2015. október 23., péntek

23.rész




Vacsorai vendégek



     Másnap reggel enyhe fejfájással ébredek. Nem ittam sokat, de ha hosszú ideig nem iszol, akkor néha a kevés is soknak tűnik. Próbáltam elzárni magamba a kusza gondolataim és nem foglalkozni a fájó pontokkal, csak a barátaimra összpontosítani, akik mellettem vannak és próbálnak jobb kedvre deríteni, de nem volt egyszerű. Lehet, hogy nem volt benne a beszélgetési témáinkban, de amikor kicsit kicsúsztak az irányításom alól a gondolataim, akkor visszautaztam az időben és megjelent előttem ő, ahogy a szobában van a kedvenc helyén. Egy pillanatig felmerült bennem, hogy elmenekülök és bezárkózom valahová, de utána arra gondoltam, hogy ezek az emberek azért vannak itt velem, mert fontos vagyok nekik. Nem tehetem azt velük, hogy visszaesek abba az állapotba, amibe voltam. Erős vagyok és ki fogok mászni teljesen a gödörből és el fogom érni, hogy a visszaemlékezéseim a szeretett lányra, ne úgy hassanak rám, mintha kiszakítanák a szívem, hanem, mint egy gyönyörű múltbeli emlék lenne, amire mosolyogva tekintek vissza, ami örökre bennem fog élni. Tudom, hogy sikerülni fog, tudom, mert nem fogom feladni még akkor sem, ha azt érzem, hogy semmi reményem nincs már. Remény mindig van. Amíg az ember él, addig mindig reménykedik. Én is ezt fogom tenni és tudom, hogy egy nap majd úgy fogok felébredni, ahogy Andrew is mondta. Beletörődéssel, megnyugvással.
  A lábaimmal lerúgom magamról a takarót, majd felülök és ujjaimmal a hajamba túrok. Egy sóhajtás hagyja el az ajkam, amikor lépteket hallok a szobám elől. Mindenki tudja, hogy reggel morcos vagyok, senkivel sem akarok bunkó lenni, de ha megzavarnak, mielőtt teljesen magamhoz térnék, nem ígérhetek semmit sem.
  A percek teltével a gondolataim is ébredezni kezdenek és a fejemben lévő kerekek is elkezdik a munkájukat. Annyi mindent kell tennem az elkövetkezendő napokban. Vissza kell térjek, mint Harry Styles, a One Driection énekesem, ami abból áll, hogy interjúkra járunk majd és studióba, meg persze koncerteket tartunk. A másik pedig elmenni a rendörségre és kideríteni, hogy haladnak az üggyel, bár már szinte előre tudom mit fognak mondani, amitől már most ideges leszek. De nem veszítem el a reményem, hiszen ott van még nekem Tony, aki megígérte, hogy megkeresi azt a szemét, semmirekellő apját. Ő mindent tud, ha ő megvan, akkor Kit és többiek is meglesznek. Mindenki meg fog fizetni azért, amit Libbyvel és még jó néhány másik lánnyal tettek, de Libbyért leginkább az apjának kell megfizetnie. Ő tehet mindenről. Ha nem dobja Kit karmai közé, akkor még most is élhetne, boldogan. Bár az meglehet, hogy akkor én sem találkoztam volna vele, de legalább élne...
  Kopogtatás zavarja meg a gondolataim, majd egy résnyire nyitódó ajtóban megjelenő fej szól hozzám.
  - Bejöhetek? - kérdi halkan Layla.
  - Gyere - szólalok meg rekedt hangon. - Csak kérlek, ne húzd ki a sötétitőt, jó?
  - Talán nem vagy másnapos kicsit, Harry? - ül le az ágyam szélére mosolyogva. - Ne aggódj, fény közelébe én sem igazán akarok most menni, nekem ahhoz még túl korán van.
  - Azt mindjárt gondoltam - pillantok rá - ha jól emlékszem számodra az ideális kelési idő az ha jól tudom egy óra körül volt, nem igaz?
  - Nem tehetek róla, tudod a lányoknak több alvásra van szükségük, mint a fiúknak. Nekem nem elég hat óra arra, hogy kipihent legyek. Ha pedig nem akarjátok, hogy egész nap leharapjam a fejetek, akkor jobb, ha engedtek aludni, míg magamtól fel nem ébredek.
  - És most mi dobott ki téged az ágyból, hiszen csak fél tizenegy van, az számodra még hajnali időnek számit?
  - Be kellett vegyem a gyógyszerem és utána nem tudtam visszaaludni, ami hidd el nem sokszor fordul velem elő és mivel én nem tudtam aludni, eldöntöttem, hogy téged is felébresztelek, mivel még mindenki alszik, de úgy látszik nem értem ide időben.
  - Ilyen a szerencséd - kacsintok rá. - De gondolom, nem ez volt az első és egyben az utolsó próbálkozásod, szóval még simán elérheted, hogy én viselkedjek veled úgy, mint te tegnap velem.
