2015. március 8., vasárnap

6.rész


Váratlan látogató



  Utálom a nyugtatókat! Semmire sem jók, azon kívül, hogy jó pár órára kiütnek, majd mikor felébredsz, arra sem emlékszel, hogy kerültél oda, ahol éppen vagy. Elveszik az emlékeidet, főképpen az olyan erős gyógyszerek, amilyeneket itt használnak az embereken. Teljesen lelassít minket, nem tudunk tőle tisztán gondolkodni. Még nagyon fiatal vagyok, de ezek a szarok miatt, egy napig tisztára úgy érzem magam, mint a vénemberek, akikből kiszívták az energiájukat. 
  Nem tudom felfogni, hogy mi a franc jó, ebben a kezelésben. Jobban kellene tőle lennem, nem igaz? De az mióta jobb, hogy annyira legyengítenek, hogy lassan már, arra sem emlékszel, hogy ki vagy, órákon át. Néha azt érzem, hogy ez nem egy olyan hely, ahol segíteni akarnak a betegeknek, hanem inkább, ahol tönkre akarják tenni az embereknek az agyukat és az öngyilkosság felé lökni őket.
   Mióta itt vagyok már nem egy páciens ölte meg magát, minden magyarázat nélkül. Hát nem is kell magyarázkodniuk, hiszen csak a hülye nem veszi észre, hogy miért tette és itt ezek nem mások, mint az orvosok és az ápolók. Úgy tesznek, mintha nem tudnák, miről van szó vagy tényleg nem tudják mi történik. Fogalmam sincs, de nem is érdekel. Én nem fogok semmit sem tenni magammal, minél kevesebb gyógyszert akarok kapni, ami azt jelentheti, hogy nem vesztem el teljesen az eszem, mire végre majd kijutok innen. Ki akarok innen jutni és mindent elkövetek majd, hogy így is legyen. 
  Szemeimet dörzsölve próbálok felébredni és rájönni, hogy milyen napszakban vagyunk és mennyit voltam kiütve. Mivel a szobában sötét van, azt mondom olyan 12-14 órát aludhattam. Lassan felülök az ágyam szélére, mire rögtön rájövök, hogy még egyáltalán nem múlt el a hatása annak a szarnak. Mennyit adtak be, hogy még mindig úgy érzem, hogy forog velem ez a rohadt világ?! Sóhajtva indulok el az asztal felé, majd veszem el a palackot az asztalról, amit gondolom valamelyik nővér hagyott itt, hogy ne száradjak ki mikor felébredek. 
  Két percig csak álok, meg sem mozdulok, míg végre kicsit csillapodik a szédülésem. Kiveszek a szekrényből egy tiszta alsót és nadrágot, majd elindulok az ajtóm felé, mivel azt hiszem, szeretnék egyet zuhanyozni, aztán pedig visszajönni és ismét kidőlni, aludni. 
  Az ajtón kilépve egyből megpillantom Fred-et, aki küld felém egy mosolyt, amit én már akaratom ellenére is viszonzok. Azt hiszem a bezártság és a szótlanság miatt, már annak is örülök, hogy egy biztonsági őrrel beszélhetek. Igaz lenne még esélyem más személyekkel is, de arra még nem vettem rá magam. 
  - Minden rendben kölyök? - biccent felém. - Azt mondták, hogy balhéztál egy kicsit a nővérrel.
  - Csodásan vagyok - motyogom. - Úgy érzem magam, mint egy szellemi fogyatékos azoktól a szaroktól, de legalább nem borulok ki ma, nem igaz? - nevetek fel dühösen.
  - Fogadj meg egy tanácsot tőlem, fiam - sóhajt fel. - Csinálj mindent úgy, ahogy elvárják tőled. Hallgass rájuk, még akkor is, ha semmi kedved hozzá, mert csak így van esélyed kijutni innen és én biztos vagyok benne, hogy neked sikerül ezt megcsinálnod, csak akarnod kell. Jobban szeretnélek ezen az épületen kívül látni.
  - De nem tudom azt tenni, amit szeretnének. Képtelen vagyok rá. Nem vagyok őrült, de ők úgy kezelnek és ezért képtelen vagyok nyugodt maradni. És mégis ki lenne az a személy, aki miatt annyira ki akarnék jutni innen, ha legalább lenne valaki, de nincs.
