27.rész

Kiborulás

  - Zayn elmondanád nekem, hogy miért vagy ennyire feszült? - sóhajt fel Louis, miután az említett már háromszor fújtatott egymás után. Mostanság mindenki észrevette, hogy nincs valami rendben vele, de eddig egyikünk sem kérdett rá, mivel azt szerettük volna, hogy magától közölje velünk, de úgy látszik Lou megunta a várakozást. - Napok óta ezt csinálod. Nem akarjuk beleütni az orrunkat a dolgodba, de aggódunk érted, mert látjuk, hogy valami baj van, de te nem mondasz ezzel kapcsolatban semmit...

  - Persze, hogy nem mondok - csattan fel. - Mert rohadtul nem a ti dolgotok. 

  Ráncba szalad a homlokom, mivel ismerem Zaynt és tudom, hogy sosem viselkedne így, ha nem valami komoly probléma lenne. Ő nem az a személy, aki ordibál és minden apróságon kiakad, főképpen nem akkor, ha segíteni akarunk rajta. 

  - Haver, mi csak segíteni akarunk ne harapd le a fejünket - szólal meg Liam, próbálva visszatartani magát. - Megértjük, ha nem akarsz róla velünk beszélni, de akkor mond meg szépen, hogy ne avatkozzunk bele, ne pedig akadj ki ránk.

  - Bocs srácok - sóhajt fel, majd a hajába túr. - Nem rátok vagyok dühös csak egyszerűen már túl sok nekem minden és nem igazán tudom, hogy kezeljem az ügyet. Csak annyit kérek tőletek, hogy ne akarjátok kiszedni belőlem, mert még nem tudok róla beszélni. Ha úgy érzem, hogy menni fog, akkor titeket is beavatlak, ígérem - néz végig rajtunk.

