2015. február 2., hétfő

1.rész


... kedves látogató...


 Ez a nap is pontosan ugyanolyan lesz, mint az összes többi egy apró dolgot leszámítva, ma látogatóm lesz, akivel szívem szerint egyáltalán nem találkoznék. Viszont kíváncsi vagyok, hogy ki lehet az a személy, akinek eszébe jutott, hogy létezik egy Harry Styles nevű ember a Földön, mert én már teljesen azt hittem, hogy elfelejtettek. Vagyis a hosszú idő, ami úgy telt el, hogy egyszer sem látogattak meg, erre utal. Ha fontos lettem volna számukra, akkor szántak volna rám néhány percet. Akkor meglátogattak volna, hogy megnézzék, mi van velem, hogy bírom az ittlétet, de egyiket sem tették meg. Most viszont valami csoda folytán mégis kíváncsiak rám, ami nem tudom, hogy tegyen boldoggá vagy esetleg dühítsen fel.
  Egyetlen egy dolgot köszönhetek a barátaimnak, ami nem más, mint egy külön szoba, elkülönítve a többiektől. Ezért viszont hálával tartozom nekik, hiszen a többiek szobáit csak egy keskeny folyosó választja el egymástól és egy rácsos ajtó. Tisztára, mint a börtönben. Ott is voltam párszor elszállásolva egy-két éjszakára, de nem komoly dolog miatt. Bár azt be kell vallanom – még ha furán is hangzik – az a hely maga volt a paradicsom, ehhez képest. Ott legalább az embereknek volt okuk, amiért ott ültek, ellentétben néhányunkkal innen. Vannak, akik úgy kerülnek be ide, mint én, de a körülöttük lévők miatt teljesen elveszítik az eszüket és lassan ők maguk is megbolondulnak. Normális, boldog emberekből válnak őrültekké. Valószínűleg velem is ez történt volna, ha nem kapok külön szobát.
  Nem mondom azt, hogy nagy és kényelmes, mert ez egyáltalán nem igaz, viszont a többiekéhez képest sokkal jobb. Az ajtóval szemben található egy kisebb ablak – természetesen rácsos – amin szebb napokon befurakodik a Nap meleg sugara, ezzel megvilágítva a szobát. Az ablak alatt egy asztal található, ami két fiókot is tartalmaz. Rajta helyezkedik el egy kis lámpa is, ami az esti világításra szolgál. Nem egy éjszakát töltöttem már el alatta, lapokat bámulva. Amikor már nem tudtam mit kezdeni magammal, leültem és rajzolgattam vagy dalokat írtam, amiket természetesen mindig elrejtettem, hiszen nem akartam, hogy bárki megtudja, mi jár a fejemben. Az csak az én dolgom, senki másé. Az asztal bal oldalán található az ágyam – ami nem a legkényelmesebb, de elviselhető. Az ajtó mellett, pedig egy kisebb szekrény, amiben a személyes dolgaimat tartom.
  Az ajtóban elforduló kulcs jelezi, hogy itt az ideje bevennem a gyógyszereket. Igen, éjszakára be vagyok ide zárva, viszont a nap többi részében szabadon mozoghatok az egész épületben, bár én nem igazán szoktam élni ezzel a lehetőséggel.
  - Jó reggelt, Harry! - lép be a tegnapi ápoló. - Meghoztam a reggeli gyógyszerét - teszi le az asztalra, majd fordul vissza hozzám. - Szerintem jobb lenne, ha felöltözne, mivel egy óra múlva érkezik a látogatója. Dr.More megengedte önnek, hogy a szobájában fogadja, de csak egy őr felügyeletével az ajtaja előtt - mivel nem áll szándékomban megszólalni, csak bólintok mondandójára. - Rendben - sóhajtja. - Tudja, mi csak jót akarunk önnek. 
  Mit sem törődve vele, lépek az asztalhoz és veszem be a kikészített gyógyszereket, majd a szekrényhez lépve húzók elő belőle egy fekete pólót és ez szürke gatyát. Megkönnyebbülve sóhajtok fel, amikor meghallom az ajtóm záródását. Nem kell a kedvessége senkinek sem. Semmi bajom, mégis min akarnak akkor segíteni?! 
