9.rész

Talán még van remény

  Ismerős arcok között találom magam, mégis az az érzés fog el, hogy fogalmam sincs, kiknek a társaságában ülök. Amikor pár perccel ezelőtt megjelent Fred a szobámban és azt mondta látogatóim vannak, azt hittem csak egy nyelvbotlás, hogy többes számot használt, de amikor benyitottam, világossá vált számomra, hogy igazat mondott. Nem egy, nem is két személy foglalt helyet a szobában, amiben eddig még egyszer sem jártam. Nagyjából mindenki itt volt, aki valaha számított nekem. A srácok. Eleanor. Gemma. Az egyetlen személy, aki nem tisztelt meg a látogatásával, az anya.

  Nem tudom, hogy mit keresnek itt. Azt sem értem, hogy miért vagyok én itt. Miért nem sétáltam ki azonnal, azon az ajtón, amikor megláttam őket. Miért vettem magamon erőt és ültem le velük szembe. Talán azért, mert látni akarom őket. A szívem mélyén tisztában vagyok vele, hogy hiányoznak és ebben a pillanatban boldog is vagyok, hiszen itt vannak azok a személyek, akik még maradtak nekem. De egy részben nagyon fáj, hogy ennyi időbe telt, mire rávették magukat, hogy bejöjjenek hozzám. Nem ezt ígérték. Nem ez volt az alku, amiért képes voltam rávenni magam, hogy bejöjjek ide.  De ez már egyáltalán nem számít.

  Amióta betettem ebbe a szobába a lábam, egyikük sem szólalt még meg. Megtehetném én magam is, tudom, de nem akarom, nem én vagyok az, akinek meg kellene szólalni, hanem közülük valakinek. Szemeimet a padlóra szegezem, nem tudok és nem is akarok rájuk nézni. Nem tudom, hogy mit váltana ki belőlem, ha találkozna a tekintetünk. Talán előjönnének az elfojtott érzésem, amiket már oly régóta nem engedtem szabadjára. Nem akarom, hogy ez megtörténjen. Azt akarom, hogy lássák mit tettek velem, hogy bezártak ide, nem pedig, hogy jobban sajnáljanak. Fel sem kell emelnem tekintetem, hogy tudjam, ők mind engem bámulnak. Tisztán érzem, ahogy a tekintetük engem perzsel. Minden egyes másodperc elteltével, egyre feszültebb leszek és ezen a köztünk lévő csend sem igazán segít.

  - Harry – szólít meg egy lágy hang, mire bizonytalanul emelem fel a fejem és pillantok El-re. – Tudom, hogy megrémiszt téged, hogy mind itt vagyunk, de ennek oka is van – mondja kedvesen.

  - Őszinte leszek veled, El – sóhajtok fel. – Minden bizonnyal azt hiszik, hogy örülök nekik. Talán így is lenne, de nem ebben az esetben. Ha nem vártak volna ennyit a meglátogatásommal, akkor talán így lenne. De mikor is kerültem be ide? Hetekkel ezelőtt és egyikük sem jött be, pedig mind megígérték nekem azon a napon, ezt tagadni sem tudják. Talán örülnék nekik, ha nem hagytak volna itt, bedugva a négy fal közé, mert szerintük ez a legjobb megoldás számomra.

  - Ezért vagyunk itt Harry – szólal meg halkan Gemma, mire tekintetem ráemelem. - Tudom, hogy hallani sem akarsz rólam vagy a többiekről, ezt már bebizonyítottad, de számunkra még mindig fontos vagy, mindez ellenére is. Tudom, hogy kicsit már elkéstem ezzel, de tegnap este sokat beszélgettem El-el és anyával rólad, erről a helyről.

  - És mire jutottatok? – nevetek fel gúnyosan. – Hogy itt kell élnem, amíg meg nem halok?

  - Nem! – vágja rá azonnal El. – Tudom, hogy haragszol, de hallgass meg minket Harry. Beszéltem velük, már minden el van intézve, csak neked is együtt kell működnöd velünk, velük és akkor minden rendben lesz.