  - Megértjük - nézek rá. - Tudom, hogy milyen az, amikor valami olyat akarnak belőled kiszedni, amiről te nagyon nem akarsz beszélni, magadtól kell akarnod megosztani velünk a történteket, nekünk pedig türelmesnek kell lennünk veled.
  A próba további része csendesen telt. Nem igazán erőltettük tovább Zaynt, próbáltunk úgy viselkedni mintha mi sem történt volna, de nehezen ment főképpen ahányszor csak ránéztünk azt láthattuk, hogy a gondolataiba merülve ül.
  - Utálom, hogy tudom, hogy van valami baja, de nem tudok rajta segíteni - vágódik le mellém Lou. - Olyan makacs, mint te voltál. Látom rajta, hogy komoly a baja, de akkor miért nem akarja, hogy segítsünk rajta.
  - Nem az van, hogy nem akarja elfogadni a segítségünk, hanem még ő maga sem dolgozta fel a történteket és míg ez nem történik meg, addig képtelen lesz bárkivel is beszélni róla. Neki kell először eldönteni fejben és csak utána elmondani nekünk, hogy mi történt vele.
  - Persze, érthető csak nem szeretek tétlenül ülni... Azok után, hogy pár hónapja téged hagytalak magadba őrlődni a szobában nem akarom, hogy ez vele is megtörténjen. Tudnia kell, hogy mellette vagyunk történjen bármi...
  - Tudja, biztos vagyok benne, hogy tudja... Lou.
  Miután visszaköltöztem a saját házamba, elég sokszor áthívtam magamhoz a srácokat, mivel túl nagy volt a csend, én pedig abban a három hónapban, amit Paulnál töltöttem hozzászoktam a körülöttem lévő nyüzsgéshez. Igaz próbált marasztalni, én pedig maradtam is volna, viszont nem akartam tovább a nyakukon csüngni, éppen eleget tettek már értem, hogy a saját lábamra álljak, csak az a baj, hogy ez nem olyan egyszerű. Ez a hely, annyi emléket idéz fel bennem, hogy a gondolataim néha visszaterelődnek arra az időre, amikor ő is itt volt és ez lassan teljesen felemészt. Nem jó nekem egyedül lenni ebben a házban, szükségem van a társaságra, hogy ne kerüljek vissza abba az állapotba, amibe voltam. Tennem kell valamit, hogy jobb legyen ez az egész helyzet.
  - Veled minden oké, Hazza? - pillant rám Lou miközben a telefonját az asztalra teszi.
  - Persze - bólintok. - Jól vagyok, csak tudod azt hittem, hogy jobb lesz, hogy egyedül lakom, de nem így van. Persze nem azt mondom, hogy nem tudok, mert az hazugság lenne, de a magány és ez a ház rengeteg emléket idéz fel bennem - suttogom. - Ha egyedül vagyok úgy érzem, hogy az emlékek felemésztenek és újra egy olyan állapotba küld, amibe nem akarok visszaesni. Imádok itt lenni, de nem nélküle. Azon is gondolkodtam, hogy eladom a házat, de képtelen vagyok rá. Sok emlék köt ehhez a helyhez és semmi pénzért nem akarok tőlük megszabadulni, de egymagamban képtelen vagyok itt lenni.
  - Megértelek - sóhajt fel. - Tudom, hogy mennyi közös emléketek van ebben a házban, de el kell engedned Hazz. Nem könnyű, tudom, persze, hogy tudom, hogy nem az, de a magad érdekében túl kell lépned. Az elmúlt időben egyre jobban vagy, látom rajta és mindenki más is látja. A munka leköt és ha hiszed, ha nem többet mosolyogsz és nevetsz. A srácokkal is azt beszéltük, hogy úgy érezzük visszakapjuk a haverunkat. Persze ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy teljesen zárd ki őt az életedből és soha többet ne gondolj rá, mert tisztában vagyunk vele, hogy nem sikerülne, csak ne térj le arról az útról, amin most vagy. Hiányozzon, gondolj rá, csak ne felejtsd el, hogy ő sem akarná, hogy életed végéig magad okold a történtek miatt. Ha pedig úgy érzed nem tudsz itt lakni tovább egyedül vagy társaságra van szükséged, tudod, hogy rám számíthatsz. Vagy, bárkit áthívhatsz magadhoz, hogy lakjon veled...
  - Tudom, Lou... csak azt gyengeségnek érezném, én pedig nem akarok az lenni. Be akarom bizonyítani magamnak és mindenki másnak is, hogy erős vagyok, hogy képes vagyok rajta túltenni magam, hiszen már több, mint egy éve történt... Persze életed szerelmét nem tudod elfelejteni ilyen hamar, de minden nap elteltével egyre könnyebb együtt élnem a tudattal, hogy ő már nincs mellettem. Tudom, hogy mit kell tennem, mielőtt elindulnánk a kisebb turnénkra, csak nem vagyok benne biztos, hogy képes is vagyok. Tudod, említettem neked, hogy bokszolni járok, amikor időm engedi... ott kikapcsolok, de az elmúlt napokban kicsit elhanyagoltam és ismét felgyűlt bennem minden. Azon agyalok, hogy egyik nap el kellene mennem őt meglátogatni...
