29.rész

Érzések kifejtése

  " - Harry, beszélhetnénk egy percre? - szólít meg Paul, amikor fel akarok állni a megbeszélés végén. - Nem tart sokáig csak szeretnék veled megbeszélni pár dolgot - teszi hozzá.

  - Megvárlak a kocsiban - néz vissza az ajtóból, Lou, mire én bólintok, majd Paul felé fordulva várom, hogy elkezdje mondandóját.

  Van egy sejtésem, hogy miről szeretne beszélni, de már milliószor elmondtam neki, hogy nem árulhatom el, miért kértem meg rá. Nem mondhatom el neki, miért szeretném megtudni annak a bizonyos Kitnek a teljes nevét. Libby valószínűleg kinyírna, ha tudná, hogy ennyit is elárultam neki. Persze tudom, hogy Paul csak nekem akar jót és engem próbál védeni, ha valami bajba keveredtem, de ez nem az ő dolga, ehhez neki semmi köze. Ez az én ügyem, hiszen a lány, akit bántottak a szerelmem. Az a lány, akivel szeretném leélni az életem és aki szeretném, ha biztonságban érezné magát, ha az utcán sétál velem, nem pedig percenként összerezzen, ha valami furcsa hangra figyel fel. Úgy akarok vele sétálni, hogy nyugodt, hogy nem félelemből bújik hozzám közelebb, hanem mert ő is így akarja. 

  Egy valami igaz rám, ha bárkit is bántanak vagy bántottak, aki számomra fontos azt nem hagyom annyiban, legyen szó bármiről. Libby esete pedig nem valami szimpla dolog, hanem igazán komoly, annak a vadbaromnak pedig meg kell érte fizetnie. Meg kell fizetnie azért, mert tönkretette a számomra legfontosabb lány életét. Azért, mert romokba döntötte a biztonságérzetét és a becsületét. Próbálok neki segíteni és sikerül is szép lassan, de az egész csak akkor teljesül majd be végleg, ha elkapják Kitet és a többieket, csak akkor fog megnyugodni, ha tudni fogja, hogy semmi sem állhat a boldogsága elé. 

  - Ugye tudod, hogy miről akarok veled beszélni, kölyök? - dől hátra a székében.

  - Paul, nincs neked anélkül is elég gondod mostanság? - vonom fel a szemöldököm. - Nem akarok bunkó lenni, de már elmondtam neked, hogy csak azt akarom tudni mi a vezetékneve. Többe úgysem avatlak be, míg nem kapok rá engedélyt és ha az egyszer be is következik biztosan nem mostanság lesz - nézek egyenesen a szemeibe. - Tudom, hogy aggódsz és meg is értem, de nem kell, el tudom intézni egyedül is, csak kérlek segíts abban, amiben megkértelek jó?

  - Nem szeretem, amikor nem mondjátok el miről van szó - sóhajt fel. - Tudjátok, ha valami bajotok esik, akkor engem vonnak érte felelőssé és semmi kedvem vitába szállni veled, de ha komoly dologról van szó és az arcodról ezt olvasom le, akkor szeretném tudni, hogy mibe keveredtél és ki az ördög az a Kit!

  - Egy személy, akivel el szeretnék beszélgetni, de csak a keresztnevét tudom, elég ha ennyit tudsz - közlöm vele. - Nem fogok bajba keveredni vagy ha mégis, akkor ígérem, hogy szólok neked, csak szólj ha megtaláltad, oké?

  - Van más választásom? - áll fel. - Ha én nem segítenék neked biztos vagyok benne, hogy keresnél valakit, aki megteszi és ha már segítség kell, akkor hagy legyek én az a személy. 

  - Köszönöm - biccentek felé. - Ha megtaláltad, akkor szólj és kérlek ne kezd el analizálni, csak szólj nekem és a többit én elintézem, jó?

  - Legyen - bólint rá. - Csak ennyit akartam - teszi hozzá. - A hétvégén még mindig el akartok tűnik egy kis időre a nyaralóba? - jut eszébe egy újabb kérdés.