  - Nem értem, hogy mit beszélsz El – rázom meg a fejem. – Mit intéztél el? Mi a fenéről beszélsz?

  - Utálsz itt lenni, nem igaz? – kérdi Louis, mire bólintok. – El-nek támadt egy ötlete, ami mindenki számára megfelelő lenne, de ehhez nem elég csak a mi szavunk. Az orvosoknak látniuk kell, hogy próbálkozol, hogy te is annyira akarod, mint ahogyan ők szeretnék.

  - Még mindig nem értem miről van szó. Beszélnétek végre úgy, hogy én magam is megértsem ezt az egészet? – nézek végig rajtuk, most először, mióta bejöttem a szobába.

  - Ki akarunk téged innen vinni – jelenti be Liam, mire én kérdő pillantást vetek rá.

  - Hiszen ti juttattatok ide, miért akarnátok kivinni? – nevetek fel. – Szerintetek ez a legjobb hely számomra, vagy már nem gondoljátok így?

  - Még mindig úgy gondoljuk, hogy segítségre van szükséged. De már rájöttünk, hogy lehet nem ez a legjobb hely. Nem csak így lehet elérni, hogy segítsenek neked. Utánanéztünk pár dolognak az éjszaka folyamán és még El-el való beszélgetésünk előtt is és találtunk egy másik megoldást. De ezzel már akadt egy problémánk. Amikor beírattunk téged ide, aláírtunk egy szerződést, hogy csak az orvosok jóváhagyásával hagyhatod el ezt a helyet, eddig viszont nem éreztetted velük, hogy jobban lennél vagy legalábbis szeretnél. Nem működsz együtt a beszélgetésekben. Úgy érzik, hogy nem akarsz innen kiszabadulni – szólal meg Niall. – Viszont, ha látnák rajtad, hogy próbálkozol, akkor talán megengednék nekünk, hogy kivigyünk téged innen.

  - Miért lenne nekem jobb kint, mint bent? – kérdem. – Miben lenne részem, ha kijutnék innen? Örök szobafogságban?

  - Ne húz fel Harry – mordul fel Zayn. – Nem azért jöttünk ide, hogy veszekedjünk veled. Csak el szeretnénk neked mondani, hogy mire jutottunk és azt akarjuk, hogy működj végre együtt ezekkel a szerencsétlenekkel, hogy kiszabadulj innen.

  - És ki a francnak köszönhető, hogy idekerültem Zayn? – nézek rá összeráncolt szemöldökkel. – Kinek köszönhető? Talán én jöttem ide, magamtól? Ti küldtetek ide, talán már elfelejtettétek?

  - Ne légy bunkó, Harry – sóhajt fel szomorúan Louis. – Segíteni akarunk neked, vagy már nem akarsz kiszabadulni innen? Már nem akarod a bőrödön érezni a Nap melegét, sosem akarod újra látni a tengert?

  - Lenne értelme? – kérdem megtörten. – Csak annyit érnék el vele, hogy újabb emlékek jutnának eszembe. Nem akarok emlékeket felidézni magamban, mert azzal csak fájdalom ér és nem akarok több fájdalmat, sem szenvedés… nem akarom, hogy hiányozzon, de nem vagyok rá képes, nem tudom őt kiverni a fejemből, nem tudom elérni, hogy ne hiányozzon. Ha megpróbálom, csak annyit érek el vele, hogy gyengébbnek érzem magam tőle és egyre többet gondolok rá. Nem akarom azt érezni, hogy hiányoztok, mert fájdalmat okoztatok nekem. Nem akarom azt érezni, hogy megbántottam a nővérem és miattam sírt órákon keresztül és most is miattam fog, ha kimentek innen. Nem akarok gyenge lenni, de az vagyok. A francba is, az vagyok. Hiányoztok, hiányzik az életem. Összetörtem és már én magam sem vagyok biztos benne, hogy valaha is képes leszek újra önmagam lenni, mert a fájdalom, ami miatt ilyen lettem nem enyhül, hanem csak nő és nő, míg végül teljesen el nem lep majd…