  - Nem gyengeség, ha segítség kell - rázza meg a fejét. - Ha kimutatod az érzéseid az nem gyengeség, csak azt mutatja, hogy érző lény vagy, nem pedig egy robot. Tudom, hogy elég erős vagy és el fogom tudni viselni a hiányát, csak ennyi idő még nem volt elég, hogy teljesen elfogad, de mi látjuk rajta, hogy jó úton haladsz. Bokszolni a turnén is fogsz tudni, igaz kevés időnk lesz, de nem lehetetlen megoldani. Azzal pedig teljesen egyetértek, hogy ki kell hozzá menned mielőtt elindulnánk. Jót fog tenni, ha elmondod neki az érzéseid, mert ő hallja... nem fog neked válaszolni, de mindent hall, amit neki mondasz ebben biztos vagyok.
  - Kösz, Lou - erőltetek magamra egy halvány mosolyt. - Tudom, hogy nem mondom elégszer, de az, hogy ti mellettem vagytok és segítettek, sokat segít rajtam. Igaz egyedül kell megbirkóznom mindennel, de a tudat, hogy rátok számíthatok mindig erőt ad.
  - Mi mindig itt leszünk neked, haver, ahogy a családod is.
  Louissal nem sokáig voltunk kettesben, ugyanis pár óra múlva a többiek is átjöttek azzal az indokkal, hogy unatkoznak. Mikor meglátták, hogy Lou itt van egyszerre kezdtek el beszélni, hogy őket mindig kihagyjuk a mókából, az egyetlen, aki nem szólt semmi csak csendben ült a kanapén az Zayn volt. Persze már mind tudtuk, hogy mivel lehet őket hamar kiengesztelni, így nem tartott sokáig a "harag".
  Este, amikor bejelentettem nekik, hogy dolgom van, de nyugodtan maradjanak és érezzék magukat otthon, senki nem kérdezte meg, hogy hová igyekszem. Már hozzászoktak, hogy kihez megyek és nem faggatóznak, mint az elején.
  Egész úton azon járt az agyam, hogy mondjam el a lánynak, aki napról napra egyre jobban kötődik hozzám, hogy két hónapra el kell utaznom hamarosan. Szilveszter után, kisebb körútra megyünk, ami csak Amerikát foglalja magába, de ez azt is jelenti, hogy nem fogom tudni meglátogatni őt. Szinte előre látom, hogy nem fogja jól fogadni, de valahogy közölnöm kell vele. El kell neki mondanom, mert minél tovább halasztom annál jobban fog kiborulni. Nem tudom, hogy mi zajlik le benne, mivel az érzéseiről nem szoktunk beszélni, de látom rajta, hogy van valami, amit nekem nem mond el. Nem mond el, mert valamitől fél, én pedig nem erőltetem, mert azzal semmit sem érnék el. Bár egyben nagyon kíváncsi vagyok, másrészről pedig félek az okától. Bele sem akarok gondolni, hogy valami olyan fűzi hozzám, amit én nem viszonozhatok. Persze lehet, hogy én értem félre az egészet, de ki tudhatja...
  - Harry?! - szólít meg Andrew bizonytalanul, amint a folyosó végére igyekszem. - Beszélnem kell veled egy kicsit.
  - Minden oké, Andrew? - fordulok felé. - Történt vele valami?
  - Nem, vagyis nem tudom, de azt mondja jól van... csak kiborult - közli velem. - Nem akarja elmondani, hogy miért. Csak azt ismételgeti, hogy nem érti miért vele történik mindig ez. Amikor pedig a te neved említették neki, megdermedt és egyből ömleni kezdtek a könnyei... nem tudom, hogy mi játszódhat le a fejében, de beszélj vele... mindenről beszélned kell vele, Harry. Ne titkold előle tovább, mert minél később tudja meg, annál nehezebb lesz neki elfogadnia.
  - Francba - túrok a hajamba. - Szólnod kellett volna, pontosan tudod, ha baj van akkor jövök - nézek a szemébe. - Andrew? Szerinted az lehetséges, hogy valahogy megtudta, hogy turnénk lesz? - kérdem tőle csendesen.
  - Nem tudom - vonja meg a vállát. - De van egy olyan érzésem, hogy meg fogod tudni, ha beszélsz vele.
  Bólintva köszönöm meg, hogy elmondta mi a helyzet, majd indulok el újból. Feszülten túrok a hajamba, mivel egyre rosszabb érzés kerít a hatalmába, ahogy a szobához közeledem. Abból, amit az előbb hallottam, egyből leesett, hogy én vagyok az oka a kiborulásának vagy, ha nem is teljes mértékben, de részben biztosan.