  - Ne butáskodj, kölyök - néz a szemembe - A családod és barátaid is ott vannak, van kiért kijutnod, csak be kell látnod, hogy fontosak neked, hiszen már csak ők vannak számodra, nem igaz? Lehet, hogy ők juttattak téged ide, de ők lesznek azok, akik a bocsánatodat fogják kérni, mikor kilépsz azon az ajtón, kezedben a papíroddal, miszerint nem vagy őrült. Bízz bennem, elég öreg vagyok már, hogy tudjam mi a helyes döntés.
  - Lehet, hogy igaza van - vonom meg a vállam. - Próbálkozni fogok, többet nem ígérhetek, de tőlem ez is elég nagy ígéretnek számít - teszem hozzá, majd folytatom az utam a fürdő felé.
  A víz kicsit megnyugtat, mint az elmúlt napokban mindig. Igaz sosem lesz olyan jó, mint egy pohár sör vagy bármi, de itt még ez is annak számít. Itt egyedül lehetek, ide sosem jönnek be utánam. Ez az egyetlen hely az egész épületben, ahová elbújhatok, ha kell egy kis idő, hogy átgondoljak valamit. Hülyén jöhet ez ki, de itt érzem magam szabadnak. 
  - Biztosan megőrültem - nevetek fel. - Itt érzem magam szabadnak, tiszta hülye vagyok - túrok a hajamba. 
  Miután jól megmostam a hajam, elzárom a vizet és magam köré csavarok egy törölközőt, egyel, pedig a hajam szárítom meg, majd az ujjaimmal megigazítom kicsit. Felöltözve lépek ki a folyosóra, ahol egyből megcsap a hideg, hiszen felsőt nem hoztam magammal, így lépteim meggyorsítom a szobám felé.
  - Vendéged van, kölyök - szólal meg Fred, amint mellé érek. - Mondtam, hogy nem vagy egyedül, rájuk számíthatsz, akkor is, ha azt hiszed, hogy nem - bólintok, majd lenyomom a kilincset és belépek a szobába.
  Hát persze, hogy ő az! Ki már jönne be hozzám rajta kívül? Miért keltettem magamban egy aprócska reményt is, hogy lehet anya jött be hozzám?! Hiszen soha az életbe nem teszi majd be egy ilyen helyre a lábát, hiába van alig pár kilométerre tőlem. Hogy fáj-e? Még szép, nem csak azért, mert nem jön el, hanem leginkább azért, mert úgy érzem nem tekint fiának, amióta itt vagyok. Ha annak tekintene, akkor bejött volna hozzám, meglátogatott volna, legalább egyszer, de nem tette. Igaz történhetnek még csodák, de akkor én, hogy fogok majd viselkedni vele? Boldog leszek mikor itt lesz vagy esetleg dühös és szomorú, hogy eddig tartott neki benézni?!
  - Ne vágj ilyen képet, megmondtam, hogy még visszajövök - szólal meg. - Lehet, hogy nem látsz szívesen, de nekem hiányzik a barátom, a legjobb barátom - teszi hozzá szomorúan.
  - Ugyan már Louis - sóhajtok fel. - Ha annyira hiányoznék neked, akkor nem lennék itt. Elfogadnád, hogy gyászolok és nem tudom magam könnyen túltenni rajta, hiszen szerelmes vagyok belé és az is leszek, míg élek, annak ellenére is, hogy ő már nem létezik. Nem vagyok őrült, sosem voltam, csak örülten szerelmes - behunyom egy pillanatra a szemem, mert gyengének érzem magam, de előtte nem akarok gyenge lenni, nem akarom, hogy azt higgye szükségem van rá, pedig így van. - Az az én legnagyobb problémám, hogy nem tudom elengedni, de itt nem segítenek benne...
  - Harry... tudom, hogy fáj és azt is, hogy sosem lesz teljesen jó, de jobb lesz, csak kell hozzá jó sok idő. Azt hiszed én még senkit sem veszítettem el, akit nagyon szerettem. Igen tudom, hogy nem olyan, mintha a szeretett lányt vesztetted volna el, de imádtam őt. Ő bíztatott az elejétől fogva, mindig mellettem állt, de már nincs itt, de itt - mutat a szívére - örökké megmarad. Ha fel akarom idézni a vele töltött pillanatokat, csak be kell hunyom a szemem.
  - Nem olyan... - kezdek bele, de közbeszól.
  - Persze, hogy nem olyan. Én is tudom, mint ahogy az előbb is mondtam. De egy kicsit átérzem, hogy mit érzel most. Igaz nem olyan erős, mint a tied, de tudom milyen érzés elveszíteni valakit. Emlékszel, én sem voltam erős. Fiú létemre sírtam, de te ott voltál velem nem engedted, hogy bajom essen vagy hülyeséget csináljak. Emlékszel? - lép közelebb.