  - Igen, ha a többieknek semmi sem jön össze, akkor pár napra kinézünk, de ha nem sikerül mindenkinek, mi Libbyvel akkor is megyünk. Szeretnék vele tölteni egy kis időt, ahol senki sem zavarhat meg minket. 

  - Jó szórakozást! - mosolyog rám.

  Ismerem Pault, szinte biztos vagyok benne, hogy ilyen könnyen nem adja fel a kiderítést, de egyenlőre elfelejti feltenni nekem a kérdéseit, amiért hálás vagyok. Mire újra szóba hozza majd, addigra kitalálok valamit és remélhetőleg be is veszi majd. Nem tartozik senkire sem az ügy csak rám és Libbyre, de neki sem szólhatok róla, hogy fel akarom keresni Kitet. Azt sem mondhatom el neki, hogy beszéltem vele, mert megkért, hogy ne vegyem fel, ha újra hívna. Hiába mondanám neki, hogy csak azért tettem, hogy őt biztonságba helyezzem, nem hinne nekem és csak azt mondogatná, mint mindig: Nem akarlak téged is veszélybe sodorni. Én elég erős vagyok és tudok magamra vigyázni, lehet, hogy ez nem szimpla bonyodalom, de vannak embereim és kapcsolataim, amivel biztonságot nyújthatok a szeretteimnek, viszont ő erről nem tud vagy ha mégis, akkor nem akarja felfogni, mert csak a félelem beszél belőle. 
  - Mit akart Paul? - szólal meg Lou, amint kilépek az ajtón. 
  - Megkértem valamire és ki akarta deríteni, hogy miért fontos az nekem - vonom meg a vállam, mire Louis egy bólintással jelzi, hogy vette és nem fog többet róla kérdezősködni. - Lou? - kérdem csendesen, mire felém kapja a fejét. - Szerinted Libby biztonságban érzi magát velem?
  - Most hülyéskedsz? - ráncolja a homlokát. - Haver, le sem veszed róla a szemeid. A nap minden percében vigyáznál rá, ha lenne rá esélyed, persze, hogy biztonságban érzi magát veled. És ezt nem tőlem tudod, de sokkal fontosabb vagy neki, mint az gondolod. Elnek sokat mesél dolgokról, amiket néha kikotyog nekem, én pedig ezt csak azért közlöm veled, hogy megnyugodhass és észre vedd, hogy mennyire közel került hozzád az a lány, aki alig pár hónapja került az életünkbe. 

***

  A bőröndjeink már az ajtóban várakoznak, hiszen holnap indulunk. Libby az utóbbi időben sokkal felszabadultabb, annak ellenére, hogy még mindig zavarja az a bizonyos vacsorai emlék. Tudom, hogy nem volt számára könnyű és utálja, ha sajnálják, de anya és Gemma más, csak hát kicsit meglepte őket az igazság, ahogy annak idején engem is. De tudom, ha újra találkoznak majd, akkor semmi baj nem lesz. Nem fogják felhozni és képesek lesznek úgy tenni, mintha semmiről sem tudnának. Tudják, hogy Libby fontos nekem és ezért szépen fognak viselkedni vele, mivel szerintem észrevették, hogy viselkedem a közelében, tudják mit érzek iránta. 

  - Harry! - kiáltja a nevem Libby, mire emelet felé kapom a fejem. - Segítenél egy kicsit?

  - Egy pillanat és megyek - válaszolok neki. A tv-t kikapcsolva sietek fel, majd lépek be a szobámba, ahol egyből megpillantom a lány, aki egyik lábáról a másikra állva, próbálja lehúzni a ruhája cipzárját, sikertelenül. 

  - Nem hiszem el, hogy megint beakadt - sóhajt fel, amikor megpillant a tükörben. - Szerintem ez a cipzár nem igazán bír engem, mivel folyamatosan ez történik, ha felveszem ezt a ruhát - közli velem, mire mosolyogva lépek a hátához, majd ölelem át.