  Mosolyt erőltetve magamra lépek be a szobába, de az egyből lefagyik az arcomról, amint meglátom a földön ülő lányt, aki pont úgy néz ki, mint hónapokkal ezelőtt, amikor bejöttem hozzá. Fájdalmas sóhaj hagyja el az ajkam, ahogy halkan bezárom az ajtót, majd felé indulok. Semmit sem mondok, csak leülök mellé, majd arcom felé fordítom. Kezemmel lassan simítom végig a haját, de tettemre elhúzódik tőlem.
  - Miért nem mondtad el? - kérdi megtörten. - Miért nem mondtad el nekem, hogy nem leszel itt mellettem? Hogy nem számíthatok rád? Hogy te is egyedül hagysz, pedig azt mondtad nem fogod ezt tenni. Miért nem tőled tudom meg, hogy mi lesz pár hét múlva?
  - Brit... - suttogom és próbálom ismét megérinteni, de most sem engedi.
  - Ne érj hozzám! - jelenti ki hidegen. - Csak tudni szeretném az okát, semmi mást csak a rohadt okát! Utána pedig örülnék, ha elhúznál és nem etetnél tovább azzal, amit úgysem tartasz majd be!
  - Gyere ide, jó? - kérem tőle halkan, karjaimat kicsit kitárva, de ő csak mogorván néz rám. - Engedd, hogy megnyugtassalak és utána mindent elmondok, gyere - próbálkozom tovább. - Kérlek, gyere... nem tudom elviselni, ha így látlak. Mindent megmagyarázok utána, ígérem.
  - Nem! - emeli fel a hangját. - Ígéred? - kérdi gúnyosan. - Nekem ezt el kellene hinni, Harry? Tudod az egyik ígéreted már megszegted, ezt is meg fogod. Nem akarok a közeledben lenne, csak a rohadt okot akarom tudni és utána pedig teljesen kizárni téged az életemből. Nincs szükségem olyan biztonságot nyújtó karokra, akikben nem bízhatok meg, amik átvernek. Eddig is tudnom kellett volna, hogy egyedül kell megbirkóznom mindennel, de én hülye hittem neked, mert azt hittem tényleg segíteni akarsz és tudod mi a legrosszabb? Segítettél, sőt... de amikor az este meghallottam azt, amit nem kellett volna minden összeomlott bennem. Az éjszaka már nem volt olyan, mint előtte lévő nap. Már nem tudtam kizárni a félelmet, újra átéltem mindent. Reggel mikor felkeltem szerettem volna azt hinni, hogy ez az egész egy rohadt álom és semmi sem igaz belőle, de kurvára nem az volt. A tükörképem emlékeztetett rá, hogy valóság.
  - Brit, kérlek - könyörögtem neki, felé nyújtva a kezem. - Nem hazudtam neked - suttogom. - Nem mondtam el, hogy el kell utaznom, de sosem hazudtam neked. Segíteni akarok neked és fogok is. Az, hogy két hónapot távol leszek, nem azt jelenti, hogy nem fogok veled beszélni. Azért ne mondtam el, mert nem tudtam, hogy kezdjek bele. Nem akartalak így látni. Kötődsz hozzám és tudom, hogy milyen érzés, ha az a személy, akihez kötődsz egy bizonyos ok miatt bejelenti neked, hogy egy ideig nem találkozhattok. Nem akartam, hogy ezt érezd. Tudom, hogy ezzel már nem segítek magamon, de ma akartam neked elmondani, én akartam neked elmondani. Tőlem kellett volna megtudnod nem pedig mástól - nézek szemeibe.
  - Elkéstél! - jelenti ki ridegen. A szemében továbbra is ott csillog a fájdalom, amit az utóbbi napokban egyre ritkábban fedeztem fel, de most nekem köszönhetően újból ott csillog. Felvette ugyanazt az álarcát, amit azon az estén is, de mindketten tudjuk, hogy az nem segít rajta, csak elnyomja az érzéseit. - Jobb lenne, ha most elmennél - emeli rám kék szemeit.
  - Nem megyek sehová - rázom meg a fejem. - Eszem ágába sincs ilyen állapotban magadra hagyni téged.
  - A kurva életbe! - áll fel a földről, majd néz le rám. - Húzz el innen Styles! Menj el! Tűnj el innen, mert nem segítesz a jelenléteddel! Csak ártasz nekem, arra pedig semmi szükségem! Takarodj! - kiáltja.
  Megadóan állok fel, majd lépek közel hozzá. Nem mozdul, jeges tekintettel néz rám, de én nem hátrálok meg. Lassan hajlok az arcához, majd nyomok rá egy puszit, miközben azt motyogom, hogy sajnálom. Fogalmam sincs, hogy mi lenne most a helyes, de azt kéri, hogy menjek el, neked pedig el kell fogadnom a kérését. Csak reménykedni tudok benne, hogy mielőtt elutazom megbocsájt, bár tudom, hogy nem nagy esélyem van rá. Nem azért mert a szíve mélyén nem akarja, hanem azért, mert fáj neki, amit tettem. Labilis állapotban volt és most is abban van, nekem köszönhetően.

