2016. február 1., hétfő

33.rész


"Hiányoztam?"


  Felvette! Hallom a lélegzését, de ez minden, amit hallhatok, mivel nem szólal meg, van egy olyan érzésem, hogy nem is fog. Haragszik rám, amivel tisztában is vagyok. Tudhattam volna, hogy csak azért mondta, hogy felveszi majd, mert azt akarta, hogy leszálljak róla és ne zaklassam tovább ezzel. Nem akar velem beszélni, én pedig még mindig nem értem az okát. Oké, nem mondtam el neki a turnét, de könyörgöm, ez akkora bűn, hogy teljesen eltávolodjon tőlem vagy van valami az egészben, amit én látok? Nem értek semmit, azt akarom, hogy beszéljen hozzám, hogy halljam minden rendben van vele. Hallani akarom a hangját. 
 - Beszélj hozzám - suttogom. - Kérlek, Brit... te is tudod, hogy nem haragudhatsz rám örökre. Hiszen nem tettem semmit, bocsánatot kértem, egy csomószor, meddig akarsz még a hallgatásoddal büntetni? - kérdem halkan. Szaporábban veszi a levegőt, szinte magam előtt látom, ahogy megpróbálja visszatartani a könnyeit. Mi a franc történik vele? Miért nem mondja el nekem, hogy mi bántja?
  - Ó, hogy bassza meg az ég - hallok meg egy ismeretlen női hangot. - Add ide azt a rohadt telefont, most - mordul fel. - Miért nem fogod fel, hogy nem akar veled beszélni? - kérdi egy ideges hang. - Szerinted miért nem veszi fel a telefont, amikor hívod? Nem akar veled beszélni! Fogadd el és ne zaklasd - hadarja.
  - Ki vagy te? - ráncolom a homlokom. Tudni akarom, hogy mi történik a vonal másik oldalán. Tudni akarom, hogy kivel beszélek és miért hallok ilyen szaggatott hangot. Csak pár hét telt el, amióta eljöttem és szinte biztos vagyok benne, hogy ismét maga alatt van. Segíteni akarok neki, de így nem tudok és attól tartok, ha arra várok, hogy hazamenjünk már késő lesz. 
  - Az nem számít, hogy én ki vagyok - csattan fel. - Ne keresd őt, mert nem kíváncsi rád, remélem érthető voltam! Hagyd őt békén, neki és neked is ez lesz a legjobb!
  Mielőtt még válaszolhatnék, rámcsapja a telefont. Idegesen túrok a hajamba. Ki a franc volt ez a lány? És miért hiszi azt, hogy ő jobban tudja mi a jó Britnek, mint ő maga? Ez baromság. Egy ember sem tudhatja mi a jó a másiknak, sejtheti, de teljesen csak önmaga tudhatja. Ha most azt hiszi, hogy ezzel megijedtem és nem fogom többet keresni, akkor nagyot téved. Nem ijedtem meg. Ilyen könnyen nem lehet megijeszteni. Igenis beszélni fogok vele, akkor is, ha ő nem akar. Meg kell hallgasson és meg kell bocsájtania, hogy nem mondtam neki semmit sem. Szüksége van rám és ezt ő is pontosan tudja, csak annyira makacs, hogy képtelen bevallani még magának is, nemhogy nekem. 
  - Beszéltetek? - repit vissza Louis hangja. Dühösen fordulok felé. Tudom, hogy nincs okom rá haragudni, de a francba is, ő a legjobb barátom és titkol előlem valamit. Ő is azt mondja, amit mindenki más, hogy nekem kell rájönnöm, de mégis mire? Mire kell rájönnöm? És miért könnyebb az, hogy folyamatosan ezt mondják, minthogy közölnék velem, amit én nem veszek észre? Az elkövetkezendő pár nap, nem az enyém lesz. Ki vagyok borulva és tudom, ahogy egyre jobban közeledünk a naphoz, csak rosszabb lesz és ezzel csak rontanak a helyzeten, bár kétlem, hogy ők nem lennének tisztában vele. - Hazz, ne nézz így rám. Tudom, hogy dühös vagy, de nem nekünk kell az orrodra kötni a dolgokat, amiket te is látsz, csak valahogy nem akarod észrevenni.
  - Jobban tennéd, ha nem húznál még ennél is jobban fel - szűröm a fogaim között. - Nem, nem beszéltünk és már rohadtul elegem van, hogy semmit sem értek. Azt mondjátok gondolkozzak. Andrew azt mondja, hogy tisztázzam magamban a múltam és utána látni fogom, amit most nem. Csesszétek meg, jó? Hogy tudnám tisztázni magamban a múltat? Nem tudom őt elengedni, mert szerelmes vagyok belé, érted? Szerelmes. A szerelem attól még nem múlik el, mert meghalt! - emelem fel a hangom. 
  - Lassan egy éve történt - szólal meg halkan. - Tudom, hogy ez nem számít, de nem élhetsz örökké így - mutat rám. - Magad alatt vagy és nem segít az sem benne, hogy nem akarod elengedni a szerelmét. Értem én, hogy szereted, ez természetes, de nem kapaszkodhatsz végig ebbe, mert megöl téged...
  - Te magad is tudod, hogy az utóbbi időben nem ezt tettem - nézek egyenesen a szemeibe. - Nem tettem ezt, de most lesz egy éve, napok múlva lesz egy éve, érted? Nem tudok, nem arra gondolni, hogy egy éve vesztettem el a szerelmem, amikor rohadtul meg akartam kérni a kezét! Ebbe bele fogok őrülni - ülök le a földre, miközben kezeimmel a hajamba túrok.
  - Hé - ül mellém Lou. - Minden rendben lesz. Most nehéz, de mit itt vagyunk neked, segítünk mindenben és meglátod, hogy át fogod vészelni ezt az időszakot is. Minden rendben lesz - próbál megnyugtatni. 
  Érzem, hogy a szemeim könnyek marják. Úgy érzem magam, mint egy idegroncs, pedig az utóbbi időben tényleg jobban voltam, mindenki láthatta, hogy így van. De most ismét minden darabjaira hullik körülöttem. De ezt nem engedhetem meg. Nem kerülhetek ismét padlóra. Nem akarom, hogy visszakerüljek abba az állapotba, amibe hónapokkal ezelőtt voltam. Próbálom arra kenni, hogy közeledik az évforduló, de legbelül tudom, hogy nem csak ennek köszönhető a kiborulásom. Zavar, hogy nem értem mit látnak a többiek. Zavar, hogy nem akar velem beszélni és megbántottam azt a lányt, akinek segíteni akarok. De leginkább az zavar, hogy nem tudok beletörődni a szerelmem elvesztésébe, pedig tényleg úgy láttam, hogy sikerülni fog. Egyáltalán bele lehet ebbe törődni? Ha idősebb lennék, talán könnyebben menne, de fiatal vagyok, túlságosan fiatal ahhoz, hogy fel tudjak dolgozni egy halált.

***

  Örülök, hogy a mai napon semmit sem kell csinálnunk, mert egész nap az ágyban szeretnék ülni és csak gondolkodni. Persze tudom, hogy a többiek nem szeretnék, hogy ezt tegyem, ezért idegesítenek reggel óta, de most épp leszarom. Nem mozdulok ma ki és jobb lenne, ha mind felfognák és nem akarnának felhúzni. Anélkül is ideges vagyok és ha még baszogatnak is, fogalmam sincs, hogy mit teszek majd. Jobb egyedül ülni a szobában és gondolkodni. Gondolkodni az életemen. Igaza van Andrewnak, le kell zárnom valahogy a múltat. Nem élhetek benne, de nem tudom, hogy csináljam. Hiszen látszik, ahogy először terveztem az nem válik be. Csak hittem benne, hogy sikerült, de nem így volt. Ugyanis újra ott vagyok, ahol voltam. Minden pillanatban őt látom magam előtt, rá gondolok és nem tudom kiverni a fejemből. 
  A szobában uralkodó csendet a kopogás zavarta meg. Ingerülten fordultam az ajtó irányába, majd próbáltam meg kizárni a hangokat. Mit nem lehet érteni azon, hogy ne ma?! Mi olyan nagy dolog ezen? Azt hittem, ha nem szólalok meg és nem nyitok ajtót abba fog maradni a kopogás, de már percek óta folytatja és esze ágába sincs elmenni az illetőnek. 
  Nem érdekel, hogy ki az és mit akar, biztos lehet benne, hogy le fogom ordítani a fejét. Nem kértem tőlük semmi nehezet, csak annyit, hogy egy napra felejtsék el a létezésem.. Gyors léptekkel indulok el az ajtó felé, majd rántom fel azt.
  - Mi a faszt nem lehet azon érteni, hogy... - kezdek bele a mondandómba, de amikor meglátom az előttem álló személyt, elhallgatok. Döbbenten bámulom, mert pont rá nem számítottam. - Mit keresel itt? - kérdem tőle, csendesen. Mielőtt még válaszolhatna beugrik valami. - Mond, hogy nem ők küldtek rám... - nyögök fel, mire mosolyogni kezd. - Ezt nem hiszem el - túrok a hajamba. - Megöllek titeket! - kiáltok ki az ajtóból, mert biztos vagyok benne, hogy valahol itt bujkálnak. 
  - Öltözz fel, majd gyere beszélgetni Harry - jelenti ki, majd sarkon fordul és bemegy egy szobába.
  Nyögve csukom be az ajtóm, majd dőlök neki. Szükségem volt valaki, de nem hittem volna, hogy képesek idehívni őt. Lehetséges, hogy képes lesz rajtam segíteni vagy legalább elterelni a figyelmem, mivel nem csak neki lesznek felém kérdései, hanem fordítva is. A srácok ezért pedig még biztosan megfizetnek. Jót akarnak nekem, tisztában vagyok vele, de nem kérhetik meg az orvosom, hogy utazzon el hozzám, mert nem vagyok valami jól. Telefonon is beszélhettünk volna, bár Andrew nem szereti, mert ott simán lehet hazudni is valakinek az állapotáról, de ha szemtől szembe álltok, akkor nehezebb. Pontosan ezért egyezett bele, mert nem hitte el, amikor azt mondtam, hogy jól vagyok. És gondolom az, hogy a srácok is beszéltek vele, csak megerősítette az érzését, így eljött.