  Halk szipogás szakít félbe, mire egyből Gemmára kapom a tekintetem. Megtört. Arcát kezeibe rejtve szipog, miközben testén egyre inkább eluralkodik a remegés. Fáj így látnom őt, nem akarom, hogy sírjon. Nem akarom, hogy miattam sírjon. A szívem azt diktálja, hogy azonnal menjek oda hozzá és zárjam őt a karjaimba, de egy részem nem érzi helyesnek, mivel megbántott. De ki a francot érdekel ez, amikor az ember előtt sír a nővére.

  Kezemmel a hajamba túrok, majd sóhajtva felállok. Eleanor arcán mosoly terül el, mikor észreveszi, hogy Gemma felé tartok. Leguggolok elé, majd a térdére helyezem tenyerem, mire kezeit elemeli arcáról, ezzel felfedve könnyes szemeit. Kezeim a derekára helyezem, majd közelebb húzom magamhoz, ő pedig egyből a nyakamba borul, s keservesen felzokog. Erősen szorítom magamhoz, puszit lehelve a hajába. Apró kezeivel a pólómat markolja, miközben próbál megnyugodni, sikertelenül.

  - Nyugodj meg Gem – suttogom a fülébe – nem akarom, hogy miattam sírj. Tudom, hogy megbántottalak, de tudod kell, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem szeretlek. Mert mindig fontos leszel nekem, bármit is teszel, te mindig az én nővérem leszel, akit míg csak élek szeretni fogok. Hallod Gemma?

  - Én… - szipogja. – Én is szeretlek, s sajnálom, hogy nem állítottam meg őket, mikor ideküldtek téged, sajnálom, hogy nem álltam melletted és nem látogattalak meg hamarabb…

  - Nem számít. Igaz elfelejteni nem fogom, soha, de most itt vagy és próbálkozol annak ellenére is, hogy megbántottalak, amikor legutóbb itt voltál. Ne adtad fel és ezt köszönöm. Nem akartalak megbántani, de én már sosem leszek az a fiú, aki voltam…

  - Ne mondj ilyet – néz rám könnyes szemeivel – lehet, hogy ugyanaz a srác már nem leszel, de ilyen sem, nem engedem, hogy felemészd magad, a többiek sem fogják. Segíteni fogunk neked, visszatérni a helyes útra, csak adj nekünk egy esélyt – szipog fel – melletted leszünk, ahogy eddig is tennünk kellett volna.

  - Igaza van Gemmának – szólal meg Louis – nem hagyunk már magadra. Itt leszünk neked, ha tetszik, ha nem. Segíteni fogunk és kijuttatunk innen. Bár teljesen szabad nem lehetsz, de erről ráér később is beszélnünk, most csak az a fontos, hogy nyílj meg, bármennyire is nehéz meg kell próbálnod, ha ki akarsz innen jutni. Egyedül nem fog sikerülni, szükségünk van arra, hogy te is akard.

  - Rendben – motyogom megadóan. – Nem mondom, hogy egyből sikerülni fog és minden csodásan fog menni, mert egyszerűen képtelen vagyok beszélni róla, de próbálkozni fogok. Próbálkozni fogok, mert nem akarom, hogy a nővérem vagy bárki is, aki közel áll hozzám, miattam sírjon – pillantok El-re. – Szóval csak annyit kell tennem, hogy nem okozok senkinek sem problémát és beszélek?

  - Igen – bólint rá Liam – de ez nem elég. Látni kell rajtad, hogy te is akarod, nem csak a kijutás érdekében, hanem, hogy te magad is jobban legyél. Menni fog?

  - Ha ez azt jelenti, hogy a saját házam lakhatok és végre az ágyamban aludhatok, akkor mennie kell.

  Pár percen keresztül még erről beszéltünk, miközben én visszaültem a helyemre, ám most Gemmát is magammal húztam, hogy átöleljem, hogy érezzem nem vagyok egyedül és vele is éreztessem ugyanezt.

