2015. február 8., vasárnap

2.rész


Felbukkanó emlékek, a fehér szobában ülve



    Az arcom a hideg, vasból készült asztalra hajtom, hogy kicsit megnyugtassam magam, sikertelenül. Kezeimet ökölbe szorítom, hiszen a rajzaim nézéséről újra eszembe jutott ő. Igaz ennek az az oka, hogy mindegyik őt ábrázolja, de ez most nem fontos. Mindegyik az ő tökéletes vonásait jelképezi. A mosolyát, ami számomra páratlan. Nincs még egy olyan lány, akinek hasonlítana a mosolya az övéhez. Akinek olyan bársonyos a bőre, mint neki volt, aki smink nélkül is tökéletes. Aki ébredés után is olyan gyönyörű volna, mint ő... Annyi mindenben különbözött a többi lánytól, akiket addig ismertem. Számomra ő hibátlan volt. Nem találtam benne egyetlen egy rossz tulajdonságot sem. Talán egyet mégis, de számomra az mindig csak jót jelentett, hiszen megbocsájtó volt. Egyik percben még veszekedtünk, míg a másikban már egymást falva kötöttünk ki az ágyban. Sosem voltunk hosszabb ideig rosszban, nem bírtuk ki egymás nélkül... egymás érintései nélkül. Annyira hiányzik. Tudom, hogy nem lenne szabad összetörnöm, mint egy törékeny kislánynak, hiszen az Isten szerelmére én fiú vagyok, ők pedig nem sírnak, nem szenvednek, én mégis sírok az elveszett lány miatt. Sírok, mert úgy érzem az ő elvesztésével, belőlem is kiszakadt egy darab. Már sosem leszek ugyanaz a srác, aki akkor voltam, mikor még ő is velem volt. Sosem fogok már olyan őszintén mosolyogni, mint akkor tettem vele. Az az énem, ami akkor lobbant lángra mikor őt megismertem örökké kialudt…
   Mindig tudtam, hogy nem érdemlem meg őt, mégis magam mellé láncoltam. Nem a szó szoros értelmében, hiszen nem kényszerítettem, hogy maradjon velem, de nem is mondtam neki azt, hogy menjen el, ugyanis nem akartam, hogy kiszálljon az életemből. Azt akartam, hogy velem legyen, hogy miattam mosolyogjon, hogy engem csókoljon meg mikor hazaér, én akartam lenni az a srác, aki nélkül nem tud élni. Elértem a célom, ezzel teljesen tönkretéve őt. Hiába mondják azt, hogy nem az én hibám, képtelen vagyok hinni nekik. Az enyém! Ha nem ismerkedek meg vele azon a napon, ha nem a mi buszunkra száll fel, akkor mindez nem történt volna meg, én pedig ebben a percben biztosan nem ülnék itt... hanem valahol úton lennék a többiekkel a buszunkon.
   De mindig jobb a boldog pillanatokra gondolni, mint a szomorúakra, amitől mindenki szeretne megfeledkezni. Hiszen azokból a percekből, ahol nevettél és boldog voltál mindig több van, mint a többiből. Az első pillanat, amikor észrevettem, hogy ő más, mint a többi lány az azon az estén történt, amikor megjelent nálunk. Azóta a pillanattól érzem azt, hogy meg kell őt védem, akár az életem árán is…
 
