2015. február 1., vasárnap

0.rész


Prológus


  „ - A francba már Harry! – kiált rám Louis. – Le kell nyugodnod haver, ezzel csak magadnak ártasz. Ettől még semmi sem lesz jobb, vedd már észre! – néz rám szomorúan, bár a szemében düh csillan fel. – Kinyírod magad, ha így folytatod.
   - Kurvára nem érdekel! – túrok dús, kissé nedves hajamba. A fájdalom és a düh gyorsan szálad végig a testemen, képtelen vagyok parancsolni magamnak és a számon kifutó szavaknak. Nem érdekel, ha valakit megbántok vele, de szeretném, ha észrevennék végre magukat és rájönnének, hogy mi a francot művelnek. – Rajtam már semmi sem segíthet, hát nem értitek? Már akkor meghaltam, amikor ő kilépett az életemből. Már akkor elvesztettem az életem értelmét, amikor ő kisétált azon az ajtón és soha többet nem jött vissza rajta.
  - Harry, segítségre van szükséged. Te is tudod, hogy nekünk van igazunk, csak makacs vagy és nem akarod elfogadni – sóhajt fel Liam. – Mi csak segíteni akarunk neked, de ehhez neked is együtt kell működnöd velünk.
  - Segíteni? – nevetek fel ingerülten. – Mi lenne abban a segítség, ha fognátok engem és bedugnátok a négy fal közé? Mondjátok meg nekem, hogy ebben mi lenne a segítség? – vonom őket kérdőre, de mikor egyikük sem válaszol, folytatom. – Megmondom én! Semmi! Csak számotokra ez a legegyszerűbb megoldás. Sokkal könnyebb elszigetelni engem az emberek elől, minthogy a helyembe képzeljétek magatokat. Elképzelni azt, hogy milyen érzés elveszíteni valakit, aki számodra a világot jelentette. Én átérzem, hiszen a pokolba is éppen ebben élek, már hetek óta – nézek körbe a társaságon dühös tekintettel. – Segítenetek kellene, nem pedig mások kezére bízni. Mellettem kellene állnotok és elhitessétek velem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz az idő múlásával…
  - Fog be a pofád! – szól közbe dühösen Zayn. – Fáj? Elhisszük. De néz már magadra, úgy nézel ki, mint egy kész idegroncs. Neked nem ránk van szükséged, nem csak ránk, pontosan ezért lesz ez a legjobb megoldás, amire idővel te magad is rájössz. Most pedig told fel a segged azon a lépcsőn és pakold össze a cuccaidat, mert holnap reggel indulunk, ha tetszik, ha nem.”