  Magamra kapom a ruháim, majd morogva kilépek a szobámból és oda indulok, ahová az előbb lépett be. Kopogás nélkül nyitok be, mire egyből felém kapja a fejét, majd a kanapéra mutat.
  - Mielőtt még belekezdenénk - sóhajtok fel. - Lehetne pár kérdésem? Jobban érezném magam, ha tudnám rájuk a választ... azt meg, hogy hogy vagyok anélkül is tudod, hiszen látod rajtam... - dobom l magam, majd húzom fel az egyik lábam. 
  - Mond őket, Harry - helyezi magát ő is kényelembe.
  - Tisztában vagyok vele, hogy miért vagy itt és tudnod kell, hogy nem olyan rémes az állapotom, mint amilyennek ők ezt beállították - közlöm vele, mire bólint, bár látom rajta, hogy egy szavam sem hitte el. - Kivel érkeztél?
  - Lorelay-al, de ő most nincs éppen bébicsőszködik, nehogy megszökjön a személy, akit sikerült magunkkal hoznunk ide - közli velem. Összeráncolt homlokkal méregetem. Kiről beszél? - Brit is velünk van, de azt nem tudja, hogy hozzád jöttünk - adja a tudtomra. - Biztos voltam benne, hogy örülnél, ha beszélhetnél vele, mivel tudom, hogy nem veszi fel neked a telefont, ami gondolom szintén nem segít az állapotodon. 
  - Ő is itt van? - kérdem halkan, mintha nem akarnám elhinni, amit mondott. Andrew lassan bólint, én pedig kicsit megkönnyebbülök. Miért érzem magam jobban, attól, hogy tudom, hogy itt van és ha összeszedem magam, akkor beszélhetek vele. - Jól van?
  - Ezt majd te kideríted, nem azért jöttél ide, hogy róla beszéljünk - teszi hozzá. - További kérdések.
  - Igazából csak róla akartam kérdezni, mivel aggódóm érte... nem veszi fel a telefont, ha hívom, amikor meg megtette egy ismeretlen lány szólt bele, hogy szálljak le róla. 
  - Biztosan a barátnőjével beszéltél - adja a tudtomra. - A lány nagyon védi, mivel látja, hogy fájdalmat okoztál neki és tudod a barátnők, néha úgy viselkednek, mint az anyák, amikor valaki a gyereküket bántja. De biztos vagyok benne, hogy most beszélni fogsz vele, akkor is, ha ő majd nem akar, mert mindketten tudjuk, hogy hazudik, amikor ezt mondja. Fontos vagy neki és ezt te is pontosan tudod.
  - Azt észrevettem - morgom. - De beszélni fogok vele, ha akar ha nem. Nem fogom hagyni, hogy eltaszítson magától, észre kell vennie, hogy engem nem olyan könnyű lerázni, mint ahogy azt ő képzeli.
  Az előbbi szar hangulatom, kicsit már jobb lett és ez mind annak köszönhető, hogy tudom most nem lesz esélye elmenekülni előlem. Meg fog hallgatni és el fogom érni, hogy megbocsájtson nekem és komolyan is gondolja az egészet, ne csak lerázni akarjon. Tisztában vagyok vele, hogy nem lesz könnyű menet, de én nem az a típus vagyok, aki feladja, ha valami akadályba ütközik.
  - De most beszéljünk rólad - csap a közepébe Andrew, mire felsóhajtok. - Tudom, hogy nincs kedved erről beszélni és azzal is tisztában vagyok, hogy tudod, hogy a fiúk mindent elmondtak, de ismersz és pontosan tudod, hogy én nem tőlük akarom hallani, ha valami problémád van, hanem tőled. Szóval mesélj nekem az elmúlt napokról. Vagy inkább hónapról és csak aztán térjünk ki, a borús időszakra, rendben? - megadóan bólintok, hiszen tudom, hogy nincs választásom. - Akkor hallgatlak.
  - Az elején minden rendben volt - kezdtem bele. - Élveztem a turnét és kicsit olyan volt minden, mint régen. De aztán eljöttek az emlékek és ez nem igazán segített. Abban a buszban rengeteg minden történt kettőnk között és az, hogy újra ott voltam, mindezt előhozta... Először még sikerült kizárnom, de utána egyre feszültebb lettem, amit a többiek is észrevettek. Az sem igazán segített, hogy Brit nem vette fel a telefont. Egy részem sejtette, hogy azon a napon csak azért mondta, hogy felveszi majd, hogy lerázzon, de én bíztam benne, hogy nem igaz. Bízni akartam benne, hogy nem csesztem el mindent azzal, hogy nem tőlem tudta meg... Aztán pedig egyre közeledett a szülinapom és kikészített, hiszen pár nappal utána veszítettem el őt... minden előjött, nem alszok, mert képtelen vagyok. Alig beszélek a többiekkel és néha még a szöveget is elrontom, persze a srácok kisegítenek, de nem akarom, hogy ez legyen... viszont semmit sem tudok ellene tenni. Most lesz egy éve, hogy meghalt és én még mindig abban bízom valahol mélyen magamban, hogy ez az egész csak egy rossz álom, amiből fel fogok ébredni, pedig tisztában vagyok vele, hogy ez hülyeség... Úgy érzem, hogy kezdek visszaesni és Andrew én azt nem akarom. Az utóbbi időben úgy éreztem, hogy jól vagyok. Voltak őszinte mosolyaim, de most újra semmi... nem akarok újra a padlóra kerülni, de nem tudom magamban tisztázni a dolgokat.
  - Ez csak egy mély pont Harry, nem fogsz visszaesni - nyugtat meg. - Mindenkivel van ilyen. Jól van és elhiszi, hogy igaz is, aztán visszaesik és kételkedni kezd. De ez most csak azért van így, mert mindjárt itt van a halálának az évfordulója. Nem azért, mert visszaesel, egyszerűen sok volt neked ez a pár nap. Át fogod tudni gondolni az egészet, csak még szükséged van egy kis időre. Meglátod, hogy minden rendben lesz. Most fáj, ami normális, de jobb lesz. Az emlékek is visszahúzódnak majd és újra jól leszel, csak adj magadnak pár napot és próbálj meg aludni, mert az sokat segít. Tudom, hogy ilyenkor nem könnyű, mivel kísértenek az álmok, de próbálkozz. Attól is feszült vagy, hogy nem alszod ki magad és ezzel te is tisztában vagy, a többiekkel is azért veszekszel, mert minden apróságon felhúzód magad. Tudom, hogy nem könnyű, amikor valami olyasmiről beszélnek, amit te nem értesz, pedig szerintük kéne, de nem az a megoldás, hogy belőlük akarod kiszedni, hanem megpróbálsz te magad rájönni... mondtam neked, hogy amint tisztázódott benned a múlt, érteni fogod a jelent, csak semmit se erőltess és akkor jól leszel.

***

  Régen nem hittem Andrewnak és igaza lett, most próbálom elhinni a szavait, hiszen még egyszer sem csalódtam bennük. Ha ő azt mondja, hogy ez csak átmeneti, annak köszönhetően, hogy hamarosan évforduló lesz, akkor én hiszek neki. Most, hogy beszéltünk, jobban érzem magam. Nem nyugodtam le, de sokkal jobban vagyok, mint órákkal ezelőtt. Bár a fiúk társaságát még mindig kerülöm, de most csak egy valakire szeretnék összpontosítani, aki nem más, mint Brit. Beszélnem kell vele és utána, aludnom is kéne, ahogy valószínűleg neki is. Nem tudom, hogy fog fogadni és mi lesz abban a pár percben, de egyben biztos vagyok, most nem fogok lelépni. Itt az esélyem, hogy megbeszéljem vele a dolgokat és nem fogom elszalasztani.
  Telefonommal a kezemben lépek ki a szobámból, majd indulok el. Azt sem tudom, hogy hová tartok, csak annyit, hogy muszáj kijönnöm abból a szobából és elindulnom valamerre. A halba érve, megpillantok egy nagyon ismerős lányt, aki felhúzott lábakkal ül a kanapén. Sötét hajáról és testtartásáról egyből felismerem. A kezemben lévő telefonra pillantok, majd egy rövid gondolkodás utána tárcsázom a számát. 
  Látom, hogy megugrik az asztalon lévő telefonjától, majd a képernyőre pillantva sóhajt egyet és lenémítja. Elég közel állok hozzá, hogy halljam, ahogy elmotyog egy sajnálom-ot, majd újra a térdeire hajtja a fejét. Csalódott vagyok, amiért lenémította a telefonját, anélkül, hogy válaszolt volna a hívásomra, de tudom, hogy ez most kicsit sem számít, hiszen így is tudok vele beszélni. Lassan osonok a háthoz, majd hirtelen ötletből levágódom mellé és magamhoz húzom. Az egész teste megfeszül, ahogy megpróbál kibontakozni a karjaim közül. 
  - Azonnal engedjen el! - csattan fel, de semmit sem ér vele, hiszen hangja halk és korán sem olyan magabiztos, mint ahogy ő azt szeretné. 
  - Miért nem válaszolsz a hívásaimra, Brit? - kérdem tőle, mire mozdulatlan marad. - Miért menekülsz előlem?
  Semmit sem mond, vagy tesz. Nem húzódik el tőlem, pedig pontosan erre a reakcióra várnék, de nem történik meg. Meglepetésemre, inkább közelebb bújik, míg apró kezeivel szorosan markolja a pólóm. Szorosabban ölelem magamhoz, miközben egyik kezemmel a karját simogatom. Nem akarok megszólalni, mert attól tartok, hogyha megteszem, akkor ez megtörik és ismét menekülni fog. 
  - Hogy kerülsz ide? - kérdi halkan.
  - Ezt inkább én kérdezhetném tőled - nevetek fel. - Itt lakom, a többit szerintem már össze tudod tenni magadtól is... Kérlek beszéljük meg a történteket, jó? - kérem tőle halkan. - Nem foglak addig elengedni, míg nem látom, hogy minden rendben, tényleg rendben van közöttünk - teszem hozzá. - Menjünk fel, mert nem hiszem, hogy közönséget is szeretnék ehhez a beszélgetéshez - tolom el egy kicsit magamtól, majd felállok. Kíváncsian nézek le rá, míg ő lassan emeli fel rám a tekintetét. Szemei körül hatalmas karikák, arca kicsit beesett ás szinte biztos vagyok benne, hogy az utóbbi időben még fogyott is, nem is keveset. - Gyere - nyújtom felé a kezem, de ő csak a fejét megrázva áll fel, majd telefonját a zsebébe csúsztatva indul el a lift felé, én pedig követem őt. 
  Lassan haladtunk a számunkra kijelölt emelet felé. Éreztem a levegőben lévő feszültséget, de nem tettem szóvá. Amikor az ajtó kinyílt el akart szaladni, de a kezét elkaptam, így nem volt esélye a menekülésre. Szorosan fogom a kezét, miközben a zsebemben keresem a kulcsom. Tisztában vagyok vele, ha most elengedem, akkor első dolga lesz lelépni és elbújni a szobájába, ahonnan valószínűleg csak akkor jönne elő, amikor indulnának. 
  Amint belépek egyből bezárom magam mögött az ajtót és rá pillantok, aki a földet bámulja. Sóhajtva kapcsolom fel a villanyt, majd lépek hozzá közelebb és emelem fel az állát. Szemeimbe néz. Annyi érzést fedezek fel bennük, amit még emberi szemben sosem. Megszakad a szívem, mert tudom, hogy pont akkor hagytam magára, amikor nagy szüksége lett volna rám. Kezeimet lassan az arcára helyezem, majd közelebb lépek hozzá. Továbbra is feszülten néz, várja, hogy mit cselekszem, de nem mozdul, pedig ha most ki akarna bontakozni, nem állítanám meg. Pontosan előtte állok meg, majd ujjaimmal simogatni kezdem a bőrét. Bocsánatot akarok tőle kérni, ismét, de nem tudom, hogy tegyem, hiszen a szavaim nem hatják meg, cselekednem kéne, de az utóbbi sem pont úgy sült el, ahogy szerettem volna és nem akarom ismét zavarba hozni. Ajkam lassan a homlokára tapasztom, majd közelebb húzom magamhoz. Kezeim már a derekát ölelik, miközben halkan megszólalok.
  - Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom, hogy nem szóltam róla - motyogom. - Tudom, hogy megbántottalak, de esélyt sem adtál a magyarázkodásra. És átvertél - tettem hozzá.
  - Harry, mindketten tudjuk, hogy ez így a legjobb. Ha felvettem volna a telefont, mit értem volna vele? Én... - suttogja, de tovább már nem folytatja az elkezdet mondatot. Kezem az álla alá helyezem, majd lassan felemelem.
  - Fejezd be a mondatod - kérlelem, a szemeibe nézve.
  - Én nem akartam veled beszélni - süti le a szemeit. - Nem csak azért, mert megbántottál, hanem mert nehezen tudtam volna elviselni, hogy nem vagy mellettem. Ezt most ne értsd félre... de tudod, megszoktam, hogy szinte minden nap meglátogatsz és nem tudom... de két hónap az hosszú idő és jobb, ha nem beszélünk, most meg itt állok, mint egy tiszta idióta. Lehet, hogy nem ordibálok és nem menekülök előled, de haragszom rád. Haragszom, mert a barátomnak tekintettelek és azt hittem, hogy egy ilyen fontos információt nem titkolnál el előlem, de megtetted... szólni akartál, tudom, hiszen nem egyszer említetted, de mástól tudtam meg, tehát nem várhatod el tőlem, hogy megbocsájtsak, mert te el akartad nekem mondani, csak megelőztek.
  - Hiányoztam? - mosolygok le rá, mire homloka ráncba szalad. - Csak tudni szeretném... mert nekem te hiányoztál - közlöm vele. - Tudod, jó néhány napom megkeserítetted, mert nem vetted fel nekem a telefont. Átvertél és ez nem volt szép... hiszen tudom, hogy szükséged lett volna rám. Te is tudod, hiába tagadod.
  - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem - suttogja - de megvoltam nélküled is - teszi hozzá. 
  - Mikor aludtál utoljára rendesen? - kérdem tőle, mélyen a szemeibe nézve. - Meg se próbáld tagadni, mert látom, hogy már napok óta nem alszol.
