Prológus
„ - A francba már Harry! – kiált rám Louis. – Le kell nyugodnod haver, ezzel csak magadnak ártasz. Ettől még semmi sem lesz jobb, vedd már észre! – néz rám szomorúan, bár a szemében düh csillan fel. – Kinyírod magad, ha így folytatod.
- Kurvára
nem érdekel! – túrok dús, kissé nedves hajamba. A fájdalom és a düh gyorsan szálad
végig a testemen, képtelen vagyok parancsolni magamnak és a számon kifutó
szavaknak. Nem érdekel, ha valakit megbántok vele, de szeretném, ha észrevennék
végre magukat és rájönnének, hogy mi a francot művelnek. – Rajtam már semmi sem
segíthet, hát nem értitek? Már akkor meghaltam, amikor ő kilépett az életemből.
Már akkor elvesztettem az életem értelmét, amikor ő kisétált azon az ajtón és
soha többet nem jött vissza rajta.
- Harry, segítségre van szükséged. Te is
tudod, hogy nekünk van igazunk, csak makacs vagy és nem akarod elfogadni –
sóhajt fel Liam. – Mi csak segíteni akarunk neked, de ehhez neked is együtt
kell működnöd velünk.
- Segíteni? – nevetek fel ingerülten. – Mi
lenne abban a segítség, ha fognátok engem és bedugnátok a négy fal közé?
Mondjátok meg nekem, hogy ebben mi lenne a segítség? – vonom őket kérdőre, de
mikor egyikük sem válaszol, folytatom. – Megmondom én! Semmi! Csak számotokra
ez a legegyszerűbb megoldás. Sokkal könnyebb elszigetelni engem az emberek
elől, minthogy a helyembe képzeljétek magatokat. Elképzelni azt, hogy milyen
érzés elveszíteni valakit, aki számodra a világot jelentette. Én átérzem,
hiszen a pokolba is éppen ebben élek, már hetek óta – nézek körbe a társaságon
dühös tekintettel. – Segítenetek kellene, nem pedig mások kezére bízni.
Mellettem kellene állnotok és elhitessétek velem, hogy minden a legnagyobb
rendben lesz az idő múlásával…
- Fog be a pofád! – szól közbe dühösen Zayn.
– Fáj? Elhisszük. De néz már magadra, úgy nézel ki, mint egy kész idegroncs.
Neked nem ránk van szükséged, nem csak ránk, pontosan ezért lesz ez a legjobb
megoldás, amire idővel te magad is rájössz. Most pedig told fel a segged azon a
lépcsőn és pakold össze a cuccaidat, mert holnap reggel indulunk, ha tetszik,
ha nem.”
Fehér falak. Azt mondják róluk, hogy segítenek a beteg embereken, mivel
békét, nyugalmat és semlegességet bocsájtanak ki magukból. De akkor én miért nem
érzem ezt? Engem miért nem nyugtat meg? Sokkal inkább azt érik el, hogy
megrémüljek, pedig én nem vagyok könnyen ijedő, viszont ezek a falak és a bezártság
ezt váltja ki belőlem. Rémületet. Néha a gyógyszerek hatása miatt úgy érzem,
mintha egyre kisebb lenne a szoba, amiben már hetek óta élek. Az a négy fehérre
festet fal, ami biztonságot kellene sugalljon számomra, egyre jobban közelít felém,
míg végül teljesen össze nem roppant. Ez lenne a segítség? Francokat! Nekem nem
ilyen segítségre van szükségem. Nem akarok beteg emberekkel találkozni a
folyosókon, akiknek tényleg itt van a helyük, ellentétben velem, akinek semmi
baja sincs, csak a barátai hiszik azt, hogy ez majd segíteni fog. De miben? A
bezártság és napi két-három gyógyszer -
ami teljesen elkábít – miben segít nekem? Megvan. Abban, hogy egyre jobban
hasonlítsak az itteni betegekre, pedig semmi hasonlóság sincs bennünk. Ők
tényleg betegek, én viszont nem. Sokkal jobb helyem lenne a szobámban.
Szobánkban, ahol még maradt pár szép emlékem kettőnkről. Ahol még tisztán
érezni lehet csodás illatát, ahol még ott vannak a dolgai, ahol még
felfedezhető belőle egy aprócska darab.