  Hogyne emlékeznék? Hiszen napokon át nem mozdult ki a szobájából, csak a képet bámulta, ami már nagyon régi volt. De én nem hagytam őt magára. Megpróbáltam elterelni a figyelmét, bár az első napokban csak a történeteket hallgattam, amiket még ő mesélt neki... mellette voltam, de ez nem olyan.
  - Én ott voltam, de honnan kéne tudnom, hogy te is itt vagy most nekem? - kérdem remegő hangon. - Én sosem zártalak volna be egy ilyen helyre. Sosem - rázom a fejem. - Láttad, hogy mi történik itt nap, mint nap? Tudod, hányan vannak, akik tényleg őrültek és én is itt vagyok, pedig nem vagyok az. Megrémisztenek - rogyok le az ágyra. - A gyógyszerek idegronccsá tesznek. Tessék most is látszik. Teljesen össze vagyok törve és ez nagyon nem segít, hogy itt vagy és beszélsz hozzám, nem itt... talán kint más lenne, de itt nem olyan...
  - Harry, itt vagyok neked - guggol le elém. - Nem baj, ha sírsz. Nem megyek el, hiszen nincs megszabva meddig maradhatok, nálad nincs, hiszen te más vagy és ezt ők is tudják. Ki kell magadból adnod a fájdalmat és akkor jobb lesz.
  - Nem, nem lesz jobb! - emelem fel a hangom. - Csak ettől is gyengébbnek fogom magam érezni! Nem akarok gyenge lenni! Nem akarom, hogy gyengének lásson... - csuklik el a hangom.
  - Azt sem akarná, hogy magadban tartsd mindezt, majd lassan felemésszen téged - mondja kedvesen. - Én itt leszek és nem csak én. Nem egyedül jöttem, csak még nem érkezett meg, de már nem kell neki sok. Szerintem ő segíteni fog neked. Meglátod, hogy még pár hónap és kikerülsz innen, egészségesen.
  Továbbra is veszekedni van kedvem, hiszen nem ért meg, de inkább hallgatok. Belefáradtam, hogy folyamatosan arról próbáljam meggyőzni őt, hogy nem vagyok őrült. Ha tényleg ismer, akkor tudja, hogy mi az igazság, ha pedig nem akkor ez van...
  - Kit rángattál magaddal? - kérdem pár csendes perc után.
  - Nem kellett rángatni - nevet fel. - Már rég be akart hozzád jönni, de csak most ért haza és az első útja hozzád vezet, amit teljesen megértek - mosolyodik el. – Meglátod, jót tesz majd neked a társasága. Én kint leszek, míg ő bent, hogy nyugodtan tudjatok beszélgetni. Bízom benned, hogy nem fogod megbántani, nem lennél rá képes.
  Van egy sejtésem, hogy ki lehet az, bár nem vagyok magamban biztos, így inkább nem kérdezek rá, ha meg is tenném, nem hiszem, hogy válaszolna rá.
  - Gemma nagyon haragszik rám? - csúszik ki hírtelen a számon a kérdés, mire Louis kíváncsian néz rám. - Tudod mit nem számít.
  - Fáj neki, de nem haragszik rád - rázza meg a fejét. - Nem lenne képes haragudni rád, sosem tudna. Csak nem esett neki jól, amiket mondtál... megértem, hogy letört, de nem fogja feladni ő sem, csak még össze kell szedje magát, hogy mikor legközelebb bejön hozzád, ne törjön össze a kemény szavadtól...
  - Jobb lenne, ha be sem jönne többé... én nem akarok neki fájdalmat okozni... jobb ha nem jön be többet, aztán, ha egyszer kijutok innen akkor meglátom, hogy mi lesz.
  Louis telefonja hírtelen megszólal, mire mosolyogva válaszol rá. Majd felém fordul és megszólal.
  - Itt van - közli velem. - Én kint leszek, de addig marad, amíg csak akar. Még visszajövök, nem szabadulsz meg tőlem - áll elém. - Nem fogom elveszíteni a legjobb haverom, nem engedem - néz a szemembe.
  Az én válaszom erre csak egy sóhaj, de ez nem keseríti őt el. Az ajtóból még integet felém, majd kilép rajta, újra egyedül hagyva engem, míg meg nem érkezik az a látogató, aki majd helyrehozz engem, az elmondásai szerint.
  Legalább két perc telt el azóta, hogy Louis elhagyta a szobát, mire lépteket hallok. Magassarkús lépteket. Lány?! Ki lehet az? Talán mégis az a személy fog alig pár másodperc után betoppanni az ajtón, akire számítok?!