  „Nehezen akarom elhinni, hogy a fiúk simán belementek, hogy itt maradjon. De valamiért úgy érzem, ennek köze van az arcán található sebhez. Egyikünk sem tudja mi történt vele, de azzal mindannyian tisztában vagyunk, hogy bajban van, nem hiába menekült fel hozzánk. Bárki is tette ezt vele az egy hatalmas barom lehet. Ha képes megütni egy lányt, az nem férfi, nem igazi férfi.
  - Már csak egy kérdésem lenne srácok - jelenik meg Libby, mire mindannyian felé kapjuk a fejünket. - Tudom, hogy nem illik ilyet kérdezni, mivel én egy betolakodó vagyok vagy mi - nevet fel zavarában. - De hol fogok aludni?
   Minden gondolkozás nélkül szólalok meg. Nem érdekel, hogy a többiek mit gondolnak majd rólam, de én találtam meg, én láttam abban az állapotban, nem ők, így nem csoda, ha azt akarom, hogy mellettem legyen.
  - Velem alszol - nézek a szemébe. – Tudod, négy ágy van a szobában és van egy külön, ahol most én lakom. Ha nem akarsz egy kis helyen osztozkodni a srácokkal, akkor velem jössz a nagyobb ágyba, ahol simán elférünk ketten is - vonom meg a vállam. 
  Nem érdekel, ha a fiúk azt hiszik, hogy hátsó szándékom van, pedig ebben az esetben nincs. Viszont abban, hogy az én ágyam nagyobb, mint a többieké, egyáltalán nem hazudtam, mert tényleg az. Több hely is van. Neki is kényelmesebb lenne, én pedig egy gyönyörű lány mellett aludhatnék, akinek az álmát őrizném, hogy ne érhesse semmilyen bántódás.
    - Csak, hogy tud Harry ad döntési lehetőséget - sóhajt fel Liam. - De abban igaza van, hogy azon az ágyon jobban elférnétek ketten, mint amiken mi alszunk, a többiekkel, viszont abban te döntesz, hogy kihez csatlakozol.
   - Ez nem sok választék - néz végig rajtunk. - De tudom, hogy kivel alszom majd. Vele - mutat rám - már aludtam és semmit sem tett, így rá esik a választásom. 
 A fiúk megdöbbentek, ahogy én is, hiszen a legtöbb lány nem engem választana ilyen állapotban. Tudják, hogy én milyen vagyok, ismerik a szokásaimat, de ez most más. Most semmit sem akarok, csak, hogy ez az ártatlan lány, megnyugodjon és biztonságban érezze magát, mellettem. Mindenki biztos lehet benne, hogy ezt az alkalmat most nem fogom kihasználni – megtehetném, sokan meg is tennék, de én nem. Én nem vagyok ilyen.
   - Rendben - csapom össze a tenyereim. - Akkor én azt hiszem, hogy elteszem magam holnapra - állok fel. - Jössz te is vagy még maradsz beszélgetni a srácokkal? - pillantok Libby-re.
  - Mennék, ha nem gond, én is elfáradtam - néz rám, mire én mosolyogva bólintok. - Hát akkor jó éjt srácok - köszön oda a többieknek, majd indul utánam, ám egy hang még megállítja.
   - Vigyázz vele. Az angyali arc mögött egy ördög lakik - közli vele Liam.
   - Hallottam! - kiáltom vissza. - De megbocsájtok, mivel azt mondtad angyali arcom van - nevetve lépek be a szobába, majd ülök le az ágyra. - Gyere nyugodtan beljebb, nem eszem embereket Libby - emelem fel a fejem. 
   - Erre már magamtól is rájöttem - vágja rá.
   - Akkor miért torpantál meg az ajtómban? - kérdek rá. 
   - Nem tudom - vonja meg a vállát. - Csak nekem fura ez az egész. Ti úgy bántok velem, mintha évek óta ismernétek, nem pedig csak egy betolakodó lennék. Más emberek biztosan kidobtak volna, ti pedig befogadtatok?!  Miért?  Nem értem, hogy miért és azt sem, hogy miért vagytok velem ilyen kedvesek, hiszen csak most ismertetek meg és valljuk be nem a legkellemesebb módon…
   - A szép lányokat sosem küldjük el - mosolygok rá, de hamar észbe kapok, hogy nem most van itt az ideje a bókolásnak. - Őszinte leszek veled. Mi nem vagyunk olyanok, amilyennek a magazinok leírnak. Igaz van bennük igazság is, de nem minden. Ha valakinek segítségre van szüksége, akkor ránk számíthat, mindegy, hogy ismerjük vagy sem. Neked pedig szükséged van a segítségünkre, még ha nem is akarod bevallani nekünk, de mi ezt már magunktól is kifejtettük. Nem fogjuk erőltetni azt sem, hogy elmond nekünk mi történt veled, mert tudjuk, hogy azzal nem segítenénk, de egy biztos, mellettünk biztonságban vagy.
