Kiszabadulok
innen, mert ezt akarom
Nem tudom, hogy
helyesen döntök-e vagy sem, de ha nem próbálom meg, akkor sosem derülhet ki.
Eleinte sem volt könnyű megnyílni bárkinek is, viszont a történtek után végképpen
úgy érzem, hogy képtelen lennék rá. Most mégis azt érzem, hogy sikerülhet. Két
nap telt el mióta utoljára bent voltak nálam a srácok, én azóta pedig többet
beszéltem, mint az elmúlt pár hétben, mióta itt vagyok. Nem mondhatom azt, hogy
egyből kedvesebb lettem és már nem szaladnak ki a számon olyan mondatok,
amiknek nem lenne szabad, viszont próbálkozom és ez a lényeg. Az érzéseim még
mindig mélyen a szívembe zárva csücsülnek, de tudom, hogy képes leszek egy nap
kiereszteni őket. Miatta leszek képes. Dr.More azt mondta tegnap, hogy ő is azt
akarná, hogy boldog legyek. Én magam is tudom, hogy így van, hiszen mindennél
és mindenkinél jobban ismertem Libby-t. Viszont még nem tudom elfogadni, még
túl korai erre hagyatkozni. A szívemben még mindig úgy érzem, mintha élni.
Mintha itt lenne velem, csak éppen nem láthatom. Nem lesz könnyű, beletörődnöm,
hogy többet nem láthatom, de arra is gondolnom kell, hogy a Világon vannak még
emberek, akik fontosak nekem, akiknek én is fontos vagyok. Nem maradhatok örök
életemben bezárva ezen a helyen. Látni akarom, hogy mindenki viszi valamire az
életben. Tudni akarom, hogy Gemma megtalálja-e az igazit és azt is látni
szeretném, ahogyan családot alapít. Természetesen a bennem lévő feszültség és
düh nem fog elmúlni egyik napról a másikra, ezt pontosan tudom. Lesznek olyan
napok, amikor jobb hangulatban találnak majd, de olyanok is, amikor elküldöm
őket melegebb éghajlatra. Tudom, hogy nem fognak rám haragudni, de nekem
rosszul fog esni, hiszen látni fogom a szemükben, hogy megbántottam őket. Nem
akarom, hogy miattam sírjon bármelyikük is, nem érdemlik meg. Igaz nem akartam
erre a helyre kerülni, de talán képes leszek elfogadni – segítséggel – hogy ők
csak jót akartak nekem, szerintük ez kellett nekem, még ha én nem is gondolom
így. Bár abban biztos vagyok, hogy szükségem lesz még orvosi segítségre, ha egy
nap kikerülök innen, de Mr.More is sokat segít. Nem gondoltam volna sose, hogy
egyszer ezt mondom majd, de miután kijövök tőle, kicsit nyugodtabb vagyok.
Persze az emlékek felzaklatnak, de szerinte ez normális. Segíteni próbál nekem,
már csak nekem kell elfogadnom, hogy szükségem van rá, hogy teljesen
megnyíljak. Bár ez nem lesz egyszerű, biztos vagyok benne, hogy nem fog egyik
napról a másikra sikerülni, de nem fogom feladni.
- Jól
érzed magad, Harry? – zökkent ki a gondolataimból Dr.More. – Ahogy látom, elgondolkodtál.
- Semmi bajom, csak egy kicsit a
gondolataimba merültem – pillantok rá. – Tudod, én tényleg próbálkozni akarok,
a családomért. Ki kell innen jutnom, mivel már csak ők maradtak nekem, de nem
könnyű megnyílni, sosem voltam olyan srác, aki könnyen beszél az érzéseiről.
- Örülök, hogy végre te is tegezel engem –
jelenik meg egy halvány mosoly az ajkán. – Erre magamtól is rájöttem, viszont
látom a fejlődést. Sosem felejtem el, hogy milyen voltál az első
találkozásunkkor. Pontosan úgy viselkedtél, mint egy durcás kisgyerek, aki arra
kényszerítenek, hogy bevallja ő törte el a vázát.
- Visszagondolva kényszerítettek is. Nem
magamtól jöttem ide, ha rajtam múlt volna tuti, hogy ennek a helynek a közelébe
sem teszem a lábam. Még mindig így gondolom, de talán… segítenek a
beszélgetések – halkul el a hangom.
