Felbukkanó emlékek, a fehér szobában
ülve
Az arcom a hideg, vasból készült asztalra
hajtom, hogy kicsit megnyugtassam magam, sikertelenül. Kezeimet ökölbe
szorítom, hiszen a rajzaim nézéséről újra eszembe jutott ő. Igaz
ennek az az oka, hogy mindegyik őt ábrázolja, de ez most nem fontos. Mindegyik
az ő tökéletes vonásait jelképezi. A mosolyát, ami számomra páratlan. Nincs még
egy olyan lány, akinek hasonlítana a mosolya az övéhez. Akinek olyan bársonyos
a bőre, mint neki volt, aki smink nélkül is tökéletes. Aki ébredés után is
olyan gyönyörű volna, mint ő... Annyi mindenben különbözött a többi lánytól,
akiket addig ismertem. Számomra ő hibátlan volt. Nem találtam benne egyetlen
egy rossz tulajdonságot sem. Talán egyet mégis, de számomra az mindig csak jót
jelentett, hiszen megbocsájtó volt. Egyik percben még veszekedtünk, míg a
másikban már egymást falva kötöttünk ki az ágyban. Sosem voltunk hosszabb ideig
rosszban, nem bírtuk ki egymás nélkül... egymás érintései nélkül. Annyira
hiányzik. Tudom, hogy nem lenne szabad összetörnöm, mint egy törékeny kislánynak,
hiszen az Isten szerelmére én fiú vagyok, ők pedig nem sírnak, nem szenvednek,
én mégis sírok az elveszett lány miatt. Sírok, mert úgy érzem az ő elvesztésével,
belőlem is kiszakadt egy darab. Már sosem leszek ugyanaz a srác, aki akkor voltam,
mikor még ő is velem volt. Sosem fogok már olyan őszintén mosolyogni, mint
akkor tettem vele. Az az énem, ami akkor lobbant lángra mikor őt megismertem
örökké kialudt…
Mindig tudtam, hogy nem érdemlem meg
őt, mégis magam mellé láncoltam. Nem a szó szoros értelmében, hiszen nem
kényszerítettem, hogy maradjon velem, de nem is mondtam neki azt, hogy menjen
el, ugyanis nem akartam, hogy kiszálljon az életemből. Azt akartam, hogy velem
legyen, hogy miattam mosolyogjon, hogy engem csókoljon meg mikor hazaér, én
akartam lenni az a srác, aki nélkül nem tud élni. Elértem a célom, ezzel
teljesen tönkretéve őt. Hiába mondják azt, hogy nem az én hibám, képtelen
vagyok hinni nekik. Az enyém! Ha nem ismerkedek meg vele azon a napon, ha nem a
mi buszunkra száll fel, akkor mindez nem történt volna meg, én pedig ebben a
percben biztosan nem ülnék itt... hanem valahol úton lennék a többiekkel a
buszunkon.
De mindig jobb a boldog pillanatokra
gondolni, mint a szomorúakra, amitől mindenki szeretne megfeledkezni. Hiszen
azokból a percekből, ahol nevettél és boldog voltál mindig több van, mint a
többiből. Az első pillanat, amikor észrevettem, hogy ő más, mint a többi lány
az azon az estén történt, amikor megjelent nálunk. Azóta a pillanattól érzem
azt, hogy meg kell őt védem, akár az életem árán is…
„Nehezen akarom elhinni, hogy a
fiúk simán belementek, hogy itt maradjon. De valamiért úgy érzem, ennek köze
van az arcán található sebhez. Egyikünk sem tudja mi történt vele, de azzal
mindannyian tisztában vagyunk, hogy bajban van, nem hiába menekült fel hozzánk.
Bárki is tette ezt vele az egy hatalmas barom lehet. Ha képes megütni egy
lányt, az nem férfi, nem igazi férfi.
- Már csak egy kérdésem lenne srácok -
jelenik meg Libby, mire mindannyian felé kapjuk a fejünket. - Tudom, hogy nem
illik ilyet kérdezni, mivel én egy betolakodó vagyok vagy mi - nevet fel
zavarában. - De hol fogok aludni?
Minden gondolkozás nélkül szólalok meg.