  Nem vagyok őrült. Hiszen nem járok idiótán, nem beszélek úgy, mint egy öt éves gyerek, nem szokásom balhét csinálni a többiekkel, nekem csak egy problémám van, ami nem más, minthogy elvesztettem a számomra legfontosabb személyt. A lányt, akit egész életemben szeretni fogok. A lányt, akit szerettem volna boldoggá tenni, de csak a vesztét okoztam. Na tessék, a nagy segítség akarásukból, csak annyi lett, hogy ismét eszembe jutott ő. Idegesen dörzsölöm meg a halántékom, majd bújok bele a kikészített ruháimba. Ujjaimmal megigazítom a hajam és az ágyamra ülök, arra várva, hogy megjelenjen a kedves látogatóm.
    - Kölyök - kopogtat az ajtón Fred a biztonsági őr, aki már nem egyszer próbált engem szóra bírni, de még sosem járt sikerrel, pedig tényleg jó embernek tartom őt. - Megérkezett a látogatód - szól nekem. - Én itt leszek az ajtó előtt, ha valami történik, csak szóljon nekem - közli a látogatómmal, majd kinyitja az ajtóm és belép rajta a várva várt személy, mire nekem elkerekednek a szemeim.
  A falnak dőlve, mellkasom előtt összefont karokkal nézem őt. Nézem, ahogy lassan könnyek szöknek szemeibe, majd apró, remegő testével megindul felém és hozzám bújik, arra várva, hogy én majd a karjaim közé zárom őt. Hát azt várhatja. 
  Lehet, hogy hiányzott. Lehet, hogy mindennél jobban szeretném őt a karjaim közé zárni és azt hallani tőle, hogy minden rendben lesz. Még szép, hogy szeretném, de nem most. Nem hónapokkal azután, hogy idehoztak. Nem érdekel, hogy makacs vagyok és ezzel összetöröm az előttem álló törékeny lányt, de el kell fogadnia, hogy nem fogok neki megbocsájtani. Lehet, egy nap majd megtörténik ez is, de az biztosan nem most lesz. Nem ebben a percben, nem ilyen hamar.
  -  Harry, kérlek szólalj meg - szipogja, mire minden izmom megfeszül. Sosem bírtam elviselni, ha sír, de most nem adhatom be a derekam ilyen hamar. - Annyira hiányzol - suttogja. - Kérlek... sajnálom, hogy eddig nem jöttem, de nem tudtam a szemedbe nézni. Nem tudtam szembenézni azzal, hogy hová küldtünk téged az akaratod ellenére.
  - Nem Gemma nem sajnálod - közlöm vele rideg hangon, mire eltávolodik tőlem, majd felnéz rám. - Így legalább megtudtam, kik azok az emberek akikre számíthatok és te nem vagy közöttük - nézek egyenesen a szemébe, mire ajaki megremegnek. Tudom, hogy a sírás határán áll, de nem érdekel. Miért most jött? Miért nem volt eddig?! Ne mondja nekem azt, hogy azért, mert nem tudta, hogy nézzen a szemembe, mert ezt úgysem hiszem el. Ha akart volna látni, ez nem állítja meg. - Azok közül, akiket eddig ismertem, senki sincs közöttük - nevetek fel keserűen. Tisztába vagyok vele, hogy minden egyes szavammal fájdalmat okozok neki, de képtelen vagyok megállítani a nyelvemre szökő szavakat.
   Hangom rekedt és száraz, hiszen ez volt a leghosszabb mondatom, amit kinyögtem ebben a pár hónapban. Lassan már én magam sem fogom tudni kihez társul ez a hang, olyan idegen lesz számomra. 
   Ellököm magam a faltól, majd az ágyhoz sétálva leülök rá és Gemmára emelem tekintetem. Még mindig szőke a haja, pont, mint az idekerülésem előtt. Még mindig szereti a szakadt ruhákat, semmit sem változott az elmúlt napokban, míg én teljesen az ellentéte lettem annak a fiúnak, aki voltam. Feljebb vezetve rajta a tekintem, egyből észreveszem a dzsekijét, ami az enyém volt valamikor. Miért van rajta? Miért viseli az én dolgaim, ha nem volt elég bátorsága meglátogatni engem…
  - Az az én dzsekim – suttogom halkan.
  - Igen - törli meg a szemét. - Mióta itt vagy mindenhová csak ebben megyek, mert te nem lehetsz velem. Magamon érzem az illatod, ami olyan számomra, mintha velem lennél, még ha tudom, hogy ez nincs így. Így legalább egy részed még mindig velem lehet. Hogy vagy? - lép hozzám közelebb, mire én megrázom a fejem, ő pedig megtorpan. – Kérlek, ne csináld ezt - suttogja megtörten. – Ne taszíts el magadtól. Tudom, hogy fájdalmat okoztam, tudom, hogy én vagyok a hibás, de kérlek, ne tedd ezt…
- Mit ne csináljak Gemma? - kérdem ingerülten. - Hónapokig be sem jössz, most pedig azt hiszed, hogy egy látogatással minden el van intézve? - vonom fel a szemöldököm. - Hát nincs, rohadtul nincs. Nem is lesz! Itt hagytatok, magamba... Egy olyan helyre küldtetek, ahová diliseket szoktak, pedig én nem vagyok az. Hogy várhatod el, hogy mindent elfelejtsek, csak azért, mert idejöttél? Sosem fogom elfelejteni, míg élek. Soha – rázom meg a fejem. – Eddig is elég elcseszett életem volt, de itt ez maga a pokol, de ti basztok rá, hogy megnézzétek, mi van velem.
  - Sajnálom, én tényleg nagyon sajnálom… - remeg meg a hangja.
  - Nem, már mondtam, hogy nem kell sajnálnod - rázom meg a fejem. - Csak ráébresztettek, hogy nekem nincs családom sem barátaim, egyedül vagyok - nézek egyenesen a szemébe. - Nekem már nincs senkim és valószínűleg nem is lesz, hiszen nem fogok kikerülni erről a helyről, a ti segítségetekre pedig már nincs szükségem.
  - Kérlek, ne mond ezt…
  Látom rajta, hogy mindjárt elsírja magát, de azt én nem akarom megvárni, mert akkor nem lennék képes ilyen rideg lenni vele. Nem lennék képes olyat a képébe vágni, amivel tudom, hogy összetöröm a szívét. Megtörnék és azt nem engedhetem meg senkinek sem, hogy elérje nálam.
 - Most pedig húz ki azon a kurva ajtón, ahol pár perccel ezelőtt  betetted a lábad és soha többé ne gyere  be  újra rajta - közlöm vele, majd dőlök hátra az ágyon. - Most! - teszem hozzá, mikor nem hallom, hogy megmozdulna. 
  Az ajtó nyitódására behunyom a szemeim, majd nagy levegőt veszek. Kegyetlen voltam, én magam is tudom, de nem tudok úgy tenni, mintha nem hagytak volna itt, az akaratom ellenére, aztán pedig hónapokig nem látogattak meg... Képtelen vagyok úgy tenni, mintha mi sem történt volna, s nem is akarok. Nem érdemlik meg. Lehet, hogy egy nap a nővérem volt, akit teljes szívemből szerettem, de most idegennek érzem.
   - Ezt jól megcsináltad, kölyök - szól be Fred, mire felé kapom a fejem.
   - Tudom - suttogom, mire mosoly terül el az ajkán. Pár pillanatig nem értem, hogy miért is csinálja ezt, de aztán rájövök, hogy most szóltam hozzá először. A hosszú próbálkozásai után most érte el, hogy végre megszólaljak.
  - Tudod, hol találsz, ha beszélni akarsz valakivel - biccent felém, majd becsukja az ajtót és elhagyja a szobát. 
  Miután Gemma elment és újra magamra maradtam, elővettem a lapjaim és írni kezdtem. Az érzéseimet egy dalba foglaltam, mint mindig amióta itt vagyok. Ha valami bánt, vagy ha sírni támad kedvem, akkor fogok egy lapot és rávetem gondolataim, így megszabadulva tőlük. Most pedig itt ülök a fotelban, előttem Dr.More, aki arra vár, hogy feltehesse az első kérdését, amire tudja, hogy nem fogok válaszolni, de azért mindig próbálkozik. 
  - Nem kérdem meg, hogy érzi magát, mivel tudom. Hallottam, hogy a nővérével való találkozása nem volt valami szép élmény - továbbra is mozdulatlanul ülök, így folytatja. - Most pedig mi lenne, ha arról beszélnénk hogyan ismerkedett meg ön, Libby-vel?
  Már a neve hallatára is felkapom a fejem és dühös pillantással jutalmazom orvosom. Nem akarok róla beszélni, miért olyan nehéz ezt felfogni?! Beszélni biztosan nem fogok, ám a gondolataim akaratom ellenére is arra a napra terelődnek vissza, amikor megismertem őt.

  „Kapar a torkom, ezzel minden pillanatban arra késztetve, hogy felköhögjek. Alig tíz perce hagytuk el színpadot, de én azóta már ötször köhögtem fel úgy, hogy még a könnyem is kicsordult. Rühellek beteg lenni. Utálok köhögni és az ágyban feküdni, betegen. Viszont ez ellen már úgysem tudok semmit sem tenni. Az utolsó koncertünkön, a színpadon állva elkapott minket a szakadó eső. A hideg esőcseppek gyorsan szaladtak végig a testükön és áztatták át ruháinkat, aminek köszönhetően rendesen megfáztam. A többiek valami csoda folytán megúszták, nekem viszont nem sikerült.
  - Biztos nem jössz velünk? – pillant rám Niall.
  - Azt hiszem, jobb lenne, ha inkább lefeküdnék és kialudnám magam a következő koncertre, mivel nem szeretnék a rajongóknak csalódást okozni.
  - Rendben haver – mosolyog rám megértően Liam. – Majd hozunk neked is belőle. Menj csak és pihenj le.
  Egy biccentés után sarkon fordulok és a parkoló felé veszem az irányt. Rengeteg turnébusz parkol itt, de szerencsémre hamar felfedezem a sajátunkat. Intek egyet a sofőrünknek, aki egy másik busz sofőrjével beszélget, majd kinyitom az ajtót.
  Fáradtan lépkedek felfelé a lépcsőkön, de a tudat, hogy pár másodperc múlva már a meleg ágyban találhatom magam, megnyugtat. Lépteim egyenesen a kis lyuk felé veszem, a folyosó végén, amit most a szobámnak nevezhetek, mivel ez a legegyszerűbb megoldás, hogy a fiúk ne kapják el tőlem a megfázást.
  Az ajtóban azonban mégis megtorpanok. Az ágyam mellett egy lány ücsörög, lábait felhúzva, míg kezeivel az arcát takarja el. Ha így akart elbújni a buszon, hogy velünk jöhessen, nem ez volt a legjobb döntése. Bár egy mentet talán adhatok neki, ugyanis a feszes lábai és a kilátszódó fehér bugyija, már beindította a fantáziám.
  - Mit csinálsz ott a földön, szépségem? - szólalok meg rekedt hangomon, mire összerezzen, majd felém pillant.
  Ahogy meglátom az arcát, egyből lefagyik a mosoly, a képemről. Az orcáját egy karcolás borítja, ami vérzik, a szemei pedig vörösek, minden bizonnyal a sírástól. Egyből tiszta lett előttem minden, ő biztosan nem egy rajongó, aki velünk akart utazni, hanem egy lány, aki menekült valaki elől. Bár ebben nem lehetek száz százalékig biztos, de a látottak ezt sugallják nekem.
  - Mi történt veled? - lépek hozzá közelebb, mire ő hátrébb csúszik a földön. - Hé, nem foglak bántani. Nyugodj meg, csak segíteni akarok - teszem hozzá. Szemeit összeszorítja, mire újból könnyek kezdenek záporozni belőle. A látványtól összeszorul a szívem.
   Pár lépést téve guggolok le elé és érintem meg térdeit, mire megdermed, de amint észreveszi, hogy én vagyok az, kicsit megnyugszik. Mi történhetett ezzel a lánnyal, hogy ennyire kiborult? De legfőbbképpen az érdekel, ki az az állat, aki képes ilyet tenni egy nővel? Ki az a barom, aki ennyire nem törődik a lányok érzéseivel?
   - Ki tette ezt veled? - kérdem tőle, halkan, mire csak megrázza a fejét. - Rendben nem akarsz róla beszélni, megértettem. Segíthetek valamiben? – próbálkozom.
  - Ne küldj el - könyörög a szemembe nézve. - Ha megtalál, akkor... akkor... - de nem tudja befejezni, mert ismét feltör belőle a zokogás.
    - Nyugodj meg - húzom magamhoz. - Itt nem tud bántani, nem engedem neki - suttogom a fülébe. - Minden rendben lesz.
  Érzem, ahogy minden izma pattanásig feszül, de nem lök el magától. Lassan ringatni kezdem őt a karjaim között, hogy kicsit megnyugtassam vele. Egyetlen egy dolog van a világon, amit nem tudok elviselni és az nem más, mintha egy ilyen szép lány, mint ő sír.
  Fogalmam sincs, hogy mit csináljak vele. Itt nem maradhat, hiszen a fiúk biztosan nem engednék meg, ahogy Paul sem, akivel a következő állomáson találkozunk. Biztos vagyok benne, hogy egyikük sem örülne a ténynek, hogy én egy lányt bújtatok a buszunkon. De nem tudom azt mondani neki, hogy menjen el. Remeg. Egy szívtelen állat lennék, ha most azt mondanám neki, hogy sajnálom, de nincs mit tenni, el kell menned. Bárki is tette ezt vele a közelben lehet és ha most kilököm ebből a buszból, egyenesen az ő markaiba repül, azt pedig nem engedhetem meg.
 