  - Te is tudod, hogy olyankor nem vagyok a legjobb állapotban. Nem vetheted a szememre, hogy mogorva vagyok, ha előtte harmincs másodperce ébredtem. Utána meg, ha jól emlékszem normális voltam, amennyire az tudok lenni... - tette hozzá halkan.
  - Layla - nyújtom ki a kezem, majd simítok végig a meggyötört arcán. - Normális vagy, ne gondolj butaságokra - mondom lágyan. - Senki sem kérheti azt tőled, hogy tégy úgy, mintha mi sem történt volna, mert az lehetetlen. El kell fogadni, meg kell vele tanulni élni és utána meglátod, hogy minden rendben lesz. Én pedig itt leszek neked, velem bármikor beszélhetsz. Ha ki akarod magadból adni, akkor én szívesen meghallgatlak, bármikor.
  - Tudom, Harry... csak ez nem könnyű, nem akarok rá visszaemlékezni, csak ki akarom törölni az emlékeim közül a történteket, de nem megy. Gyengébb pillanataimban megjelenik előttem egy másodpercre a kép és az kihat az egész napomra. Utálom, hogy ilyen lettem, hiszen én mindig életvidám lány voltam, nevettem, de már arra sem emlékszem, mikor volt az utolsó őszinte nevetésem. Hónapokkal ezelőtt.
  - Akkor ezen változtatni fogunk, meglátod, hogy menni fog, csak bízz bennem - mosolygok rá. - Én is más vagyok, de újra önmagam akarok lenni, de ehhez idő kell és tudom, hogy menni fog. Neked is segíteni fogok és mindketten újra azok leszünk, akik voltunk csak egy részünk mindig is emlékezni fog a fájdalmas pillanatokra. De erre úgy kell visszatekinteni, hogy milyen jó volt őket megismerni és közel engedni magadhoz, nem pedig úgy, hogy elvesztetted őket. Sosem veszíted el őket, hiszen a szívedben örökre élni fognak.
  - Neked tényleg segített Andrew - kulcsolja össze ujjait. - Néha azt érzem, hogy az ő szavait használod vagy valami hasonló.
  - Rámragadt - vonom meg a vállam. - Tudod, tegnap Paul mesélte, hogy az elmúlt időben senkinek sem nyíltál meg, Andrewn kívül. Persze mindenkivel beszéltél, csak ha megkérdezték, hogy vagy akkor te terelted a témát és nem akartál rá válaszolni, kérlek, ígérd meg nekem, hogy velem nem teszel ilyet. Én átérzem a helyzeted, tudom, min mentél keresztül és az ilyen érzelmileg sebzett emberek tartsanak össze és támaszkodjanak egymásra, jó?
  - Csak akkor ígérem ezt meg, ha te azt ígéred meg, hogyha neked lenne szükséged arra, hogy kibeszéld magadból vagy valakinek a vállán kisírd magad, akkor én lehetek az a személy, nem pedig egy üres szoba, ha pedig én nem lehetek ott, akkor legyen az egyik srác, ne tartsd magadba. Valakivel oszd meg a bánatod, mert az segít. El sem hiszed nekem ez pár óra mennyit segített, mióta újra itt vagy köztünk.
  - Így lesz - emelem fel a kisujjam, mire felkucog majd beleakasztja a sajátját - kisujj esküt sosem szegem meg - biztosítom róla.
  Mivel a nagy beszélgetésben mindketten megfeledkeztünk arról, hogy telik az idő, arra lettünk figyelmesek, hogy már majdnem tizenkét óra és még nem reggeliztünk, így nagy nehezen rávettük magunkat, hogy lecammogjunk a konyhába és készítsünk valamit. Mivel Layla mindig is imádta a palacsintát, beválalltam.
  - De jó illatokat érzek - sétál be a szöszi, hajába túrva. - Ugye nekem is van, abból? - csillog fel a szeme az ételre mutatva.
  - Úgy ismersz te engem, aki éhezni hagyná a ház többi lakóját? - vonom fel a szemöldököm. - Persze, hogy van.
  - Ez már nagyon hiányzott! - ül le a pulthoz. - Tudod, te vagy az egyetlen, akinek ilyen istenire sikerül a palacsintája, én pedig már hosszú ideje nem ettem ilyet.
  - Csukd be a szád Horan, mert ha nyáladzani kezdesz, akkor nem kapsz belőle - vágja hozzá Layla.
  - Ma is bal lábbal keltél fel? - sóhajt fel Niall.
  - Én nem, csak tudod, Harry nekem csinálta a palacsintát és ha így nézel rá, mint egy kutya, aki már hónapok óta nem evett rendes ételt, akkor meggondolom, hogy adok-e belőle. - Layla mondandójára felkuncogok. Ez egy része a régi énjének, ami kezd újra a felszinre törni.