Nem érdekel, hogy a többiek mit gondolnak majd rólam, de én találtam meg, én
láttam abban az állapotban, nem ők, így nem csoda, ha azt akarom, hogy
mellettem legyen.
- Velem alszol - nézek a szemébe. – Tudod,
négy ágy van a szobában és van egy külön, ahol most én lakom. Ha nem akarsz egy
kis helyen osztozkodni a srácokkal, akkor velem jössz a nagyobb ágyba, ahol
simán elférünk ketten is - vonom meg a vállam.
Nem
érdekel, ha a fiúk azt hiszik, hogy hátsó szándékom van, pedig ebben az esetben
nincs. Viszont abban, hogy az én ágyam nagyobb, mint a többieké, egyáltalán nem
hazudtam, mert tényleg az. Több hely is van. Neki is kényelmesebb lenne, én
pedig egy gyönyörű lány mellett aludhatnék, akinek az álmát őrizném, hogy ne
érhesse semmilyen bántódás.
- Csak, hogy tud Harry
ad döntési lehetőséget - sóhajt fel Liam. - De abban igaza van, hogy azon az
ágyon jobban elférnétek ketten, mint amiken mi alszunk, a többiekkel, viszont
abban te döntesz, hogy kihez csatlakozol.
- Ez nem sok választék - néz végig
rajtunk. - De tudom, hogy kivel alszom majd. Vele - mutat rám - már aludtam és
semmit sem tett, így rá esik a választásom.
A
fiúk megdöbbentek, ahogy én is, hiszen a legtöbb lány nem engem választana
ilyen állapotban. Tudják, hogy én milyen vagyok, ismerik a szokásaimat, de ez
most más. Most semmit sem akarok, csak, hogy ez az ártatlan lány, megnyugodjon
és biztonságban érezze magát, mellettem. Mindenki biztos lehet benne, hogy ezt
az alkalmat most nem fogom kihasználni – megtehetném, sokan meg is tennék, de
én nem. Én nem vagyok ilyen.
-
Rendben - csapom össze a tenyereim. - Akkor én azt hiszem, hogy elteszem magam
holnapra - állok fel. - Jössz te is vagy még maradsz beszélgetni a srácokkal? -
pillantok Libby-re.
- Mennék, ha nem gond, én is elfáradtam - néz
rám, mire én mosolyogva bólintok. - Hát akkor jó éjt srácok - köszön oda a
többieknek, majd indul utánam, ám egy hang még megállítja.
- Vigyázz vele. Az angyali arc mögött
egy ördög lakik - közli vele Liam.
- Hallottam! - kiáltom vissza. - De
megbocsájtok, mivel azt mondtad angyali arcom van - nevetve lépek be a szobába,
majd ülök le az ágyra. - Gyere nyugodtan beljebb, nem eszem embereket Libby -
emelem fel a fejem.
- Erre már magamtól is rájöttem - vágja
rá.
- Akkor miért torpantál meg az ajtómban? -
kérdek rá.
- Nem tudom - vonja meg a vállát. -
Csak nekem fura ez az egész. Ti úgy bántok velem, mintha évek óta ismernétek,
nem pedig csak egy betolakodó lennék. Más emberek biztosan kidobtak volna, ti
pedig befogadtatok?! Miért? Nem értem, hogy miért és azt sem, hogy miért
vagytok velem ilyen kedvesek, hiszen csak most ismertetek meg és valljuk be nem
a legkellemesebb módon…
- A szép lányokat sosem küldjük el -
mosolygok rá, de hamar észbe kapok, hogy nem most van itt az ideje a
bókolásnak. - Őszinte leszek veled. Mi nem vagyunk olyanok, amilyennek a
magazinok leírnak. Igaz van bennük igazság is, de nem minden. Ha valakinek
segítségre van szüksége, akkor ránk számíthat, mindegy, hogy ismerjük vagy sem.
Neked pedig szükséged van a segítségünkre, még ha nem is akarod bevallani
nekünk, de mi ezt már magunktól is kifejtettük. Nem fogjuk erőltetni azt sem,
hogy elmond nekünk mi történt veled, mert tudjuk, hogy azzal nem segítenénk, de
egy biztos, mellettünk biztonságban vagy.