  Három másodperc múlva nyílik az ajtó és megpillantom őt. Arcán halvány mosoly díszeleg, míg szemeiben egyszerre vélek felfedezni szeretetet és aggodalmat. Hatalmasat nyelek, hiszen ha nem tenném meg, akkor elerednének a könnyeim azt pedig nem akarom. Mosolyogva nézek végig rajta. Semmit sem változott, csak még csodásabb lett, mint pár héttel ezelőtt. Hosszú barna haja göndörön omlik a vállára, míg napbarnított bőrét csak egy fehér virágos ruha borítja. A nyakában ott van a már jól ismert lánc, aminek még a mai napig is emlékszem a történetére, bár az már jó régi. A csuklóján pedig ott lóg a tőlem és Libbytől kapok karkötője. Fájdalmas emlékek villannak be, amit megpróbálok minél hamarabb elűzni.
  Beljebb lép, mire én is felállok az ágyról, majd gyors léptekkel állok meg előtte és ölelem magamhoz. Annyira törékeny, annyira hasonlítanak egymásra. Érzem, ahogy karjait lassan a derekam köré fonja mit sem törődve azzal, hogy nincs rajtam póló, bár minket ez sosem zavart, hiszen szinte testvéremnek tartom, mindig is úgy szerettem, mintha az lenne és ez fordítva is igaz.
  - Harry... - suttogja meggyötört hangon. - Annyira jó téged újra látni - bújik szorosabban hozzám.
  - Téged is - nyögöm ki nagy nehezen. - El sem tudod képzelni mit jelent ez nekem ebben a percben - suttogom a hajába. - Te vagy az egyetlen, akire nem tudok haragudni, hiszen te meg akartad őket állítani, de nem sikerült. De próbálkoztál és ezért nagyon hálás vagyok neked. Köszönöm, hogy vagy nekem és most itt vagy velem manó - puszilok a hajába.
  - Ne mondj ilyeneket, mert elbőgöm magam, Hazz - távolodik el tőlem, majd néz fel rám, egyenesen a szemembe. - Nem akarok sírni, mert akkor sosem hagyom abba.
  - Akkor majd megvigasztallak, mint kiskorúnkba, mikor megbántott valaki. Vagy talán elfelejtetted, hogy mire képesek az öleléseim? - mosolygok rá.
  - Sosem felejtem el őket - csillan fel szemében egy könnyréteg. - Hogy is felejthetném el, hiszen azok tettek azzá, aki most vagyok - simít végig az arcomon. - Amit még a mai napig sem tudtam neked teljesen megköszönni.
  - Nem is kell - rázom meg a fejem, mire nedves tincseim az arcomba esnek, amit ő apró kezeivel kisimít onnan. - Nekem már az is nagyon sokat jelent, hogy itt vagy, hogy eljöttél meglátogatni - suttogom.
  - Mindent a legjobb barátnak, nem igaz? - nevet fel megtörten. - Hogy vagy? Hogy bírod az ittlétet? - kérdi gyengéden.
  - Hogy. hogy bírom? - nevetek fel keserűen. - Szörnyen - vallom be, mert neki nem akarok hazudni, sosem tettem és nem is tervezem. - Egyedül érzem magam, bezárva a gondolataimmal, amik nem akarnak megszűnni. Megőrülök tőlük. Folyamatosan felragyog előttem, aztán órákon át nem mászik ki a fejemből. Megrémiszt... Amikor felidézem magamban őt, akkor egyszerre támad kedvem mosolyogni és sírni. Elvesztettem őt, de képtelen vagyok elfogadni. Képtelen vagyok magam túltenni rajta. Nem akarom, hiszen még mindig őrülten szeretem és ez sosem fog megszűnni, mert a szívem is magával vitte, amikor elment.
  - Annyira sajnálom, hogy nem jöttem korábban, itt kellett volna lennem melletted és tartanom benned a lelket, amikor csak megtehettem volna, de nekem fontosabb volt a fotózás.
  - Ne okold magad érte - simítok végig a karján. - Nem te vagy a hibás, neked ez az életed, ezért én nem haragszom rád. Nem érdemled meg - emelem fel az állát, hogy a szemembe nézzen és lássa benne, hogy igazat mondok. - Az számít, hogy most itt vagy, nekem ennyi is elég.
  Már percek óta arról beszélünk, hogy mi történt vele New Yorkban. Teljesen elfelejtette velem, hogy problémáim vannak, már a jelenléte is segít jobb kedvre deríteni engem. Örülök, hogy ő legalább boldog, mert megérdemli, nagyon is megérdemli, talán kettőnk közül a legjobban.