***

  Annak ellenére, hogy tudtam fájdalmat okoztam neki, jól voltam. Azt nem mondhatom, hogy nem éreztem bűntudatot, mert nagyon is éreztem, de képes voltam vele együtt élni. Próbáltam meglátogatni, de nem engedte. Kijelentette Andrewnak, hogy ne engedjenek be hozzá, ő pedig úgy látta jónak, ha teljesíti a kérését. Persze a információkat folyamatosan kaptam róla, ha kérdeztem, de az nem nyugtatott meg. Andrew szerint jól van, hiszek neki, csak jobban örülnék, ha ezt a saját szemeimmel látnám,  nem pedig mások közölnék velem. 

  Ma van szenteste. Reggel első dolgom volt felköszönteni Louist, aki szintén ma ünnepli a születésnapját is. Szinte biztos vagyok benne, hogy azt hiszi elfelejtettük a szülinapját, de ez nincs így, csak megbeszéltük, hogy a mai napot mindenki a családjával tölti és a meglepetésbulira csak holnap kerül sor, így Lou nem is számít rá. 

  - Harry - szólít meg Gemma az ajtóból. - Beszélhetnék veled? - kérdi halkan, mire én bólintok. - Nem szeretem amikor szomorú vagy, főképpen nem a szeretett ünnepén - suttogja.

  - Nem vagyok szomorú Gem - mosolygok rá. - Csak még mindig bűntudatom van... 

  - Ez érthető öcsi, de miért nem próbálsz meg bemenni ma hozzá? - néz rám. - Karácsony van, kétlem, hogy elküldene. Lehet, hogy keménynek mutatja magát és mindent megtesz, hogy ezt el is hitesse az emberekkel, de te ismered és tudod, hogy ez csak egy álca, ami hónapokkal ezelőtt rajtad is ott volt. 

  - Tudom, csak nem akarom még ennél is jobban megbántani. Rengeteg problémája van rajtam kívül is, nem kellek még én is neki. 

  - Tudod - nevet fel. - Most pont úgy mondtad, mintha összevesztetek volna és ő a barátnőd lenne. Persze tudom, hogy ez nincs így, de ez jutott először eszembe erről a helyzetről. És ne merd nekem azt mondani, hogy benned ez még sosem merült fel. 