- Óóó. Szóval nem hazudok valami jól - nevet
fel kínosan. – Tudjátok, örülök, hogy nem erőltettétek a témát. Elmondanám
nektek, mert jogotok van tudni, miért menekültem ide, de nem tehetem, mert
azzal titeket is bajba kevernélek és azt nem akarom.
- Akkor mi lenne, ha nem beszélnénk, hanem
inkább ledőlnénk aludni? - kérdem kedvesen. – Nekem is fárasztó napom volt,
ahogy neked is, szerintem aludnunk kellene.
- Rendben - egyezik bele, majd magára
néz. - Francba - suttogja. - Úgy érzem magam köztetek, mint egy elveszett
bárány, de Harry kérhetek egy szívességet?
- Persze - mosolygok rá.
- Tudod mikor ide felszöktem, semmit sem
hoztam magammal. Csak azt a ruhát, ami rajtam van. Se pénzem, se telefonom, se
semmim. Oké kinyögöm végre - tette hozzá mikor észrevette az arcom. - Kellene
valami, amiben aludhatok - vörösödik bele a végébe.
- Annyira ártatlan vagy - vigyorgok rá, majd
felkelek az ágyból és elmegyek a bőröndömig, amiből előhúzok egy pólót. - Tessék,
ebben aludhatsz - nyomom a kezébe.
- Kösz – motyogja zavartan.
- Igazán nincs mit – ülök vissza. – Libby –
szólok utána, mikor látom, hogy elindul átöltözni – hol szeretnél aludni? Belül
vagy kívül?
- Kívül, ha neked is megfelel – válaszolja,
mire én egy bólintással jelzem, hogy nekem oké.
Míg ő elment a fürdőbe átöltözni, én is
átöltöztem, jobban mondva levetkőztem, majd visszafeküdtem az ágyra. Amint
belép, a szobába egyből megakad rajtam a szeme és el is kerekedik.
- Ugye nem így akarsz aludni? - kérdi
halkan.
- Ha te nem lennél a vendégem, akkor még ez
sem lenne rajtam, Libby - mutatok az alsómra, mire arca ismét elvörösödik. - De
hozzád sem fogok érni - nyugtatom meg. - Bár azt nem ígérhetem, hogy
gondolataimban sem teszek veled semmit, hiszen néz végig magadon, a pólómban
állsz előttem, ami a combod közepéig ér, irtó szexi látványt nyújtva nekem, de
mint már mondtam, mindent a szemnek, semmit a kéznek - nevetek fel, ő pedig
zavartan dobja le ruháit a bőröndömre, majd ül le az ágy szélére. - De Libby -
sóhajtok fel - azt nem ígérhetem meg neked, hogy álmomban nem ölellek át. Tudod,
szeretem kihasználni az ágy minden részét. De ha megtenném, kérlek, ébressz
fel, ha kényelmetlenül érint - nézek a szemébe. – Nem szándékosan teszem, csak
megszokásból. Általában egy párnát szorítok magamhoz, de mivel a párna helyét
te foglalod el… csak ébressz fel, ha megtenném – fejezem be.
- Mi lenne, ha ezt megelőznénk és már most
átölelnél? - kérdezte, de én ezt inkább könyörgésnek vélem. Olyan mintha
próbálná leplezni a félelmét, de egyben szeretné, ha megvédené valaki.
- Legyen, ha neked így jó - egyezek bele,
majd a takaró alá bújva húzódom hozzá közelebb. - Ugye tudod, hogy én sosem
bántanálak - dobom át karcsú derekán a kezem, majd húzom közelebb magamhoz,
mire felsóhajt. - És ha velünk maradsz, amit remélek, senkinek sem engedem majd
- motyogom a nyakába. – Soha, senkinek…
Nem mozdul, nem is mond semmit, mégis
biztosra veszem, hogy minden egyes szavam tisztán hallott. Nem tudom ki ez a
lány, azt sem, hogy mi történhetett vele, csak annyit tudok, hogy szeretném őt
megvédeni és boldognak látni, ami elég furcsa, hiszen én már évek óta nem
éreztem így senki iránt sem.
Pár perc múlva, mikor már azt hitte alszom,
megremeg a teste, amit szipogás követ. Megint sír. Még közelebb húzom magamhoz,
mire egész háta a mellkasomhoz lapul. Tudom, hogy nem akarta a tudtomra adni,
hogy még mindig fél, de nem érdekel, nem fogom hagyni, hogy magába roskadjon.
