is az, tudni akarom. Nem számít, hogy mi az, csak mond el nekem…

  - Mikor először megláttalak – nyel egyet – sosem gondoltam volna, hogy képes leszek benned megbízni. Egyszer megtettem már az életemben és rohadtul átvertek. Nem akarom újra átvertnek érezni magam. De mikor a karjaidba zártál az első nap, biztonságot éreztem, ami már rég nem történt meg velem. Azt éreztem, hogy te nem bántanál engem, hogy nem tudnál olyat tenni, amivel fájdalmat okoznál nekem. Nem úgy kezeltél, mint egy ismeretlent, hanem mint egy barátot, akit már évek óta ismersz. Láttam rajtad, hogy meg akarsz védeni, hogy azt akarod, hogy mosolyogjak és boldog legyek. Nem próbálkoztál semmivel sem, pedig egy igazán szűk helyen osztozkodunk az éjszakák folyamán – nevet fel – és ez tetszik. Tudom, hogy még egy hónapot veletek töltök és lehet, hogy ez rossz megoldás lesz, ránk nézve, de ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekel.

  - Ez most azt jelenti, hogy… - kérdem a tarkóm vakarva.

  - Ezt jelenti – húzódik hozzám közelebb, majd fejét a nyakamba temeti. – Lehet, hogy hibát követek el, lehet, hogy korai, de nem érdekel… ebben a pillanatban nem tudok erre gondolni.

   Kezeim a derekára helyezem, majd az ölembe emelem őt. Kétlem, hogy félreértettem volna a szavait. Az nem lehet. Nekem ebből az jött le, hogy ő is kedvel és ettől jobb hírt el sem tudok képzelni, a mai napra.

  - Meg szeretnélek csókolni – suttogom a hajába – de attól félek, hogy azzal elüldöznélek és azt nem akarom.

  - Nem fogsz elüldözni – néz a szemembe. – Nincs hová mennem és nem is akarok – mondja határozottan.

  Mélyen a szemébe nézek, tiltakozás után kutatva, de nem találok. Hírtelen felmerül benne, hogy az is lehet, ez csak egy álom, amiből mindjárt felébredek. Pontosan olyan, mintha álmodnék, de ha így van, akkor nem akarok felébredni.

  Homlokát az enyémnek dönti, mire nekem mosoly kúszik az arcomra. Lélegzetünk keveredik. Érzem, ahogy a szíve szabálytalanul verdes a mellkasában, de nem csak az övé, hanem az enyém is.

  - Te is szeretnéd? – kérdem mély hangon, mire ő felnyitja szemeit, majd az enyémbe fúrja tekintetét.

  - Igen – suttogja. – Addig tedd meg, míg nem gondolom meg magam…

  Nem várom meg, hogy befejezze mondatát. Ajkam az övére tapasztom. Nem követek el elhamarkodott mozdulatokat, csak lágyan érintem össze őket, míg kezeimmel szorosabban ölelem magamhoz. Óvatosan veszem fogaim közé alsó ajkát, majd húzom meg azt. Lassan mozgatni kezdem ajkaim, amit pár másodpercen belül ő is követ. Lágy, gyengéd mégis követelőzőek a mozdulataink. Úgy érzem, mintha ez csak a képzeletem szüleménye lenne, mégis valamiért ott van benne, hogy ez a valóság, nem pedig a képzelődés.

  Egyik kezével átöleli a nyakam, míg a másikat az arcomra helyezi, s lágyan simogatni kezdi bőröm. Tisztán érzem, ha most nem állok le, akkor túl messzire fogok menni, amivel biztosan elijesztem majd, így csókunkat megszakítom, majd egy puszit nyomok csóktól duzzadt ajkaira.

  - El sem tudod képzelni, hogy mióta vágytam erre – suttogom, szemébe nézve.

  Fáradtan dőlök el az ágyon, őt is magammal húzva. Fejét a mellkasomra helyezi, míg én a kezeimmel ölelem őt magamhoz.

  - Minden rendben? – kérdem halkan.

  - Igen, minden rendben – suttogja, majd felemeli a fejét és egy puszit lehel az arcomra.”

  Zihálva nyitom ki a szemeim. Hírtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok. Hát persze, egy újabb álom. Egy újabb álom, amiben ő jelenik meg előttem.

  Ujjam az ajkamra helyezem, majd végighúzom rajta. Most is tisztán érzem ajka édes ízét, csókját, kezét az arcomon. Most is úgy érzem, mintha itt lenne velem, pedig tisztában vagyok vele, hogy ez lehetetlen. Miért történik ez velem? Miért nem tudom kiverni őt a fejemből?

  Egyszerű a válasz, mert szeretem. Valamiért mindig azt érzem, hogy az ember képtelen elfelejteni valakit, akit egyszer teljes szívéből szeretett. Egy kicsi része, mindig is utána fog szomjazni, hiszen a kedvesét képtelen elfelejteni, még ha nagyon akarja is, akkor sem sikerülhet. Az életünk része marad, amíg csak élünk és ez ellen semmit, sem lehet tenni.

  Szemeimet ismét könnyek égetik. Gyengének érzem magam. Mindig gyenge vagyok, ha rá gondolok. Karom a szemem elé helyezem és mély levegőket véve próbálom magam megnyugtatni. Sikerülni fog. Sikerülnie kell. Ő is azt akarná, hogy sikerüljön…

  Biztos vagyok benne, hogy nem szeretné, ha életem végéig utána sírnék, de nem olyan könnyű tőle megválni. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, s nem is fog egyhamar megtörténni, de egy nap lehet, hogy már úgy ébredek fel, hogy még mindig szeretem őt, de már képes vagyok úgy visszagondolni rá, hogy nem érzem magam egyedül. Végig mellettem lesz, elkísér majd az életem során és mindig számíthatok rá, de már képes leszek úgy élni, hogy elfogadjam azt, hogy ő már nem létezi, csak a szívemben. Ha ez megtörténik, akkor talán képes leszek újra a régi önmagam lenni, nélküle is…

  
  Sziasztok! Meghoztam nektek az új részt. Pár napja megkaptam a blog első kritikáját, ami nagyon boldoggá tett, mivel LisBeth-nek tetszett a történetem. Szeretném neki itt is megköszönni! Köszönöm a ti biztatásotokat is és az olvasókat, akik egyre csak nőnek! Ebben a részben, már haladunk Libby és Harry kapcsolatát illetően, remélem annyi élveztétek az olvasását, mint én az írását! 
Várom a véleményeiteket!