  - Látod milyen emberekkel voltam én körülvéve az elmúlt hónapokban? - néz rám kétségbeesetten. - Még éheztetni is képes lenne.
  - Hát ez nem az én problémám Niall - vonom meg a vállam. - De azt közlöm veled, ha úgy döntene, hogy mégsem ad, akkor én majd adok az enyémből jó?
  - Te kinek a pártján állsz? - csap a karomra a lány.
  - Miről maradtam le, hogy itt már kora reggel zajlik az élet? - jelenik meg Paul is.
  - Közlöm veled apu, hogy tizenkét óra és mert későn feküdtél le a tizenkettő még nem reggelt jelent, hanem delet.
  - Szóval morcos vagy, rendben - emeli fel a kezeit. - Mivel látom, hogy ismét sütsz és főzöl, bevállalod a vacsorát is? - pillant rám. - Elég sok kaja kell, mivel teli lesz a ház, de ti mindig imádtátok együtt tölteni az időt ezen a helyen, így most is menne, nem igaz?
  - Ha Layla benne van, akkor én is elvállalom - adom a tudtára. Laylara emelem a tekintetem, mire ő mosologva jelzi, hogy részéről rendben van. - Akkor a kaja a miénk, de az asztalt a többiek csinálják, mert én ahhoz nem igazán értek.
  - Rendben a többiek később úgyis átjönnek, szóval a lányokra bízhatod az asztalt. Különben, nem tudod, hogy Andrewék hányan jönnek? - néz rám.
  - Hát ketten biztosan, de az is lehet, hogy hárman, ha Brit is jön - vonom meg a vállam. - Nem hiszem, hogy egyedül merné hagyni a lányt.
  - Ki az a Brit? - kérdez rá Niall, de amint látom, a válasz mindenkit érdekel.
  - Andrew rokona, akit szintén ő kezel. Történt valami a múltjában, amin nem akarja magát túltenni és Andrew szerint butaságra készül, ha nincs a közelébe, hogy lebeszélje róla és bevallom nekem is az jött le, amikor hallottam őket beszélni, jobban mondja inkább kiabálni.
  - Akkor biztosan ugyanolyan makacs, mint amilyen te is vagy - sóhajt fel Paul. - De nekem még rengeteg dolgom van, délután találkozunk és remélem, megismerhetem Britet is majd - biccent felém, majd kilép a konyhából.
  - Haver - szólal meg Niall halkan, mire rá emelem a tekintetem - kire emlékeztet téged az a lány?
  - Ezt meg, hogy érted? - vonom fel a szemöldököm.
  - Szomorú és aggodalmas arcot vágtál, amikor róla beszéltél... - válaszol Layla, mire egyből leesik mire értik. - Nem számít, nem kell rá válaszolnod, vedd úgy mintha fel sem tette volna, oké? - érinti meg a karom.
  - Oké - lehelem. Ahányszor Brit jut az eszembe, ugyanazt a törékeny lányt látom benne, akit Libbyben is láttam, csak benne még az akarat is ott van, míg Libby inkább hagyta, hogy a dolgok történjenek a saját elképzelésük szerint.

***

  Természetesen a hangulatomnak már, akkor lőttek, amikor Niall feltette azt a kérdést, majd Laylára nézve egyből tudtam, hogy tudják a választ a problémámra. Próbáltam magam összeszedni és nem visszaesni a gondolataimba, kizárva a többieket, de nem ment. Niall és Layla néha meg-megszólalt evés közben, de én csendben hallgattam őket, ők pedig nem is próbáltak meg bevonni, mert gondolom látták, hogy mi lenne belőle. Fontosak nekem, ezért jobb hallgatni, mint olyat mondani, amit nem gondol az ember komolyan csak kicsúszik a száján, ezzel teljesen megbántva a másikat.
  Sóhajtva helyezem a csészém a pultra, majd pillantok rájuk. Megbánást fedezek fel szemeikben, mire mély lélegzetet véve szólalok meg.
  - Nem haragszom rátok srácok, komolyan csak... csak azért hallgattam, mert nem akartalak megbántani titeket. Nem könnyű, de már sikerül teljesen visszafognom magam a szeretteim közelében.
  - Nem kell visszafognod magad - válaszol halkan Layla - add ki magadból a dolgokat. Mi akkor is szeretni fogunk, ha kiabálsz vagy kiakadsz.
  - Meg kell tanulnom kezelni az ilyen helyzeteket - rázom meg kicsit a fejem. - Nem szabad szétesnem ismét és ezért szabályokra van szükségem, amiket meg kell próbálnom betartani, mert csak akkor lehetek az, aki régen is voltam.
  Nem válaszolnak, csak bólintást kapok. Niall feláll és leszedi az asztalt, majd a mosogatóba helyezi a dolgokat róla. Miután ezt befejezi bocsánatot kérve vonul ki a konyhából. Bűntudata van, tisztám látom rajta, pontosan ezért nem szólt bele a beszélgetésbe, de tudom, hogy el fog neki múlni és pár perc múlva újra normálisan fog velem viselkedni.
