2015. március 15., vasárnap

7.rész


Intenzív emlék



  Mire összeszedtem a bátorságom, hogy belenézzek a könyvbe, már nem volt időm. Hogy miért? Egy nővér zavarta meg a nyugalmam, azzal, hogy mennem kell az orvoshoz. Semmi kedvem hozzá. Ismét emlékeket fog bennem felidézni és én még az előzőktől sem voltam képes megszabadulni. Ha választhattam volna, hogy mit akarok csinálni biztosan az olvasás mellett döntöttem volna, de sajnos itt nem én határozom ezt meg. Manó is megmondta, hogy nem szabad magamba tartsam a gondolataim, érzéseim. Meg kell őket osztanom és akkor minél hamarabb érezhetem magam újra a réginek. De azt még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy miért csak a többiek bíznak ennyire ebben, nekem miért nem megy? Én miért nem tudom elhinni, hogy ez a legjobb?
  Morogva lépkedek előre a folyosón. Pillantásom néha megakad a mellettem elhaladó betegeken, akiktől az elején nem egyszer volt rémálmom. Nem mondom, hogy már hozzászoktam, hiszen ehhez sosem lehet teljesen, de már nem üldöznek lidércálmok miattuk. Bár azt sem mondhatom, hogy annyira csodásan telnének az éjszakáim, hiszen vannak napok, hogy csak pár órát vagyok képes aludni, ugyanis álmaimban megjelenik ő és neki köszönhetően nem tudok visszaaludni, miután verejtékek között felriadok. Néha azt kívánom, bárcsak képes lennék kiverni őt teljesen a fejemből, elfelejteni, hogy valaha is létezett. Megtehetném, hiszen vannak rá módszerek, amik ezt elősegíthetik, de mindig észhez térek és jól megutálom magam a gondolataim miatt. Nem felejthetem őt el, nem tehetek úgy, mintha sosem létezett volna, hiszen azzal mindenkinek hazudnék. Tény, hogy sokkal könnyebb lenne minden, de nem érné meg. Elfelejteném azokat a pillanatokat, amik boldoggá tettek, amiket együtt éltem át vele. Ezeket, pedig sosem akarom kitörölni az elmémből, mert már csak ennyi maradt nekem belőle. 
  Egy szabad után benyitok a szobába, ami semmit sem változott, amióta utoljára itt voltam. Sosem változik semminek sem a helye, ezt onnan tudom, hogy az elején még minden pontját felfedeztem a helynek. A doki ugyanazon a széken ül, ahol általában mindig, én pedig kényelembe helyezem magam a fotelban. 
  - Jó estét Mr.Styles - köszönt. - Fáradtnak néz ki, jól érzi magát? - az arcomat fürkészi, de mikor rájön, hogy olyan képet vágok ugye ezt te sem gondolod komolyan inkább folytatja. - Hallottam a tegnapi csetepatéjáról. Elhiszem, hogyha most fáradt és semmi kedve itt lenni. De ilyen állapotban sokkal könnyebb felidézni a dolgokat, hamar túl leszünk rajta, ha együttműködik. Hunyja be a szemét és gondoljon Libby-re.
  De elegem van már ebből. - motyogom magamban, majd teljesítem a kérését, gondolataimmal teljesen a múltamba lesve.