  - És te mikor aludtál rendesen? - kérdi tőlem felvont szemöldökkel. - Tudod, ha te észreveheted a jeleket, akkor én is. És hidd el, pontosan tudom, hogy úgy nézek ki, mint egy élő zombi, de most te sem vagy alóla kivétel - közli velem.
  - Én sosem tagadtam, hogy nem aludtam valami jól az elmúlt napokban. Hosszú és nehéz napjaim voltak és lesznek is, szóval nem igazán tudok aludni, de biztos vagyok benne, hogy én többet pihentem, mint te. Mikor ettél rendesen utoljára? - nézek rajta végig.
  - Ne méregess úgy, mint egy darab húst - csattan fel. - Eszem rendesen, csak úgy közlöm veled. Fogytam, igaz, de az nem attól van, hogy nem eszem - adja a tudtomra. - És különben is ehhez semmi közöd.
  - A barátod vagyok és igenis sok közöm van hozzá, hiszen segíteni akarok neked, de míg nem mondod el mi a baj, addig nem tudok. Szóval hallani szeretném, hogy mi bánt.
  A hajába túr majd tekintetét rám emeli és mogorván bámulni kezd.
  - Tudni szeretnéd, hogy mi bajom? - kérdi, én pedig bólintok. - Rendben, miért is ne. Te vagy a bajon! - jelenti ki. - Tudod, csakis te vagy a bajom. Ha nem engedlek magamhoz közelebb, ha ellöktelek volna, mint az elején, akkor most semmi bajom sem lenne. De nem, mert én hülye megengedtem, hogy segíts, mert láttam, hogy nem adod fel és jó volt, az elején még sikerült is, de te mit csináltál. Megvártad, míg megbízom benned, hiszen segítettél az alvásban és a figyelemelterelésben, majd szépen átvertél, mikor azt mondtad, hogy te ott leszel nekem, ha szükségem van rád, de ez nem igaz, hiszen ha most lett volna rád szükségem, biztosan nem jöttél volna haza, mivel nem tudtál volna. Azt is mondtad, hogy meglátogatnál az otthonomban is, ha kiengednek onnan, de már fogalmam sincs, hogy bízzak-e még az ígéretedben. Kis híján megcsókoltál, amikor utoljára láttalak és teljesen kikészítettél, mert tudtam, hogy el fogsz menni... Nem vettem fel a hívásaid, pedig hallani akartam a hangod, mert megnyugtat és ezt te magad is tudod. És igen, nem tudok aludni, mert rémálmaim vannak, gyógyszert pedig nem fogok szedni, mert nincs rá szükségem. Most pedig itt állsz előttem, szeretnék elmenni, de nem tudok és tudod miért nem? Mert szükségem van arra, hogy biztonságban érezzem magam és valami hülye mód, csak a te közeledben érzem ezt - törik meg a mondandója végére. 
  Közelebb lépek hozzá, majd magamhoz húzom. Biztonságban érzi magát, én pedig képes voltam ott hagyni, pedig tudtam, hogy nem lesz neki jó. Hülye vagyok, ha egy kicsit belegondolok, akkor simán megértettem volna, hogy miért nem akarja felvenni a telefont, amikor hívtam. Mindenben igaza volt, amint mondott, de ezt én is tudtam... tudtam, hogy velem érzi magát biztonságban, ahogy azt is, hogy nem szed altatót, mert utálja a mellékhatásait. A derekától fogva feljebb emelem, ő pedig körém kulcsolja a lábait. Lassú léptekkel indulok el az ágy felé, majd ülök le rá, miközben még mindig közel tartom magamhoz, a síró lányt. 
  - Velem alszol? - kérdem tőle halkan. Hallom, ahogy felkuncog a kérdésemen, miközben szemeiből még mindig potyognak a könnyek, majd kicsit eltávolodik tőlem.
  - Ki akarod próbálni, hogy én is olyan hatással vagyok az alvásra, mint te? - kérdi tőlem, mire mosolyra húzom az ajkam. 
  - Egy próbát megér, nem igaz? Semmit sem veszíthetünk - vonom meg a vállam. 
  Óvatosan kiszáll az ölemből, majd megtörli a szemét és leveszi a cipőjét. Visszamászik mellém az ágyra és elterül rajta. Arrébb húzódva ad nekem is helyet maga mellett, majd bújik hozzám. Halk sóhajtás hagyja el a száját, majd fejét a mellkasomra helyezve hunyja be a szemeit. Alig telik el két perc és már csak egyenletes lélegzését hallom, ami lassan engem is elaltat, de mielőtt még megtörténhetne, kopogásra eszmélek fel. Óvatosan kimászok mellőle, majd gyors léptekkel indulok meg az ajtó felé. 
  - Harry, Brit eltűnt, Lorelay csak egy pillanatra vette le róla a szemét, de mire visszanézett már nem volt - közli velem Andrew, amint kitárom az ajtót.
  - Csendesebben - motyogom. - Brit nem tűnt el, itt van velem és éppen alszik - teszem hozzá. - Beszéltünk, bár fogalmam sincs, hogy állunk, de itt van és most ki fogja magát pihenni.