  - Mit szoktál kezdeni magaddal mikor rá gondolsz? - kérdezi hírtelen.
  - Az elején még csak ülten és bámultam, de kis idő elteltével rajzolni kezdtem - közlöm vele, majd felállok és az asztalhoz lépek, majd felkapva néhány lapot indulok vissza az ágyhoz. - Lerajzolom, ahogy az emlékeimben élni fog mindörökké - nyújtom át neki.
  - Hiszen ezek gyönyörűek - nézegeti őket. - Idővel már nem fog ennyire fájni, meglátod - suttogja.
  - Neked elhiszem, pedig hidd el sokan próbáltak már meggyőzni róla, de csak te vagy az, aki talán elhitetheti velem.
  - Hát akkor minden erőmmel azon leszek, amíg itt vagyok, hogy elhidd - mosolyog rám. - Tudom, hogy ez nem sok, de szerintem örülni fogsz neki, bár lehet nem kéne odaadnom neked, de megteszem, mivel csak én tudtam róla és arról is hol tartja - nyúl a táskájába. - Lehet, hogy az olvasása fájdalmat fog neked okozni, de tudnod kell, hogy nem ezért adom oda - vesz ki egy bőrből készült könyvet.
  Remegő kézzel vesszem el tőle, majd nézek le rá. Ez a naplója. Naplót írt? Nem is tudtam róla. Te jó ég, mennyi mindent tartalmazhat ez az aprócska könyv. Az érzéseit, gondolatait... mindent, amit nem mondott el nekem, ha van egyáltalán olyan.
  - Köszönöm - szólalok meg rekedt hangon.
  - Nem akarom, hogy sírj miközben olvasod, de tudom, hogy úgysem fogod kibírni. Erősnek kell lenned ő is azt akarta, akarná. Ha olvasni kezded, meglátod, majd miről is beszéltem. Ebben a könyvben minden benne van, amit csak el akart neked mondani, talán olyan is szerepel benne, amiről nem tudsz, de kellene.
  - Ez a legszebb ajándék - húzom magamhoz.
  - Azt hiszem itt az ideje, hogy menjek, Louis biztosan régóta vár rám, hogy hazavigyen - bontakozik ki az ölelésemből. - Ugye tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem? - kérdi felállva.
  - Te is az vagy nekem - állok fel én is, majd nyomok egy puszit az arcára. - A legrégebbi barát és egyben testvér...
  - Mindörökké - fejezte be helyettem. - A héten még jövök, addig biztosan lesz még egy csomó kérdésed, ha beleolvasol - bök a könyv felé. - Vigyázz magadra Hazz és kitartás, sosem engedem, hogy itt tartsanak, ha teljesen kikészülsz, ezt tudnod kell.
  - Tudom és nagyon köszönöm...
  Egyedül maradtam, bár nem érzem magam annak. Itt van a könyv, ami csak arra vár, hogy elolvassam.  


Sziasztok! Boldog Nők Napját, lányok! Meghoztam nektek az új részt, amiben megjelenik egy ismeretlen személy, ti kire gondoltok? Szerintetek ki lesz az a lány? Remélem tetszett a rész és felmerült bennetek néhány új kérdés is. Tudom, hogy bonyolítom a történetet, de nekem ez a szokásom. De a végére, minden kiderül majd, csak ki kell várni. A napokban kértem kritikát, bevallom kicsit félek tőle. Nem tudom, hogy mit fognak írni a blogomról, de ha jót annak is örülni fogok, ha pedig építő kritikát, azon sem fogom felhúzni magam és azt mondani, hogy ez nem igaz. El kell tudni fogadni a jót és a rosszat is. Ha tanácsot fognak adni, akkor megfogadom őket és elérem, hogy megváltozzon a véleményük, mivel mindig addig megyek, míg meg nem lesznek/leszek elégedve azzal, amit csinálok. Köszönöm a bíztatásokat és az olvasókat!
Várom a véleményeiteket!

4 megjegyzés:

  1. Ikertestvére Libbynek? Tesója? Barátnője? :"D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Semmit sem mondok, bár szerintem elég könnyen rá lehet jönni, hogy ki az, de akkor neked várnod kell, míg én elmondom.

      Törlés
  2. Szerintem Eleanor az, szerintem, de nem vagyok benne biztos. Nagyon tetszik és biztos vagyok benne, hogy a következő része zokogni fogok. Nagyon tetszik a rész, ügyes vagy. :33
    Timi. xx.

    VálaszTörlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés