2015. november 1., vasárnap

24.rész


A barátok mindig ott vannak, ha kellenek


  
  Ha valami nem hiányzott az életemből az a hajnalban való kelés. Persze ezt pár óra elteltével mindig meggondolom, de attól még hajnali hét órakor azt kívánom bárcsak az ágyamban feküdhetnék. Álmosan és morcosan ülök a már rég látott piros kanapén, miközben kávém szürcsölgetem, aminek a hatását kétlem, hogy az elkövetkezendő percekben megérzem majd. Persze örülök, hogy újra itt lehetek a fiúkkal és együtt dolgozhatunk úgy, mint régen, de nem lesz könnyű visszaszokni, hiszen már egy jó ideje nem volt ilyen. Bár ez nekem köszönhető, még akkor is, ha ők azt mondják, hogy ez így volt helyes. Igen, gyászolnom kellett és még most is azt teszem, de sosem lett volna szabad megfeledkeznem a rajongókról, családomról, barátaimról és az éneklésről. Én nem ilyen ember vagyok, de úgy látszik a fájdalom és a szenvedés, ami néha még most is rámtör, ezt váltotta ki belőlem. De az idő múlása és gondolatok tisztázása képes volt visszavezetni arra az útra, amit helyesnek tartok. Énekelnem kell, mert számomra ez az élet. Családommal, barátaimmal kell foglalkoznom, mert szükségem van a biztonságot sugárzó szavaikra. Vissza kell térnem az életemhez, de közben nem szabad megfeledkeznem a múltamról sem. Semmit sem felejthetek vagy bánhatok meg, amit tettem, mert így volt helyes, még akkor is, ha ebben a pillanatban bármit megtennék, hogy visszatérjek ahhoz a naphoz és ne engedjem ki az ajtón. Bármire képes lennék, mert tudom, hogy minden baj ott kezdődött, de nem lehet. Az időben nem utazhatsz vissza, hogy megváltoztass valamit, legyen az jó vagy rossz dolog is. A cselekedeteink okkal történnek. Ha rossz dolgot teszel annak is majd a jövőben meg lesz a maga gyümölcse, hiszen később rájössz, hogyha akkor nem az történik ami, akkor most nem ott lennél, ahol vagy. El kell fogadnod, hogy ez az élet jár neked és azt tetted, amit mára már megbántál, mert ez a helyes. Én is ezen leszek. Lassan visszatérek az életemhez, amit egy jó ideje magam mögött hagytam és tovább fogom élni, ahogy tennem kell. Ő is ezt szeretné. Azt mondaná, hogy nem szabad olyanért emésztenem magam, ami már megtörtént hiszen változtatni nem lehet rajta, el kell fogadni és vele együtt élni, még akkor is ha fáj. A helyemben ő is ezt tenném, tudom, de nem olyan könnyű ezen az úton maradni, ha még te magad sem dolgoztad fel teljesen a történteket. Ha még te magad sem fogadtad el, hogy elveszítetted. Igaz, mindenki melletted áll és segíteni akar, de amíg te magad nem engeded nekik, addig képtelenek rá. Neked kell elfogadni, hogy szükséged van rájuk, mert egyedül már nem vagy elég erős, hogy átvészeld a gondokat. Neked kell segítséget kérned tőlük, mert eddig folyamatosan ellökted őket, de most már nem ezt érzed helyesnek. Én már rájöttem, hogy segítségre van szükségem, de még ahhoz nem vagyok elég bátor, hogy ezt meg is osszam velük. De egy nap, egy nap odaállok és elmondom nekik. Mert ezt kell tennem.
  Bármi máson képes lennék túltenni magam, mint azon, hogy egy olyan személyt veszítsek el az életemből, aki számomra a fényt jelentette, míg élt. A szeretetével éreztem magam teljesnek és erősnek, mellette éreztem magam boldognak. Most pedig mi maradt számomra? Magány. Már nincs mellettem, amikor reggel felébredek, nem melegít törékeny teste, reszketek a hiányától, amit reggel kinyitom a szemeim, mert a felhúzott falaim, akkor még nem elég erősek, ahhoz, hogy megvédjenek ettől az érzéstől. Attól, hogy magányosnak érzem magam, pedig tudom, hogy ez nem így van. Amikor elérem ezt a mély pontot, bármennyire is szeretnék kimászni belőle nem tudok, nem megy olyan könnyen, főképpen nem ebben a pillanatban, de ha akarom és mindennél jobban szeretném, sikerülni fog. Segítséggel vagy nélküle, de még a mai nap folyamán összeszedem magam, hogy mások ne lássák rajtam, hogy még mindig mennyire magam alatt vagyok a történtek miatt. Mások erősnek fognak látni, mert most arra van a legkevesebb szükségem, hogy én legyek ismét a fő téma. Nem leszek, erős vagyok és megmutatom nekik, hogy Harry Styles nincs annyira maga alatt, mint ahogy ők azt képzelik.
  Hajamba túrva sóhajtok fel. Mindenki rám vár, tisztában vagyok vele, ahogy azzal is, hogy nem fognak arra kérni, hogy menjek már próbálni, hanem megvárják míg ezt magamtól teszem meg, teljen az bármilyen hosszú időbe is. Tudják, hogy most nekem kell cselekednem, nem pedig nekik. Nagyon hálás vagyok ezért, mert tényleg erre van szükségem. Magamtól kell döntenem. Észre sem veszem, de minden apró lépés azt mutatja, hogy lassan visszatérek a rendes életemhez, amit hónapokkal ezelőtt elhagytam. Minden apró lépés a régi Harry Styles felé halad, aki egykor voltam és hamarosan újra leszek.
  Érzem, ahogy valaki leül mellém, de nem nyitom fel szemeim, hiszen anélkül is tudom, hogy ki az a személy. Csak ő lehet az, hiszen rá mindig számíthattam, amikor szükségem volt valakire, még akkor is mikor elküldtem a francba, nem érdekelte, visszajött hozzám és addig idegesített, míg fel nem fogtam, hogy nem fog elmenni és magamra hagyni. Egy ilyen barátra, testvérre, mint ő mindenkinek szüksége van. Szüksége van, mert ők azok az emberek, akik bármiből képesek felállítani téged, csak engedned kell nekik. Már magától a tudattól, hogy itt ül mellettem kicsit jobban vagyok. Persze a fejemben kavargó gondolatok nem szűntek meg, de már jobb. Két személy körül forognak folyamatosan a tekervényeim és ebben a pillanatban képtelen vagyok megálljt parancsolni nekik. De valahol mélyen úgy érzem ez azért van, mert nem is akarok. Nem akarok, mert a gondoskodó énem csak felerősödik, amikor megjelenik előttem az összetört, síró lány. Aki, miattam tört össze pár napja. Én tehetek róla és ezzel teljesen tisztában vagyok.
  - Elárulod nekem, hogy mi történt, hogy ismét magad alatt vagy? - szólal meg halkan. Ezelőtt egy hónappal még biztosan a képébe ordítottam volna, hogy rohadtul semmi köze az egészhez, de ebben a pillanatban örülök, hogy feltette. Örülök, mert azt hiszem a fiúk közül ő az egyetlen, akinek képes lennék mesélni neki róla. - Bármi is történt, tudnod kell, hogy mi itt vagyunk neked, én itt vagyok és készen állok segíteni szóljon az bármiről. Ha le akarod magad inni, én abban is benne vagyok, tényleg csak beszélj hozzám.
  Száraz nevetés tör fel belőlem. Ivás, lehet arra lenne szükségem, de pia mióta old meg bármit is az ember életében? Velem biztosan nem így alakulna, mert csak jobban feltörnének belőlem a fájó emlékek és még ennél jobban is magam alatt lennék, arra pedig még csak gondolni sem akarok.
  - Kösz, hogy itt vagy - pillantok rá. - Tényleg, Lou. Hálás vagyok neked, amiért nem hagytál ott, amikor azt kértem tőled. Azért is, mert küzdöttél, hogy újra magam mellé engedjelek. Tisztában vagy vele, hogy te vagy az egyetlen, akinek bármit is képes lennék elmondani az egész mindenségről, most is szeretném megtenni, de nem tudom hol kezdjem. Egyszerűen nem tudom - sóhajtok fel.
  - Mindig melletted leszek - nyugtat meg. - A legjobb barátok nem hagyják magára a másikat, még akkor sem, ha erre kérik őket, én pedig a legjobb barátod vagyok nem igaz?
  - Tudom.
  Beszélni akarok neki a gondolataimról, de őszintén szólva még én magam sem tudom, hogy mi a fene zajlik le bennem. Nem ismerem ezt az érzést vagy ha mégis, akkor bemagyarázom magamnak, hogy ez nem az, mert az nem történhet meg. Az nem helyes és sosem lesz az. De mi van, ha mégis az? Mi van, ha nem leszek képes sosem megérteni azt, ami velem történik?! Nem akarom ezt, de tudom, ha Louisnak elmondom és összeállítja a képeket, akkor lehet a válaszától csak jobban magamba roskadok.
  - Szerinted túl kemény voltam vele? - bököm ki a kérdést. - Tudod úgy érzem, hogy egy részem összetört, amikor a karjaimban sírt... visszaemlékeztetett az első találkozásomra Libbyvel. Az jutott róla eszembe és az a sok alkalom amikor síró, remegő testét tartottam a karjaimban. Mond, hogy ez nem normális...
  - Aggódsz érte, ami érthető - szólal meg. - Azok után, amin keresztülmentél Libbyvel nem is csodálkozom, hogy ezt váltja ki belőled. Te mindig is gondoskodó voltál. Ha te magad is rosszul voltál, vagy hallani sem akartál arról, ami a másikat bántja mindig segítettél. Nem emlékszel, hogy mi volt, amikor Zayn kicsit többet cigizett a kelleténél? Nem akartál róla hallani, legszívesebben megfojtottad volna, mert magát mérgezi, de nem tetted. Leültél és segítettél neki és bevált. Ha egy összetört lányt látsz, aki kicsit is hasonlít arra a lányra, akit ebben a pillanatban is szeretsz ez normális... Szerintem nem voltál vele kemény, neki inkább az fájt, hogy pont rátapintottál arra, amit próbált titkolni, ez az amiért összetört. Tudom, hogy magadat okolod ezért, de nem te vagy a hibás. Senki sem az, ebben. Jól gondolom, hogy szeretnél rajta segíteni?
  - Túl jól ismersz. Mindig olyan voltam, aki kiáll a másik mellett még ha nem is akar hallani róla, mert ez a helyes, a barátok ezt teszik. Akkor is ott vannak, amikor tudják, hogy hibát követnek el és segítenek rajtuk. Zayn pedig helyrejött, amiért utána büszke voltam rá, mert tudom, hogy nem volt számára könnyű. Abban igazad van, hogy hasonlítanak, nem is kicsit. Nem külsőleg, hanem sokkal inkább belsőleg. Mindketten össze voltak törve már az első találkozásunk napjain is. És persze az a tény, hogy Libbyt még most is teljes szívemből szeretem, aggodalmat merít fel bennem, ha meglátom Britet. Egyszerűen úgy érzem, hogy segítenem kell neki, még ha ő nem is ezt szeretné. Én sem akartam az elején nem igaz, de ti nem hagytatok magamra és végül beismertem, hogy szükségem van rátok.
  - Hazz, ahogy én látom, ő talán még rosszabb állapotban van, mint te voltál - néz rám szomorúan. - Nem megijeszteni akarlak ezzel, de szerintem neki nem lesz valami könnyű a közelébe férkőzni. Te is tudtad hová kell csapni, hogy a másiknak fájjon, de ő olyan, mintha csak azt akarná, hogy bosszút álljon és addig nem nyugszik le.
  - Louis te is tudod, hogy én is ezt akarom - vágok közbe. - Lehet, hogy nem beszélek róla, de mindketten tudjuk, hogy ez a célom. Bosszút akarok állni a lány haláláért, akit szeretek. Nem lehetnek szabadon, mindenkinek meg kell fizetnie azért amit vele és még sok másik lánnyal tettek.
  - Ez nem megoldás, bosszú sosem az...
  - Igen? - mordulok rá. - És akkor mégis mit kéne csináljak? Várjak, míg a rendőrség el nem kapja őket?
  - Igen, ez lenne a legjobb, de tudom, hogy nem fogod ezt tenni, ismerlek már annyira.
  - Még szép, hogy nem - jelentem ki. - El akarom őket kapatni minél hamarabb, mert rohadtul megérdemlik, hogy örök életükre börtönben üljenek, ahogy Libbynek az a szemét apja is, bár őt nem lesz olyan egyszerű elkapni, ebben biztos vagyok, de amíg akarom, addig ott a remény, hogy össze is fog jönni.
  - Nem szeretem, amikor ennyire a bosszúvágy uralkodik feletted. Igen bűnhődniük kell, de azt nem neked kell megadnod nekik, hanem a rendőrségnek. Ők fogják meghozni a végső ítéletet, nem te. De ne térjünk el a témától, mert ettől nem leszel jobban - teszi hozzá. - Maradjunk Britnél, mit akarsz vele kezdeni?
  - Fogalmam sincs... Segíteni akarok neki, ennyit tudok biztosan. Nem akarom, hogy szenvedjen és magába roskadjon, ha én nem voltam elég erős hozzá, akkor ő sem lesz. Egyedül nem fog tudni rajta túllépni és ahogy észrevettem Andrew is ezt szeretné, hogy segítsek neki, mert én megérthetem, hogy min ment keresztül. Nem tudom, hogy miért mondja ezt, de ki akarom deríteni. Segíteni akarok rajta, még ha ez egy nagy kihívás is lesz az életemben. Sosem adtam még fel semmit sem és az, hogy sírni láttam még jobban arra késztet, hogy segítsek rajta, hogy ne engedjem elveszni.
  Louisra tekintve, egyből tudatosul bennem, hogy már kezdi összeállítani a képeket. Tudom, hogy pár napon belül kialakul valami a fejében, de azzal is tisztában vagyok, hogy sosem mondaná el nekem, azt várná meg, hogy én beszéljek róla, mert az a biztos, nem pedig az, amit ő képzel.
  - Ha segítségre van szükséged benne, akkor tudod, hogy rám és a többiekre is számíthatsz - néz a szemeimbe. - Mi melletted vagyunk és ha egyedül nem boldogulsz vele, akkor szívesen segítünk, hiszen ha a te hisztijeidet el tudtuk viselni, akkor az övéit is el fogjuk tudni.
  - Én nem hisztiztem - vágom rá, mire felnevet.
  - Persze, hogy nem - legyint.
  - Tényleg sajnálom, amiket mondtam és tettem - szólalok meg pár csendes másodperc után. - Nem volt szép dolog és ezzel tisztában is vagyok, csak akkor nem tudtam uralkodni az indulataimon.
  - Már mondtuk neked, hogy el van felejtve. Ne foglalkozz azzal, ami megtörtént, fogadd el és tedd túl magad rajta, mert csak akkor lehetsz jobban.
  - Tudom, csak azt is, hogy mondani könnyebb, mint megtenni, mivel olyan személyeknek okoztam fájdalmat, akik fontosak nekem, akik mellettem voltak azok után is, hogy elküldtem őket nem éppen szép szavakkal. Sosem fogom elfelejteni azt az érzést, amit akkor éreztem, miután bejöttél hozzám Gemma után. Fájt, rohadtul fájt, amikor azt mondtad, hogy miattam sírt... aggódom érte.
  - Gemma megért téged, igaz fájt neki, amit mondtál, de nem azért sírt, hanem mert tudja, hogy ő tehet arról, hogy azt mondtad neki, hiszen ő nem látogatott meg téged. Mindennél jobban szeret, hiszen az öccse vagy és fontosak vagytok egymásnak. Amióta itthon vagy, ha velünk találkozik rólad érdeklődik, nem akar a nyakadon ülni egész nap, pedig legszívesebben ezt tenné... Attól fél, hogy már nem lesz sosem olyan köztetek minden, mint amilyen régen volt, hiába mondjuk, hogy ez nem igaz és nem történhet meg, érzi, hogy valamit tervezel és aggódik érted.
  - Így már értem, hogy miért jött el azon a napon, amikor a vacsora volt - gondolkodom el. - Azt mondta látni akart, hogy még itt vagyok, szabadon, mert rosszat álmodott, de semmit sem lehetett belőle kiszedni. Tudom, hogy szüksége van rám, hogy mellette legyek, de nem tudok oda menni, ahol anya is ott van. Neki nem megy olyan könnyen a megbocsájtás, pedig próbálkozom. Gemmának is megígértem, hogy meglátogatom őket és komolyan is gondoltam, csak nem egyszerű.
  - Semmi sem egyszerű az életben Hazz, maga a létezés sem az - rázza meg a fejét - de a megbocsájtás a legnehezebb, de egyben a legcsodásabb dolog is. Szereted a családod, ahogy ők is téged és ezért tudom, hogy meg fogsz nekik bocsájtani. Rájuk is szükséged van, a barátok ide nem elegek, de ezt te is nagyon jól tudod.
  - Tudom, Lou, tudom...

***

  Sosem gondoltam volna, hogy pár hónap kihagyás után, ilyen nehéz lesz újra megszokni a stúdiózást. Fáradt vagyok, a hangom pedig úgy érzem, hogy teljesen elment vagy inkább kifakult a nem gyakorlás miatt. A szövegeket nem felejtettem el, mindegyikre emlékszem, csak az a baj, hogy a lassú szerelmes vagy szomorú számokat, képtelen voltam végigénekelni. Egyszerűen nem ment. Csomó keletkezett a torkomban és ha nem állok meg, bármelyik pillanatban elsírhattam volna magam. Persze senki sem mondott semmit és úgy tettek, mintha mi sem történt volna, de mindannyian tudjuk, hogy ezt a koncerteken nem folytathatom így. Ott nem lehetnek kifogásaim, végig kell csinálnom, még akkor is, ha nehéz és azt is fogom tenni. Nem fogom feladni, mert tudom, hogy meg meg tudom oldani a helyzetet, csak akarnom kell. 
  - Tartsunk egy kis szünetet - teszi a vállamra kezét Liam.
  - Köszi, srácok - szólalok meg csendesen, majd felállva veszek fel egy palack vizet és húzom le a tartalmát. 
  - Harry, csak szólni akartam, hogy az előbb telefonált egy Andrew nevű pasi és téged kért, azt mondtam neki, hogy mikor szüneteltek szólok, hogy keresett - szól de Nick.
  - Akkor én most kimegyek és visszahívom, hogy lássam mit szeretne, nem szokott telefonálni, ha nem valami fontos dolog történt - indulok ki.
  A hátsó ajtón kilépve mélyet szippantok a friss levegőből. Rossz megérzésem van ezzel a hívással kapcsolatban. Andrew nem igazán szokott keresni, hacsak nem valami fontos dologról van szó. Főképpen nem úgy, amikor tudja, hogy próbánk van.
  - Nem kellett volna ilyen gyorsan visszahívnod - szól bele a telefonba, amint felveszi. - Gondolom azt hitted hatalmas gond van, de annyira nem vészes. Igazából nem is tudom, hogy probléma-e.
  - Mi történt? - kérdek rá.
  - Elmondom én, hogy mit láttam az egészből aztán pedig te kiegészíted. A vacsora után, amikor a kocsiba ültünk Brit végig sírt, semmit sem kérdeztem tőle, mert tudom, hogy ilyenkor hagyni kell, de éreztem, hogy közöd van hozzá. A másik dolog, azóta úgy járkál, mint egy élőhalott. Ha bárki bármit kérdez tőle egyszavas mondatokban válaszol nekik. Úgy érzem, hogy most engedte le teljesen a falát és ez elpusztítja őt. Tegnap este arra kért, hogy vigyem be a klinikára és ne engedjem onnan ki. Pedig pontosan te tudod, hogy mennyire kiakadt, amikor ezt mondtam neki legutóbb. 
  Andrew szavai megsemmisítenek. Azt sem tudom, hogy jól értettem-e amiket mondott. Egyszerűen olyan hihetetlennek tűnik ez az egész, hogy abban sem vagyok biztos, hogy azt hallottam, amit mondott. Ennyire összetörtem volna, mi a francért voltam olyan durva? Az egy dolog, hogy rá akartam őt vezetni, hogy nem helyes amit tesz, de a francba is, kurvára nem szerettem volna teljesen összetörni vele. Önszántából ment be a klinikára, én azt még akkor sem tenném meg, ha tudnám, hogy az a legjobb nekem. Mit mondhattam neki, amitől ennyire kikészült, hogy oda rohant. Bár sokkal inkább az érdekel, hogy mi történt vele, hogy ide jutott. 
  - Harry ott vagy még? 
  - Igen, persze - túrok a hajamba, idegesen. - Sajnálom Andrew, nem tudom, hogy mit mondhattam neki, hogy ennyire összetört, de rohadtul bánom - szólalok meg. - Segíteni akartam neki, de úgy látszik, hogy csak rosszabbat csináltam. 
  - Ez nem olyan biztos, Harry - sóhajt fel. - Te is azon a helyen lettél jobban, szerintem neki is segíteni fog. Csak azt nem értem, hogy miért kérte ezt önszántából... Hiába kérdeztem semmit sem mondott, csak megvonta a vállát, majd lefeküdt az ágyra és magzatpózba húzva magát, hunyta le szemeit. 
