Epilógus

Legvégső búcsú

  A tárgyalás utáni 12 órában azt éreztem, hogy tehetetlen vagyok. Láttam, hogy a szerelmem újra darabokra hullik, miközben én attól tartottam, hogy a segítségemmel csak rontok a helyzeten, így csak távolról figyeltem. Engem is megviselt, de az én fájdalmam semmi, ahhoz képest, amit a lányok azon a helyen átéltek. Én képes vagyok magam túltenni a hallottakat, de az ők emlékezeteikből sosem fognak eltűnni a szörnyű rémképek. Aggódtam, hogy az idő teltével Brit nem lesz jobban, és ismét be fog zárkózni. Láttam rajta, hogy küzd magával, és próbál a jelenben maradni, viszont azt is észrevettem, hogy nem mindig sikerült neki. Három hét elteltével kijelenthetem, hogy sokkal jobban van. Nem rezzen össze a zajokra, és az érintésemtől sem rémül halálra. Kezdi felfogni, hogy azok a szörnyek többet nem árthatnak neki és velem biztonságban van. Napokon át képtelen voltam aludni, mert attól féltem, hogy mire felébredek nem lesz mellettem, vagy ha szüksége lenne rám nem ébresztene fel. Voltak rémálmai, nem egyszer sírta magát álomba a karjaim között, de ez mára múlt. 

  Ma reggel mikor felkeltünk mosolyogva fogadott és ez boldogabbá nem is tehetett volna. Az a lány állt teljesen valójában előttem, akiért bármire képes lennék, aki a legerősebb mindenki közül, akiket csak ismerek. 

  - Miért nézel ennyire? - dönti oldalra a fejét. - Tudom, hogy bejön a látvány, hiszen ezt minden alkalommal az orromra kötöd, ahányszor csak a te pólódat viselem, viszont ha gondolod csinálhatsz egy képet.

  - Csak elgondolkodtam - kapom el a derekát, majd húzom magamhoz. - Míg nem említetted fel sem tűnt, hogy mit viselsz, de most, hogy mondod sokkal jobban örülnék, ha ez sem lenne rajtad és az ágyamban lennél, még korán van.

  Lágyan a mellkasomra csap, miközben felnevet. Nevetése zene füleimnek, aminek köszönhetően az arcomra kiülő mosoly csak szélesebb lesz.

  - Még szép, hogy jobban tetszene - kacsint rám. - De mivel jó kedvem van, és végre jól érzem magam, semmi kedvem az egész napot ágyban tölteni, akár egy beteg kisbaba - karolja át a nyakam.

  - Akkor mihez lenne kedved?

  - Tudom, hogy azért nem említetted nekem, hogy Paul újabb összejövetelt rendez, mert nem akartad, hogy kötelességemnek érezzem, hogy megjelenjek, miközben legszívesebben ki sem mozdulnék a szobából, de szeretnék elmenni rá. Mindenki ott lesz, a szüleim is mennek. Együtt lenne mindenki és ha hiszed ha nem szeretném együtt látni, ahogy a szüleink beszélgetnek és nevetgélnek. Boldoggá tenne a tudat, hogy a azok akik számomra fontosak jól kijönnek egymással, ahogy az is, hogy a szüleid egyáltalán nem bánják, hogy egy olyan lányt választottál magadnak, aki nem kis gonddal jár - suttogja, szemeimbe nézve.

  - Brit, anya imád téged, ezért komolyan ne aggódj már, és a te szüleid is bírnak engem - vigyorgok rá. De ha neked fontos, akkor nem fogok lemondani, egy jó kis buliról, ahol mindenki ott lesz, aki fontos - nyomok egy puszit az orrára. Évekkel ezelőtt a mindenki szó hallatán elhúzva a számat vettem tudomásul, hogy Libby nem tartozik többet közéjük, de most tényleg ott lesz mindenki, aki fontos számomra a jelenben. - Akkor nyomás készülni - csapok a fenekére szabad kezemmel, mire ijedten ugrik hátra, amin én felnevetek. - És eszedbe ne jusson feketét felvenni - szólok utána, amint a lépcsőhöz ér.