  - Tudod - suttogom - én egyáltalán nem bánom, hogy segítenem kell benne - nyomok egy puszit a csupasz vállára. - Szeretlek levetkőztetni, megérinteni téged - motyogom a bőrére. Látom a tükörben, hogy az arca halvány pírbe borul, miközben apró kezeivel megfogja az enyémeket. Érzem, ahogy a szíve egyre gyorsabban ver a mellkasában, ahogy több puszival halmozom el a bőrét. Tisztában vagyok vele, ha így haladunk, akkor ismét az ágyban kötünk majd ki, de nem érdekel. Nem érdekel, mert imádom, amikor miattam remeg meg a teste, amikor az érintésemtől kirázza a hideg. Imádom, hogy így reagál minden mozdulatomra a teste.

  - Harry - motyogja - ne csináld ezt. Nem mintha nem tetszene, csak... Kit akarok etetni - fordul meg a karjaimban, majd csillogó szemekkel néz fel rám. - Ugye tudod, hogy milyen fontos vagy nekem? - fúrja arcát a nyakhajlatomba. A bőrömön érzem meleg leheletét, amitől kiráz a hideg, ezt persze ő is észreveszi és kuncogni kezd rajta.

  - Bizonyítsd be - suttogom - de azt biztosan állíthatom, hogy nekem sokkal fontosabb vagy - húzom lejjebb a cipzárját, majd tenyerem csupasz hátára helyezem.

  - Ebbe a játékba inkább ne menjünk bele, mert tudod, hogy képesek vagyunk egész nap ezen veszekedni. Egyezzünk meg annyiban, hogy te fontos vagy nekem, ahogy én is neked, mit szólsz? - nyom egy puszit a szám sarkába, mire felmordulok.

  - Nem oda kérem - közlöm vele durcásan. Nevetve emelkedik feljebb, majd ajkát az enyémre tapasztja. Kezeimmel átfonom a derekát, ezzel közelebb vonva magamhoz, miközben elmélyítem a csókot. Kezeit a hajamba vezeti, amit pontosan tud, hogy mennyire imádok. - Várj egy percet - tolom el magamtól. A háta mögé lépek, majd lehúzom róla a ruháját, mire már csak fehérneműben áll előttem. Végignézek rajta. Látom, ahogy küszködik azzal, hogy eltakarja magát előlem, de erről már sokszor beszéltünk, hogy nincs miért megtegye, ugyanis gyönyörű. Alsó ajkamba harapva lépek hozzá közelebb, majd simítok ki egy tincset az arcából. - Eszedbe se jusson - suttogom a szemeibe nézve.

  - Mondták már neked, hogy zavarba ejtő a pillantásod? - kérdi az ujjait tördelve. Nevetve fogom meg apró kezeit, majd lehelek rájuk egy-egy csókot.

  - Azt hiszem eddig te voltál az, aki a legtöbbször emlékeztet rá - vigyorgok. - De erről én nem tehetek, hiszen egy szépség áll előttem, mégis, hogy kellene rád néznem, mintha csak egy öreg néni lennél? Hidd el azt te sem szeretnéd, sőt szerintem nagyon is élvezed, hogy tetszik nekem, amit látok - hajlok hozzá közelebb. Kezeimet a csípőjére helyezem és közelebb húzom magamhoz. Lágyan simogatni kezdem puha bőrét, amivel egyből elérem, hogy felsóhajtson. Vigyorogva emelem fel lábait a földről, ő pedig tétlenkedés nélkül kulcsolja össze őket mögöttem. - Gyönyörű vagy - suttogom homlokom az övének döntve.

  - Azt hiszem... - kezd bele egyenesen a szemeimbe nézve. Kíváncsi vagyok, hogy mit akar mondani, mert látom rajta, hogy komoly a dolog és zavarban van. Legszívesebben megnyugtatnám, hogy nem kell féljen nekem bármit elmondhat, de attól tartok, ha megszólalok akkor meggondolja magát és nem folytatja, így a szemébe nézve várom, hogy folytassa. Mély levegőt véve kezd neki újból. - Azt hiszem... szóval... azt hiszem, hogy kezdek beléd szeretni - motyogja, mire nekem hatalmas vigyor jelenik meg az ajkamon, hiszen erre a pár szóra vártam már hetek óta. Ezt szerettem volna tőle hallani, amióta rájöttem, hogy én mit érzek iránta és megérte rá várni, megérte, mert ettől nagyobb ajándékot azt hiszem nem is kaphattam volna tőle. 

  - Annyira imádnivaló vagy - nyomok egy puszit a szájára. - Ne légy zavarba, sose érezd ezt előttem, főképpen ne előttem. Mond ki mit érzel, mert nekem sokat számít minden egyes szavad és hidd el nekem, hogy ez most nagyon sokat jelent. Sokat jelent, mert én már régóta szerelmes vagyok beléd - közlöm vele, mire szemei hatalmasra nyílnak. Látom rajta, hogy meglepte a válaszom és nem erre számít, bár fogalmam sincs, hogy mégis mit várt tőlem. El sem tudom képzelni, hogy mi járhat a fejében, de azt tudom, hogy az enyémben mi van. Hatalmas öröm, öröm, mert az a lány, akit teljes szívemből szeretek most vallotta be nekem, hogy ő is így érez irántam. - Minden rendben? - kérdem pár csendes perc után.

  - Mi? - kapja rám tekintetét. - Ja, persze minden rendben, csak kicsit elkalandoztam. Ne haragudj... öö - süti le a szemeit. Tudhattam volna, hogy nem így kell ezt vele közölnöm. Sóhajtva nyúlok az álla alá, majd emelem fel azt. 

  - Hé, minden szavam komolyan gondoltam - suttogom. - Nem azért mondtam el neked, hogy zavarba hozzalak, hanem, mert azt akartam, hogy tudd. Tudnod kell, hogy mit érzek irántad. Örülök, hogy végre elmondhattam neked, de most úgy érzem, hogy hiba volt, mivel feszült vagy...

  - Nem volt hiba, Harry - sóhajt fel. - Nem volt az, csak hirtelen ért. Nem hittem volna, hogy ezt fogod mondani... azok után, amit elmondtam neked nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom tőled hallani, hiszen, hogy lehetnél egy olyan lányba szerelmes amilyen én vagyok?

  - Libby - kérlelem lágyan. - Semmi, ismétlem semmi sem tudja rólad megváltoztatni a véleményem. Szerelmes vagyok beléd és akkor is az lennék, ha halálos bűnt követtél volna el, de tudom, hogy semmi rosszat nem tettél. Te egy csodálatos lány vagy, aki megérdemli, hogy valaki szeresse. Én pedig nagyon boldog vagyok, hogy én lehetek az, aki megmutatja neked milyen az igaz szeretet - simítok végig az arcán. - Ne butáskodj kérlek...

  Fogalmam sincs, hogy hitethetném el vele, hogy nem érdekel, hogy mi történt a múltjában, hogy képtelen lennék nem szeretni őt, de valahogy be kell neki bizonyítsam, be kell, mivel ő is így érez irántam és ezt nem hagyhatom veszni, kerüljön bármibe is. 