De ezt nem tehetem meg. Az orvosok és nővérek szerint, addig biztosan
nem szabadulok innen, míg nem működök velük együtt. De miért kellene ezt
tennem? Miért kellene felidéznem magamban a múltat? A fájó múltam. Hiszen,
szinte biztos vagyok benne, hogy ők már tudják. Az aktámban minden benne van,
amit biztosan elolvastak már, nem is egyszer. El sem tudom képzelni, hogy nem
keltette volna fel az érdeklődésüket egy híresség, aki az egyik újabb páciensük
lesz majd. Viszont akkor nem értem, hogy nekem, miért kellene mindezt újból elmesélni
nekik?! Ha már egyszer olvasták, miből gondolják azt, hogy képes lennék valami
újat mondani nekik?
Az hiszik, hogy a társalgóban lévő vidám zene nyugtató hatással van a
betegekre, de akkor én miért nem veszem ezt sohasem észre? Senki sem nyugszik
meg tőle, sokkal inkább kikelnek magukból. De mit is várjak el olyan
emberektől, akik egyszer már megpróbálták megölni saját magukat. Ha egyszer
képesek voltak megpróbálni, akkor mi akadályozná meg benne őket, hogy újra
megtegyék?! Semmi. Aki egyszer már elkövetett valami rosszat és tetszett neki,
az újra megteszi majd és ennek semmi sem fogja elérni az ellenkezőjét. Ez a
hely meg pláne nem, hiszen még engem is olyanokra késztet, ami eddig soha az
életbe nem fordult meg a fejemben, egészen addig, míg ide nem kerültem.
Sosem gondolkodtam el rajta, hogy milyen lenne megölni magam, egészen
mostanáig, viszont nem fogom megpróbálni. Ő biztosan nem akarná ezt. Nem
akarná, hogy olyat kövessek el, amivel árthatok magamnak és a szeretteimnek –
ha egyáltalán még mondhatom őket azoknak. Hetek óta itt vagyok, de még egyszer
sem jöttek be hozzám, pedig megígérték. Tisztán emlékszem, hogy mit mondtak. Minden nap meglátogatunk majd, sosem fogod
egyedül érezni magad. Aha, persze. Úgy látszik már teljesen megfeledkeztek
rólam, vagy elvesztették az időérzéküket, mert már több napja itt vagyok, ők
pedig be sem tették ide a lábukat egy árva percre sem. Átvertek, mára már
megértettem. Akivel eddig találkoztam az csak átverni volt képes engem. Nem léteznek
igaz barátok, szerető család. Mert, ha léteznének, akkor nem érezném magam
ennyire egyedül, a rohadt életbe is. Akkor itt lennének velem és nem egyedül néznék
szembe mindezzel. De úgy látszik nem vagyok nekik elég fontos. Idehoztak, hogy
megszabaduljanak tőlem és elveszítsem azt a maradék életkedvem is, ami még
bennem élt.
Minden második nap – ami az utóbbi időben mindennapi lett –
pszichiáterhez járok. Természetesen nem magamtól, hanem, mert kötelező. Az
itteni betegeknek velük kell megbeszélniük a problémáikat. De ezzel csak egy
probléma van, én még egyszer sem szólaltam meg abban az irodában és nem is
tervezem. Alig ejtettem ki az ajkaimon pár szót, amióta idekerültem. Lassan már
azt is elfelejtem, hogyan kell beszélni, de mit vár az ember, ha olyan környezetbe
él, ahol csak ő normális. Betegekkel nem beszélek, hiszen nem vagyok őrült. Az
orvosok és az itt dolgozó emberek, pedig öregek és komolyak. Én egyik sem
vagyok. Egy 21 éves srác nem egy ilyen helyen kellene üljön, főképpen nem azok
után, amin keresztülment az elmúlt időkben. A velem egykorú kölykök, hatalmas
bulikba járnak, ahol jól leisszák magukat, majd egy ismeretlen lánnyal az
oldalukon távoznak a helységből. Nekem is ezt kéne tennem, de itt ennek semmi
esélyét sem látom, bár már abban sem vagyok biztos, hogy képes lennék rá,
nélküle.
Mindenki azt mondta, hogy ami vele történt az nem az én hibám volt, de
akkor mégis kié? Ha nem ismertem volna meg azon az átkozott napon, akkor most
is élne és valószínűleg megmenekült volna attól az őrült embertől és boldog
lenne, de mellettem csak tönkretette az életet. El kellett volna engednem őt,
amíg még képes voltam rá, de nem tettem, hiszen el sem tudtam képzelni nélküle
az életem egyetlen percét sem.