***

  Hihetetlen, hogy ezt mondom, de rohadtul hiányoztak ezek a közös délutánok, ahol mindannyian összegyűlünk és amellett, hogy felzabáljuk Paul hűtőjét, mindent megteszünk, hogy egymás agyára menjünk. Layla mint minden egyes alkalommal, most is halálra szívatja Niall-t, amin a többiek igen jót nevetnek, velem az élen. Ő is sok mindent élt át, de most itt van és mosolyog, úgy él, mintha semmi rossz sem történt volna vele. Képes félretenni a fájdalmát és egy időre nem foglalkozni vele, ha ő ezt szeretné. Én is képes vagyok már, ahogy mindenki ezen az udvaron. Sok mindent megéltünk, de az idő segít az elfogadáson.

  - Harry - jelenik meg mellettem Andrew - tudom, hogy mit jelent számodra ott az a lány - mutat Britre - de mindketten tisztában vagyunk vele, hogy még van egy lépés, amit meg kell tenned annak érdekében, hogy mindketten le tudjátok zárni a múltat.

  - Tudom, és ma sort is kerítek rá, mielőtt még besötétedne - adom a tudtára. - Csak remélni tudom, hogy képes lesz végighallgatni, amit mondani akarok majd, mert ha elrohan mielőtt befejezném, akkor teljesen félre fogja érteni az egészet és ezt nem szeretném. Túl sokszor végigjártuk már azt az utat, hogy most ismét rátérjünk.

  - Meg fog hallgatni. Beszéltem vele. Elmondta, hogy eleinte haragudott rá miután kiderült a történeted, amiért azt érezte ő a pótléka, de már tudja, hogy ez nem így van. Bocsánatot akar tőle kérni hiszen mindent neki köszönhet, ha másik oldalról nézzük a történetet.

  - Eleinte nem értettem, hogy miért teszi ezt, viszont az utóbbi időben mindent átgondoltam és rájöttem, hogy a helyébe én is pontosan ugyanígy éreztem volna. Teljesen logikusan gondolkodott, de örülök, hogy megértette ez nincs így. Eleinte lehet, hogy talán egy kis részem ezt gondolta, viszont sosem gondoltam rá így huzamosabb ideig. Félek neki ezt bevallani, de ma meg kell tennem, nem akarok előtte titkokat. Azt akarom, hogy teljes lényével bízzon bennem és amikor egy nap majd felteszem neki a kérdést, akkor ne legyen oka az idő kérésre, hanem gondolkodás nélkül vágja rá a válaszát.

  - Nem fog benned kételkedni - rázza meg a fejét mosolyogva. - A barátnőd, nekem a rokonom és a páciensem, de ez nem azt jelenti, hogy mindent megosztok veled a beszélgetéseinkből, viszont elárulhatom, hogy nem kételkedik benned és minden rendben lesz.

  Andy távozása után, csak nézem, ahogy a lányokkal nevet, ahogy a szemei is csillognak, amint tekintetünk találkozik. Olyan, mint Libby a társaságban, szerintem már mindenkinek sikerült elfogadni őt, úgy ahogy van. Louisszal nehéz volt megtalálni a közös hangot, de tudtam, hogy köztük alakul ki majd a legnagyobb, legerősebb kötelék. 

  Pillantását elkapva intem magamhoz, mire ő egyből felpattan és gyors léptekkel indul felém, amin a lányok hangosan nevetnek, majd a fiúk is csatlakoznak hozzájuk, amint a karjaimba veti magát.

  - Ennyire hiányoztam volna? - ölelem magamhoz nevetve.

  - Két hétig össze voltunk nőve, szerinted nem furcsa kicsit, hogy nem vagy folyamatosan mellettem? - emeli rám szemeit. - Meg úgy alapjában ki akar a szerelme nélkül tölteni az ideje egyetlen percét is?

  - Örülök, hogy jól vagy - nyomok egy puszit a homlokára. - Eljönnél velem valahová?

  - Most? - távolodik el tőlem.

  - Igen, de nem lesz több egy óránál, nyugi visszajövünk - simítok ki egy tincset az arcából - ki nem hagynám az esti bulit.

  - Rendben menjünk - kapja el a kezem.