  - Óóó. Szóval nem hazudok valami jól - nevet fel kínosan. – Tudjátok, örülök, hogy nem erőltettétek a témát. Elmondanám nektek, mert jogotok van tudni, miért menekültem ide, de nem tehetem, mert azzal titeket is bajba kevernélek és azt nem akarom.
  - Akkor mi lenne, ha nem beszélnénk, hanem inkább ledőlnénk aludni? - kérdem kedvesen. – Nekem is fárasztó napom volt, ahogy neked is, szerintem aludnunk kellene.
   - Rendben - egyezik bele, majd magára néz. - Francba - suttogja. - Úgy érzem magam köztetek, mint egy elveszett bárány, de Harry kérhetek egy szívességet?
   - Persze - mosolygok rá.
  - Tudod mikor ide felszöktem, semmit sem hoztam magammal. Csak azt a ruhát, ami rajtam van. Se pénzem, se telefonom, se semmim. Oké kinyögöm végre - tette hozzá mikor észrevette az arcom. - Kellene valami, amiben aludhatok - vörösödik bele a végébe.
  - Annyira ártatlan vagy - vigyorgok rá, majd felkelek az ágyból és elmegyek a bőröndömig, amiből előhúzok egy pólót. - Tessék, ebben aludhatsz - nyomom a kezébe.
  - Kösz – motyogja zavartan.
  - Igazán nincs mit – ülök vissza. – Libby – szólok utána, mikor látom, hogy elindul átöltözni – hol szeretnél aludni? Belül vagy kívül?
   - Kívül, ha neked is megfelel – válaszolja, mire én egy bólintással jelzem, hogy nekem oké.
   Míg ő elment a fürdőbe átöltözni, én is átöltöztem, jobban mondva levetkőztem, majd visszafeküdtem az ágyra. Amint belép, a szobába egyből megakad rajtam a szeme és el is kerekedik. 
   - Ugye nem így akarsz aludni? - kérdi halkan.
  - Ha te nem lennél a vendégem, akkor még ez sem lenne rajtam, Libby - mutatok az alsómra, mire arca ismét elvörösödik. - De hozzád sem fogok érni - nyugtatom meg. - Bár azt nem ígérhetem, hogy gondolataimban sem teszek veled semmit, hiszen néz végig magadon, a pólómban állsz előttem, ami a combod közepéig ér, irtó szexi látványt nyújtva nekem, de mint már mondtam, mindent a szemnek, semmit a kéznek - nevetek fel, ő pedig zavartan dobja le ruháit a bőröndömre, majd ül le az ágy szélére. - De Libby - sóhajtok fel - azt nem ígérhetem meg neked, hogy álmomban nem ölellek át. Tudod, szeretem kihasználni az ágy minden részét. De ha megtenném, kérlek, ébressz fel, ha kényelmetlenül érint - nézek a szemébe. – Nem szándékosan teszem, csak megszokásból. Általában egy párnát szorítok magamhoz, de mivel a párna helyét te foglalod el… csak ébressz fel, ha megtenném – fejezem be.
  - Mi lenne, ha ezt megelőznénk és már most átölelnél? - kérdezte, de én ezt inkább könyörgésnek vélem. Olyan mintha próbálná leplezni a félelmét, de egyben szeretné, ha megvédené valaki.
  - Legyen, ha neked így jó - egyezek bele, majd a takaró alá bújva húzódom hozzá közelebb. - Ugye tudod, hogy én sosem bántanálak - dobom át karcsú derekán a kezem, majd húzom közelebb magamhoz, mire felsóhajt. - És ha velünk maradsz, amit remélek, senkinek sem engedem majd - motyogom a nyakába. – Soha, senkinek…
   Nem mozdul, nem is mond semmit, mégis biztosra veszem, hogy minden egyes szavam tisztán hallott. Nem tudom ki ez a lány, azt sem, hogy mi történhetett vele, csak annyit tudok, hogy szeretném őt megvédeni és boldognak látni, ami elég furcsa, hiszen én már évek óta nem éreztem így senki iránt sem.
  Pár perc múlva, mikor már azt hitte alszom, megremeg a teste, amit szipogás követ. Megint sír. Még közelebb húzom magamhoz, mire egész háta a mellkasomhoz lapul. Tudom, hogy nem akarta a tudtomra adni, hogy még mindig fél, de nem érdekel, nem fogom hagyni, hogy magába roskadjon. Kezét simogatva próbálom megnyugtatni, ami nem sokat segít, viszont pár perc múlva, kicsit megnyugodva, átlépi az álomvilág kapuit, karjaim között."