- Harry
– szólít meg unott hangon az ápoló. – Ezeket be kell vennie – ad a kezembe egy
átlátszó pohárkát, amiben három féle gyógyszer van. Már nem gondolkodom azon,
hogy bevegyem-e őket vagy sem. Mi értelme lenne, úgyis bevenném előbb vagy
utóbb. Ezek csak nyugtatók, amik valószínűleg pár órára majd kiütnek. Az pedig
alvást jelent, ami annyit tesz, hogy addig sem gondolok majd rá. – Nagyon jól
javul az állapota.
Nem vagyok őrült, hülye némber! – morgom magamban.
- Már
csak arra kellene rávennünk önt, hogy beszéljen és lehet akkor egy nap majd
kiszabadulna innen. Viszont az is megtörténhet, hogy a holnapi látogatójának
sikerül majd kiszednie önből néhány szót. – mosolyog rám.
Látogató? Ki lehet az, akinek az eszébe jutottam hónapok elteltével? S
mi van akkor, ha én nem akarok látogatókat fogadni? Mi van akkor, ha számomra
ők már meghaltak, amiatt, hogy
ideküldtek?!
Sziasztok! Úgy gondoltam, hogy az új Harrys blogom, ezen a napon kezdem el. Remélem tetszeni fog nektek a történet. Én imádom írni. Talán ez az egyike azoknak a blogjaimnak, amit végre jónak érzek én magam is. A mai nap nem csak az új blog miatt különleges, hanem azért is, mivel ma van Harry szülinapja. Szeretnék neki itt is Boldog Szülinapot kívánni! Köszönöm az eddigi olvasókat, remélem még bővülni fog. Kíváncsian várom a véleményeiteket!
Sziasztok! Úgy gondoltam, hogy az új Harrys blogom, ezen a napon kezdem el. Remélem tetszeni fog nektek a történet. Én imádom írni. Talán ez az egyike azoknak a blogjaimnak, amit végre jónak érzek én magam is. A mai nap nem csak az új blog miatt különleges, hanem azért is, mivel ma van Harry szülinapja. Szeretnék neki itt is Boldog Szülinapot kívánni! Köszönöm az eddigi olvasókat, remélem még bővülni fog. Kíváncsian várom a véleményeiteket!
Draga, csodalatos Evelyne!!
VálaszTörlésIsmet egy nagyszeru blogba kesztel!! :)) Imadtam ezt a reszt, siess a kovetkezo resszel ;))
Sok - Sok oleles: Gabi
Kedves Gabi!
TörlésÖrülök, hogy ezt gondolod! Örömmel tölt el, hogy tetszik a történet és várod a következő részt, amit pár percen belül olvashatsz is. Remélem kifejted majd a véleményed a jövőben is.
Puszi Evelyne.!
Azt hiszem, hogy már sokszor leírtam a véleményem, mégis muszáj ismét, újból: fantasztikus. Annyira egyedi, "elvont" történet, és éppen ez teszi érdekesség, lebilincselővé! Kicsit furcsa, hogy a fiúk inkább benyomták egy pszichiátriai intézetbe, nem is látogatják sokat, és hogy Harry nem beszél, de gondolom ez indokolttá fog válni a következő részekben. Kíváncsi vagyok, hogy miért ilyen szomorú, mi fog rajta segíteni - persze sejtem, hogy egy lány van a középpontban, és alig várom, hogy a többi részt is elolvassam! :)) Hm, a vége meg csavaros lesz. Látogató! :) Na erre kíváncsi leszek... ;)
VálaszTörlésNagyon-nagyon-nagyon remek rész lett!!! :)))
Sam xXx
Sokszor lertad a véleményed, de tudod, hogy mindig mosolyt csal az arcomra, ha olvashatom gondolataid :) Nagyon jól esik ezt olvasni és szép lassan elfogadni, hogy van benne valami, hiszen annyian mondják ezt, de én még mindig képtelen vagyok elfogadni, viszont lassan sikerülni fog :D Azt, hogy a fiúk mirt nyomták be, majd megérted a vége felé, ahogy a visszaemlékezések közelednek a jelenhez, de addig még van jó pár rész még... Kíváncsian várom majd a véleményeid a több részről is majd, itt vagy privátban, nekem mindkettő megfelel :D
TörlésNagyon-nagyon köszönöm a kommented! :*
Evelyne xx.
Szia. Ismét itt vagyok. :)
VálaszTörlésÉn olvastam a "Baby, you love me?" cimű blogodat is és imádtam. Eddig a prológus alapján ezt is imádni fogom. :))
Sok sikert a többi fejezethez is. :333
Puszi Timi. :)