  - Tudom, hogy nem szép ilyet kérdezni, de azért felteszem – töri meg az utána következő csendet Niall. – Hogy vagy?

  - Szerintem elég, ha rám nézel és már magadtól is tudod a választ. Nem vagyok jól, úgy érzem, mintha nem lenne értelme az életemnek… egyedül érzem magam.

  Gemma megfeszül az ölelésemben, így egy puszit nyomva a homlokára folytatom.

  - De nem áll szándékomban semmi hülyeséget sem elkövetni. Nem is akartam soha. Még akkor sem, mikor azt gondoltam helyesnek, mert a fejemben megszólalt a hangja és tudtam, hogy ő nem akarná ezt. Azt hittem elveszítettem titeket, bár még mindig azt érzem, de ez már kicsit pozitív irányba változott, mert ki akartok innen juttatni és visszajöttök hozzám még akkor is, ha én megbántalak titeket és a pokolba kívánlak…

  - Mindig itt leszünk neked – mosolyodik el Liam. – Nem számít, hogy miket mondasz, mert mi ismerünk és tudjuk, hogy nem lehet neked könnyű ez az egész, melletted leszünk és most úgy, ahogy te akartad.

  - Fog valamilyen meglepetés érni, ha kijutok innen? – kérdek rá, minden gondolkozás nélkül. Biztos vagyok benne, hogy van, bár abban már nem, hogy el is fogják nekem mondani. Ha meg is teszik, akkor biztosan nem az összest. Csak reménykedni tudok benne, hogy a fontosakat nem titkolják el előlem.

  - Kint minden rendben – morogja Zayn. – Amint tudtunk azt elrendeztük neked. A média kicsit rászállt az ügyedre, de leállítottuk őket, viszont biztosan feltesznek neked majd pár kérdést, ha meglátnak. Ne mondj nekik semmit, nem kell tudniuk hol voltál, semmi közük hozzá, mi sem mondunk nekik semmit.

  - Kösz – motyogom. – És mi van az ügyével?

  - Harry, ezzel most ne foglalkozz – sóhajt fel Louis. – Tudom, hogy nem könnyű, de ne agyalj ezen, biztosan megoldják, csak adj nekik időt.

  - Kibaszott heteket adtam nekik, Lou. Mégsem történik semmi. Olyan, mintha nem is próbálnának semmit sem tenni. Lehet, hogy őket nem igazán izgatja a dolog engem viszont igen. Én tudni akarom és megbüntetni őket, mindazért, amit tettek.

  - Nyugodj meg Harry – szólal meg El. – Tudjuk, hogy nem egyszerű neked, de ne idegesítsd fel magad. Miután kijössz innen, majd meglátjuk mit tehetünk, addig ne emészd magad ezen.

  - Nem olyan könnyű az El – jelentem ki. – Ha velük történ volna hasonló, akkor biztos vagyok benne, hogy mindent megtennének annak az érdekében, hogy minden megoldódjon, de akkor miért nem teszik így másnak az ügyével is. Az enyém miért nem olyan fontos, mint az övék? Szeretem azt a lányt, mindig is szeretni fogom…

  - Tudom – néz a szemembe. – Tudom, hogy nem könnyű. Nekünk sem az, nekem sem az, hiszen a legjobb barátnőm volt, de meglátod, hogy minden megoldódik majd. Nem egyből, s nem is hamar, de egy nap arra ébredünk, hogy megvannak, meglátod.

  Én is ebben reménykedem, de akkor is minden ügy fontosabb, minthogy elkapják azokat a mocskokat vagy tényleg ennyire szerencsétlenek és semmit sem találnak? Nem tudom, viszont egy biztos, ha egyszer kikerülök innen, addig nem nyugszom, míg meg nem találom őket és nem mutatom meg nekik, hogy mit jelentett nekem az a lány, akit elvettek tőlem.