 Szemeimet könnyek égetik... Már sosem ölelhetem magamhoz, sosem tarthatom őt a karjaim között. Elvesztem. Amióta nem láttam őt, úgy érzem, mintha csak léteznék, de nem élnék. A francba is, így van. Ezen a helyen képtelenség lenne élni. Hogy élhetnék, ha ki sem mozdulhatok innen, ha nem láthatom a naplementét és a napfelkeltét a szabadban, ha nem érezhetem a nap melegét vagy a víz hullámait. Semmit sem tehetek. Csak rajzolhatok, írhatok és gondolataimba merülhetek, aminek köszönhetően lassan biztosan megőrülök majd. Ezen a helyen soha nem fogom tudni felidézni milyen is voltam mikor még ő is élt, ha nem jutok ki innen, valószínűleg végleg elveszek, ha nem történik valami csoda.
    - Te öltél meg, te tehetsz róla! - szólal meg egy hang mögülem, mire ijedten fordulok oda, de senkit sem látok. 
   Tudom, hogy nem lehet ő. Ezzel tisztában vagyok, de akkor miért hallom a hangját, miért érzem néha azt, hogy itt van velem? Miért nem tudok egyszerűen beletörődni, hogy már nincs velem, hogy már sosem lehet velem? Miért nem tudom őt elengedni?! Miért vagyok olyan hülye, hogy a múltamban élek, hogy egy olyan lányt szeretek, akit már soha az életben nem láthatok újra? Ennek az oka egyszerű, ezt nevezik átkozott szerelemnek. Szerelemnek, amitől nem tudsz megszabadulni, míg csak élsz. Örökké veled lesz, örökké üldözni fog, egészen a halálod napjáig. De ezt nem csak átkozott szerelemnek nevezik, hanem igaz, őszinte szerelemnek is. Pontosan ezt érzem iránta. Nem akarom, hogy megszűnjön, de tudom, hogy az lenne a legjobb, ha elfogadnám, ami történt, viszont arra képtelen vagyok, egyszerűen nem megy.
   Rengeteg ember van a világon, aki ebbe őrült bele, én nem akarok közéjük tartozni. A francba is, én csak szeretettre vágytam, amit meg kaptam, majd egy kis idő múlva el is vesztettem. Elvesztettem, mert hülye voltam... elvesztettem, mert nem becsültem meg eléggé.
   Az ajtó hírtelen vágódik ki, mire egyből odakapom a fejem, majd gúnyos mosolyt varázsolok az arcomra. Lám-lám, egy újabb váratlan látogató. Az arcán egyből felfedezem a dühöt, ám egyben a szomorúságot is. Talán nem sajnálja, hogy ide küldött? Vagy mégis? Nevetséges. Ő küldött ide, csak ne sajnálja akkor…
  - Egy nap két látogató, kezdem azt hinni, hogy ma gyereknap van és mindent megkaphatok - nevetek fel. - Mi a faszt akarsz tőlem, ennyi idő után? Hah? Mi a francnak jöttél ide te is? Nem volt nekem szerinted elég Gemma?
   - Hol a pokolban van a haverom, aki képtelen lett volna megríkatni a nővérét? Mi lett veled a francba is?! - von kérdőre, dühösen. 
  - Ó, értem már - emelem fel a kezem. - Gemma egyből hozzátok futott, ahogy innen elment, igazam van? Még szép, hogy ezt tette, miért ne tette volna?
  Gemma mindig is ilyen volt. Sosem tudta magában tartani a gondjait, valakinek mindig muszáj volt elmondania, különben teljesen megőrül. Gondolnom kellett volna rá, hogy most is ez fog majd történni, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újabb látogató érkezik, hogy kérdőre vonjon a nővérem miatt. Nem is miattam jött, hanem Gemma miatt, szép kis barát, nem mondom.
   - Harry, mi van veled? Azt hittem ez a hely segíteni fog neked, de úgy látom, inkább csak egyre nagyobb bunkó leszel - jelenti ki. - Mikor jössz már helyre?
   - Még neked áll feljebb, Louis? - emelem feljebb a hangom. - Komolyan? Ha annyira fontos lennék nektek, akkor meglátogattatok volna ebben a pár hónapban, de ti basztatok rám, most meg hirtelen ketten is megjelentek egy nap alatt? Azt hiszitek, ezzel minden el van intézve, hát tud meg Louis, egyáltalán nincs, semmi sincs elintézve! - nézek rá dühösen. - Bezárattatok, pedig nem is vagyok őrült, de ha sokáig kell még itt lennem, akkor az leszek. Heteken át nem beszéltem. Mióta itt vagyok ez volt az első nap, hogy ennyit beszéltem... lassan azt is elfelejtem, hogy kell ezt csinálni...
   - De most itt vagyok - lép hozzám közelebb. - Gemma is itt volt, de te elüldözted magadtól. Miért csinálod ezt? Szerinted ez így jól van? Eljön ide, hogy meglátogasson, te pedig darabokra töröd a szívét, ami már úgyis darabokban hever? Tudod, milyen nehéz volt rávennie magát, hogy bejöjjön? El sem tudod hinni. Napokig sírt miután te bejöttél, ezért nem volt itt…
  - Hát tényleg nem érted? - túrok a hajamba. - Nem most kellett volna bejönnötök, hanem az elejétől fogva. Szükségem lett volna rátok. Szükségem lett volna a barátaimra és a családomra, de ti nem törődtetek velem, csak beraktatok ide, majd elfelejtettetek. Szerinted nekem ez, hogy esett? Mond csak Louis mit gondolsz mit éreztem mikor minden egyes nap vártam, hogy betartsátok az ígéreteteket?!
  - Nem felejtettünk el. Nem volt olyan nap, amikor ne gondoltunk volna rád - rázza meg a fejét, szomorúan. - Anyukád lassan belepusztul a fájdalomba, hogy itt vagy. Nem akarja elfogadni, hogy idekerültél, mi sem akarjuk, de segítségre van szükséged. Te is tudod, hogy segítségre van szükséged. Egyedül nem tudod átvészelni, Libby elvesztését.