  - Aludjátok ki magatokat - mosolyog rám, majd sarkon fordul és visszasétál a szobájához. 
  Megkönnyebbülten csukom be az ajtót, majd indulok vissza az ágyhoz. Gyorsan visszabújok majd magamhoz húzom. Reménykedtem benne, hogy nem ébredt fel, de megtette. Semmit sem mond az előbbi beszélgetésre. Ismét elhelyezkedik, majd hirtelen egy puszit nyom az arcomra.
  - Boldog Szülinapot, Harry - suttogja.

  "Már csak percek vannak hátra ebből az évből. Nem akarom elhinni, hogy ismét eltelt egy év, hiszen szinte csak most vette kezdetét, de már búcsúznunk is kell tőle. Ha szabad ilyen mondanom, akkor kijelentem, hogy ez volt életem egyik legjobb éve. Lehet, hogy nem volt zökkenőmentes és sok fájdalom is ért, meg persze csalódás, de ez mind nem számit. Mind tudjuk, hogy vannak akadályok és nehéz időszakok az életünkben, de azzal is tisztában vagyunk, hogy a sok rossz után, mindig valami szép és jó jön. Velem is így történt. Nem számítottam rá, váratlanul ért, pont akkor amikor semmi esélyét sem láttam annak, hogy jó nappá alakuljon, hiszen kedvem is szar volt, meg hát a meghűlés sem segített rajta, viszont ő igen. Egy szőke angyal képes volt megváltoztatni az egész életem. Amióta találkoztunk, látom magamon, hogy megváltoztam. Önmagam vagyok, de egyben felhagytam azzal a sok dologgal, amiket előtte űztem. Megváltoztatott. Megmutatta, mi az a szeretet és féltés. Mi az, amikor képes vagy az egész éneddel védeni valakit, mert biztonságban akarod tudni. De neki köszönhetően azt is megtanultam, milyen valaki iránt haragot érezni. Haragot érezni egy olyan személy iránt, aki tönkretette egy csodálatos lány életét, akibe mérhetetlenül beleszerettem az elmúlt hónapokban. Azt hittem, már ismerem a szerelmet, tudom milyen érzés, de jött ő és bebizonyította nekem, hogy ez nem így van. Az igaz és öröké tartó szerelmet, csak neki köszönhetően ismertem meg. Neki köszönhetem, hogy ez volt a legjobb turnénk, ahogy azt is, hogy ezt az évet sosem fogom elfelejteni. Hogy is tudnám, mikor itt ismertem meg őt és ebben az időben lopta be magát teljesen a szívembe. Előtte sosem voltam az a srác, aki valaha visszagondolt újévkor, hogy mi történt vele az előző hónapokban, de most megtettem. Megtettem, mert örömmel tölt el minden egyes pillanat, amit az emlékeimre fordítok. Biztos vagyok benne, hogy erre az időszakra visszagondolva mindig melegség fog elönteni, ahogy most is. Szerelmes vagyok! És a szerelem olyan dolog, ami teljesen megváltoztat, megmutatja neked az igazi éned, ami mindig benned lakozott, csak még nem szabadult fel.
  - Minden rendben? - ölelem át hátulról. - Csendes vagy - suttogom a fülébe. 
  - Harry, remélem tisztában vagy vele, hogy nem azt jelenti, hogy nem vagyok jól, ha nem beszélek - fordítja felém a fejét. - Jól vagyok, egyszerűen csak gondolkodom. Már mondtam neked korábban is, hogy semmit sem bántam meg és nem is fogok. Semmit sem lennék képes megbánni, ami veled kapcsolatos, mert te vagy az, aki megmutatta nekem, hogy a sok rossz dolog után is lehetek még boldog - bújik hozzám. - Lehetek még boldog, hiszen a remény sosem hal meg, míg élünk mindig reménykedünk valamiben - mosolyog rám. 
  - Szabad megtudnom, hogy mire kalandoztál? - döntöm az övének a homlokom. - Ha nem akarsz, nem kell róla beszélned, de tudod, hogy én mindig szívesen meghallgatlak téged - adok egy puszit az orrára. 
  - Az elmúlt egy éven gondolkodtam. Sok minden történt, de ezt te magad is jól tudod. De tudod mit, most ebben a pillanatban, itt veled, úgy érzem, hogy semmin sem változtatnék. Lehet, hogy sok mindentől meg tudnám magam óvni, de elvesztenék valamit, ami nélkül nem lennék teljes. Ha akkor nem történnek meg velem azok a dolgok, akkor mi sosem találkoztunk volna. Ha nem tartanak fogva és kényszerítenek... akkor sosem kötök ki a buszotokon és sosem szeretek beléd. Sosem ismerem meg a bizalom jelentését, ahogy a szerelmet sem. Az elmúlt év pont úgy volt jó, ahogy volt. Mi a baj? - simít végig az arcomon.