Biztos vagyok benne, hogy tisztán értette
minden szavam, annak ellenére is, hogy abban sem vagyok biztos tényleg
kimondtam őket hangosan. A mosoly, ami az arcán helyezkedik el, erre utal.
-
Biztos voltam benne, hogy elérem azt a napot, hogy megnyílj nekem – biccent felém.
– Azt is tudtam, hogy ez nem lesz egy zökkenőmentes út, viszont a végére
betömjük a gödröket és lassan elérjük a célunkat. Senkivel sem könny, ezt
tapasztalatból mondom, de azt hiszem te vagy a második legmakacsabb személy a
Világon, akit kezeltem.
- Ki volt az első? – kérdek rá, mielőtt még
meggondolnám. Látom, hogy nyel egyet, majd a kezében lévő papírokra pillant,
így hozzáteszem. – Bocsánat, semmi közöm hozzá… csak megszokás.
- Semmi gond – rázza meg a fejét. – Miután befejeztem
az egyetemet, ő volt az első betegem, akinek segítettem és a mai napig is
segítek, ha szüksége van rám. Ha kérdésed van, bármivel kapcsolatban is,
nyugodtan tedd fel. Nem kell szégyellned semmit sem.
- Egy lenne, de nem vagyok benne biztos, hogy
tudni szeretném a választ rá – sóhajtok fel, megtörten. A múlt éjszaka ezen
gondolkodtam, igaz nem látom esélyét, viszont lehet tévedek és mégis lehetséges
lenne.
- Nyugodtan kérdezd meg. Lehet, hogy nem lesz
kedvező a válaszom, de az is lehet, hogy pont fordítva történik majd.
- Lenne rá esélyem, hogy kijussa innen, akár
egy órára is? – hadarom, majd gyorsan folytatom is. – Természetesen nem
magamba, hanem felügyelet alatt. Bárhová elmennék, csak egy rövid időre. Nem
számít, ha csak öt percet maradhatnék, de nekem az is nagyon sokat számítana.
- Van rá lehetőség – bólint rá. – De ezt majd
a végén megbeszéljük, most inkább beszélgessünk. Miért volt furcsa érzésed
Libby-vel kapcsolatban, miután közelebb kerültetek egymáshoz?
„Hajnali
öt óra van, én mégsem tudok aludni. A gondolataim a tegnap estén járnak. Én ebben
a pillanatban is tisztán érzem, puha ajkait az enyémet, de valami nem stimmel.
Arra természetesen még nem jöttem rá, hogy mi, de érzem, hogy van valami.
Tudom, hogy ebben a percben nem kellene itt ülnöm, hanem mellette lennem és a
karjaim közé zárjam őt, mégsem tudom magam rávenni.
- Miért
vagy fent ilyen korán? – jelenik meg Lou ásítva. Az arcomat látva,
összeráncolja a homlokát, majd közelebb lép. – Egyáltalán aludtál, te valamit?
Mert nem úgy nézel ki.
- Lefeküdtem, de miután Libby elaludt
kijöttem, mivel nem akartam felébreszteni őt is, ha már én képtelen vagyok
aludni.
- Én még terveztem, hogy visszaalszom – bök a
szoba felé – de úgy érzem neked nagyobb szükséged van rám. Mi történt haver? –
ül le mellém.
A srácoknak még semmit sem mondtunk, igazság
szerint még én magam sem tudom, hogy mi is van közöttünk, hiszen nem
viselkedünk másképpen, csak csókolózunk. Együtt sem vagyunk, viszont csak
barátoknak sem mondhatom magunkat, hiszen a barátok nem csinálják azt, amit mi.
-
Történt valami köztetek? – kérdez rá. – Tudod nekem feltűnt, hogy máshogy
viselkedtek, ahogy szerintem a többieknek is, bár én jobban ismerlek tőlük.
Látom, hogy bánt valami. Tudod, hogy nekem elmondhatod, nem adom tovább nekik,
ha te nem akarod.
- Tudom Lou, csak nem könnyű…
- Kedveled, igazam van? – húzza mosolyra
ajkát. – Még szép, hogy igazam van, amikor csak ránézel, észreveszek valamit a
szemedben, amit már rég nem láttam. Mesélj csak nekem, mi van veled Styles?