***
 
  Fogalmam sincs, hogy történhetett, de elaludtam, ahogy a karjaim közt tartott lány is. Álmosan dörzsölöm meg szemeim, mire arra leszek figyelmes, hogy a busz mozog alattam.
  Basszus!
  Elindultunk, ő pedig még mindig itt van a többiek tudta nélkül. Biztosan azért nem jöttek be, mert tudták, hogy alszom. Remek vagy Harry! Most aztán jó nagy bajt kevertél. 
  - Fel kell ébredned - suttogom, mire megmozdul, majd kinyitja piros szemeit. - Elaludtunk - mosolygok rá halványan. - Csak az a baj, hogy közben el is indultunk...
   - Francba - pattan fel mellőlem. - Sajnálom, nem akartam elaludni, csak...
   - Semmi baj - nevetek fel. - Megoldjuk. Jobban vagy? - kérdem lágyan.
   - Azt nem mondhatom - rázza meg a fejét. - De idővel minden sebem begyógyul, talán csak a szellemi sebek nem. De ez van, már sokszor átéltem most sem lesz más. - vonja meg a vállát.
  - Nem kellene engedned, hogy a barátod verjen - nézek rá szigorúan. Először csak kérdőn tekint rám, mintha nem is értené miről beszélek, aztán rábólint. Biztos vagyok benne, hogy nem ez az igazság, de nem erőltethetem abban, hogy elmondja egy vadidegennek. - Azt hiszem, el kellene mondanunk a fiuknak, hogy mi történt - állok fel, mire ő ismét bólint. - Mellesleg Harry vagyok, ha nem tudnád - mosolygok rá.
  - Tudom - suttogja halkan. - Ismerlek titeket. Nem akartam felszállni a buszotokra, de muszáj volt elbújnom előle.... Libby vagyok - mutatkozik be végül.
  Keze után nyúlok, amit ő ösztönösen elhúz előlem, így az ajtó elé sétálva nyitom ki, majd lépek ki rajta, ő pedig követ engem. Egyből felismerem a fiúk hangját, amint az asztalnál ülve röhögnek valamin. Liam a léptek hallatára felém pillant, mire egyből elfehéredik az arca.
  Hát igen, nem ez az első alkalom, hogy egy lány velünk ragadt a buszon. Mivel elég sokszor vannak egy éjszakás kalandjaim, ez már többször is előfordult, de őket mindig kiraktunk a következő megállónál, viszont valami azt súgja, hogy Libby-t nem szabad kitennünk.
  - Ugye ezt nem mondod komolyan haver? - néz rám dühösen. De, amint Libby-re pillant, megváltozik a tekintete. Aggodalom jelenik meg rajta. - Mi történt vele? - kérdi. 
  - Kiről beszélsz haver? - kérdi röhögve Louis, mire Liam felém bök, ő pedig előrébb hajol, hogy lássa miről maradt le. Hatalmas vigyorral az arcán  bámul rám. - Úgy látom, nem vagy elég beteg. – kacsint rám, mire én dühösen pillantok rá.
   - Mi történt az arcával Harry? - kérdi idegesen. - Mond, hogy nem te verted meg…
  A feltételezésére irtó mérges leszek. Hogy gondolhat rólam ilyet? Pontosan tudja, hogy sosem lennék képes ilyet tenni, egyetlen nőre sem emeltem még kezet és nem is tervezem a jövőben sem megváltoztatni ezt.
  - Mi van? - kérdezzük egyszerre a többiekkel.
  - Nem vertem meg a francba is Liam, én nem vagyok olyan - lépek beljebb magam után húzva Libby-t. - Így találtam a szobámban, sírva. Majd megvigasztaltam, csak közben elaludtunk és a busz elindult - vakarom meg a tarkóm, zavaromat leplezve.
  - Elaludtál? Mi az, hogy elaludtál, Harry? - túr idegesen a hajába. - Egy ismeretlen lány van velünk a buszon, te pedig elalszol? - emeli feljebb a hangját.
   - Bassza meg, csak álmos voltam – morgom az orrom alatt.
  - Liam, ne kiabálj már - mordul fel Louis. - Nem látod, hogy már így is frászt kapott szegénykém, nem kell még a kiabálásotokat is hallania - áll fel, majd sétál hozzánk. - Mi történt veled, angyalom? - néz le rá. 
   - Nem ő bántott - mutat rám. - De nem akarok beszélni arról, hogy mi történt. Annyi a lényeg, hogy a ti buszotok mentette meg az életem. Tudom, hogy nem maradhatok itt, így a következő megállónál leszállok és valahogy, majd visszajutok - mondja csendesen, mire mindünk egyszerre szólal fel.
   - Nem! Itt maradsz! - jelentjük ki, nemleges választ el nem fogadva.
  - Gyere, segítek kitisztítani a sebet az arcodon - áll fel Liam, majd lép oda hozzánk. - Ti addig találjatok ki valamit – néz körbe rajtunk.
   Közelebb lépve, leültök a fiúk közé, majd nagyot sóhajtva fektetem fejem az asztalra. Minden oka megvan rá, hogy ki legyen akadva rám, de tényleg nem tehetek róla, hogy elaludtam. Fáradt voltam.
   - Neked sem mondta el, hogy ki tette ezt vele? - kérdi halkan Zayn.
  - Nem, csak annyit, mint nektek - sóhajtom. - Sajnálom, hogy elaludtam, oké? De fáradt voltam.
  - Tudod, mi nem haragszunk és valószínűleg Liam sem, csak azt hitte, hogy megint az egyik kalandod ragadt a buszon - nevet fel Lou, majd gyorsan abba is hagyja.
   - De, amint látod ő nem az - vágom rá. - Ő csak egy elveszett kislány, aki nagyon menekül valaki elől, csak azt nem tudjuk ki az ördögtől?! – sóhajtok fel. – Nem küldhetjük el, ilyen állapotban, biztosan nem engedhetjük elmenni.
  - Mondta valaki egy szóval is, hogy elküldjük? – pillant rám Zayn, mire én csak megrázom a fejem. – Akkor meg ezt nem is kell mondanod – jelenti ki. – Mi sem akarjuk őt elküldeni, ilyen állapotban, ugye fiúk?
  - Természetesen nem! – vágják rá.”
  