   Igaza van. Bennem is felmerült már ez a helyzet. Barátnő. Teljesen igaza van, ha jobban belegondolok a helyzetbe akkor így még értelme is van az egésznek. Megharagudott, mert nem árultam el neki egy fontos dolgot, de mi nem vagyunk együtt, csak barátok vagyunk, éppen ezért nem értem, hogy miért borult ki ennyire. Arra pedig gondolni sem akarok, hogy többet érez irántam. Nem érezhet. Az nem lenne helyes.

  - Látogasd meg, aztán este vacsora közben elmeséled nekünk, hogy mi volt, mit szólsz hozzá? - mosolyog rám, mire én csak felsóhajtok. - Ne kéresd magad Styles, te is látni akarod és biztos vagyok benne, hogy eszed ágába sincs úgy elmenni két hónapra, hogy ő haragszik rád. Beszélj vele, ha nem sikerül akkor legalább nem mondhatod azt magadnak, hogy te meg sem próbáltad.

   - El fog küldeni - adom a tudtára - de igazad van. Nem szeretnék úgy elmenni, hogy nem beszélem meg vele ezt az egészet... legyen szó bármiről is - teszem hozzá halkan. 

  - Szerintem mélyen magadban már kialakult egy kép a fejedben, hogy miért tette - suttogja Gemma. - Csak szeretnéd, hogy ne legyen igaz.

  - Miről beszélsz Gem? - vonom fel a szemöldököm. Igaza van, de az ő szájából is hallani szeretném, hogy mire gondol. 

  - Majd később elmondom, de most menj - mutat az ajtó felé. - Ma van a megbocsájtás napja, beszélni fog veled és akkor végre nem kell eltűrnöm ezt a fancsali képet, amit a gondolataidba merülve szoktál felvenni. 

  Összeráncolt szemöldökkel nézek rá. Mintha kicserélték volna. A régi Gemma visszatért, aki imádta ha húzza az agyam és azt is, hogy megmondja mit tegyek. Persze nagyon örülök, hogy így van, de attól még fura, hogy ez pont most lett így. Valaminek történnie kellett, mivel tegnap még kicsit szomorú volt, bár azt nem tudom, hogy mitől mivel nem akart róla beszélni, viszont ma már mosolyog és szépen kioszt, ha magamtól nem vagyok képes döntéseket hozni.

  - Oké, megyek csak ne nézz így rám - fordulok meg, majd kulcsaim felkapva indulok ki a lakásból. 

  Utoljára egy hete voltam itt utoljára, amikor szintén csalódottan jöttem ki. Bízom benne, hogy most másképp lesz és egy apró részem hisz Gemma szavainak, de a másik sokkal erősebb. Magam előtt látom, ahogy ismét elküld jeges tekintettel, miközben minden porcikája azt kívánja, hogy ne tegye ezt. Nem tudom, hogy mi lesz ebből, csak bízni tudok benne, hogy jó kedvében kapom el és akkor meglágyul rajtam a szíve. 

  - Harry, hát újra látni téged.

  - Igen, ismét itt vagyok és remélem most hosszabb időre, mint két perc - sóhajtok fel.

  - Elég jó kedve van - közli velem - ma még senkinek sem ordította le a fejét, ami haladás, hidd el nekem. 

  - Akkor lehet nekem is szerencsém lesz vele és beenged vagy legalább meghallgat, ha nem is szólal majd meg. 

  - Hiányzol neki - mosolyog rám. - Nem mondja ki, de látszik rajta... Bárhogy is gondolod a jelenléted sokat segített neki, mindenben. Azóta kicsit visszaesett, de egy valami biztos, hogy hiányzol neki. 

  Mély lélegzetet veszek az ajtaja előtt állva. A szobában csend van, így szinte biztos vagyok benne, ha nem alszik akkor hallotta a közeledésem. Azt is pontosan tudja, hogy én vagyok az, mivel régebben említett, hogy már a lépéseimből is tudja, hogy mikor érkezem. Kezem a kilincsre helyezem, majd lassan lenyomom azt. Lassan tárom ki jobban az ajtót, majd pillantom meg az ágyon fekvő lányt. Kezei az arcán vannak, miközben hangos sóhajtás hagyja el az ajkát. Nem néz rám, de mivel nem közölte velem, hogy húzzak el a picsába, bezárom magam mögött az ajtót, majd az ágya szélére ülök.