***

  Nem árultam el neki hová hozom, de szerintem, amit a temetőhöz értünk megértette mit akarok tenni. Látom rajta, hogy az egész testtartása feszült lett. Utálom, hogy ezt váltja ki belőle, ahogy azt is, hogy én hiába fogom a kezét ő nem kulcsolja össze az övét az én ujjaimmal. Fél, és az előbbiekben tapasztalt boldogsága szempillantás alatt eltűnt, mintha sosem létezett volna. Bárcsak tudná, hogy semmi oka aggódni.

  - Brit - fordítom testét magam felé. - Nem azért hoztalak ide, amire gondolsz - suttogom. - Ne gondolj semmi rosszra, kérlek. Csak hallgass végig, mert szükségünk van mindkettőnknek erre a pár percre itt, rendben? - fogom kezeim közé sápadt arcát. - Csak hallgass meg - kérlelem, mire aprót bólint.

  Rég voltam itt, de akkor sem lennék képes elfelejteni az ide vezető utat, ha akarnám. Örökre a tudatomba égett, hiszen ez az egyik legfájdalmasabb emlékem. Brit pár lépéssel mögöttem követ, ami egyáltalán nem könnyíti meg azt, amit tenni készülök. Bár mit is gondoltam, hogy itt fog jönni mellettem mosolyogva, mintha egyáltalán nem lenne nagy dolog az, hogy a volt szerelmem látogatom meg, vele.

  - Jól vagy? - kérdem alig hallhatóan, amint a sír elé érek. Nem nézek rá, mert attól tartok ha megteszem elvész a bátorságom, hiába tudom, hogy erre mindkettőnknek szüksége van.

  - Pompásan - vágja rá. Ismét itt vannak a falak.

  - Sajnálom, de hallanod kell, amit mondani akarok - szólalok meg, mielőtt leguggolnék a sírhoz. -Szia Libby, rég találkoztunk - kezdek bele. - De amint látod nem egyedül jöttem, elhoztam magammal egy igazán fontos személyt, aki nem csak számomra volt az, hanem számodra is. Szerintem úgy tekintettél rá, mintha a kishúgod lenne, akit meg kell védeni minden gonoszságtól. Sikerült. Megvédted őt úgy, hogy nem is tudtál róla. Sikerült a terved és azt, hogy most itt van velem, neked köszönheti. Bevallom sosem gondoltam volna, hogy egy másik lánnyal fogok eljönni hozzád, legközelebb, de most nézz rám, mégis megtörtént. Azért hoztam ide, hogy elmeséljem neki, általad mit jelent ő nekem, csak bízni tudok benne, hogy akkor is a hátom mögött fog állni, amikor befejezem a mondandóm. Szerettelek, még mindig szeretlek, de ez már egy teljesen másféle szeretet. Egyetlen percét sem fogom bánni a közös időnknek, hiszen bearanyoztad a napjaimat, amíg mellettem voltál. Te voltál számomra a legfontosabb, amíg el nem vesztettelek nem is fogtam fel mit jelentesz számomra. Az ember sosem felejti el az első szerelmét, főképpen ha olyan fájdalmas napok töltöttek együtt, mint mi. Megbíztál bennem, pedig semmi okod nem volt rá. A rengeteg veszekedések ellenére sem szűntünk meg a másik iránt érezni, pedig az utolsó időszakban többet veszekedtünk, mint szabad lett volna. Azon a borzalmas estén, meg akartam kérni a kezed, de ismét azon kezdtünk veszekedni, hogy meg akarsz engem védeni, pedig nekem semmi szükségem nem volt rá. Te pedig egy olyan dolgot akartál velem megosztani, ami az egész életem megváltoztatta volna, sosem engedtem volna, hogy azon az ajtón kilépj, ha tudom. Hónapokig nem is sejtettem, csak amikor elolvastam a naplód. Utáltam érte Louist. Gyűlöltem, hogy egy ilyen fontos tényt eltitkolt, mikor ő a halálod napja óta tudta. Mindenkit utáltam körülöttem, de legfőbbképpen magam. Nagyon nehéz volt a felépülés. De azon a helyen, ahová bezártak, mert hogy szükségem van rá, jó dolog is történt velem. Találkoztam egy lánnyal, aki szintén teljesen össze volt ötrve. Annak ellenére, hogy alig ismertem rád emlékeztetett, annak ellenére, hogy teljesen az ellentéted volt. Segíteni akartam neki, közzel kerültem hozzá, mert úgy éreztem végre valamit tehetek valakiért, akit nem hagyok cserben. Sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Több fal volt köré építve, mint ami a világon létezik, de átjutottam rajtuk és közel engedtem őt magamhoz. Amikor felfedeztem, hogy talán érzek iránta valamit halálra voltam rémülve, de csak egy rövid ideig futamodtam meg. Aztán azon a napon, amikor rólad meséltem mindenkinek, attól féltem még egy számomra fontos személyt elvesztek. Teljesen összeomlott és én nem értettem miért, a többiek pedig semmit sem mondtak. Féltem, hogy azzal amit magamról mondtam a legtávolabb sodorta tőlem. De rá kellett jöjjek, sokkal inkább attól félt, amit megtudott rólad, hiszen együtt voltatok azon a helyen. Andy ezért hitte azt, hogy segíteni tudunk egymáson és igaza is lett, segítettünk. Elnyertem a bizalmát, bebizonyítottam, hogy képes vagyok megvédeni, nem adtam fel, mikor ellökött magától. Elkaptam őket, miatta. Megbosszultalak téged és őt is, most pedig egyikőtöket végre teljes biztonságban tudhatom. Nem kell attól tartanom, hogy többet nem lép be az ajtón, ha elmegy otthonról. Mindannyian felszabadultunk. És be kell neked vallanom még valamit. Teljesen szerelmes vagyok ebbe a lányba. Rólad hittem, hogy életem szerelme vagy, de rá kellett jönnöm te csak megmutattad nekem, hogy tudok szeretni és gondoskodni a szeretteimről. Ezért nagyon hálás vagyok neked. Neked - fordulok hátra - azért vagyok hálás, mert kitartottál mellettem és nem léptél le, amikor valamit elrontottam. Szerettél annyira, hogy mellettem maradj. De tudnod kell még valamit. Igazad volt, eleinte egy rövid ideig azt éreztem Libby pótléka vagy, viszont hamar rájöttem, hogy ez nincs így és sosem volt. Téged kedveltelek magadért, nem pedig azért, mert hasonlítasz valakire. Téged szeretlek teljes szívemből és szeretném, ha te élnéd le mellettem az életem, viszont ez csak akkor fog menni, ha te elfogadod, hogy Libby mindig az életem része marad. Viszont veled akarok közös életet, családot és veled akarok megöregedni, senki mással csak veled - suttogom a szemeibe nézve. 