Kezét simogatva próbálom megnyugtatni, ami nem sokat segít, viszont pár perc
múlva, kicsit megnyugodva, átlépi az álomvilág kapuit, karjaim között."
Szemeimet könnyek égetik... Már sosem ölelhetem
magamhoz, sosem tarthatom őt a karjaim között. Elvesztem. Amióta nem láttam őt,
úgy érzem, mintha csak léteznék, de nem élnék. A francba is, így van. Ezen a
helyen képtelenség lenne élni. Hogy élhetnék, ha ki sem mozdulhatok innen, ha
nem láthatom a naplementét és a napfelkeltét a szabadban, ha nem érezhetem a
nap melegét vagy a víz hullámait. Semmit sem tehetek. Csak rajzolhatok, írhatok
és gondolataimba merülhetek, aminek köszönhetően lassan biztosan megőrülök
majd. Ezen a helyen soha nem fogom tudni felidézni milyen is voltam mikor még ő
is élt, ha nem jutok ki innen, valószínűleg végleg elveszek, ha nem történik
valami csoda.
- Te öltél meg, te tehetsz róla! - szólal meg egy hang
mögülem, mire ijedten fordulok oda, de senkit sem látok.
Tudom,
hogy nem lehet ő. Ezzel tisztában vagyok, de akkor miért hallom a hangját,
miért érzem néha azt, hogy itt van velem? Miért nem tudok egyszerűen
beletörődni, hogy már nincs velem, hogy már sosem lehet velem? Miért nem tudom
őt elengedni?! Miért vagyok olyan hülye, hogy a múltamban élek, hogy egy olyan
lányt szeretek, akit már soha az életben nem láthatok újra? Ennek az oka
egyszerű, ezt nevezik átkozott szerelemnek. Szerelemnek, amitől nem tudsz
megszabadulni, míg csak élsz. Örökké veled lesz, örökké üldözni fog, egészen a
halálod napjáig. De ezt nem csak átkozott szerelemnek nevezik, hanem igaz,
őszinte szerelemnek is. Pontosan ezt érzem iránta. Nem akarom, hogy megszűnjön,
de tudom, hogy az lenne a legjobb, ha elfogadnám, ami történt, viszont arra
képtelen vagyok, egyszerűen nem megy.
Rengeteg
ember van a világon, aki ebbe őrült bele, én nem akarok közéjük tartozni. A
francba is, én csak szeretettre vágytam, amit meg kaptam, majd egy kis idő
múlva el is vesztettem. Elvesztettem, mert hülye voltam... elvesztettem, mert nem
becsültem meg eléggé.
Az
ajtó hírtelen vágódik ki, mire egyből odakapom a fejem, majd gúnyos mosolyt
varázsolok az arcomra. Lám-lám, egy újabb váratlan látogató. Az arcán
egyből felfedezem a dühöt, ám egyben a szomorúságot is. Talán nem sajnálja,
hogy ide küldött? Vagy mégis? Nevetséges. Ő küldött ide, csak ne sajnálja akkor…
- Egy nap
két látogató, kezdem azt hinni, hogy ma gyereknap van és mindent megkaphatok -
nevetek fel. - Mi a faszt akarsz tőlem, ennyi idő után? Hah? Mi a francnak
jöttél ide te is? Nem volt nekem szerinted elég Gemma?
- Hol
a pokolban van a haverom, aki képtelen lett volna megríkatni a nővérét? Mi lett
veled a francba is?! - von kérdőre, dühösen.
- Ó, értem
már - emelem fel a kezem. - Gemma egyből hozzátok futott, ahogy innen elment,
igazam van? Még szép, hogy ezt tette, miért ne tette volna?
Gemma
mindig is ilyen volt. Sosem tudta magában tartani a gondjait, valakinek mindig
muszáj volt elmondania, különben teljesen megőrül. Gondolnom kellett volna rá,
hogy most is ez fog majd történni, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar
újabb látogató érkezik, hogy kérdőre vonjon a nővérem miatt. Nem is miattam
jött, hanem Gemma miatt, szép kis barát, nem mondom.