  - Elmenjek? - kérdem halkan. Nem szeretnék, de ha ő ezt akarja akkor képes vagyok rá. Ujjait összekulcsolja hasán, miközben szemei továbbra is csukva vannak. Látom rajta, hogy az utóbbi időben fogyott és a karikák ismét az arcát díszítik, de nem mondok semmit, csak várom, hogy valamilyen jelet adjon. 

  - Miért vagy itt? - kérdi végül szárazon. - Megmondtam, hogy nincs rád szükségem...

  - Hazudsz - suttogom. - Mindenkinek szüksége van egy személyre, aki mellett biztonságban érzi magát... te magad mondtad, hogy számodra én vagyok az a személy - teszem hozzá. - Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked és el kellett volna mondanom, de nem akarom, hogy úgy induljak el egy jó hét múlva, hogy te még mindig haragszol rám. Csak beszélni akarok veled és tudni, hogy minden rendben van. 

  - Minden a legnagyobb rendben velem, most távozhatsz - ül fel, majd néz a szemeimbe, mire egyből észreveszem, hogy egy szava sem igaz. 

  - Azt megértem, hogy nem akarsz látni - kezdek bele. - De legalább ne hazudj arról, hogy vagy, mert látom, hogy nem vagy jól. Tényleg képes lennél karácsonykor elküldeni úgy, hogy nem kaptam egy ölelést? - kérdem tőle könyörgően. 

  - Haragszom rád és neked ezt tudnod kell, ha megölelnélek akkor azt hinnéd, hogy elfelejtettem mindent és nem bánt, hogy lelépsz két hónapra és még csak közölni sem közölted velem, amikor megtudtad. 

  - Sajnálom, jó? - sóhajtok fel. - El akartam mondani, de te is láttad, hogy milyen állapotba kerültél tőle... Nem akartam, hogy így legyen, lassan akartam veled közölni, nem egyből a nyakadba zúdítani mindent.

  - Tegyük fel, hogy elhiszem, de attól még haragszom. Ha megöllek akkor utána lelépsz?

  - Ha azt látom rajtad, hogy kialudtad magad és ettél és mindezt a megbocsájtás dolgot komolyan is gondoltad, akkor igen - egyezem bele.

  - Túl sokat kérsz, én pedig nem vagyok képes neked mindezt megadni - közli velem. - Nem akarom, hogy a karjaidba zárva aludjak el.

  - Remeg a hangod - mosolyodom el. - Mindig remeg a hangod, amikor hazudsz - nézek szemeibe. - Pontosan azt akarod, én pedig megadhatom neked, csak engedned kell. Karácsony van, ilyenkor a legrosszabb ellenségeinkkel is képesek vagyunk beszélgetni, te is megbocsájthatnál nekem - motyogom. - Csak segíteni akarok neked - teszem hozzá. 

  - Nem fogom azt mondani, hogy igazad van, hiába várod el tőlem. Nem vagyok olyan. Azt sem fogom tagadni, hogy szarul vagyok, de nincs szükségem arra, hogy most itt légy nekem és később abban a két hónapban nem, amikor feltételezzük, hogy szükségem lenne rád. Nem tudnál bejönni, éppen ezért nem akarom, hogy most újra azt tedd, amit hónapokig. Magamba kell megbirkóznom a dolgokkal és akkor rendben leszek.