***

  Másnap kora hajnalban keltünk, hogy délre Santa Monica partját élvezhessük, hiszen több órás az út. A lányok és én sem díjaztam a korai kelést, de mivel csak három napot leszünk ott megegyeztünk, hogy hamar elindulunk. A mellettem ülő lánnyal ma alig beszéltem. A tegnapi kirobbanásunk óta Libby kerüli a velem való beszélgetést, ami nem tesz boldoggá. Tudom, hogy váratlanul érte a kijelentésem, de azért nem gondoltam volna, hogy ennyire. Azt hittem, hogy örülni fog neki, bár azt nem mondanám, hogy nem így volt, csak azóta furán viselkedik. 
  - Nagyon csendes vagy - helyezem kezem a combjára, mire összerezzen. - Sajnálom - teszem vissza a sebváltóra.
  - Ne haragudj - szólal meg halkan. - Nem akarlak megbántani - pillant rám - csak a tegnapi után nem tudom, hogyan kéne viselkednem. Semmi rosszat nem tettél, sőt örömöt okoz, hogy azt mondtad, amit... csak amikor utoljára azt mondták nekem, hogy szeretnek átvertek. Tisztában vagyok vele, hogy te más vagy, nagyon más, de megijedtem... Engem szeretni nem biztos, hogy olyan jó.
  - Igazad van - fordulok felé, mivel senki sincs előttünk így megengedhetem magamnak, hogy rá tekintsek - nem jó, hanem csodálatos - mosolygok rá. - Megértem, hogy hirtelen jött, csak arra kérlek, hogy ne zárkózz el tőlem. Engedd, hogy szeresselek és megmutassam, hogy én tényleg komolyan is gondolom. Én sosem tennék veled olyat, amit te nem szeretnél és ezt te is tudod. 
  - Igen, az elején lehet, hogy még tartottam tőle, de már nem. Azóta megismertelek és rájöttem, hogy te más vagy... Azt hittem, hogy sosem leszek képes senkit sem szeretni Kit után, de itt vagy te és szeretlek. Biztonságban érzem magam és azt hiszem ez a legszebb dolog, amit a közeledben érezhetek. 
  Az út további része csendben telt, viszont most már nem éreztem furának. Bár nem beszéltük meg a tegnapit, de választ kaptam a szótlanságára, egy részem pedig teljesen megérti őt. Azt hiszem azok után ami vele történt ez érthető. Louis az utolsó két órában háromszor hívott, amivel lassan kikészít. Megértem, hogy mi vagyunk az utolsók, de attól, hogy hívogat még nem fogok hamarabb megérkezni. 
  - Mond, hogy nem megint ő hív - sóhajtok fel, amikor újra megszólal a telefonom, ami ebben a pillanatban Libby kezében van. 
  - Ö, nem... - pillant a készülékre. - Most éppen Liam az - nevet fel. - Vegyem fel?
  - Ne - vágom rá. - Úgyis már csak percek kérdése és megérkezünk. Bármit akar biztos vagyok benne, hogy ráér öt perc múlva is, amikor már ott leszünk.
  Amint megállunk a ház előtt Libbyre pillantok. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem ilyen helyre számított és a kifejezése is ezt mutatja. Hatalmas ház, saját parttal, ahová rajtunk kívül senki nem teheti be a lábát, ami annyit jelent, hogy itt nem zavarhatnak minket a rajongók. Itt nem kell attól tartanunk, hogy bármi felkerülhet a nettre, hiszen el van zárva a betolakodóktól, itt magunk vagyunk és azt tehetjük, amit csak akarunk.
  - Amikor azt mondtad, hogy a nyaralótokba jövünk, nem ilyennek képzeltem el - fordul felém. - Bár számíthattam volna erre, ugyanis híresek vagytok és titeket még pihenés közben sem hagynak békén, de azért egy kicsit meglepett. 
  - Hozzá kell szoknod, hogy a közelembe semmiben sem lesz hiányod - fogom meg a kezét. - Mindent megteszek majd, hogy jól és biztonságban érezd magad. 