   - Hagyd ki ebből Libby-t! – csattanok fel. - Nem. Vagyok. Őrült – morgom, pár másodperc elteltével. - Nekem csak rátok lett volna szükségem és egy kis időre, hogy feldolgozzam, de ti mit csináltatok, bedugtatok a négy fal közé és ellöktetek magatoktól.
  - Ha megígérem, hogy mostantól gyakrabban látogatunk, befejezed végre, hogy nem törődünk veled? - néz a szemébe. – Igenis törődünk. Kintről is törődtünk. El sem tudod képzelni, hogy mi minden van kint, amit el kellett intéznünk, hogy ne legyen belőle botrány. Most pedig itt vagyunk, ennyire nehezedre esik elfogadni, hogy igenis fontos vagy nekünk?
  - Nem! Ezt nem úgy kellene csináljátok, hogy én ezt mondom, hanem magatokról a kurva életbe is, de nem tesztek semmit sem! Nem akarom tudni, hogy milyen pletykák keringenek rólam odakint, mert valószínűleg semmi jó – teszem hozzá dühösen.
   - Gemma is itt volt és vissza is fog jönni, annak ellenére, hogy elküldted és két órán keresztül sírt a vállamon. Két órán át, Harry és mégis visszajön hozzád, mert szeret téged, ahogy mi is. Lehet, hogy nem akarod elhinni, de nekünk fontos vagy, ezért hoztunk ide. Tudom, hogy nehéz elfogadni, de meglátod, hogy idővel jobb lesz és mikor kiengednek innen, akkor újra önmagad lehetsz, nem pedig egy idegroncs.
  - Ha egyáltalán kijutok élve erről a helyről - vágom rá. - Beleőrülök a magányba, a bezártságba, honnan veszed, vagyis veszítek azt, hogy kikerülök valaha is innen? Nem beszélek az orvosokkal, nem csinálok semmit sem, nem fognak kiengedni. Minden szabályt megszegtem, amit el kellene követnem a szabadulásom érdekében. Nem működök velük együtt, mert nem vagyok őrült, a francba már!
  - Bele kell törődnöd abba, hogy Libby elment és ha ez megvan, akkor önmagad lehetsz - sóhajt fel. - Nekünk sem volt könnyű beletörődni az elvesztésébe, de sikerült. Nekünk is fontos volt, de elment nem tudsz mit tenni ellene... El kell őt engedned, hogy meggyógyulj. Nem lesz könnyű ebben biztos vagyok, de abban is, hogy sikerülni fog. A haverom vagy, amióta csak ismerlek, tudom, hogy képes vagy rá, csak akarnod kell. Mindig hiányozni fog, nekünk is, de túl kell tenned magad rajta, mielőtt beleőrülsz.
  - Ha Eleanor halna meg te fel tudnád dolgozni? - kérdek rá, mire fájdalom fut végig az arcán.
  Túl messzire mentem, én magam is tudom. Nem kellett volna ezt mondanom, hiszen ilyenről még csak beszélni sem akarok. El fontos számomra, sosem kívánnék neki semmi rosszat. Ő lenne a világon az utolsó személy, akire képes lennék haragudni. Bár nagyon örülnék, ha bejönne, de neki legalább megvan az oka is, hogy miért nem teszi. A többieknek viszont nem volt mentségük.
  - Sajnálom, nem úgy értettem – szólalok meg. – Én tényleg nem akartam ezt mondani, csak kicsúszott.
  - Semmi baj – rázza meg a fejét. – Igazad van nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet, de hidd el Harry, ha El-el történne valami akkor valószínűleg, sőt biztos nekem sem lenne könnyű, de nem lennék egyedül, ott lennétek nekem ti, a családom, veletek képes lennék átvészelni.
  - Én téged biztosan nem küldenélek egy ilyen helyre – mondom halkan. – Soha. Nem lennék rá képes, de te képes voltál, hogy bízzak meg benned, ha képes voltál rá?
  - Úgy, hogy ismersz. Tudod, hogy miért tettem. Igen elhiszem, hogy nem érted, de bíz bennem Harry, tudom mi a jó neked. Beleőrültél volna abba, hogy nem tudsz mit tenni… kikészültél volna, de meglátod, hogy amint innen kikerülsz, minden rendben lesz veled. Melletted leszek és segítek, hogy újra olyan legyél, mint régen.
  - Sosem leszek már olyan és ezt te magad is tudod Louis – nézek a szemébe. – Nélküle az a Harry, aki eddig voltam, meghalt és többet nem tér vissza, csak egy hasonmás leszek, aki úgy néz ki, mint a régi, de belül teljesen különböző.
  - Akkor majd varázsolunk neked egy új Harry-t – vonja meg a vállát. – Nem fogom feladni, míg vissza nem tér a haverom, akit ismertem.
  - Nem akarok új lenni, sem a régi! – csattanok fel. – Eddig nagyon jól elvoltam magamba is, mi lenne, ha most is fognád magad és kisétálnál azon az ajtón és többet nem jönnél be rajta újból?
  - Legyen, most elmegyek, de még visszajövök – sóhajt fel. – Annak ellenére is vissza fogok jönni, hogy így viselkedsz, mert fontos vagy nekem, ahogy a többieknek is.
  Sarkon fordul, majd kilép az ajtón, engem magamra hagyva.
 Nem értem, hogy minek jön ide?! Mire jó, ha idejön és a képembe mondja, hogy Libby meghalt, nekem pedig túl kéne tennem magam végre a halálán... Ezt én is tudom, de ezen a helyen képtelenség, bármin is túltenni magam. Végig csak rájuk lett volna szükségem, de ők basztak rám, most pedig azt akarják, hogy fogadjam őket tárt karokkal, hát nem fogom. Jöjjenek vissza, de engem már nem érdekel semmi sem. Semmi!