  " - Köszönöm, hogy két napja vigyázol rám, akár egy kiskölyökre, aki képtelen gondoskodni magáról - köszörülöm meg a torkom, mielőtt elveszem tőle a csésze forró teát. 
  - Szívesen teszem - mosolyog rám. - Tudod - ül le az ágy szélére - betegen olyan vagy mint az öcsém - kuncog fel halkan. - Ő is mindig azt kérte, hogy öleljem magamhoz és vigyázzak rá úgy, mintha egy törékeny baba lenne.
  - Szerintem, az öcséddel mi nagyon jóba lennénk - nézek rá, mire lehervad a mosoly az arcáról. - Valami rosszat mondtam? - kérdek rá rögtön.
  - Nem, dehogy - rázza meg a fejét szomorúan. - Csak rég láttam már őt... - suttogja. - Azóta már ő is felnőtt, nélkülem... már abban sem vagyok biztos, hogy valaha újból látni fogom-e vagy sem... basszus - csúszik ki a száján. - Ne is figyelj rám - néz rám.
  Annyi kérdésem lenne, de nem fogom őket feltenni neki. Nem akarom ennél jobban is elszomorítani. Viszont furcsállom, hogy rég látta az öcsét, nem a családjával élt eddig? Hát ebből kiderült, hogy nem így volt, de akkor mégis hol élhetett? Mi történhetett vele ott, ahol volt?!
  - Adhatok egy puszit, hálám jeléül? - kérdem hírtelen, témát váltva, mire nagyra nyílt szemekkel néz rám, majd elneveti magát. - Miért nevetsz?
  - Egy puszival akarod megköszönni, hogy ápoltalak? - megvonom a vállam. - Arra nem gondoltál, hogy már ezerszer megháláltad, azzal, hogy itt lehetek és nem tettek ki?
  - Az semmiség, azért nem kell köszönetet mondanod nekünk, ilyenek vagyunk - közlöm vele, közelebb hajolva hozzá. - Én viszont ebben a pillanatban csak egy puszival és öleléssel tudom megköszönni neked, hogy elviseltél.
  Boldoggá tesz, hogy mosolyt csalhatok vele az arcára. Oldalra fordítja a fejét majd az arcára mutat, én pedig közelebb hajolva hozzá, nyomom ajkam puha bőréhez. Talán kicsit hosszabb ideig tartom ott, de semmit sem mond érte.
  - Köszönöm - ölelem magamhoz. 
  Igazából már azt sem tudom, hogy mit szeretnék tőle. De mégis tudom. Azt akarom, hogy velem legyen, hogy én tehessem őt boldoggá. Nevetni lássam és mosolyogni. Eddig még sosem gondoltam ilyenre, most az ő megjelenésével, viszont feltört belőlem az érzés, amit utoljára, akkor éreztem, amikor a nővérem szomorú volt és mindent megpróbált, hogy felvidítsam. Újabb kihívást kaptam, de bírom benne, hogy sikerülni fog teljesítenem.
  Karjait körém fonja, majd felsóhajt. Mit meg nem adnék, hogy megtudjam mit gondol rólam. Tudni szeretném, hogy csak bennem kavarognak ilyen érzések vagy esetleg benne is?
  - Szívesen, de nekem ez semmiség - suttogja a fülembe. - De én még mindig úgy érzem, nekem van mit megköszönnöm, de mivel tudom, hogy nem tudlak róla meggyőzni, inkább rád hagyom - távolodik el tőlem.