- Ennyire nyilvánvaló? – vonom fel a
szemöldököm. – Te is észreveszed, ahogy Eleanor is, mintha ti jobban
ismernétek, mint én saját magam.
- Tudod az embernek a tekintete és a
mozdulatai sokat elárulnak róla. Mi már olyan rég ismerünk téged, hogy tudjuk,
mikor mit érzel vagy gondolsz, mielőtt még megszólalnál. Most pedig azt látom,
hogy valami bánt téged.
- Kedvelem őt, túlságosan is. Már az első
pillanattól meg akartam őt védeni, ahogy megláttam sírva a földön. Azóta ez az
érzés, csak erősödött. Folyamatosan arra gondolok, hogy tudnám őt felvidítani,
mivel érhetném el, hogy ne meredjen a semmibe, majd fakadjon sírva. Ilyenkor
mindig magamhoz ölelem és megengedem neki, hogy kisírja magát a vállamon, miközben
én a hátát simogatom és néha belecsókolok a nyakába, mire megdermed, de egyben
meg is nyugszik. Paulnál pedig olyat mondtam neki, amit lehet nem kellett
volna, bár nem bántam meg és nem is sült el rosszul, csak… - itt megállok egy
kicsit, majd levegőt veszek és folytatom. – Tudod, hogy voltam már szerelmes,
de nem volt az igazi – bólint – elmondtam neki, hogy mi volt és azt is, hogy
érte nem lettem volna képes mindent feladni, de mielőtt még megállíthattam
volna magam, azt is hozzátettem, hogy érte igen. Érte képes lennék mindent
félretenni… Elmenekülte előlem, de miután visszajöttünk, azt mondta, hogy ő is
érez valamit és megcsókoltam…
- Hűű – nyílnak nagyra Louis szemei. –
Megcsókoltad? Na, várj egy pillanatot, te szerelmes vagy bele?!
Nem tudom eldönteni, hogy ezt most kérdi vagy
állítja, aprót bólintva jelzem, hogy talán igaza van.
- Sosem
gondoltam volna, hogy közel enged magához – gondolkodik el. – Valahogy úgy
tűnt, már az elejétől fogva, hogy nem tud senkit sem közel engedni magához- egy
pillanatra megáll, majd folytatja. - Ez mind szép és jó, de nem értem, akkor mi
bánt téged?
- Pont ez a baj, én magam sem vagyok benne
biztos – sóhajtok fel. – Egyszerűen érzek valamit, amikor megcsókolom vagy
közel húzom magamhoz. Lehet, hogy furán fog hangzani, amit mondok és
valószínűleg semmi értelme, de úgy érzem, mintha csak begyakorolt mozdulatok
lennének, esetleg hangok… mintha nem tőle jönne, hanem… nem is tudom, hogy mondjam.
- Úgy érted, hogy megjátssza? – vonja fel a
szemöldökét. – Érzed a szenvedélyt, amikor együtt vagytok?
- Igen, de ott van bennem az az érzés is,
hogy valami nem valódi. Olyan, mintha nem is velem lenne azokban a
pillanatokban. Az elején még igen, de utána egy másik helyre utazik, ahol csak
tapasztalatból tesz mindent.
- Szerinted ennek köze lehet ahhoz, amit nem
mond el nekünk?
- Minden bizonnyal, de nem erőltethetjük. Meg
kell várjuk, míg ő mondja el nekünk, ami nem hiszem, hogy egyhamar megtörténik.
- Szerintem, ha valakinek el is fogja
mondani, hogy mi történt vele, azok nem mi leszünk, hanem te. Benned megbízik,
pedig nem sok lány tenné ezt a helyében, abban biztos vagyok. Nem sértés, de te
is ismered magad. Mikor felajánlottuk, hogy jöhet bármelyikünkhöz aludni, ő
téged választott, benned bízik meg a legjobban, talán azért van így, mert te
találtad meg. Adj neki időt, lehet, hogy idővel elmondja, hogy mi bántja, addig
csak légy mellette és szeresd, mert biztosan szüksége van valakinek a
szeretetére.
- Egy daruval sem lehetne mellőle elszakítani
– mosolyodom el. – Megígértem neki, hogy vigyázni fogunk rá és azt is, hogy
megmutatom milyen az mikor valaki szereti és törődik vele. Nem lesz könnyű, de
tudom, hogy képes leszek megbirkózni vele.