  - Rohadtul hibásnak érzem magam miatt, de nem tudom, hogy mit tettem pontosan, hiszen ennyire nem mondtam neki semmit, hogy így érezze magát. Csak annyit, hogy hiába a bunkó viselkedés, ha a szemében félelem csillog. 
  - Neki az elég volt úgy látszik. Rájött arra, hogy nem jó magában tartani az érzéseit és ez segíthet rajta...
  - Én nem így látom, Andrew - vágok közbe. - Emlékszel, mikor az ölemben aludt el. Akkor is sírva találtam rá, segíteni akartam neki, de ő ellökött. 
  - Lehet, hogy te nem így látod, de te vagy az egyetlen személy, aki megértheti őt, aki tudja mit élt át és ahogy észreveszem neked megnyílik még ha ez neked fel sem tűnik, de már az is, hogy előtted sírt kétszer is, azt jelenti, hogy próbál nyitni... és ez jó jel.
  - Miért mondod, hogy én megérthetem. Kit veszített el, hogy ennyire fáj neki? Hiszen én a szeretett lányt veszítettem el és bármennyire is hangzik furán, én ennyire nem törtem tőle össze...
  - A lányok másképp látják és dolgozzák fel a dolgokat. Azt, hogy mi történt vele, csak tőle tudhatod meg. Én nem mondhatod neked semmit, csak annyit, hogy te tudsz neki segíteni, ha elég erős vagy és elviseled a kiborulásait. Szerintem el kéne jönnöd hozzá, amikor van egy kis időd. Szerintem te beszédre tudnád kényszeríteni. Biztos vagyok benne, hogy nem sokáig fogja bírni azon a helyen, de szeretném kihasználni azt az időt, míg bent van. 
  - Meglátom mit tehetek Andrew, de most vissza kell mennem, mert már biztosan várnak rám - fogom rövidre.
  - Rendben, de gondold át kérlek.
  - Rendben - közlöm vele, majd a telefont visszacsúsztatva a zsebembe sóhajtok fel.
  Ha eddig azt éreztem, hogy segítenem kell neki, akkor ebben a pillanatban ez csak felerősödött. Egyre jobban érdekel, hogy mi történhetett vele, hogy miért került ilyen állapotba. De leginkább az a cél lebeg a szemeim előtt, hogy segítsek rajta, hogy ő is újra az a lány lehessen, aki mindenek előtt volt. Ki a karom gyógyítani a betegségéből. Az, hogy bemegyek-e hozzá még kérdéses, fogalmam sincs, hogy jó ötlet-e, de gondolkodni fogok rajta, hiszen Andrew megérzései nem szoktak csalni, ha azt gondolja, hogy én segíteni tudok neki, akkor valószínűleg így is van, de ahhoz, hogy szembenézzek vele előbb magamban kell helyreraknom a dolgokat, mert addig nem tudok neki segíteni. 
  - Minden rendben van? - szólal meg Niall, amikor belépek. 
  - Elég fura képet vágsz, mit mondott neked? - kérdez rá Zayn. 
  - Inkább ne beszéljünk most erről, de minden rendben komolyan, ez nem probléma, vagyis Andrew nem annak tartja. Szóval folytassuk a próbát, hiszen holnap délután fel kell lépnünk, ha csak egy számra is, de az is valami. 

***

  Fáradtan esek be este az ágyamba. Alig két órája értünk haza és még korán is van, bár teljesen elhagyott az energiám. Egy órán keresztül beszéltük meg Paulal a holnapi interjút, hogy miket mondhatok és miket nem. Persze, nem igazán tudtam odafigyelni, hiszen millió más dolgon járt a fejemben, de a lényeget megértettem. Próbálta belőlem kiszedni, hogy mi bánt, de nem ment neki. Erről még senkinek sem akarok beszélni. 
  Gemmával is beszéltem és megmondtam neki, hogy holnap átmegyek. Persze nem érzem magam úgy, mint aki fel van rá készülve, de ezen is túl kell esnem. Csak az első lépés nehéz, de amint azt megtetted sokkal könnyebb lesz a többi. Már nem fogom azt érezni, hogy nem akarok oda menni, hogy nem akarom látni anyát. Próbálkozik és ezt én is látom, de nem csak neki kell, hanem nekem is. Rajtam is látnia kell, hogy akarom, különben összetörik és azt nem szeretném. Lehet, hogy fájdalmat okozott, de nem akarom anyát úgy látni, mint Gemmát. Éppen elég volt őt szenvedni látni, anyát nem akarom... hiszen már most is szenved, tudom, mivel mondják, de én nem látom és holnap megpróbálom, hogy jobban érezze magát, még akkor is ha nekem vissza kell magam fognom. 