Sziasztok! Meghoztam nektek a második részt, remélem tetszeni fog, ahogy az előző is. Köszönöm szépen a kommenteket. El sem tudjátok képzelni mit jelentenek nekem a szavaitok! Számunkra, minden vélemény sokat számít, egy kommenttel képesek vagytok mosolyt csalni az arcukra és ezt velem is folyamatosan megteszitek! Köszönöm a bíztatást és az olvasókat is! Jó olvasást!
Várom a véleményeiteket!

11 megjegyzés:

  1. remek rész lett. imádom olvasni amiket írsz. tetszenek ezek a visszaemlékezéses pillanatok. Libby olyan aranyos lánynak tűnik. Harry-t meg nagyon is megértem,hogy haragszik Gemmáékra... kíváncsi vagyok nagyon hogy mi lesz Harryval és mikor fogják kiengedni.. csak így tovább. siess a következővel :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik. Én pedig nagyon imádom írni a visszaemlékezős részeket, tudom, hogy kicsit fura, hogy egyszer jelen egyszer múlt, de csak így tudom megoldani, mivel nem akarom, hogy az egész évad csak a visszaemlékezésről szóljon. Libby aranyos is, de majd megértitek mi van vele, mivel gondolom kíváncsiak vagytok ki elől menekült el... Gemmákkal meglátjátok mi lesz még, pár rész múlva. Addig még várni kell, de szerintem élvezni fogjátok a részeket, vagyis ezt remélem :)