  Könnyek áztatják az arcát, miközben egész teste remeg. Lassan állok fel, majd lépek elé, ő pedig azonnal a karjaimba borul. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Szeret. Szorosan zárom magamhoz, miközben fel-le mozgatom a tenyerem a hátán, nyugtatásképp.

  - Szeretlek - suttogja folyamatosan a mellkasomra, ami mosolygásra késztet. 

  Percek múlva, amikor megnyugodott mosolyogva néz fel rám. Kezei közé fogja az arcom, majd egy puszit nyom a számra.

  - Tedd fel a kérdést - suttogja.

  - Milyen kérdést? - nézek rá érthetetlenül. 

  - Csak tedd fel azt a kérdést - próbálkozik újból, de én még mindig nem értem miről beszél.

  - Miről beszélsz? 

  - Jó, akkor tedd a hülyét, érdekel is engem - túr a hajába - de tudnod kell, hogy a válaszom mindig egy kibaszott nagy igen lesz - suttogja az ajkamra.

  Elvesztettem a lányt, akit teljes szívemből szerettem, de neki köszönhetően találkoztam azzal, akivel az életem minden percét közösen akarom tölteni.

  - Szeretlek - kapom a karjaimba, majd pörgetem meg a levegőbe, mit sem törődve, hogy egy temető közepén vagyunk.

Vége...

Sziasztok! Hát eljött a vége is a történetnek, amit éveken át írtam. Remélem tetszett és még benéztek majd egy búcsúra, na meg persze az új történetembe, ami már készül. Még időpontot nem tudok mondani, de lesz ez biztos. Teljesen más témája van, mint ennek volt, de a dráma ott sem marad el, sőt. Ha kíváncsi vagy Harry új történetére ITT megtekintheted az oldalt. Köszönöm, hogy velem tarottatok, de egy hosszabb érzelemkifejtés még úgyis hátra van, szóval itt csak ennyi lenne. Kellemes hétvégét.