  Fehér falak. Azt mondják róluk, hogy segítenek a beteg embereken, mivel békét, nyugalmat és semlegességet bocsájtanak ki magukból. De akkor én miért nem érzem ezt? Engem miért nem nyugtat meg? Sokkal inkább azt érik el, hogy megrémüljek, pedig én nem vagyok könnyen ijedő, viszont ezek a falak és a bezártság ezt váltja ki belőlem. Rémületet. Néha a gyógyszerek hatása miatt úgy érzem, mintha egyre kisebb lenne a szoba, amiben már hetek óta élek. Az a négy fehérre festet fal, ami biztonságot kellene sugalljon számomra, egyre jobban közelít felém, míg végül teljesen össze nem roppant. Ez lenne a segítség? Francokat! Nekem nem ilyen segítségre van szükségem. Nem akarok beteg emberekkel találkozni a folyosókon, akiknek tényleg itt van a helyük, ellentétben velem, akinek semmi baja sincs, csak a barátai hiszik azt, hogy ez majd segíteni fog. De miben? A bezártság és napi két-három gyógyszer -  ami teljesen elkábít – miben segít nekem? Megvan. Abban, hogy egyre jobban hasonlítsak az itteni betegekre, pedig semmi hasonlóság sincs bennünk. Ők tényleg betegek, én viszont nem. Sokkal jobb helyem lenne a szobámban. Szobánkban, ahol még maradt pár szép emlékem kettőnkről. Ahol még tisztán érezni lehet csodás illatát, ahol még ott vannak a dolgai, ahol még felfedezhető belőle egy aprócska darab.
  De ezt nem tehetem meg. Az orvosok és nővérek szerint, addig biztosan nem szabadulok innen, míg nem működök velük együtt. De miért kellene ezt tennem? Miért kellene felidéznem magamban a múltat? A fájó múltam. Hiszen, szinte biztos vagyok benne, hogy ők már tudják. Az aktámban minden benne van, amit biztosan elolvastak már, nem is egyszer. El sem tudom képzelni, hogy nem keltette volna fel az érdeklődésüket egy híresség, aki az egyik újabb páciensük lesz majd. Viszont akkor nem értem, hogy nekem, miért kellene mindezt újból elmesélni nekik?! Ha már egyszer olvasták, miből gondolják azt, hogy képes lennék valami újat mondani nekik?
  Az hiszik, hogy a társalgóban lévő vidám zene nyugtató hatással van a betegekre, de akkor én miért nem veszem ezt sohasem észre? Senki sem nyugszik meg tőle, sokkal inkább kikelnek magukból. De mit is várjak el olyan emberektől, akik egyszer már megpróbálták megölni saját magukat. Ha egyszer képesek voltak megpróbálni, akkor mi akadályozná meg benne őket, hogy újra megtegyék?! Semmi. Aki egyszer már elkövetett valami rosszat és tetszett neki, az újra megteszi majd és ennek semmi sem fogja elérni az ellenkezőjét. Ez a hely meg pláne nem, hiszen még engem is olyanokra késztet, ami eddig soha az életbe nem fordult meg a fejemben, egészen addig, míg ide nem kerültem.
  Sosem gondolkodtam el rajta, hogy milyen lenne megölni magam, egészen mostanáig, viszont nem fogom megpróbálni. Ő biztosan nem akarná ezt. Nem akarná, hogy olyat kövessek el, amivel árthatok magamnak és a szeretteimnek – ha egyáltalán még mondhatom őket azoknak. Hetek óta itt vagyok, de még egyszer sem jöttek be hozzám, pedig megígérték. Tisztán emlékszem, hogy mit mondtak. Minden nap meglátogatunk majd, sosem fogod egyedül érezni magad. Aha, persze. Úgy látszik már teljesen megfeledkeztek rólam, vagy elvesztették az időérzéküket, mert már több napja itt vagyok, ők pedig be sem tették ide a lábukat egy árva percre sem. Átvertek, mára már megértettem. Akivel eddig találkoztam az csak átverni volt képes engem. Nem léteznek igaz barátok, szerető család. Mert, ha léteznének, akkor nem érezném magam ennyire egyedül, a rohadt életbe is. Akkor itt lennének velem és nem egyedül néznék szembe mindezzel. De úgy látszik nem vagyok nekik elég fontos. Idehoztak, hogy megszabaduljanak tőlem és elveszítsem azt a maradék életkedvem is, ami még bennem élt.
  Minden második nap – ami az utóbbi időben mindennapi lett – pszichiáterhez járok. Természetesen nem magamtól, hanem, mert kötelező. Az itteni betegeknek velük kell megbeszélniük a problémáikat. De ezzel csak egy probléma van, én még egyszer sem szólaltam meg abban az irodában és nem is tervezem. Alig ejtettem ki az ajkaimon pár szót, amióta idekerültem. Lassan már azt is elfelejtem, hogyan kell beszélni, de mit vár az ember, ha olyan környezetbe él, ahol csak ő normális. Betegekkel nem beszélek, hiszen nem vagyok őrült. Az orvosok és az itt dolgozó emberek, pedig öregek és komolyak. Én egyik sem vagyok. Egy 21 éves srác nem egy ilyen helyen kellene üljön, főképpen nem azok után, amin keresztülment az elmúlt időkben. A velem egykorú kölykök, hatalmas bulikba járnak, ahol jól leisszák magukat, majd egy ismeretlen lánnyal az oldalukon távoznak a helységből. Nekem is ezt kéne tennem, de itt ennek semmi esélyét sem látom, bár már abban sem vagyok biztos, hogy képes lennék rá, nélküle.
  Mindenki azt mondta, hogy ami vele történt az nem az én hibám volt, de akkor mégis kié? Ha nem ismertem volna meg azon az átkozott napon, akkor most is élne és valószínűleg megmenekült volna attól az őrült embertől és boldog lenne, de mellettem csak tönkretette az életet. El kellett volna engednem őt, amíg még képes voltam rá, de nem tettem, hiszen el sem tudtam képzelni nélküle az életem egyetlen percét sem.
  - Harry – szólít meg unott hangon az ápoló. – Ezeket be kell vennie – ad a kezembe egy átlátszó pohárkát, amiben három féle gyógyszer van. Már nem gondolkodom azon, hogy bevegyem-e őket vagy sem. Mi értelme lenne, úgyis bevenném előbb vagy utóbb. Ezek csak nyugtatók, amik valószínűleg pár órára majd kiütnek. Az pedig alvást jelent, ami annyit tesz, hogy addig sem gondolok majd rá. – Nagyon jól javul az állapota.
  Nem vagyok őrült, hülye némber! – morgom magamban.
  - Már csak arra kellene rávennünk önt, hogy beszéljen és lehet akkor egy nap majd kiszabadulna innen. Viszont az is megtörténhet, hogy a holnapi látogatójának sikerül majd kiszednie önből néhány szót. – mosolyog rám.
  Látogató? Ki lehet az, akinek az eszébe jutottam hónapok elteltével? S mi van akkor, ha én nem akarok látogatókat fogadni? Mi van akkor, ha számomra ők már meghaltak, amiatt, hogy ideküldtek?!