  Gyors léptekkel indulok el a kocsi másik oldalára, hogy kisegítsem a benne ülő lányt. Legszívesebben magamhoz ölelném és megcsókolnám, de nem akarom, hogy megijedjen, így meg kell várnom, míg újra ő közeledik felém. Nem kicsit lepődöm meg, amikor karjait a nyakam köré kulcsolja, majd mosolyogva a szemembe néz, ami engem is vigyorgásra késztet. 
  - Mi lenne, ha elfelejtenénk a tegnapit? - kérdi, mire én lebiggyesztet ajkakkal nézek rá. Nem erre számítottam, de ha ezt akarja akkor... - Nem arra értettem, amit egymásnak mondtunk - teszi hozzá - hanem, ahogy utána viselkedtem. Nem akarom, hogy azt hidd menekülni akartam előled és már bánom, hogy azt tettem, mivel mindennél jobban szerettem volna a karjaid közé bújni és bízom benne, hogy azt a pár órát elfelejtjük, majd onnan folytatjuk ebben a pillanatban, miután tegnap este elmondtam mit érzek. Mit szólsz? - birizgálja a hajam. 
  A vigyor, ami pár másodperccel ezelőtt eltűnt az arcomról most újra felcsillan. Egy kis időre felmerült bennem, hogy tényleg mindent el akar felejteni, ami a tegnappal kapcsolatos, de örülök, hogy nincs így, mert én képtelen lennék rá. Képtelen lennék úgy tenni, mintha nem mondott volna semmit. 
  - Semmit sem szeretnék elfelejteni, ami a tegnapival kapcsolatos - simítok végig az arcán. - Minden egyes pillanatra emlékezni szeretnék, de - emelem fel az ujjam - tetszik az ötleted, hogy onnan folytassuk most, ahol tegnap abbahagytuk. Beleegyezem, hogy tegyünk úgy, mintha most vallottunk volna egymásnak szerelmet, de csak azért, mert szeretnék és mert reggel óta szeretnélek megcsókolni, de attól féltem, hogy ellöksz magadtól - hajlok hozzá közelebb. - Szabad? - pillantok az ajkaira.
  - Milyen hülye kérdés ez Harry? - kérdi lassan, az ajkaimat pillantva, mire nevetve tapasztom enyéim az övére. Jobb karommal közelebb húzom magamhoz, míg a másikkal a hajába túrok. Szenvedélyesen, mégis lágyan csókolom. Éreztetni akarom vele mindazt, amit iránta érezek. Azt akarom, hogy tudja mit jelent nekem, azt akarom, hogy mindent tudjon rólam. - Szeretlek! - suttogja behunyt szemekkel. 
  Válaszolni akarok neki, én magam is ki akarom mondani. Sőt el akarom újságolni az egész világnak, de a tokomon akadnak a szavak. Nem tudok megszólalni, mivel megdöbbent. Ezt a szót tőle hallani leírhatatlan érzés. Nem érdekel, hogy ki milyen nyálas személynek tart, hogy a ''szeretlek''-től elállt a szavam, csak az számít, hogy nekem szól.
  - Sosem gondoltam volna, hogy mondok neked valamit, amivel eláll a szavad - kuncog fel. 
  - Ne nagyon szokj hozzá - találom meg a hangom. - Nem lesz sokszor ilyen, de most igen és élvezd ki, mert legközelebb én leszek az, aki ezt teszi veled nem fordítva - fúrom arcom a nyakába. 
  - Szerintem be kellene mennünk - sóhajt fel, amivel közli velem, hogy egyáltalán nem akar bemenni. - A többiek az ablakból bámulnak - suttogja.
  - Akkor miért nem adunk nekik egy kis műsort? - kérdem játékosan, csillogó szemekkel. - Bár lehet, hogy Niallnek ez is sok volt - gondolkodom el, mire Libby mosolyogva üti meg a karom.
  - Ne légy gonosz Harold - próbál komoly lenni, de mindketten tudjuk, hogy mindjárt ő is elneveti magát. - Menjünk be - bontakozik ki az ölelésemből, majd indul el a ház felé. Visszarántom magamhoz, majd a levegőbe emelem a nevető lányt, aki lábaim a derekam köré kulcsolja, míg kezeivel a nyakamba kapaszkodik. 