-
Harry, mi van veled? Azt hittem ez a hely segíteni fog neked, de úgy látom,
inkább csak egyre nagyobb bunkó leszel - jelenti ki. - Mikor jössz már helyre?
- Még neked áll feljebb, Louis? - emelem
feljebb a hangom. - Komolyan? Ha annyira fontos lennék nektek, akkor
meglátogattatok volna ebben a pár hónapban, de ti basztatok rám, most meg
hirtelen ketten is megjelentek egy nap alatt? Azt hiszitek, ezzel minden el van
intézve, hát tud meg Louis, egyáltalán nincs, semmi sincs elintézve! - nézek rá
dühösen. - Bezárattatok, pedig nem is vagyok őrült, de ha sokáig kell még itt
lennem, akkor az leszek. Heteken át nem beszéltem. Mióta itt vagyok ez volt az
első nap, hogy ennyit beszéltem... lassan azt is elfelejtem, hogy kell ezt
csinálni...
- De
most itt vagyok - lép hozzám közelebb. - Gemma is itt volt, de te elüldözted
magadtól. Miért csinálod ezt? Szerinted ez így jól van? Eljön ide, hogy
meglátogasson, te pedig darabokra töröd a szívét, ami már úgyis darabokban
hever? Tudod, milyen nehéz volt rávennie magát, hogy bejöjjön? El sem tudod
hinni. Napokig sírt miután te bejöttél, ezért nem volt itt…
- Hát
tényleg nem érted? - túrok a hajamba. - Nem most kellett volna bejönnötök,
hanem az elejétől fogva. Szükségem lett volna rátok. Szükségem lett volna a
barátaimra és a családomra, de ti nem törődtetek velem, csak beraktatok ide,
majd elfelejtettetek. Szerinted nekem ez, hogy esett? Mond csak Louis mit
gondolsz mit éreztem mikor minden egyes nap vártam, hogy betartsátok az
ígéreteteket?!
- Nem
felejtettünk el. Nem volt olyan nap, amikor ne gondoltunk volna rád - rázza meg
a fejét, szomorúan. - Anyukád lassan belepusztul a fájdalomba, hogy itt vagy.
Nem akarja elfogadni, hogy idekerültél, mi sem akarjuk, de segítségre van szükséged.
Te is tudod, hogy segítségre van szükséged. Egyedül nem tudod átvészelni, Libby
elvesztését.
-
Hagyd ki ebből Libby-t! – csattanok fel. - Nem. Vagyok. Őrült – morgom, pár
másodperc elteltével. - Nekem csak rátok lett volna szükségem és egy kis időre,
hogy feldolgozzam, de ti mit csináltatok, bedugtatok a négy fal közé és ellöktetek
magatoktól.
- Ha
megígérem, hogy mostantól gyakrabban látogatunk, befejezed végre, hogy nem törődünk
veled? - néz a szemébe. – Igenis törődünk. Kintről is törődtünk. El sem tudod
képzelni, hogy mi minden van kint, amit el kellett intéznünk, hogy ne legyen
belőle botrány. Most pedig itt vagyunk, ennyire nehezedre esik elfogadni, hogy
igenis fontos vagy nekünk?
- Nem! Ezt
nem úgy kellene csináljátok, hogy én ezt mondom, hanem magatokról a kurva életbe
is, de nem tesztek semmit sem! Nem akarom tudni, hogy milyen pletykák
keringenek rólam odakint, mert valószínűleg semmi jó – teszem hozzá dühösen.
-
Gemma is itt volt és vissza is fog jönni, annak ellenére, hogy elküldted és két
órán keresztül sírt a vállamon. Két órán át, Harry és mégis visszajön hozzád,
mert szeret téged, ahogy mi is. Lehet, hogy nem akarod elhinni, de nekünk
fontos vagy, ezért hoztunk ide. Tudom, hogy nehéz elfogadni, de meglátod, hogy
idővel jobb lesz és mikor kiengednek innen, akkor újra önmagad lehetsz, nem
pedig egy idegroncs.
- Ha
egyáltalán kijutok élve erről a helyről - vágom rá. - Beleőrülök a magányba, a
bezártságba, honnan veszed, vagyis veszítek azt, hogy kikerülök valaha is
innen? Nem beszélek az orvosokkal, nem csinálok semmit sem, nem fognak
kiengedni. Minden szabályt megszegtem, amit el kellene követnem a szabadulásom
érdekében. Nem működök velük együtt, mert nem vagyok őrült, a francba már!