***

  - Én még mindig nem tartom jó ötletnek, hogy veletek menjek - sóhajt fel Libby. - Semmi keresnivalóm egy ilyen családi összejövetelen, ahogy ti emlegetitek. Nem vagyok a családotok rész és nem is ismernék onnan senkit sem, rajtatok kívül és szerintem Paul sem látna szívesen...
  - Hé - fogom meg a vállát - hány kifogást akarsz még felsorolni nekem? - kérdem mosolyogva. - Paul-al ne foglalkozz, már biztos vagyok benne, hogy megbékélt a dologgal. Ez pedig, hogy nem vagy a családunk rész nem kifogás, hiszen sokan lesznek még így az ott lévők közül. A barátaink is részt szoktak venni az ilyen eseményeket és nagyon jól érzik magukat. Majd meglátod, hogy neked is tetszeni fog. Különben is holnap reggel már utazunk tovább, szórakozzunk egy kicsit előtte. Én általában inni szoktam, de most nem fogok, szóval melletted leszek végig. Nincs több kifogás és most nyomás készülni! - mutatok az ajtóra.
  - Miért van az, hogyha te megszólsz, akkor képtelenség elérni nálad, hogy valami ne úgy legyen, ahogy te akarod? - billenti oldalra a fejét.
  - Jó a meggyőzőképességem - mosolygok rá. - És sok mindent vagyok képes elérni, ha akarok, másnak a segítségével is - mondom halkabban, hogy csak ő hallja.
  - Ebben igaza van - morogja Louis. - Képes elérni, hogy elmenjek vele bulizni, aztán pedig magamra hagy...
  - Ezt most úgy mondod mintha olyan sokáig szoktál magadban lenni - nevetek fel. - Mennyibe is telt legutoljára, fél óra?
  - Az sok idő Styles, nekem tudod nem elég egy mosoly, hogy valakinek beférkőzzek a bugyijába - közli velem.
  Dermedten állok Libby mellett, hiszen ezt nem akartam, hogy megtudja, de úgy látszik, hogy Lounak elég nagy szája van, hogy olyat is kikotyogjon, amit nem kéne. Meg sem lepődök, mikor sarkon fordul, majd belép a szobába.
  - Egyszer az életbe tudsz majd olyannal is visszavágni, ami miatt nem kell majd magyarázkodnom? - mordulok rá. - Várjatok meg minket is - indulok el a szoba felé, ahová csendesen nyitok be.
  Azt hittem, hogy az ágyon ülve fogom megtalálni, de nem így történt. A székre tett táskájából vette elő a ruhát, amit fel akar venni. Pedig biztos voltam benne, hogy meg kell neki magyaráznom, amit hallott vagy legalább újra meggyőzzem, ami valószínűleg nem vált be volna mindez után.
  - Érne bármit, ha most elkezdeném neked megmagyarázni, amit az előbb hallottál? - kérdek rá, mire egy sóhajt hallok, majd felém fordul.
  - Nem kell semmit sem megmagyaráznod - vonja meg a vállát.                                
  - De én úgy érzem, nem arra gondolsz, amire én - lépek hozzá közelebb. - Elismerem sokszor csináltam azt, amit Lou mondott, de veled sosem tennék ilyet, csak ennyit szerettem volna mondani. 
  - Ezt már bebizonyítottad - mosolyog rám. - Nem gondoltam semmi ilyesmire. 
  Tíz perc múlva már a kocsiban ültünk, ami Paulék házához visz minket. ’Szerencsémre’ én Libby mellé kerültem, aminek most nem igazán örültem. Rövidnadrág volt rajta és egy laza ing, én pedig azt sem tudtam, hogy hová tegyem a kezem, hogy ne érjek hozzá. Valamiért azt éreztem, hogyha megérintem, akkor képtelen leszek uralkodni magamon. De végül találtam egy helyet a kezeimnek az ölemben. 
  - Ha jól tudom, akkor El is ott lesz, igaz Hazz? - pillant rám Zayn.
  - Valószínűleg, hiszen most itthon van - válaszolom. 
  - Ezt miért nem lehetett korábban mondani? - mordul fel Louis. - Komolyan srácok, tudjátok, hogy ott lesz az a lány, aki fontos számomra, de mégsem adjátok tudtomra. 
  - Nyugi már Lou! - nevet fel Niall. - Ő is imád téged. Szerintem most már lépned kéne. Tudom, hogy mindig megpróbálsz, de a felénél abbahagyod, mert azt hiszed, hogy te nem jössz be neki, de basszus Lou láttad te, hogy néz rád?
  - Hogy néz rám? - kérdezi zavartan, mire én felnevetek.
  - Kiskora óta ismerem őt Lou - nézek rá. – Tudod, már minden mozdulatát ismerem és tudom, mikor mit gondol. Tudod, néha már attól is képes vagyok rosszra gondolni, ha nézem, ahogy téged néz. El lehet, hogy nem olyan lány, aki rád veti magát, de egyben biztos vagyok, hogy a fejében pont az játszódik le, mint ami a te fejedben szokott, ha meglátod. Fontos vagy neki és ez már évek óta így van, csak te vak vagy és nem veszed észre.