- Akkor menj be hozzá és vigyázz rá – lök meg
Louis. – Kétlem, hogy szeretne egyedül ébredni – kacsint rám, majd feláll és
elindul vissza a szobájába, engem egyedül hagyva.
Álmosan dörzsölöm meg a szemeim, majd állok
fel és indulok el. Halkan nyitok be a szobába, amit csak az ő egyenletes
lélegzése borít be. Az oldalán fekszik, magához ölelve a párnám, amin
elmosolyodom. Csendesen zárom be az ajtót, majd lépek az ágy mellé és ülök le a
szélére.
A párnán pihenő kezére helyezem az enyém,
majd tekintetem az arcára vezetem. Ajkai résnyire nyitva vannak. Nem tart sok
időbe, hogy felfedezzem, még mindig vörösek és duzzadtak a csókunktól.
Szeretném most is felébreszteni és megcsókolni, de még nem láttam őt ilyen
nyugodtan aludni. Eddig mindig felébredt vagy csak szaporábban vette a levegőt,
most viszont meg sem mozdul, édesen alszik.
Óvatosan bújok be a háta mögé, majd karolom
át, míg kezeinket összekulcsolom. Mocorogni kezd, de nem ébred fel, csak
közelebb húzódik hozzám, mire én halkan felnevetek.
- Hol
voltál? – kérdi egy halk, de mély hang, mire könyökömre támaszkodom és lenézek
az arcára. – Fent vagyok, nem képzelődtél – motyogja behunyt szemekkel.
- Azt hittem alszol – simítom meg a kézfejét.
– Nem akartalak felébreszteni, így kimentem kicsit. Jól vagy? – kérdem halkan.
- Szeretnél róla beszélni? – fordul meg a
karjaim között, majd pillant rám gyönyörű szemeivel. – Nekem semmi bajom –
mosolyog rám – inkább veled történt valami, ami bánt téged.
- Csak átgondoltam néhány dolgot, semmi
érdekes, ne is törődj vele – sóhajtok fel.
- Ugye nem fogod elmondani, bármit is teszek?
– kérdi.
- Te el fogod mondani? – bukik ki belőlem,
amit egyből meg is bánok, mivel az izmai megfeszülnek, míg az arcáról lefagy a
mosoly, helyette pedig komor tekintet jelenik meg. - Sajnálom, nem akartam
erőltetni semmit sem…
- Nem a te hibád – pillant oldalra. – Nem kellett
volna kíváncsiskodnom és akkor most nem kérdezted volna te sem meg. Tudom, hogy
csak azért szeretnéd tudni, hogy segíts nekem, de nem tudnál. Nem akarlak sem
téged, sem a többieket belekeverni.
- Tudunk magunkra vigyázni – próbálok higgadt
maradni. – Nem szükséges azért megkímélned, hogy ne kerüljek veszélybe.
Szerintem te sokkal nagyobb veszélyben lennél és vagy is, mint mi lehetünk.
- Nem akarok róla beszélni, Harry – fordul meg,
hogy ne kelljen rám néznie. – Mindenkinek van fájó pontja, nekem is van, ez.
Szóval mi lenne, ha nem szakítanánk fel a még be sem gyógyult sebeket.
A megtört hangját hallva azonnal elszáll a
haragom. Tudom, hogy nem könnyű neki beszélnie róla, én pedig megígértem neki,
hogy nem erőltetek semmit, de kíváncsi vagyok. Meg akarom érteni, hogy miért
viselkedik így. Annyira hihetetlen számomra, hogy az egyik pillanatban sír, a
másikban pedig már úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Elhúz egy falat,
amit képtelenség lerombolni, de nekem sikerülni fog, egyszer. Meg akarom
érteni, hogy miért olyanok a mozdulatai, mintha betanultak lennének. Olyan,
mintha nem is ő akarná azt tenni, hanem csak betanulta, hogy a másik jól érezze
magát. De nekem erre nincs szükségem, én akkor érezném jól magam, ha nem
gondolkodna, hanem magától cselekedne.
-
Sajnálom – nyomok egy csókot a nyakára, mire összerándul. – Nem kellett volna
erőltetnem.