  A srácok lassan készülődni kezdtek, mivel indulniuk kell. Tudom, hogy szerették volna, ha megölelem őket, de én még nem érzem magam készen rá. Lehet, hogy kezdek megenyhülni, de nem felejtettem el és nem is bocsájtottam meg nekik teljesen. Viszont Gemmát és El-t a karjaim közé zárom, szorosan.

  - Beszélni szeretnék veled – suttogom El fülébe. – De nem a többiek előtt.

   - Rendben – mosolyog – nekem még van időm és tudod, hogy mindig szívesen beszélek veled. Srácok – fordul a többiek felé – én még maradok egy kicsit rendben?

  - Ahogy akarod – mosolyog rá Lou. – Szeretnéd, ha megvárnálak?

  - Majd hívok egy taxit – nyom egy csókot az ajkára. – Otthon találkozunk.

  A szívem elszorul, amikor az otthonról van szó vagy a szerelemről. De El annyira megérdemli, hogy képtelen vagyok rá haragudni emiatt. Miután az ajtó bezárult, visszarogyok a kanapéra, majd behunyom a szemeim.

  - Beleolvastál, igazam van? – ül le mellém, majd érinti meg a kezem. – Meddig olvastad?

  - Csak pár oldalt – suttogom megtörten. – Képtelen voltam többet olvasni. Annyira fáj azt olvasnom, hogy mennyire szeretett, hogy mit jelentettem neki, hogy mit érzett, amikor a közelében voltam. A szemeim előtt megjelennek a pillanatok, amiket leírt. Nehezemre esik nem elsírni magam, mert én is ugyanezt éreztem vele. Mindennél jobban szerettem. Te az elejétől fogva tudod, hogy mit jelentett nekem, hiszen azon a bulin elmondtam neked, te pedig kinevettél, mert nem értettem, hogy mi történik velem.

  - Tisztában voltál vele akkor is – löki meg a karom – csak nem akartad elhinni, mert minden olyan gyorsan történt, de ahogy akkor is mondtam neked, én már az első percben tudtam, hogy ő más, mint Norah volt. Ő tényleg szeretett téged és melletted volt végig, jóban és rosszban is. Amit a naplójába írt, minden egyes sorát komolyan gondolta.

- Tudom… Hiszen ezt nap, mint nap közölte velem is, csak olvasva ez teljesen máshogy jön le nekem. Hozzám beszél, úgy érzem, mintha nekem mondaná az egészet és ez így is van. Viszont én hiába válaszolok a szavaira, nem hallja őket.

  - Szerintem hallja – mosolyog rám. – Én hiszek benne, hogy a halál után is van élet. Akkor is a szeretteinkkel lehetünk és vigyázhatunk rájuk. Biztos vagyok benne, amikor olvastad ő végig ott volt melletted és mosolyogva hallgatta a szavaid.

***

  Miután magamra maradtam, elgondolkoztam azon, hogy mit is kellene tennem. Rájöttem, hogy mégsem vagyok egymagam. Azt hittem, hogy a barátaim nincsenek velem, de úgy látszik tévedtem, mert segíteni akarnak nekem. Ki akarnak innen juttatni. Igaz, ennek csak egy módja van, ha beszélek, ha felidézem az orvosnak a gondolataim, emlékeim, de ha ez a szabadulásom ára, akkor talán képes leszek vele megbékélni.

  Ma nem kellett volna mennem hozzá, most mégis itt állok az ajtaja előtt és próbálok erőt venni magamon, hogy be tudjak nyitni és legalább egy két szót képes legyek vele váltani. Mély levegőt veszek, majd bekopogok.

  - Igen? – szólal meg az ajtó másik oldalán lévő személy. – Szabad.

  - Bejöhetek? – dugom be a fejem, mire Dr.More szemei nagyra nyílnak. – Ha zavarok el is mehetek – pillantok a kezében tartott iratokra.

  - Nem, nyugodtan jöjjön be, Mr.Styles – teszi az asztalra a papírokat. – Nem zavar, csak kicsit meglepett a jelenléte, mivel ma nem volt beírva találkozónk. De örülök, hogy itt van. Foglaljon helyet – mutat a fotelra.