      Törlés
  2. Huu nagyon tetszik a blog.Imadom.

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó! Szegény Harry. :/. Várom a kövi részt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik. Most szomorú ez igaz, de meglátjátok, hogy mit tervezek majd a jövőben... :)

      Törlés
  4. Nagyon nagyon tetszett egyszerűen: PER- FECT!! :DD :** Siess a kövi résszel!! :**** ;)

    VálaszTörlés
  5. Te jó ég! :)) Én mindig is bíztam a tehetségedben, de nem gondoltam volna, hogy ennyire *kurvajó* sztori!!!!!!!!!!!! [bocsánataszóhasználatért] <333 Egyszerűen csodálatos. Átérezhető Harry állapota, a folyamatos önmarcangolás és kétely, a teljes kétségbeesés és reménytelenség szívszorongató érzése. Alig várom, hogy a történet jobban kibontakozzon és megtudjak még egy-két dolgot! :)) Kíváncsi vagyok, hogy pl. mi lett Libby-vel, miért van meg az oka Eleanornak, hogy ne látogassa meg Harryt, valamit... hm... kíváncsi vagyok, hova is fog alakulni a sztori az első évad végére. <3
    Olvasom is a következő részt! :)
    Imádtam!

    Sam xXx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Semmi baj, elég sokszor használok ilyen szavakat, amikor örömöt akarok kifejezni, szóval ezért nem kell bocsánatot kérned! Nagyon örülök, hogy ezt gondolod és annak is, hogy ennyire tetszik! Régen nagyon nem ment fiú szemszög, de most már teljesen belejöttem, mivel itt minden rész Harry szemszögéből van.. Próbálkozom és örülök, hogy szerited sikerül átadni az érzéseket! Minden ki fog derülni idővel, ennyit elárulhatok. Az évad vége az nagy dobás lesz és sokan utálni fognak a várakozásért, de ki kell bírniuk majd :D
      Nagyon köszönöm a kommented! <3<3<3

      Evelyne xx.

      Törlés
  6. Pont gyereknap van ma és a részben is szó volt róla. :))
    Nagyon tetszik, annyira bele tudom élni magam, hogy sírtam is rajta. Megértem Harry-t is és a fiúkat is, de az, hogy kinek adok igazat, azt már nem tudom. Alig várom, hogy kiderüljenek a dolgok, már tényleg nagyon. :333 Már nagyon várom.
    Sok puszi: Timi. :**

    VálaszTörlés