- Nem, tényleg nem kellett volna – vágja rá. –
Meg kell értened, hogy nem akarok és nem is tudok róla beszélni – sóhajt fel,
mivel még mindig nem hagytam abba a nyaka csókolgatását. – Ezt most azért
csinálod, mert azt szeretnéd, ha viszonoznám? – kérdez rá, mire megdermedek.
Elhúzódom a nyakától, majd nagyra nyílt szemekkel nézek rá.
- Viszonozni? Mi a fenéről beszélsz? –
ráncolom össze a homlokom.
- Semmi, ne is figyelj rám – rázza meg a
fejét, majd gyorsan visszafordul felém és mielőtt még bármit tehetnék, ajkát az
enyémre tapasztja.
Döbbenten fekszem, de nem csókolom vissza,
pedig szeretném, viszont nem értem, hogy mi volt az előbb?! Miért kérdezte,
hogy azért csinálom-e, hogy ő viszonozza nekem? Egyáltalán nem azért csináltam,
eszembe sem jutott, mielőtt megszólalt volna. Csak bocsánatot akartam tőle
kérni, semmi mást.
Más esetben biztosan élvezném, hogy az
ágyékomon ül, miközben csókol, de most nem. Kezeim az derekára helyezem, majd
eltolom magamtól. Döbbenten nézek üveges szemébe. Olyan, mint nem is itt lenne,
hanem valahol távol tőlem.
- Nem
várom el, hogy viszonozd – ülök feljebb. – Nem azért tettem, csak bocsánatkérésképpen.
Miért reagáltál így?
A mellkasa gyorsan emelkedik, majd süllyed.
Zaklatott. Mi a fene történt két perccel ezelőtt vele? Nem ilyennek ismerem.
- Azt
hittem élvezni fogod – suttogja. – Mások élvezték.
- Tessék? – kérdem vissza, mintha nem
hallottam volna mit is mondott az előbb. – Ezt, hogy értetted?
Amint kimondtam fejét megrázva mászik le
rólam, mintha visszatért volna, amint meghallotta kérdésem. Mielőtt még
felállhatna, elkapom a derekát és visszahúzom. Biztos nem engedem el ebben az
állapotba.
-
Kérlek, engedj el – suttogja. – Szükségem van egy kis levegőre, kérlek.
- Nem mész sehová – morgom a nyakába, mire
megdermed. – Nem foglak bántani - folytatom kicsit nyugodtabb hangon. – Nem kell
félned tőlem, sosem bántanálak. Az előbb megijesztettél. Fogalmam sincs, hogy
miről beszéltél, nem is értettem belőle semmit. Olyan volt, mintha nem is
lennél önmagad. Mi történt?
- Nem, nem akarok róla beszélni – rázza meg a
fejét. – Kérlek, csak felejtsük el ezt az egészet, tegyünk úgy, mintha meg sem
történt volna.
- Ne kérd ez tőlem – szorítom erősebben
magamhoz. – Nem tudom elfelejteni és nem is akarom. Az előbb nem voltál
önmagad, csak tudni szeretném, hogy mi történt.
- Fájó pont, Harry! Nem akarok róla beszélni –
remeg meg a teste. – Kérlek, ne erőltesd.
- Ha most elengedlek, akkor megígéred, hogy
nem mész el. Itt maradsz velem és megengeded, hogy én vigasztaljalak meg? –
kérdem halkan.
- Nem megyek el – motyogja. – Csak kérlek,
felejtsük el ezt az egészet és ne beszéljünk róla – zihálja.
- Rendben – engedem el.
Azonnal eltávolodik tőlem, majd megfordul és
fejét lehajtva ül előttem, miközben gyorsan veszi a levegőt. Pontosan úgy
viselkedett, mintha átélt volna valamit, amitől félt. Kinyújtom a karjaim, majd
magamhoz húzom törékeny testét. Arcát a nyakamba rejti, miközben szaporán veszi
a levegőt, én pedig ajkam a nyakára tapasztom, majd szorosan átölelem.
-
Nyugodj meg – suttogom. – Lélegezz velem egyszerre – kérlelem. – Minden rendben
lesz.
- Bárcsak így lenne – szólal meg. – Semmi sem
lesz rendben és azzal, hogy itt vagyok még nektek is ártok vele. Nem akarom,
hogy miattam találjon meg titeket – érzem meg a könnyeit, amik végigcsorognak a
vállamon.
