Kiegészítő rész

Sziasztok! Tudom, hogy mostanság a rész végére szoktam írni, de mielőtt elolvasnátok kérlek ezt is olvassátok el! Nem vagyok benne biztos, hogy ki kell tegyem ezt a részt ma, de úgy érzem, hogy itt az ideje. Kicsit betekinthettek Libby múltjába. Természetesen ez nem a teljes történet és még sok apró részlet van, ami fontos, amit csak a történetből tudhattok meg, de ez is valami. Egyetlen fejezet van az ő szemszögéből íródva és az ez. Soha nem lesz több. Az első évad csak Harry szemszöge, a második pedig két szemszögből lesz. Nagyon remélem, hogy sokan kifejtitek a véleményeiteket, mert tényleg érdekel. Egyik fejezethez sem kell írnotok, de ide kérlek, mondjatok nekem valamit. Nagyon köszönöm, hogy ennyien olvassátok és bíztattok! A rész már készül és hosszú lesz, ezt ígérhetem! Két részből áll majd, egy jelen és egy visszaemlékezés, ennyit elárulok. Jó olvasást!

Libby Walker múltjának története

  Az ember élete, egyik percről a másikra képes teljesen felfordulni. Az egyik pillanatban, még boldog vagy, mosolyogsz, mert azt hiszed, hogy nem érhet bántódás, aztán ez hirtelen összeomlik minden és már azt sem tudod, hogy ki vagy és mit akar tőled az élet. Az a rózsaszín ködfelleg, ami ellepi a gondolataid, amilyen hamar jött, olyan hamar távozik is. Akikről azt hitted eddig, hogy szeretnek, rájössz, hogy nincs így. Rájössz, hogy amiben eddig hittél az nem létezik. Sosem létezett.

  Az elején, minden csodás. Ahogy beszélgettek egymással, találkozgattok, azt hiszed, hogy megismered a másikat. Azt gondolod, hogy nem tud meglepetés okozni, hiszen nincsenek titkai előtted. Ismered őt. Hát igen, nagy kár, hogy ez ritkán fordul elő az életben. Igazán senkit sem tudsz megismerni. Mindenki elrejt a másik elől valamit, de az, hogy ez hogyan hat egy kapcsolatra, az a titok súlyától függ. Vannak titkok, amik nem tesznek tönkre semmit, viszont, ott vannak azok is, amik szétszakítják az ember szívét, ha kiderülnek. Amikor rájössz, hogy az az ember, akit eddig ismertél, nem létezik, nem tudsz tisztán gondolkodni. Úgy érzed, mintha minden egyes szava, egy döfés lenne a szívedbe, ami szép lassan elpusztít téged, de itt nem áll meg semmi. Ettől csak rosszabb lesz, mivel már nem tudsz előle elmenekülni. Nem azért, mert nem szeretnél, hanem, mert már nem vagy rá képes. Nincs hová menekülnöd, nincs ki megvédjen, mert azok, akikben bíztál… pont ők löktek téged a mocskos karok közé, ahonnan már nincs kiszállás. Tehetsz bármit. Elmenekülhetsz. Megtalálnak. Ellenállhatsz. Mit sem ér, mert a végén úgyis feladod, hiszen elfáradsz az ellenmondásban, ők pedig sokkal erősebbek nálad. Hagyod, hogy azt tegyenek veled, amit csak akarnak, pedig tudod, hogy nem helyes. Annyi pofont kaptál már az élettől, hogy meg sem érzed azokat, amiket ők adnak neked. Bármit megtehetnek veled, mert tudod, hogy ettől rosszabb, már úgysem lehet az életed. De ez tévedés, mert mindig történik valami, amitől rosszabb lesz. Már a pokol mélyéről, is mélyebbre akarnak taszítani, míg teljesen meg nem adod magad nekik, míg te magad is rájössz, hogy nincs kiszállás és már nem próbálkozol semmivel sem, csak hagyod, hogy úgy használjanak, ahogy akarnak.

  Az elején még sírsz, mert fáj, hogy ez veled történik, viszont idővel elfogynak a könnyeid, ők is eltávolodnak tőled, mint az összes ember, aki fontos volt számodra. Magadra maradsz a nagyvilágban, olyan emberek karmai között, akik csak a saját javukat akarják. Nem törődnek azzal, hogy fájdalmat okoznak neked, csak cselekednek, mert ezt kérik tőlük. Amikor rájössz, hogy már csak napjaid vannak hátra és egy rosszabb helyre kerülsz, ahol ennél jobban is kihasználnak, már nem számolod az időt. Egyszerűen megfeledkezel mindenről és csak létezel. Pont, mint egy robot, akinek minden mozdulata ismert, aki már nem tud újat mutatni. Természetesen a fejedben mindig kialakul egy menekülési terv, de mindig eldobod, mert tudod, hogy esélyed sincs megszabadulni tőlük. Bárhová mennél, ők megtalálnának téged és elérnék, hogy ettől is jobban undorodj saját magadtól.