- Bele kell
törődnöd abba, hogy Libby elment és ha ez megvan, akkor önmagad lehetsz -
sóhajt fel. - Nekünk sem volt könnyű beletörődni az elvesztésébe, de sikerült.
Nekünk is fontos volt, de elment nem tudsz mit tenni ellene... El kell őt
engedned, hogy meggyógyulj. Nem lesz könnyű ebben biztos vagyok, de abban is,
hogy sikerülni fog. A haverom vagy, amióta csak ismerlek, tudom, hogy képes
vagy rá, csak akarnod kell. Mindig hiányozni fog, nekünk is, de túl kell tenned
magad rajta, mielőtt beleőrülsz.
- Ha
Eleanor halna meg te fel tudnád dolgozni? - kérdek rá, mire fájdalom fut végig
az arcán.
Túl
messzire mentem, én magam is tudom. Nem kellett volna ezt mondanom, hiszen ilyenről
még csak beszélni sem akarok. El fontos számomra, sosem kívánnék neki semmi
rosszat. Ő lenne a világon az utolsó személy, akire képes lennék haragudni. Bár
nagyon örülnék, ha bejönne, de neki legalább megvan az oka is, hogy miért nem
teszi. A többieknek viszont nem volt mentségük.
- Sajnálom, nem úgy értettem – szólalok meg. –
Én tényleg nem akartam ezt mondani, csak kicsúszott.
- Semmi baj
– rázza meg a fejét. – Igazad van nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet, de
hidd el Harry, ha El-el történne valami akkor valószínűleg, sőt biztos nekem
sem lenne könnyű, de nem lennék egyedül, ott lennétek nekem ti, a családom,
veletek képes lennék átvészelni.
- Én téged
biztosan nem küldenélek egy ilyen helyre – mondom halkan. – Soha. Nem lennék rá
képes, de te képes voltál, hogy bízzak meg benned, ha képes voltál rá?
- Úgy, hogy
ismersz. Tudod, hogy miért tettem. Igen elhiszem, hogy nem érted, de bíz bennem
Harry, tudom mi a jó neked. Beleőrültél volna abba, hogy nem tudsz mit tenni…
kikészültél volna, de meglátod, hogy amint innen kikerülsz, minden rendben lesz
veled. Melletted leszek és segítek, hogy újra olyan legyél, mint régen.
- Sosem
leszek már olyan és ezt te magad is tudod Louis – nézek a szemébe. – Nélküle az
a Harry, aki eddig voltam, meghalt és többet nem tér vissza, csak egy hasonmás
leszek, aki úgy néz ki, mint a régi, de belül teljesen különböző.
- Akkor
majd varázsolunk neked egy új Harry-t – vonja meg a vállát. – Nem fogom
feladni, míg vissza nem tér a haverom, akit ismertem.
- Nem
akarok új lenni, sem a régi! – csattanok fel. – Eddig nagyon jól elvoltam
magamba is, mi lenne, ha most is fognád magad és kisétálnál azon az ajtón és
többet nem jönnél be rajta újból?
- Legyen,
most elmegyek, de még visszajövök – sóhajt fel. – Annak ellenére is vissza
fogok jönni, hogy így viselkedsz, mert fontos vagy nekem, ahogy a többieknek
is.
Sarkon
fordul, majd kilép az ajtón, engem magamra hagyva.
Nem értem, hogy minek jön ide?! Mire jó, ha
idejön és a képembe mondja, hogy Libby meghalt, nekem pedig túl kéne tennem
magam végre a halálán... Ezt én is tudom, de ezen a helyen képtelenség, bármin
is túltenni magam. Végig csak rájuk lett volna szükségem, de ők basztak rám,
most pedig azt akarják, hogy fogadjam őket tárt karokkal, hát nem fogom. Jöjjenek
vissza, de engem már nem érdekel semmi sem. Semmi!