  - Kezdődik a műsor - suttogom vigyorogva, majd ismét megcsókolom, miközben a ház felé tartok. A nyitott ablakból már hallom a többiek megjegyzéseit, de mit sem törődve megyek tovább. Tenyerem a pólója alá bújtatom, majd lágyan megszorítom a bőrét. 
  - Nem játszol tisztességesen - motyogja. Éppen az ajtónak akarom nyomni a hátát, amikor hirtelen kitárul előttünk és egy ismeretlen lány lép ki rajta, akit csak én láthatok, mivel Libby pont háttal áll neki. - Tegyél le - kérlel, amit én teljesítek, ő pedig megkönnyebbülten sóhajt fel, míg meg nem fordul. - Bocsánat - szólal meg döbbenten. 
  - Ki vagy te? - nézek rajta végig. Barna hosszú, hullámos haja van, igéző zöld szeme és meg mernék rá esküdni, hogy már láttam valahol, csak éppen arra nem emlékszem, hogy hol és mikor. Idegesen simít ki egy tincset a szeméből, majd szólal meg.
  - Nem pont így terveztem a találkozást. Hát ez kínos - nevet fel zavarában. - Mi még nem találkoztunk, Sophia vagyok - mosolyog ránk - Liam ismerőse - teszi hozzá. 
  - Hé, Soph várj segítek - jelenik meg a háttérben Liam - ... oh. Helló srácok - mosolyog ránk. - Srácok ő itt Sophia az ismerősöm vagy valami olyasmi - mutatja be nekünk. - Ha felvettétek volna a telefont, akkor most nem vágnátok ilyen fejet - teszi hozzá.
  - Szia, én Harry vagyok, ő pedig a barátnőm Libby - mutatom be a mellettem lévő lányt. - Örülök a találkozásnak Sophia - nyújtom felé a kezem, amit el is fogad.
  - Ezt egyszerűen élvezet volt nézni - nevet fel a háttérben Louis. - Bocsi Soph, de a pár másodperccel ezelőtti kifejezésed míg élek nem fogom elfelejteni - közli a lánnyal. - Ti pedig azt hiszem a műsort inkább a szobátokban kellene folytassátok - néz ránk. 
  - Fogd be Tomlinson! - vigyorog rá, mire én egyből megkedvelem a lányt. - Akkor én azt hiszem folytatom az utam a kocsihoz - közli velünk, majd Liammel a nyomában elindulnak. 
  - Már most bírom őt - jelentem ki Louisra nézve, aki megsértetten fordul meg, majd halad el a barátnője mellett. - Helló! - köszönök a többieknek. 
  Nagy nehezen minden cuccunkat felhurcoltuk az emeletre, miután mindenkit üdvözöltünk. Libby segíteni akart, de kijelentettem, hogy majd mi elintézzük a dolgokat a srácokkal, addig ő nyugodtan menjen és beszélgessen a lányokkal. 
  - Liam - dőlök a kocsijának, miután egy újabb csomagot vesz ki belőle - miért ismerős nekem ez a lány? Azt tudom, hogy személyesen még nem találkoztam vele, de valahonnan ismerem és nem tudok rájönni, hogy honnan.
  - Nálam láttad - jelenti ki - az egyik képen, ami a nappaliban van. Régebben meséltem is nektek róla, csak gondolom nem igazán maradt meg bennetek, bár Lou emlékezett rá egy kicsit. Egy suliba jártunk és elég jóba voltunk. Pár napja újra találkoztunk és hát azt hiszem valami alakulóban van - vakarja meg a tarkóját. - Tudod nekem már akkor is tetszett, csak mivel barátok voltunk nem akartam azzal tönkretenni mindent, hogy valami olyat mondok neki, amit ő nem érez, így hagytam az egészet. De most, hogy már eltelt egy kis idő és elfogadta a meghívásom úgy érzem itt az idő, hogy elmeséljem neki...
  - Most, hogy így mondod valami rémlik - gondolkodom el. - Mintha meséltél volna egy lányról, különben gyönyörű - kacsintok rá. - Aranyos lánynak tűnik és kicsit sajnálom, hogy így találkoztunk, de gondolom már beavattad őket, hogy mi nem igazán vagyunk normálisak. Sok sikert - veregetem vállba, majd indulok el a házhoz, Liamet a gondolataival hagyva.