  - Bejöhetek? - hallom meg Niall hangját. 
  - Igen - nyögök fel. Lassan nyílik az ajtóm, majd közelíti meg az ágyam Niall. A szobát sötét öleli körbe, de ő így is teljesen ismeri a járást, hiszen régen elég sokszor volt ez a mi menedékünk. - Mi a helyzet? - dőlök a támlának.
  - Csak bejöttem, semmi kedvem egyedül lenni, bár mindjárt elalszom, de úgy gondolom, hogy itt a helyem - vonja meg a vállait - azt sem tudom mit beszélek, mindegy csak azt akarom, hogy tudd én itt vagyok neked, nem vagyok Lou azt is tudom, de ha kellek itt vagyok.
  - Tudom, Niall - erőltetek mosolyt az arcomra. - Nem vagyok jól és ezt szerintem mindenki észrevette rajtam, igen egy részben Brit a bajom, de meg fogom oldani... 
  - Rendben. A holnapi számmal biztosan megleszel? - kérdi halkan. - Mást is énekelhetünk, ha nem érzed magad jól tőle. Bármi megteszi, nem kell annak szerelmes számnak lennie.
  - De hiszen szinte mind az - nevetek fel. - Megleszek a Little Things-el is. Nem azt mondom, hogy nem lesz nehéz elénekelni, de menni fog. Képes vagyok magam összeszedni pár percre, hogy sikerüljön, utána pedig kibírom az interjút és csak aztán tudjuk meg mi lesz velem, de jól leszek. Erősebb lettem az elmúlt időben, sokkal erősebb, mint azt gondoltam, hogy lehetek. Csak néha vannak visszaeséseim, de ki tudok belőlük bújni, mivel ti itt vagytok mellettem. 
  - Mindig itt leszünk, haver - mosolyog rám. - Mindig számíthatsz ránk, hiszen azért vagyunk a barátaid, hogy a bajban is ott legyünk melletted, hogy tudd ránk mindig számíthatsz. 
  - Szerencsésnek érzem magam, hogy ti itt vagytok mellettem, hogy rátok számíthatok még azok után is, amiket mondtam és tettem. 
  - Mondtam már nektek, hogy mennyire utálom, amikor nélkülem tartotok kupaktanácsot? - vágódik ki az ajtóm, majd jelenik meg Layla alakja. - Tudjátok én is itt lakom és imádom az esti beszélgetéseket, szóval miről maradtam le? - zárja be az ajtót, majd veti le magát mellém.
  - Csak azt mondtam Niallnek, hogy milyen jó barátaim vannak, akik kitartanak mellettem. 
  - És úgy érzed, ezt csak neki kell tudnia? - vonja fel a szemöldökét, közelebb bújva hozzám. - Úgy érzed, hogy nekem nincs szükségem arra, hogy ezt halljam?
  - Én ezt egy szóval sem mondtam - borzolom össze a haját. - Mindenkinek tudnia kell, hogy ti vagytok a legjobbak, de ebben a pillanatban túl nyálasnak érzem magam, szóval mi lenne ha témát váltanánk?
  Jól esett kimondani a szavakat, de egy fiútól ezek kicsit furán hangzanak, de nem érdekel, mert joguk van tudni, hogy milyen fontosak számomra és mennyire biztonságot nyújt a támaszuk. Ők az én második családom, akik tudom, hogy a végsőkig mellettem lesznek, akkor is, amikor mindent megteszek, hogy ne legyen így. Tudom, hogy az ő segítségükkel képes leszek az az ember lenni, aki mindig voltam. Képes leszek újra mosolyogni és élvezni az életet, nélküle is, mivel ők itt vannak nekem. Mivel ők boldognak akarnak látni és csak ez számít. Hogy a családom vidámnak akarjon látni. 

2 megjegyzés:

  1. Kedves Evelyne!
    Eszméletlenül jò rész lett!
    Tovàbbi jò ìrást!
    Szia
    BezTina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Örülök, hogy tetszett!
      Evelyne xx.

      Törlés