Sziasztok! Meghoztam nektek a második részt, remélem tetszeni fog, ahogy az előző is. Köszönöm szépen a kommenteket. El sem tudjátok képzelni mit jelentenek nekem a szavaitok! Számunkra, minden vélemény sokat számít, egy kommenttel képesek vagytok mosolyt csalni az arcukra és ezt velem is folyamatosan megteszitek! Köszönöm a bíztatást és az olvasókat is! Jó olvasást!
Várom a véleményeiteket!
Sziasztok! Meghoztam nektek a második részt, remélem tetszeni fog, ahogy az előző is. Köszönöm szépen a kommenteket. El sem tudjátok képzelni mit jelentenek nekem a szavaitok! Számunkra, minden vélemény sokat számít, egy kommenttel képesek vagytok mosolyt csalni az arcukra és ezt velem is folyamatosan megteszitek! Köszönöm a bíztatást és az olvasókat is! Jó olvasást!
Várom a véleményeiteket!
remek rész lett. imádom olvasni amiket írsz. tetszenek ezek a visszaemlékezéses pillanatok. Libby olyan aranyos lánynak tűnik. Harry-t meg nagyon is megértem,hogy haragszik Gemmáékra... kíváncsi vagyok nagyon hogy mi lesz Harryval és mikor fogják kiengedni.. csak így tovább. siess a következővel :)
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszik. Én pedig nagyon imádom írni a visszaemlékezős részeket, tudom, hogy kicsit fura, hogy egyszer jelen egyszer múlt, de csak így tudom megoldani, mivel nem akarom, hogy az egész évad csak a visszaemlékezésről szóljon. Libby aranyos is, de majd megértitek mi van vele, mivel gondolom kíváncsiak vagytok ki elől menekült el... Gemmákkal meglátjátok mi lesz még, pár rész múlva. Addig még várni kell, de szerintem élvezni fogjátok a részeket, vagyis ezt remélem :)
TörlésHuu nagyon tetszik a blog.Imadom.
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszik :)
TörlésNagyon jó! Szegény Harry. :/. Várom a kövi részt!
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszik. Most szomorú ez igaz, de meglátjátok, hogy mit tervezek majd a jövőben... :)
TörlésNagyon nagyon tetszett egyszerűen: PER- FECT!! :DD :** Siess a kövi résszel!! :**** ;)
VálaszTörlésNagyon köszönöm! Örülök, hogy tetszik! :*
TörlésTe jó ég! :)) Én mindig is bíztam a tehetségedben, de nem gondoltam volna, hogy ennyire *kurvajó* sztori!!!!!!!!!!!! [bocsánataszóhasználatért] <333 Egyszerűen csodálatos. Átérezhető Harry állapota, a folyamatos önmarcangolás és kétely, a teljes kétségbeesés és reménytelenség szívszorongató érzése. Alig várom, hogy a történet jobban kibontakozzon és megtudjak még egy-két dolgot! :)) Kíváncsi vagyok, hogy pl. mi lett Libby-vel, miért van meg az oka Eleanornak, hogy ne látogassa meg Harryt, valamit... hm... kíváncsi vagyok, hova is fog alakulni a sztori az első évad végére. <3
VálaszTörlésOlvasom is a következő részt! :)
Imádtam!
Sam xXx
Semmi baj, elég sokszor használok ilyen szavakat, amikor örömöt akarok kifejezni, szóval ezért nem kell bocsánatot kérned! Nagyon örülök, hogy ezt gondolod és annak is, hogy ennyire tetszik! Régen nagyon nem ment fiú szemszög, de most már teljesen belejöttem, mivel itt minden rész Harry szemszögéből van.. Próbálkozom és örülök, hogy szerited sikerül átadni az érzéseket! Minden ki fog derülni idővel, ennyit elárulhatok. Az évad vége az nagy dobás lesz és sokan utálni fognak a várakozásért, de ki kell bírniuk majd :D
TörlésNagyon köszönöm a kommented! <3<3<3
Evelyne xx.
Pont gyereknap van ma és a részben is szó volt róla. :))
VálaszTörlésNagyon tetszik, annyira bele tudom élni magam, hogy sírtam is rajta. Megértem Harry-t is és a fiúkat is, de az, hogy kinek adok igazat, azt már nem tudom. Alig várom, hogy kiderüljenek a dolgok, már tényleg nagyon. :333 Már nagyon várom.
Sok puszi: Timi. :**