***

  - Na és mesélj nekünk Soph, mit gondolsz rólunk most, hogy eltelt egy egész nap? - helyezi magát kényelembe Louis.

  - Szerintem biztosan jobban örült volna, ha nem mutatjátok meg neki, hogy milyen a mi családunkba lenni - szólal meg Perrie. - Én is jobban örültem volna - morogja az orra alatt, mire mind nevetni kezdünk. 

  - Szívem, ez nálunk szokás - húzza magához közelebb. - Mindenkit beavatunk, csak másképpen ezért nem veszik észre, hogy megtörtént - vonja meg a vállát. - És szerintem annyira nem volt ellenére Sophiának sem az egész - pillant az említettre. 

  - Hát, mivel nem ti vagytok az első fiú barátaim vagy micsodák hozzá vagyok ehhez szokva - vonja meg a vállát a lány. - Elég sok időt töltöttem ilyen társaságokban, szóval nem igazán tudtok meglepni -  vigyorog. - De azért még mindig haragszom, hogy te - mutat Liamre - bedobtál a vízbe, mikor megkértelek rá, hogy ne tedd.

  - Majd valamit kitalálok, hogy kiengeszteljelek - nyom egy puszit az arcára. - Mi a tervünk holnapra? - pillant körbe rajtunk.

  Semmi kedvem most ezzel foglalkozni. Már akkor felmentem volna a szobánkba, amikor visszajöttünk a partról, de nem akartam, hogy a srácok rosszra gondoljanak, bár szerintem rá van írva az arcomra, hogy mire készülök. Libbyt egy pillanatra sem engedtem el magam mellől. Ebben a beavatásban én nem igazán vettem részt, de pár ötletet azért én is adtam nekik, sokkal inkább azzal voltam elfoglalva, hogy boldoggá tegyem a lányt, aki egész nap csendben volt. Tudom, hogy az első nap, hogyha egy új személlyel találkozik, akkor csendes és el kell telnie pár órának mire feloldódik, ami holnapra már biztosan megtörténik, így inkább vele voltam. 

  - Nem vagy álmos? - hajlok a füléhez, hogy csak ő hallja a kérdésem. - Felmehetünk a szeretnél - teszem hozzá.

  - Nekem sokkal inkább úgy tűnik, hogy te vagy az, aki fel akar menni nem pedig én - pillant a szemeimbe. - Ne tégy úgy, mintha nem vettem volna észre, ami nyilvánvaló.

  - Akkor meg miért nem megyünk fel? - húzom magamhoz közelebb. - Ha tudod, akkor mi a francért vagyunk még mindig itt? - puszilom meg a nyakát.

  - Talán, mert itt akarok lenni? - látom rajta, hogy csak szórakozik velem, mert pontosan tudja, hogy ezzel csak felhúz.

  - Biztos vagyok benne, hogy én érdekesebb dolgokat is tudok neked mutatni az emeletem - morgom a fülébe, mire felkuncog. - Srácok - szólalok meg - mi azt hiszem eltesszük magunkat holnapra. Jó éjt! - állok fel az ölemben lévő lánnyal együtt.

  - Csak úgy mondom Hazz mások is vannak a házban - kiált utánunk Louis, amint a lépcsőhöz érünk.

  - Ne is foglalkozz velünk - csókolom meg. 

Sziasztok! Sajnálom a késést, de most itt a rész és a három hetes vakáció ígérem, hogy nem csak heti egy rész lesz. Szeretnék nektek annyi részt hozni amennyit csak tudok, mert ez a végzős évem és mikor jön az érettségi fogalmam sincs, hogy fognak érkezni a részek, de akkor is igyekezni fogok. Remélem tetszett! Köszönöm az olvasókat és a bíztatásokat!