  A könyörgés, olyan emberek között mit sem ér, akiknek nincs szívük. Csak annyit érsz el vele, hogy kinevetnek, és egyre jobban élvezik a kínzásod. Számukra a sírás és könyörgés, csak erősebbé teszi őket és az örömüket mindenben. Semmivel sem érsz el náluk hatást, csak akkor, ha látják, hogy már nem ellenkezel. Olyankor egyben dühösek és szeretnének jól megütni, hogy a félelmed újraéledjen, de tudják, hogy nem tehetik, hiszen ezt kell elérniük a lányoknál. De örömüket is lelik benne, hiszen teljesítették a küldetésüket. Teljesítették a mocskos küldetésüket, amivel lányok életeit teszik tönkre.

  Másfél éve vagyok ezen a mocskos helyen. Másfél éve kapom a kiképzéseket, de csak egy hónapja voltam képes beletörődni a sorsomba. Eddig minden egyes alkalommal ellenálltam, egészen addig, míg teljesen ki nem merültem tőle. Minden alkalommal tudtam, hogy ők fognak nyerni, de nem érdekelt. Küzdenem kellett az életemért, a jogaimért, még akkor is, ha minden hiábavaló, ebben a világban. Mocskos kezek tapadnak, nap, mint nap a testemhez, de mégis csak egyetlen személy érintése esik a legrosszabbul, az összes közül. Annak a fiúnak az érintése, akit azt hittem, hogy szeretek, akiről azt hittem, hogy mindent tudok, de rohadt nagyot tévedtem.

  - Mi a baj, szépségem? – húz közelebb magához. – Azt hittem, már megbeszéltük, hogy mosolyognod kell és nem szabad olyan képet vágnod, mint akit most hoztak vissza a halálból – csípi meg az orrom.

  - Sajnálom – suttogom – csak egy kicsit elmerültem a gondolataimban. Többet nem fordul elő – pillantok fel, gyönyörű kék szemeibe, mosolyogva. – Ígérem, hogy többé nem fordul elő… - lehelek egy csókot az állára.

  - Semmi baj – simít végig az arcomon, majd mosolyogva megrázza a fejét. – Azt hiszem, hogy megfeledkeztél még valamiről, aranyom – nyúl az állam alá, mikor le akarom sütni a tekintetem. – A sírás a gyengéknek való. Te nem vagy gyenge – néz mélyen a szemembe.

  Gondolom, most minden ember azt kérdezné magától, hogy miért viselkedem vele úgy, mintha nem tette volna tönkre az életem. Megtehetném, hogy ellenállok, de nincs értelme. Sokkal jobban járok, ha megadom magam és azt teszem, amit elvárnak tőlem, még akkor is, ha ez fáj a legjobban. Kikapcsoltam, mélyen magamba zártam az érzéseim, kőkemény falak mögé, amik csak akkor fognak leomlani, amikor kiszabadultam innen, ha az valamikor megtörténik… Amint elmenekültem tőle, tőlük biztos vagyok benne, hogy teljesen kitörök majd, mivel az a sok érzés, amit magamba rejtettem a mai napig, mind a felszínre fog törni, könyörtelenül.

  - Persze, tudom, hogy nem vagyok az. Ez biztosan csak az álmosságtól van – mentegetőzöm. Utoljára akkor voltam ilyen közel a síráshoz, mikor Bill arra kért, hogy okozzak neki örömet, miután ő már megtette nekem. Ami egyáltalán nem volt igaz, hiszen nem örömöt okozott nekem, hanem fájdalmat… - Azt hiszem, hogy jobb lenne, ha lefeküdnék egy kicsit pihenni.

  - Korai még lefeküdni, kicsikém – húz az ölébe – én még nem vagyok fáradt és szerintem nálad is elérem, hogy ne érezd ezt, természetesen, ha megengeded nekem.

  Mert számít az, hogy én megengedem vagy sem. Akkor is megtenné, ha nemet mondanék, de tudom, hogy miért teszi ezt. Már megtanultam.

  Tenyerem kidolgozott mellkasára helyezem, majd a lehető legközelebb hajlok hozzá. Tekintetem az övébe fűzöm, miközben mosolyt erőltetek ajkamra. Csípőm mozgatni kezdem, mire a derekamon lévő kezei, a bőrömbe fúródnak és egy morgást enged szabadjára, tetszését jelezve.