  - Egyedül nem vagy képes rá - nyújtom ki a kezem, hogy szinte megérintsem az övét. - Egyedül semmit sem lehet átvészelni. Mindenkinek szüksége van barátokra, családra, hogy fel tudja dolgozni a történteket, neked is. Én pedig itt vagyok és segíteni akarok neked, de te mégis ellöksz. Bár az elején megmondtam neked, hogy nem számít hányszor teszed mindig visszajövök majd és ezt még most is így gondolom, de nem akarok két hónapot várni, míg újra megpróbálhatom. 

  - Bocs Styles, de ez engem nem hat meg - vonja meg a vállát. - Velem minden a legnagyobb rendben lesz, te csak turnézz, én jól leszek. Beszéltem veled, szóval nem kell bűntudatod legyen azért, mert a földre löktél, de nem fogok ilyen könnyen megbocsájtani. Most pedig pihenni szeretnék, szóval - néz rám, majd húzza gúnyos mosolyra az ajkát - magamra hagyhatnál. Ja és Harry, jó turnézást - hajol felém, majd nyom egy puszit az arcomra és dől vissza az ágyára. 

  Nem akarok így elmenni, mert egyáltalán nem az történt amiért jöttem. Igaz egy rossz szavam sem lehet, hiszen beszélt velem, én pedig arra számítottam, hogy elküld a francba mielőtt még megszólalhattam volna... de nem így akartam ezt. Tényleg szerettem volna segíteni rajta, mielőtt még elmegyek. Legalább nyugodt szívvel hagyjam itt, de ezek után, hogy láttam mennyire megváltozott az elmúlt napokban aggódni fogok érte, főképpen, hogyha történne valami, akkor nem tudok itt lenni mellette, ahogy ő is mondta. Az éneklés az életem, de ebben a pillanatban mindent megadnék, hogy ne kelljen ezt tenni. 

  Sóhajtva állok fel az ágyról, majd indulok el az ajtó felé. Még utoljára visszapillantok az ágyon elterülő lányra és becsukom az ajtót. Hátammal a falnak dőlök, majd a hajamba túrva próbálom átgondolni, hogy mit tehetnék még. Fontos nekem, segíteni akarok neki, de ő ellök és ezt magamnak köszönhetem... Szinte biztos vagyok benne, hogy azt hitte már rég nem vagyok a szobája előtt, mert az ajtón keresztül is hallani lehetett, ahogy felzokog. 

***

  Az asztalnál ülve próbálok mosolyt erőltetni magamra, de nem igazán jön össze. Anyáék semmit sem kérdeztek, bár kétlem, hogy a viselkedésemről nem jöttek volna rá, hogy nem sült el valami jól a látogatásom. Visszafelé jövet végig azon gondolkodtam, hogy miért sírt. Egyszerűen nem értem... vagyis inkább nem akarom érteni. Nem akarom érteni, mert könnyebb azt mondani, hogy nem tudom, minthogy azt a helyzetet kezeljem, amire tudom, hogy képtelen lennék. 

  - Öcsi, kérlek legalább próbálj mosolyt erőltetni az arcodra - szólal meg Gem. - Ez az egyik kedvenc ünnepem és nem akarom, hogy szomorúnak lássalak. Tudom, hogy nem úgy sültek el a dolgok, ahogy akartad, de mivel sokáig voltál, gondolom legalább beszéltetek és az is valami. 

  - Gemma - szól rá anya. - Harrynek időre van szüksége - közli vele.

  - Miért lenne szükségem időre? - nézek rá.

  - Azért mert visszautasítja a segítséged - szólal meg lágyan. - Te minden erőddel azon vagy, hogy segíts neki és egy ideig jól ment, csak most történt egy kis baleset, ami miatt haragszik rád, de ez nem lesz így örökre. Rám is haragudtál, de most itt vagy és megbocsájtottál nekem, ő is meg fog neked, csak ne add fel a küzdést.

  - Nem fogom feladni - közlöm felük. - Sosem adom fel, mivel ti sem tettétek ezt velem, bármilyen bunkó is voltam. Küzdeni fogok azért, hogy újra a közelébe kerülhessek.