  - Akkor ma is megpróbálok a közelébe férkőzni - gondolkodik el Lou, majd mosoly kúszik az arcára. - Szóval fontos vagyok neki? - rábólintok.
  - Ne baszd el ismét, mert komolyan El helyében én már rég kerestem volna egy tökösebb pasit - forgatja a szemét Zayn. 
  A kocsi megállt a ház előtt, ahol már jó pár autó parkolt, ami azt jelenti, hogy már mindenki megérkezett. Mindannyian kiszállunk, majd elindulunk befelé, de én kicsit lemaradok Louval.
  - Tudod nem illik bámulni Harry - vigyorog rám. - Még akkor sem, ha megéri - gondolkodik el.
  - Mi a fenéről beszélsz? - vonom fel a szemöldököm, pedig pontosan tudom, hogy miről van szó. - Én senkit sem bámulok.
  - Hát persze, hogy nem - nevet fel. - Beismerem feszes a feneke, de mindent a szemnek, semmit a kéznek - kacsint rám, majd siet a többiek után, engem magamra hagyva. 
  A francba is, igaza van. Mellette kell majd legyek az este folyamán, ha nem akarom, hogy valaki rámozduljon, míg nem figyelek.
  A házba beérve már tisztán lehet hallani az udvarról beszűrődő zenét és beszélgetéseket. Paul minden évben rendez egy ilyen összejövetelt, amikor itthon vagyunk, hogy megünnepeljünk az eddigi munkánkat. Ahhoz képes, hogy neki kéne éretten gondolkoznia, nem mindig megy neki, de amikor szükségünk van rá akkor apait-anyait belead, hogy segítsen. 
  Az üvegajtóhoz érve egyből megpillantom Laylat, akin egy fehér ruha van, hosszú haja pedig göndörön omlik a vállára, míg lábait magassarkúba bújtatta. Mindig is szerette a divatot, de ennek ellenére nem egy elkéneztetett lány, bár mindent megkap, nem viselkedik úgy. Nem nézi le a szegényeket, sőt segít is neki, bár a külseje miatt sokan előre megítélik, ami általában nem pozitív.
  Mellette pedig az a lány áll, akit már rég nem láttam. Virágos ruhában, sima hajjal, ahogy neki a legjobban áll. Kiskorom óta ismerem Eleanort, azóta vagyok vele jóba. Minden titkom ismeri, ahogy én is az övét, persze, ahogy felnőttünk egyre kevesebbet mondunk el a magánéletünknek arról a részéről, amiről nem szeretnék, ha a másik is tudna, de azért most is nagyon sok mindent megosztunk egymással. Louisról is beszéltünk, de természetesen ezt nem mondtam el neki, mert El megkért rá és egy jó barát, betartja ígéretét. 
  - Szeretnélek bemutatni egy lánynak - fordulok Libby felé. - Biztos vagyok benne, hogy ti nagyon jóba lesztek - fogom meg a kezét, majd indulok el, El irányába. - Nem kell aggódj, minden rendben lesz - pillantok rá, mikor megszorítja a kezem. - Itt senki sem harap.
  - Harry, örülök, hogy eljöttél. - mosolyog rám Layla mikor elhalad mellettem. – Majd még találkozunk.
  Én csak felé biccentek, miközben Libby elmotyog egy sziát, majd tovább haladunk az emberek között, megkeresni Elt, aki időközben már eltűnt a szemem elől. Természetesen hamar megtalálom, hiszen csak rajta van virágos ruha, mint általában mindig. 
  - Hiányoztam? - állok elé vigyorogva, mire mosolyogva ugrik a nyakamba. - Ezt igennek veszem - nevetek fel.
  - Hát persze, hogy hiányoztál - nyom egy puszit az arcomra. - Tudod nagyon megszoktam, hogy bármikor átmehettem hozzád, ha valami történt, bár már felnőttünk, néha még mindig hiányzik.
  - Nekem is - közlöm vele. - El, engedd meg nekem, hogy bemutassam Libbyt, aki velünk fog utazni az elkövetkezendő egy hónapban. 
  - Nagyon örülök Libby, Eleanor vagyok - öleli meg, mire észreveszem, hogy Libby furán érzi magát, de pár másodperc múlva ő is átöleli. - Végre találtál magadnak egy szép és aranyos lányt, itt volt már az ideje.
  Basszus! Miért kell mindenkinek ezzel jönnie?
  - Mi csak barátok vagyunk - mondja zavartan Libby. - Igazság szerint még annak sem mondanám magam, hiszen csak befogadtak. 
  - Barátok vagyunk - suttogom a fülébe. - De többek is lehetnénk, ha te is akarnád - folytatom, majd vigyorogva élvezem, hogy megtette a hatását a beszólásom és elpirult. - Tudod El, valaki már nagyon keres téged - pillantok a háta mögé. - Sok sikert - ragadom meg ismét Libby kezét. - Még találkozunk.