Sziasztok! Úgy gondoltam, hogy az új Harrys blogom, ezen a napon kezdem el. Remélem tetszeni fog nektek a történet. Én imádom írni. Talán ez az egyike azoknak a blogjaimnak, amit végre jónak érzek én magam is. A mai nap nem csak az új blog miatt különleges, hanem azért is, mivel ma van Harry szülinapja. Szeretnék neki itt is Boldog Szülinapot kívánni! Köszönöm az eddigi olvasókat, remélem még bővülni fog. Kíváncsian várom a véleményeiteket!

5 megjegyzés:

  1. Draga, csodalatos Evelyne!!
    Ismet egy nagyszeru blogba kesztel!! :)) Imadtam ezt a reszt, siess a kovetkezo resszel ;))
    Sok - Sok oleles: Gabi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Gabi!
      Örülök, hogy ezt gondolod! Örömmel tölt el, hogy tetszik a történet és várod a következő részt, amit pár percen belül olvashatsz is. Remélem kifejted majd a véleményed a jövőben is.
      Puszi Evelyne.!

      Törlés
  2. Azt hiszem, hogy már sokszor leírtam a véleményem, mégis muszáj ismét, újból: fantasztikus. Annyira egyedi, "elvont" történet, és éppen ez teszi érdekesség, lebilincselővé! Kicsit furcsa, hogy a fiúk inkább benyomták egy pszichiátriai intézetbe, nem is látogatják sokat, és hogy Harry nem beszél, de gondolom ez indokolttá fog válni a következő részekben. Kíváncsi vagyok, hogy miért ilyen szomorú, mi fog rajta segíteni - persze sejtem, hogy egy lány van a középpontban, és alig várom, hogy a többi részt is elolvassam! :)) Hm, a vége meg csavaros lesz. Látogató! :) Na erre kíváncsi leszek... ;)
    Nagyon-nagyon-nagyon remek rész lett!!! :)))

    Sam xXx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sokszor lertad a véleményed, de tudod, hogy mindig mosolyt csal az arcomra, ha olvashatom gondolataid :) Nagyon jól esik ezt olvasni és szép lassan elfogadni, hogy van benne valami, hiszen annyian mondják ezt, de én még mindig képtelen vagyok elfogadni, viszont lassan sikerülni fog :D Azt, hogy a fiúk mirt nyomták be, majd megérted a vége felé, ahogy a visszaemlékezések közelednek a jelenhez, de addig még van jó pár rész még... Kíváncsian várom majd a véleményeid a több részről is majd, itt vagy privátban, nekem mindkettő megfelel :D
      Nagyon-nagyon köszönöm a kommented! :*

      Evelyne xx.

      Törlés
  3. Szia. Ismét itt vagyok. :)
    Én olvastam a "Baby, you love me?" cimű blogodat is és imádtam. Eddig a prológus alapján ezt is imádni fogom. :))
    Sok sikert a többi fejezethez is. :333
    Puszi Timi. :)

    VálaszTörlés