- Megvédünk. Megvédlek. Sosem hagynám, hogy
bármi bajod essen – szorítom erősebben. – Nem engedem.
Az ajkam továbbra is a nyakán tartom,
miközben lassan lélegzek. Alig telik el pár perc mire ő is megnyugszik. Légzése
lelassul, könnyei megállnak, már csak a körmeit érzem a hátamon, de az ebben a
pillanatban nem érdekel.
-
Jobban vagy? – kérdek rá, percek elteltével.
- Sajnálom, hogy kiborultam, de nem tudtam
megállni, pedig próbáltam.
- Előttem sose próbáld tagadni, hogy ki vagy.
Nem kell megállítanod magad, én itt vagyok neked. Nem engedem, hogy bajod essen
és mielőtt még azt mondanád, hogy miattad fog, közlöm, hogy az sem történhet
meg soha.
- Nem tudod, hogy mit beszélsz – sóhajtja,
majd kicsit eltávolodik tőlem.
- De azt tudom, hogy képes lennék bármit
megtenni, hogy biztonságban tudjalak.
- Most biztonságban érzem magam – suttogja homlokát
az enyémnek döntve, szemeimbe nézve.
- Elárulod nekem valaha is, hogy mi történt
veled, szépségem? – rontom el a hangulatot, újra.”
- Gondolom most már érted, hogy miért
viselkedett úgy – szólal meg.
- Igen, most már tudom – suttogom, megtörten.
– Bár jobban örülnék, ha nem derült volna ki, ha semmi sem lett volna igaz a
megérzésemből. Mert, amit vele tettek, azt senki sem érdemli meg, senki – rázom
meg a fejem.
- Egyetértek veled, de már nem lehet rajta
változtatni, ezt te is tudod, de meglátod, hogy elkapják majd őket, csak idő
kell.
- Ha
nem, majd én segítek. – morgom.
- Azt én nem tenném, de tudom, hogy erről
úgysem tudnálak lebeszélni. Most viszont véget ért az óra, viszont mielőtt
elmész, térjünk vissza a kérdésedre – bólintok, ő pedig folytatja. – Igen elhagyhatod
ezt a helyet, viszont csak egy helyre mehetsz innen, velem.
- Hová? – kérdem, habozás nélkül.
- Az intézeten kívül, még van egy csoportom,
ahol problémákkal küzdő fiatalok mesélnek magukról, ezzel segítve magukon. Ha
szeretnéd, eljöhetsz velem az egyikre. Nem kell beszélned, senki sem erőlteti,
csak azok szólalnak meg, akik akarnak.
- Gondolkodom rajta – állok fel.
- Holnap ebéd után megyek, ha úgy döntesz,
hogy eljössz te is akkor gyere az irodámba – biccent felém.
Sziasztok! Amint ígértem itt a következő rész, remélem tetszeni fog és kifejtitek a véleményeiteket! Köszönöm a bíztatást és az olvasókat! Ha szeretnétek kicsit jobban is megismerni, hogy milyen vagyok az írás mellett, akkor nyugodtan kérdezzetek: ASK
További kellemes napot!
Várom a véleményeiteket!
Sziasztok! Amint ígértem itt a következő rész, remélem tetszeni fog és kifejtitek a véleményeiteket! Köszönöm a bíztatást és az olvasókat! Ha szeretnétek kicsit jobban is megismerni, hogy milyen vagyok az írás mellett, akkor nyugodtan kérdezzetek: ASK
További kellemes napot!
Várom a véleményeiteket!
Libby egy prostituált?? Mert bem igazán értettem!!
VálaszTörlésAz, hogy Libby micsoda ki fog derülni a későbbiekben, addig nem árulom el :D
TörlésMindegyik részt hihetetlenül imádom. Talán az egész hangulata tetszik. Az a sötét, mély, érzelmes hangulat, ami átitatja a történetet. <3 Imádom. A sztori meg lenyűgöző, remekül felépített. <333
VálaszTörlésSam xXx
Végre kezdenek kiderülni a dolgok. Nagyon örülök neki. Ez a rész az egyik legjobb és látszik Harry-n, hogy ő is akarja, hogy kijusson innen és Libby miatt akarja. Igazán zseniális vagy, páratlan. :))
VálaszTörlésTimi. xx