  - Szerinted mennyi idő, míg elkészítjük a kaját? - pillant rám a lány. - Csak, hogy tudjam beosztani az időm.
  - Ismersz minket nem - nevettem fel. - Pontosan tudod, hogy mikor mi ketten vagyunk a konyhába, akkor kétszer annyi idő, nem emlékszel? - vonom fel a szemöldököm.
  - Mire kéne emlékeznem? - kérdi ártatlanul.
  - Ugyan már, ne csinálj úgy, mintha mit sem tudnál, mert mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz - rázom meg a fejem. Továbbra is ártatlanul néz rám, mire én közelebb lépek hozzá és megállok előtte majd a szemébe nézek. - Zselatin, így már emlékszel? - mondom a hajamra mutatva. - Sosem fogom elfelejteni azt a sütést, míg élek és a tincseim sem.
  - De hiszen az csak egy kicsi apró hiba volt - vigyorog rám, mire én is mosolyogni kezdek.
  - Csak egy kis hiba? Tudod nekem szándékosnak tűnt, de megbocsájtottam neked, viszont most nem teszem meg, ha bármi is kerül rám abból, ami az ételbe való - közlöm vele.
  - Mindketten tudjuk, hogy nem tudsz rám haragudni - lép hozzám közelebb - de még meglátjuk mi lesz - kacsint, majd sarkon fordul, de az ajtóból még visszanéz rám. - Négykor találkozunk.
   Az elkövetkezendő pár órát a szobámban töltöm, gondolkodva a történteken. Pár nap múlva ki kell állnom az emberek elé és arról beszélnem, hogy vagyok. De, hogy beszélhetnék arról, amikor még én magam sem tudom mi a helyzet velem? Nem vagyok sem jól, sem rosszul, de akkor mégis mit mondjak? Azt nem tehetem, hogy annyit válaszolok csak, hogy létezem és próbálom túltenni magam a dolgokon, mert a rajongók és a média is egyből levenné, hogy én nem ilyen vagyok és hetekig az lenne ismét a fő téma, hogy az összetört szívű Styles, nem tudja elviselni barátnője halálát. Ebből én viszont már egy életre eleget hallottam. Nem fogok nekik hazudni, de eltitkolhatok néhány részletet, esetleg jobb színben mutatnám be magam, mint ahogy vagyok, de ez még nem hazugság, csak túlzás. Nem kell nekik tudniuk, hogy még mindig úgy érzem, hogy a szívem darabokban van, ezt az érzést én nem tudom megszűntetni, ha akarnám sem. A szívben keletkezett sebeket csak az idő múlása képes enyhíteni. Próbálkozhatsz te is, hogy sikerüljön, de csak rosszabb lesz. A hiányát mindig érezni fogod, sosem szűnik meg, csak enyhül. Napról napra egyre könnyebb lesz és én már a nehezén túlvagyok, de még közel sem vagyok a végénél, még nem látom a fényt az alagút végén, csak egy-egy pillanatra bevillanó halvány fényes pontot. Sok küzdelem kell még, de azzal, hogy visszatérhetek a saját életemhez, tudom, hogy le fognak kötni a régi mindennapok, amikor énekelni, dalokat írni és próbálni kell. Ez lesz az, ami segít majd másra gondolni és a barátaim, nővérem. Ők mellettem lesznek és nem fognak magamra hagyni bárhogy is kérjem őket. Anyámnak még nem bocsájtottam meg és nem is tudom, hogy meg fogok-e a jövőben, de próbálkozom. Őt is egy kicsit meg tudom érteni, de fájdalmat okozott nagyot és amíg nem emésztem meg teljesen, addig képtelen leszek vele normálisan viselkedni.

***

  Lassan kocogok le a lépcsőn, majd haladok el a nappali előtt, de homlokom ráncolva lépkedek vissza mikor tudatosul bennem kit láttam ott. Gemma áll a szobában egy képet nézve. Csendben lépek be a szobába, majd állok meg mellette, mire szemeit felém kapja.
  - Szia - mosolyog rám, majd bújik hozzám.
  - Szia - ölelem magamhoz. - Hé, mi a baj? - tolom el egy kicsit magamtól, hogy a szemébe nézhessek. - Gemma, mi történt? - sürgetem.
  - Nincs semmi tényleg, csak... csak szörnyű álmom volt az éjszaka és látnom kellett, hogy jól vagy - suttogja. - Látnom kellett, hogy még mindig itt vagy, szabadon.
  - Itt vagyok, láthatod, hogy itt állok előtted - simítok végig az arcán. - Nem kell féltened, mert nem megyek sehová. Az csak egy álom volt és az is marad - lehelek egy puszit a homlokára. - Szeretnéd elmondani, hogy miről szólt, talán segíthetne.