  - Igazából én magam sem tudom, hogy mit keresek itt – ülök le. – Csak ma itt voltak a barátaim és beszéltek velem. Azt hittem, hogy már rég nem vagyok nekik fontos, de úgy látszik tévedtem. Segíteni akarnak nekem. Pontosan nem tudom, hogy miből áll a tervük, de annyit mondtak, hogy nekem is akarnom kell, hogy kijussak, így idejöttem, beszélgetni – mondom bizonytalanul.

  - Elég régóta jár már hozzám, de még ilyen sokat egyszer sem beszélt – mosolyodik el. – Tudok a barátai tervéről és én is egyetértek vele, de ahhoz látnom kell, hogy fejlődik. Ez már egy lépés volt, hiszen magától jött ide, nem pedig megbeszélt időpontra. Most arról fogunk beszélgetni, amiről csak ön akar.

  - Rendben – biccentek felé. Nem könnyű megnyílnom, de a szemem előtt lebeg a kijutás, szóval ennek a segítségével sikerülnie kell. – Ma reggel álmodtam… zihálva ébredtem fel, mint a legtöbbször, ha megjelenik az álmaimban. Legtöbbször egyik emlékünket élem át, de van, hogy a múltjába nyerek betekintést, amit természetesen teljesen átír az agyam vagyis ezt remélem. Képtelen lennék elviselni, ha az amit álmodtam, igaz lenne és tényleg megtörtént volna vele.

  - Az álmok természetesek. Mivel még alig pár hónapja vesztette el a lányt, akit mindennél jobban szeretett ez természetes. Idővel majd megszűnnek, vagy legalább nem fognak rémálommá alakulni. Teljesen sosem szabadul meg, majd az emlékétől, de gondolom ezzel ön is tisztában van. A szeretet sosem tűnik el, egyik pillanatról a másikba, az ön esetében pedig biztosan nem. Az aktájából és tekintetéből kivéve, nagyon fontos volt számára Libby. Úgy érzi, hogy egy nőt sem lesz képes úgy szeretni, hogyan őt. Ez lehet, hogy így is van. Annyira biztosan nem, de lehet, hogy egy nap majd képes lesz őt elengedi és találni valakit, aki boldoggá teheti önt és akit ön is boldoggá tehet. Teljesen normális, hogy az elején erre még gondolni is képtelen, de az idő múlásával érezni fogja, hogy ez a helyes, hogy ő is azt szeretné, ha boldog lenne.

  - Ebben a pillanatban, csak azt tudom, hogy szörnyen hiányzik és szeretném, ha itt lenne mellettem, ha felébrednék és kiderülne, hogy ez a pár hónap csak egy rémálom volt és ő itt van velem. Természetesen tudom, hogy ez nem fog megtörténni, de van, hogy még mindig ebben bízom.

  - Ez normális – jelenti ki. – Az emberek ilyenkor mindig megpróbálnak valamibe megkapaszkodni, amire gondolva képesek a Földön maradni… de ez idővel megszűnik majd, csak el kell fogadni, hogy ő már nem lehet önnel.

  - Bízom benne, hogy egy nap, majd én is képes leszek ezt elfogadni, bár azt biztosan tudom, hogy nem lesz egyszerű.

  - Senki sem mondta, hogy az lesz, de nem lehetetlen.



Sziasztok! Tudom, hogy csak holnap van vasárnap, de úgy gondoltam, hogy megleplek titeket és ezen a hétvégén két rész lesz, remélem örültök neki. Szeretném, ha leírnátok a véleményeiteket. Tudom, hogy nem könnyű és azt hiszitek, hogy én anélkül is bízom magamban, de ez nem így van. Bízom, de ha tudom biztosra, hogy nektek tetszik sokkal könnyebb minden. Remélem nem lesz szükséges minden résznél elmondanom! Holnap találkozunk. Köszönöm az eddigi olvasókat és bíztatásokat!