  Ahogy beszélt, végig a szemembe nézett, én pedig láttam az övéiben a fájdalmat, a félelmet, de egyben a boldogság szikráját is. Sok minden történt vele, amit sosem lett volna szabad átélnie, de ő nem bánja, nem bánja, mert így találkozhatott velem. Melyik pasi nem erről álmodik? Igaz ez nem egy szokványos vallomás, de nála semmi sem az, mi nem egy átlagos, megszokott pár vagyunk, hanem egyediek, akiknek sok gondja van, de mindig van menekülő, ami nem más, mint a szerelmünk. Ha valami baj van, akkor egymás karjaiban nyugalomra találunk. 
  - Én is szeretlek téged - suttogom az ajkaira. - Most nem érzem magam férfinak, de nem érdekel és tudod miért nem, mert az érzéseinket nem baj kimutatni. Sosem tartom gyengeségnek, ha valaki sír vagy összetörik, mert azok az igazi emberek, akik nem rejtik el magukat, hanem megmutatják, amit éreznek.
  Semmit sem mond, csak lábujjhegyre áll és ajkát az enyémre nyomja. Csókja lágy, érzelmes. Tudom, hogy ez számára még mindig nem könnyű dolog, de örülök, hogy próbálkozik, hogy próbál ő is közeledni felém, nem csak fordítva. Bár ezt már megmutatta, már bebizonyította nekem, hogy bízik bennem és képes teljesen nekem adni magát, de ezek az apró tettei még mindig mosolygásra késztetnek.
  - Ne már srácok - szól ránk Lou. - Legalább ne előttünk csináljátok. Megértem én, hogy egy percig sem tudtok meglenni a másik előtt, de tartogassátok ezt inkább akkora, amikor már kettesben lehettek - kacsint ránk.
  - Pont te beszélsz, Tomlinson? - vonom fel a szemöldököm, magamhoz húzva Libbyt. - Nem tudom, lehet rosszul emlékszem, de ha minden igaz, akkor te sem vagy az a türelmes ember. Nem igazán rejtegetted az érzéseid, gondolataid előlünk, amikor El megjelent, vagy tévedek? 
  - Pofa be, Styles! - mutat rám, próbálva elrejteni a mosolyát.
  - Ha nem tetszik az igazság, akkor be lehet fogni Tommo! - nevetek fel. - Előbb talán gondolkozz és csak utána nyisd ki a szád...
  - Még az év utolsó percében sem vagytok képesek leszállni a másikról - hallom meg Eleanor édes nevetését. - Komolyan, már csak pár másodperc van hátra és ti most is egymást szívatjátok, de tudjátok mit? Ha nem ezt tennétek, akkor nem is ti lennétek. 
  Sophia mindenki kezébe egy poharat ad, majd Liam körbejárja a bandát és pezsgőt tölt beléjük. Mosolyogva fordulok Libby felé, majd nyomok egy puszit az arcára. Nem kívánhatnék magamnak jobb barátokat és szerelmet, ha akarnék sem.
  - 3... 2... 1 - számolunk vissza. - Boldog Új Évet! - emeljük a magasba poharainkat."





Sziasztok! Nem tervezek hosszú szöveget írni, de egyből tudom, hogy nem fog sikerülni, hiszen sok mondandóm van számotokra. Először is, nagyon nagyon sajnálom, hogy nem volt rész hetek óta. De az utolsó három hét nem volt valami kellemes a suliban és oda kellett figyelnem. Tudom, hogy a többi blogba hoztam részeket, de azoknak a hosszúsága ehhez nem fűzhető, ide pedig nem fogok rövid rész hozni, amivel nem vagyok megelégedve. Próbálom mostantól rendszeresen hozni őket, de nem ígérhetek semmit. Másodszor! Gyerekek ma lett egy éves a blog, ma nyitottam meg pontosan egy éve. Köszönöm ezt a csodás évet, amit velem töltöttetek, annak ellenére, hogy voltak néha kihagyások! Köszönöm, hogy vagytok és remélem továbbra is velem tartottatok és végig követitek Harry életét! Ha már Harrynél tartunk, akkor mindenki tudja, hogy ma nem csak a blognak van születésnapja, hanem a mi Göndör barátunknak is! 22 éve boldogítja a világot és még sokáig fogja! Sok-Sok Boldog Születésnapot A Mi Haroldunknak! #HappyBirthdayHarry Vigyázzatok magatokra, hamarosan újra találkozunk!

4 megjegyzés:

  1. Uhh ez most is nagyon jo lett :)

    VálaszTörlés
  2. Csak most láttam, hogy van rész :(
    Nagyon jó rész lett, bár kicsit fura is volt főleg Brit. Szerelmes Harrybe? Nem tudom mit hozol ki ebből, de én már nagyon kiváncsi vagyok.
    -FS

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hogy később, mint soha.
      Örülök, hogy tetszett! Nem árulok el semmmit a terveimről, addig míg én úgy nem érzem, hogy el kell mondanom, addig sötétben lesztek. Hamarosan megtudod és a magyarázatom is, hogy miért nem volt eddig rész és miért lesz most ritkábban, pedig nagyon nem szeretném.

      Törlés