***

  - Min gondolkodsz? - kérdek rá miután iszok egy kortyot a sörömből. - Nagyon csendes vagy.
  - Csak azon, hogy mit keresek én itt és miért próbálsz meg mindig zavarba hozni a beszólásaiddal? - pillant felém.
  - Én ilyen vagyok - vonom meg a vállam, közelebb hajolva hozzá.
  Tetszik a helyzetünk, hiszen kint már sötét van és csak a lámpások adnak világítás. Mi pedig egy fának a tövébe állunk. Ő nekidőlve én pedig mellette egyik karommal a fának támaszkodva. Közel vagyunk egymáshoz, ha akarnám, most biztosan elérném, hogy megcsókoljam, de nem akarok semmit sem siettetni, csak szép lassan haladni, az ő tempójába. 
  - Mindig ilyen voltam, de tudnod kell, hogy ugyanígy beszélek a barátaimmal is, ez nem a csajozós dumám. Csak a pia kicsit jobban felszínre hozza ezt az énem, főképpen akkor, ha ilyen szép lány áll mellettem - simítok végig a karján, mire megremeg. 
  - Azt hiszem Louisnak sikerült nem elcseszni - tereli gyorsan a témát, előre mutatva. - Az este folyamán nem sokat beszéltem El-el, de úgy érzem, hogy megérdemli a boldogságot és nagyon kedves lány.
  - Te is megérdemled és egy nap majd meg is találod - mosolygok rá. - Elnek régóta tetszik Lou, de mindig azt hitte, hogy az érzései nem kölcsönösek, így megpróbált csak a barátja lenni, de nekem elmondta, én pedig bíztattam, hogy folytassa csak, mert nem csak barátnak tekinti Lou, ebben biztos vagyok.
  - Szóval úgymond az, hogy most együtt vannak neked köszönhető - mosolyog rám. - Igazán rendes barát lehetsz, ha ezt elérted náluk.
  Még egy kicsit beszélgettünk, bár én nem igazán tudtam koncentrálni arra, hogy miről is folyik a beszélgetés, hiszen csak az ajkát voltam képes bámulni, ahogyan a szavakat ejti ki rajta. Tökéletes. Meg akarom csókolni, a francba is! Meg. Akarom. Csókolni. Mit tegyek, hogy kibírjam?
  - Táncolsz velem? - kérdek rá hírtelen. - Tudod elég fura, hogy körülöttünk szinte mindenki táncol, csak mi beszélgetünk - teszem hozzá.
  - Miért ne? - mosolyog rám. 
  Kezembe veszem a kezét, majd közelebb húzom őt a táncoló emberekhez. Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet, sőt tudom, hogy nem az, de nem érdekel. Táncolni akarok vele, ha mást nem tehetek, akkor legalább ezt engedjem meg magamnak. 
  Ezt nem tudom, hogy a szerencsémnek vagy a balszerencsémnek köszönhetem, de a zene helyét egy lassú szám vette át. Közelebb húztam magamhoz Libby testét, míg szinte teljesen egybe nem olvadtunk. Tudom, hogy feszült érzem rajta, de biztos vagyok benne, hogy a tánc végére, már ő is ugyanúgy élvezni fogja, ahogy én.
  Egyik kezem a derekára vezettem, míg a másikkal lassan simítottam végig a karján, egészen a derekáig, ám mikor észrevettem, hogy semmit sem tesz a saját kezeivel, az enyémek közé vettem őket, majd a nyakamba emeltem és az enyémeket visszavezettem a derekára. 
  Lassan mozgunk a zene ritmusára, miközben néha belemarok a bőrébe. Törékeny testét addig-addig húzom közelebb magamhoz, míg végül már a fejét is a mellkasomra helyezi. Érzem a szabálytalan szívverését, tehát nem én vagyok az egyetlen, aki így érez. 
  Csodás az illata. Teljesen megbolondít ez a lány, főképpen akkor mikor kezdi elengedni magát és már nem én vagyok az egyetlen, aki a csípőjét mozgatja, hanem ő is. Ha nem gondolnék arra, hogy mi lenne az elkövetkezendő egy hónapban, akkor már rég megszegtem volna a szabályt, hogy távol tartom magam tőle, de nem akarom, hogy az út hátralévő részében ne is szóljon hozzám. Nem bírom tovább, úgy érzem, hogy tennem kell valamit, ezért kiemelem kezeit a nyakamból, majd összekulcsolom a sajátjaimmal és megpörgetem. 
  Hátulról ölelem magamhoz a testét, miközben arcom a hajába rejtem. Csípőjével vad vágyakat kelt fel bennem, mire egyre nehezebben veszem a levegőt, de most muszáj beérnem ennyivel. 
  - Szerettél már valaha valakit? - kérdem halkan. - Szerettél már valakit úgy, hogy mindent képes lettél volna feladni és megtenni érte? - szorítom erősebben magamhoz. 
  - Még sosem voltam szerelmes - motyogja zavartan. - És te... te már éreztél így? - kérdez vissza.
  - Voltam már szerelmes, képes lettem volna bármit megtenni érte, viszont feladni nem - suttogom a fülébe.
  - Miért mondod ezt el nekem? - próbál meg kibontakozni az ölelésemből.
  Gondolkozás nélkül fordítom őt meg karjaim között, majd kulcsolom újra össze kezeinket és nézek mélyen a szemébe.
  - Mert úgy érzem, érted képes lennék mindent feladni..."