  - Nem akarok róla beszélni - motyogja. - És sajnálom, hogy csak így beállítottam. Én nem vagyok ilyen gyenge, csak... annyi minden történ az elmúlt napokban, hogy nehezen viselem el... Nem tudom nézni, ahogy anya magát emészti a történtek miatt, nem megy... szeretnék neki segíteni, de én nem tudok, mert nem rám van szüksége.
  Állkapcsom megfeszül, majd behunyt szemekkel számolok el tízig és nyitom ki újra őket, kicsit nyugodtabban szemeim.
  - Gem, még nem vagyok rá felkészülve - válaszolom megtörten. - Próbálkozok és tényleg, de még nem tudok úgy tenni, mintha nem hagyott volna magamra... beszélni fogok vele, oké? Valamelyik nap átmegyek és beszélek vele... vagyis legalább megpróbálok.
  - Köszönöm - suttogja.
  Mivel Layla még nem jött le az emeletről, kicsit még beszélgettem Gemmával. Aggódom érte, mert nem tudom mi játszódik le a fejében. Nem beszélt az álmáról, de a szeméből még mindig nem tűnt el a félelem. Valamitől fél, de mi lehet az? Mit álmodhatott, ami miatt azt hitte, hogy már nem leszek itt vagy az ő szavait idézve nem leszek itt szabadon. Rá is időt kell majd szakítanom, ahogy mindenkire, aki fontos nekem. Nem hanyagolhatom el őket, mert az nem én lennék.
  - Itt vagyok - jelenik meg az ajtóban Layla. - Bocs, csak tudod... na mindegy is nem fogok neked magyarázkodni.
  - Nem is várom el, de azt igen, hogy ne rám kend, ha Paul ki fog akadni, mert nincs időben kész a kaja és meg fogjuk váratni a vendégeinket - indulok el a konyha irányába.
  Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden könnyen ment. Úgy érzem, hogy kicsit kijöttem a gyakorlatból. Voltak pillanatok, amikor el kellett gondolkodnom, hogy mi is következik a teendőkben következőnek, amin persze Layla jót nevetett, én már kevésbé. A főzés számomra mindig könnyen ment, sőt szerettem is, bár tudom, hogy csak pár nap és újra a toppon leszek.
  Már csak fél óránk volt hátra, de egyáltalán nem zavartattuk magunkat vele, mivel meg-megdobáltuk egymást néhány felesleges hozzávalóval, mint a régi szép időkben. Igazság szerint eszem ágába sem volt belemenni a játékba, de megérte, hiszen újra nevetni láthattam Laylat. Őszintén, nem pedig erőltetetten, mint ahogy az utóbbi időben tette és ez örömöt okozott.
  - Azoknak nem a tálban lenne a helyük? - lép be az ajtón Eleanor, mire vigyorogva kapok egy kis darabkát a kezembe és felé dobom. - Hé! Azt hittem, hogy ilyet csak a gyerekek csinálnak - mosolyog felénk - de úgy látszik tévedtem, vagy ti még gyerekek vagytok... nem is tudom melyik a helyes válasz?! - gondolkodik el.
  - Természetesen az, hogy felnőtt emberek vagyunk, akik éppen egy gyerekes pillanatot élnek meg - húzza ki magát Layla.
  - Ez egy őszinte mosoly - jelenik meg Perrie, Layla felé mutatva. - Végre! - csapja össze kezeit. - Nem tudom mit tettél vele, de köszönöm - biccent felém.
  - Megtennétek, hogy nem úgy beszéltek rólam, mintha itt sem lennék?
  Halkan felkuncogok mellette, majd a lányokra nézek, akik próbálják visszatartani a kitörni készülő nevetésüket végignézve a konyhán.
  - Ezt ti fogjátok feltakarítani vagy valakit megfenyegettek, hogy megtegye? - szólal meg Perrie, mire mindketten megvonjuk a vállainkat. A zsarolás ötlete jobban tetszik, hiszen mi főztünk a lányok terítenek, a fiúk közül pedig majd valaki feltakarítja ezt a rumlit, ha már megeszik a főztünket. - Az asztal készen áll - teszi hozzá.
  Miután már készen voltunk a salátával Layla elment átöltözni, Perrie pedig hívást kapott, így magunkra hagyott minket El-el. Elég jól ismerem már ahhoz, hogy tudjam történt valami, bár abban is biztos vagyok, hogy nem akar majd vele terhelni így inkább nem hozza fel, még ha szeretne is róla beszélni valakivel.
  - Hogy vagy? - lép mellém.
  - Megvagyok - sóhajtok fel. - Igazából kezdem azt érezni, hogy lassan nagyon lassan helyreállnak a gondolatok a fejemben, de míg teljesen belenyugszom mindenbe addig még el fog telni egy kis idő.
  - Ez érthető - mosolyodik el. - Rám bármikor számíthatsz, még ha nem is leszek itt hívhatsz, meglátogathatsz, mindig nyitva lesz előtted az ajtóm.
  Apró bólintással jelzem, hogy tudomásul vettem az ajánlatát, majd az arcát fürkészve szólalok meg.
  - Bánt valami? És kérlek, ne mond azt, hogy semmi bajod sincs, mert azt nem fogom elhinni, ismerlek és szeretnék neked segíteni, ha tudok.
  - Semmi, komolyan Harry - legyint - csak az apám. Tudod, hogy neki még most sem tetszik, hogy mi lett belőlem, ami persze engem nem érdekel, de azért zavar, hogy úgy beszél rólam, mintha egy utcaseprő lennék. Azért mert nem az vagyok, akit ő akart, nem azt jelenti, hogy nem vagyok jó a szakmámban...
  - Ne foglalkozz az apáddal El - dobom át a karom a vállán, majd húzom magamhoz. - Azt csinálod, amit te szeretnél, ami neked fontos és boldog vagy tőle, csak ez számít - puszilok a hajába. - Apád pedig egy nap fel fogja dolgozni, hogy neked ez az életed, csak előbb le kell győznie a makacsságát.
  - Te is ismered apámat Hazz - sóhajt fel. - Sosem fogja elfogadni, de ez az élet, nem történhet minden úgy, ahogy szeretnénk és ebbe bele kell törődnünk.

***

  Nem öltöztem ki, hiszen ez nem egy ünnepi vacsora, csak egy sima meghívás, amire nem kell öltönybe bújni, bár rám ez akkor sem igazán jellemző, ha ünnep van. Egy gyors zuhanyzás után, magamra húztam fekete farmerom, majd felkaptam egy fehér pólót és lementem a többiekhez. Szerencsére még éppen időben értem le
  - Majd én megyek - állok fel az asztaltól, amikor meghallom a csengetést. Szapora léptekkel közelítem meg az ajtót, majd tárom ki apró mosollyal az arcomon. - Helló! - köszönök a társaságnak, majd arrébb lépek az ajtóból, hogy be tudjanak jönni rajta. Nem csalódtam a megérzésemben, amikor azt mondtam a lányoknak, hogy három főre terítsenek, hiszen Brit is az érkezők között van.
  Nem érzem helyesnek, hogy a szívem egyik apró része a lányért aggódjon, akit nem is ismerek, de mégis megteszi. Aggódom érte, hiszen annyira összetörtnek látszik, hiába mutatja magát erősnek. Nem egyszer láttam könnyes szemekkel, ami elárulja, hogy nem az, akinek mutatja magát. Igenis egy gyenge személy, aki semmi másra nem vágyik csak egy olyan helyre, ahol biztonságban érzi magát és bosszút állni azokon, akik miatt félelemben él... Próbálok kedvesen mosolyogni, amikor tekintetünk találkozik, de tőle csak egy szemforgatást kapok. Ilyen a te szerencséd Harry!
  - Harry engedd meg, hogy bemutassam a párom, Lorelay-t - mutat a mellette álló kedves nőre, mire én mosolyogva nyújtom felé a kezem.
  - Harry vagyok, örülök a megismerkedésnek.
  - Sokat hallottam már rólad kedvesem - mosolyog rám lágyan. - Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk.
  - Tudod, csak két személy van, aki képes az idegeimre menni néha és az egyik ez a morcos lány mellettem a másik pedig te vagy - köszörüli meg a torkát Andrew. - És mint minden normális ember, ha dühös én magam is kiadom magamból a problémáimat és ennek ez a gyönyörű hölgy lehet a tanúja.
  A rövid társalgás után bevezetem őket az ebédlőbe, majd mindenkit sorban bemutatok egymásnak, persze a társaság nagy részét már ismerik, de attól még ezt érzem helyesnek. Látom, ahogy Layla és Niall kíváncsian tekint Britre, majd halvány mosollyal az arcukon biccentenek feléje.
  - Örülök, hogy elfogadtad a meghívást Andrew - szólal meg Paul miután mindenki elfoglalta a helyét. Egyik oldalamon Layla, a másikon Eleanor ül, míg velem szembe a morcos lány, aki eddig csak egy halk helló-t mormolt el a társaságnak.
  - Nem utasíthattam vissza az ajánlatod - nevet fel - bár be kell vallanom, hogy nagy részben azért is egyeztem bele, mert látni szeretném, hogy működnek a dolgok.
  Tudtam, hogy ezzel a kijelentéssel rám és Laylára céloz, de nem fűztem hozzá semmit. Teljesen megértem, hogy nem bízik bennünk eléggé, amikor azt mondjuk neki, hogy minden rendben van és a saját szemével akar róla meggyőződni, bár remélem, hogy a vacsora után bennünk is nőni fog a bizalma.
  Otthon érzem magam, hiszen ez a vacsora olyan, mint régen, mielőtt még megismerhettem volna őt. Mindenki egyszerre próbál megszólalni, amiből persze senki sem ért egy szót sem. A viccek és hülyéskedések… Egyáltalán nem zavartattuk magunkat, hiába voltak vendégeink, magunkat adtuk, bár én nem igazán csatlakoztam, de jól éreztem magam. Egyetlen egy dolog volt képes zavarba hozni, pedig én nem az a személy vagyok, akit olyan egyszerű erre késztetni. Magamon éreztem a tekintetét, megállás nélkül bámult. Igazából azt sem tudom megmondani, hogy engem nézett-e vagy csak szimplán a gondolataiba merült, rajtam felejtve szemeit.
  - Elnézést - szólalt meg egy halk hang - valaki megmondja, hol találom a mosdót?
  - Jé - kiált fel Louis - tud beszélni, már azt hittem, hogy teljesen néma, de most végre meggyőzött róla, hogy nem. Jövök neked, Zayn - fordul barátja felém.
  - Hidegen hagy, hogy ki mit gondol rólam - vág vissza mogorván. - Szóval? - várja továbbra is a választ. Layla az oldalamba könyököl, mire felé kapom a tekintetem, mélyen a szemeimbe néz, majd egy aprót biccent a várakozó lányra. Sóhajtva pillantok rá, majd szólalok meg.
  - Gyere, megmutatom - állok fel az asztaltól.
  - Egyedül is képes vagyok eltalálni odáig, ha elmagyarázza valaki, hogy hol található - morogja.
  - Brit - szól rá Andrew - viselkedj.
  - Hagyd csak - legyintek - kezdem megszokni, hogy így viselkedik. Gyere - nézek újból rá, mire hajába túrva áll fel, majd indul el az irányomba. Az ebédlőből kilépve hátra pillantok a vállam fölött. - Elhiszem, hogy nem akarsz itt lenni, de attól még megpróbálhatnád jól érezni magad.
  - Mit nem értesz azon, hogy nem vagyok kíváncsi a véleményedre - dörren rám idegesen. - Hányszor kell még elmondanom, hogy szállj le rólam?!
  - Nem tudom, hogy min mentél keresztül. Fogalmam sincs, hogy miért vagy ilyen bunkó mindenkivel, de nem gondolod, hogy ez az álca nem segít rajtad? - kérdem tőle. - Erősnek akarod mutatni magad, rendben, de a bunkó külső mit sem ér, ha a szemeidben félelem csillog - nyitom ki neki az ajtót, majd sarkon fordulva indulok vissza.
  Próbálok nyugodt maradni, de egyszerűen nem megy. Nem értem meg ezt a lányt és azt sem, hogy miért érdekel ennyire, miért aggódom érte. Bár a francba is a szívem mélyén pontosan tudom. Hasonlít a lányra, akibe még mindig őrülten szerelmes vagyok, annak ellenére is, hogy külsőre teljesen az ellentéte és még néhány más tulajdonságban is, de ott van a félelem és a törékenység, ami mindkettőjük szemében ott ragyogott és Britében még mindig ragyog. A kemény álcája nem rejti el a világ elől a félelmét, hiába bízik benne. Nem álcára van szüksége, hanem egy olyan helyre, személyre, aki biztonságot nyújt számára. Akinek mindent elmondhat, aki segít neki a továbblépésben, de ezt ő még képtelen felfogni, Andrew is tudja ezt és szerintem pontosan ezt próbálja vele megértetni, kevés sikerrel. A terápiákon sem akar beszélni, pedig igazán jót tenne neki, ha egy kicsit kiadná magából a történteket, én már csak tudom. Eleinte én sem akartam, de örülök, hogy meggondoltam magam, hiszen könnyebb lett egy kicsit.
  - Minden rendben, idegesnek tűnsz? - hajol hozzám El, miután visszaülök.
  - Persze - sóhajtok fel. - Csak nem értem - motyogom. - Miért ilyen mindenkivel?!
  - Szerintem megyek, megnézem, miben mesterkedik Brit, mivel simán kinézem belőle, hogy az első ablakon kimászik és eltűnik innen, amilyen gyorsan csak tud - áll fel Adrew, majd indul el.
   Nem éppen így képzeltem el ezt a vacsorát, de úgy látszik, hogy még nem tanultam meg, hogy semmit sem szabad előre eltervezni, mert az biztosan nem úgy alakul majd. Brit nem szökött meg és elmondása szerint nem is állt szándékában, bár nem igazán hittem neki és nem csak én voltam ezzel így. Amint helyet foglalt rá emeltem a tekintetem, de ő csak a tálját nézte, ami azt jelenti, hogy pont azt mondtam neki, ami az igazság. Nem akart megbántani, csak azt szeretném elérni, hogy figyeljen oda magára és nyugodjon le, mert ezzel csak magának okoz fájdalmat és valamiért úgy érzem, hogy nincs többre szüksége, mint amennyi már most is a markában van.
  - Még egyszer köszönjük a meghívást és nagyon sajnáljuk a kis botrányt, de Brit még nem békélt meg magával - sóhajt fel az ajtóban Andrew.
  - Ne foglalkozz vele, én az ilyen kirohanásokhoz már hozzá vagyok szokva - nevet fel Paul. - Öt fiam van és egy lányom, akik szintén szeretnék, ha kikészülnék.
  - Ez nem igaz - vágom rá.
  - Hát persze, hogy nem - nevetnek fel mindketten.
  Furcsa volt az egész elköszönés, hiszen Lorelay megölelt, Andrew megveregette a vállam, míg Brit csak cipőit nézve állt a pár mellett. Ennyire megbántottam volna azzal, amit mondtam neki? A francba is, nem hagyhatom, hogy így menjen el. Már most bűntudatom van miatta, pedig nem érzem azt, hogy rosszat tettem, de ha végignézek rajta, akkor belefájdul a szívem.
  - Hé - érintem meg a karját, mire szemeit azonnal rám emeli, én pedig megdermedek. - Beszélhetnék?
  Nem válaszol, semmi reakciót nem látok tőle, azon kívül, hogy a szemei csillognak. Ugye nem a könnyeit próbálja visszatartani? Lassan fonom ujjaim a csuklójára, majd húzom ki a házból.
  - Nézd - sóhajtok fel. - Sajnálom, amit mondtam. Lehet, hogy kicsit túl durva voltam veled. Nem akartam semmit sem felszakítani benned, de ezt látom, ha rádnézek...
    - Hagyjuk - mondja megtörten, majd megpróbál elmenekülni, de elkapom a csuklóját. - Ne csináld ezt - suttogja.
  - A francba is - morgok fel. - Utálom magam, hogy én értem el ezt nálad. Nem akartam ezt, tényleg nem ez volt vele a célom, csak fel akartam nyitni a szemed, hogy ez nem megoldás.
  - Szerinted én nem tudom? - kérdi könnyes szemekkel. - De nem tudom mi mást tehetnék... - szipogja.
  - Istenem, kérlek, ne sírj - húzom magamhoz, de már késő, mert abban a pillanatban, ahogy magamhoz ölelem, elerednek a könnyei. - Igazad volt, mikor azt mondtad, hogy nem tudom mi történt veled, de azt igen, hogy mindenen túl lehet lépni, ha próbálkozol. Bármi is történt, már biztonságban vagy, hallod? - suttogom.
  - Ezen nem... - húzódik el tőlem, majd a szemeit megtörölve indul el Andrew kocsija felé, miközben én távolodó alakját bámulom. Előttem tört meg, ezzel pedig újra felkeltett bennem egy múltbéli emléket.
  Nem lesz ez így jó. Valamit tennem kell, mert úgy érzem, hogy ez lenne a helyes döntés, még akkor is, ha nem ismerem. Viszont ez mit sem számít, hiszen egy gondoskodó személy, akkor sem hagyja magára a másikat, amikor látja, hogy valakire szüksége van, amikor nem ismeri az adott embert. Én pedig pontosan ilyen vagyok. Gondoskodó.

Sziasztok! Nagyon-nagyon sajnálom a sok késést. Nem azért nem írtam nektek új részt, mert lemondtam a történetről és nem szeretném már folytatni, mert nagyon is szeretném, hanem előtte szerettem volna befejezni két másikat. Az egyiket már sikerült, a másikból viszont még van pár rész, de az is megtörténik majd az elkövetkezendő napokban. Kárpótlásul extra hosszú résszel érkeztem nektek, ami remélem elnyerte a tetszéseteket! Imádtam írni, mérhetetlenül hiányzott már ez a történet. Nem ígérem, hogy mindegyik rész ilyen hosszú lesz majd, de igyekezni fogok, hogy ne legyen 4000 szó alatt, bár ez majdnem üti az 5000-t. Köszönöm azoknak, akik továbbra is mellettem maradnak és olvassák a történetet! Véleményeiteket várom!

2 megjegyzés:

  1. Eszeveszettül beleszerettem ebbe a blogba és nagyon a szívemhez nőtt ez a sztori! ;) Amikor megláttam az új részt azt hittem, hogy káprázik a szemem ezért beleolvastam. Persze ekkor már félig ujjongtam, de amilor megbizonyosodtam, hogy ezt nem olvastam borzasztóan megörültem. Remélem minèl hamarabb folytatod, mert én tárt karokkal fogom várni a kővetkezőt! ;3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hirtelen nem is tudom, hogy mit írjak válaszul, de egy valamit tudok: Köszönöm! Örülök, hogy ennyire vártad az új részt. Már rendszeresen lesznek, lehet, hogy nem mindig sikerül befejeznem arra a napra de nem lesznek hónapos kihagyások!

      Evelyne xx.

      Törlés