   A emlék felidézésére akaratom ellenére is elhúzom a szám, mire Dr.More kérdőn néz rám, de én csak megrázom a fejem és hátradőlök a fotelban. Ezzel azt közölve vele, hogy semmi esélye sincs ma a beszélgetéshez, mire sóhajtva veszi az ölébe a füzetét és kezd el bele írni. 



------------------------------------------

Sziasztok! Igen tudom, hogy azt ígértem, hogy a részek vasárnaponként lesznek és ez így is lesz, csak nálam a prológus csak egy bevezető, nem pedig rész, így meghoztam az igazi első részt. Nagyon köszönöm az olvasókat, mosolyt csaltok az arcomra, hogy ilyen hamar szaporodik a szám. Remélem tetszeni fog a rész és senkinek sem okozok vele csalódást. Kicsit fura lesz, hiszen a részek nagyja visszaemlékezés, de persze a jelenben is lesznek jelenetek. Sokkal több, mint amennyit az elején terveztem. Köszönöm a bíztatást és az olvasókat! Jó olvasást!
Véleményeiteket várom!

9 megjegyzés:

  1. Draga egyetlen Evelyne!!
    A resz Per-fect lett, imadtam olvasni minden egyes betut. Siess a kovi reszel.. :)
    Sok - Sok oleles: Gabi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök, hogy tetszett, már olvashatod is, pár perc múlva :)

      Törlés
  2. Nem tudom elmondani hogy mennyire tetszik ahogyan írsz, a kitalált történetek "kialakulását". Egyszóval. IMÁDOM. remélem hamar hozod a részt és nagyon jók lesznek!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. El sem tudod hinni, hogy nekem mit jelentenek ezek a szavak. Örülök, hogy tetszik!

      Törlés
  3. Egyszerűen remek rész lett, maradjunk ennyiben! :))
    Imádom! <333

    Sam xXx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Örülök, hogy tetszett! <3

      Evelyne xx.

      Törlés
  4. Imádom. Komolyan mondom, nagyon jó. :))
    Ez vagy te igazából, egy zseniális írónő. :)
    Timi xx.

    VálaszTörlés