  - Mára ennyi lesz. Köszönöm Mr.Styles - szólal meg a doki, mire én szapora lélegzetvétellel nyitom ki a szemeim. - Jó éjszakát.
  Tudom, hogy válaszolnom kellett volna neki, hiszen egy rendes ember így tesz, ám ennek az emléknek a felidézése, olyan érzés keltett fel bennem, amit mellette sosem éreztem. Egyedüllétet. Magányt. Akkor is azt éreztem. Nem gondolkodtam, hogy mit mondok neki, csak azt tettem, amit a szívem diktált. Ennyire még egyik visszaemlékezésem sem volt intenzív. 
  Gyorsan zártam be magam után a szobám ajtaját és vetkőztem le, majd a könyvel a kezemben bebújtam az ágyba. Tudom, hogy most nem kéne olvasnom, de egyszerűen nem bírom ki. Legalább egy oldalt vagy az első sort el akarom olvasni. Tudnom kell, hogy mi áll benne. 
  Óvatosan nyitom ki, majd fordítok az első lapra, ahol megjelenik előttem a gyöngybetűs írás: Harry! Harry-m! Szerelmem! Azt sem tudom, hogy hol kezdjem ezt az egészet. El sem tudod képzelni, hogy mennyire fontos vagy a számomra. Hogy mit érzek irántad, hogy mit kelt fel bennem minden érintésed... el sem tudod képzelni, még én magam sem, hogy mit jelentesz nekem...


Sziasztok! Meghoztam nektek az új részt. Kicsit szomorú vagyok, hogy alig érkeznek kommentek, de remélem ez nem annak a jele, hogy már nem érdekel titeket a történet folytatódása. Még rengeteg titokra derül majd fény, de csak szép lassan. Az előző részben nem találtátok ki, hogy ki is az az idegen személy, de még mindig lehet találgatni, bár már nem kell sok és a részből is ki fog majd derülni. Örülnék, ha többen elmondanátok a véleményeiteket a részekről, hogy tudjam min kell változtatni, esetleg mire kell jobban odafigyelnem. Köszönöm az olvasókat és a bíztatásokat!
Várom a véleményeiteket!

8 megjegyzés:

  1. Imádom egyszerűen fantasztikus rész lett:) Gyorsan kövit:*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett, már olvashatod is!

      Törlés
  2. remek rész lett. találgatni sajnos nem tudok mivel tippem sincs hogy ki lehetett a látogató :D változtatnod semmin sem kell. szerintem így a tökéletes. az visszaemlékezéseket egyenesen imádom. ebben a részben az emlékezés nagyon aranyos volt. meghasad a szívem hogy Libby.. áh nagyon rossz érzés. kíváncsi vagyok a folytatásra. csak így tovább siess a következővel.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy elmondtad a véleményed. Szerintem meglepődtök majd, ha kiderül ki az a manó, de már nem kell sok és tudni fogjátok, de fura, hogy eddig nem jötettek rá, de sebaj, mert ez azt jelenti, hogy tudok valamit :D Nekem a kedvenc részeim a visszaemlékezések, imádom őket írni! Nem kell félni, lehet, hogy Libby sorsa nem a happy end, de nem azt jelenti, hogy másnak nem lesz fontos szerepe Harry életében, mellette. Már ígyis sokat árultam el... basszus. Na mindegy. Már olvashatod is!

      Törlés
  3. Kedves Evelyne! :)
    Fantasztikus a blog, minden egyes részét nagy örömmel olvasom, igazán különleges és egyedi. Igazából nem is tudom elképzelni milyen nehéz lehet ezt írni, de te tökéletesen teszed. Sokkal másabb ez a blog mint a többi amit írsz és valamiért ezt egy kicsit jobban is tetszik, persze mindegyiket szeretem. Kitartást az íráshoz, várom a kövit! xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Aniee!
      Örülök, hogy tetszik a blog. Igen nekem is feltűnt, hogy ez más és nekem ez lett a kedvencem. ide tudok a legkönnyebben írni és csak ezzel szeretnék foglalkozni, de a többit is szeretem, de ez hamar közel került hozzám annak ellenére is, hogy Harry szemszögéből íródik az egész. Örömmel teszem, így ehhez nem kell kitartás, de köszönöm!

      Törlés
  4. Ez egy lenyűgöző rész lett! :)) A visszaemlékezések a kedvenceim, egyszerűen imádom a stílust, ahogy megírod. Jelenben, Harry szemszögéből, hm, ez azt hiszem arat nálam! :)) <333
    Csodálatos lett, nincs hova tovább fokoznom az érzés, amelyek bennem kavarognak: alig várom, hogy egy teljes képet kapjak az évadról! <3 Ami gondolom majd az évadzáró részt követően fog bekövetkezni. <333

    Sam xXx
    U.i.: Sose hagyd abba ezt a blogot! <3

    VálaszTörlés
  5. Na igen. Egy újabb remekmű. Én még mindig Eleanor-ra tippelek, hogy ő ment be hozzá, de nem vagyok benne biztos. Na jó, de, az vagyok. :))
    Engem is intenzíven érintett ez a visszaemlékezés, mert bele tudtam élni magam. Tetszik Harry bátorsága, hogy nem fél közelebb kerülni Libby-hez.
    Nagyon ritka, hogy egy blog Harry szemszögéből nézné a sztorit, de istenem ez olyan. Ez olyan és ezt imádom benne.
    Nagyon ügyes vagy, komolyan mondom. :333
    Timi. xx.

    VálaszTörlés