  - Mit sem szeretnék jobban – suttogom az ajkára, mire világoskék tekintete elsötétül és átveszi fölötte az uralmat a vágy hatalma.

  Tisztában vagyok vele, hogy mit fogok átélni az elkövetkezendő pár percben, de azzal is, hogy mit éltem volna át, ha nem ezt teszem. Egyik sem jó, de ezt könnyebben eltudom viselni, mint a verést, majd az utána következő könyörtelen erőszakot.

  Ajkát durván az enyémre tapasztja, de én már meg sem rezdülök tőle. Jóleső morgás tőr fel belőle, amikor ugyanolyan vadul csókolom vissza, mint ahogyan ő teszi velem, kár, hogy mindez csak betanult mozdulat és kielégítés. Minden mozdulatom betanult, semmi sem sajátom. Azt teszem, amire tanítottak, hogy tennem kell. Mellkasáról a kezeim felcsúsztatom a nyakába, míg az egyikkel a hajába túrok, mert tudom, hogy ezt szeretik. Rakoncátlan tincseit marom, míg ő pólóm alá helyezi kezét, majd bőröm kezdi cirógatni. Ha nem tudnám, hogy mi történik, és miért teszi ezt, akkor talán még élvezni is képes lennék. De a testem már annyira undorodik, hogy megszokta az érintéseket, már nem rezdül össze, már nem akar ellenállni semminek sem, inkább elengedi magát és sodródik az árral. Nyelvével betör a számba, majd vad táncba kezd az enyémmel. Mindent megtesz, hogy magának örömöt szerezzen, bár az én örömöm csak megjátszott. Minden egyes morgásom, nyögésem színjáték, nem valódi, talán sosem lesz az. Fogaim közé csípem alsó ajkát, majd meghúzom azt. Szemei kipattannak, enyémekkel ellentétben, amik le sem voltak csukva. Sötét, vad vágy csillog bennük. Tudom, hogy akar engem, nem csak a szeméből, hanem a mozdulataiból és a keményedő alsófeléből is. Velem ez pont fordítva van, undorodom tőle, mégis azt játszom el, hogy vágyom rá, pont, ahogyan ő énrám, mivel ezt akarja… arcom a nyakába temetem, majd csókokkal hintem be a bőrét. Minden annyira betanult, hogy akár álmomból felébresztve is tudnám, hogy mikor mit kell tenni, mikor mit akarnak. Volt időm megtanulni…

  - Bébi – markol a fenekembe – ezt nem itt kellene folytatni – nyög fel, mikor megszívom a bőrét.

  - Mióta zavar téged, ha mások is látnak? – kérdem fülcimpáját harapdálva. – Azt hittem neked mindegy, hogy hol, csak velem lehess… - suttogom.

  - Mindegy is, de nem ma – kapja el az állam. – Ma csak a magaménak akarlak, nem akarok rajtad osztozkodni. Ma csak az enyém lehetsz, megértetted?

  - Akkor mi a francra vársz még? – vonom fel a szemöldököm. – Vigyél el innen, mielőtt még eltűnik az irántad érzett sóvárgásom.

  - Ne aggódj, ez sosem fog megtörténni – nevet fel. – De, ha mégis... megsúgom neked, hogy képes vagyok visszahozni, pillanatok alatt – áll fel velem együtt. Lábaim a dereka köré csavarom, míg ő a fenekemet markolja, s a nyakam csókolgatja.

  Az idő teltével, megtanultam, hogyan tudom kifejezni undorom és dühöm úgy, hogy nekik ez ne tűnjön fel. Körmeimmel végigszántok a hátán. Neki ez tetszik, én viszont így adom ki magamból a fájdalmat, amit érzek. Ez sosem fog senkinek sem feltűnni, hogy nem élvezetből teszem, ez az én titkom lesz, amit sosem tudnak majd elvenni tőlem.

  A hátam hírtelen csapódik a falnak, mint eddig mindig, amikor azt mondta, hogy nem akar rajtam osztozni. Ezután durván megcsókol majd és az ágyra fog lökni. Kiismertem, már nem tud meglepni semmivel sem. Alig telik el pár másodperc a zuhanásom után és ő már egyből fölöttem helyezkedik el. Egyik kezével a combomat simogatja, miközben ajkát durván mozgatja az enyém ellen. Kezeim a fejem fölé szorítja, majd a szemeimbe nézve szólal meg.

  - Azok, most ottmaradnak – hajol hozzám közelebb – azt akarom, hogy ne mozdítsd meg őket, míg én nem engedem meg neked, rendben? – egy bólintással válaszolok.

  Pólómat, ami igazából az övé kettétépi rajtam, ezzel felfedve szemei előtt csupasz mellkasom. El sem tudom képzelni, hogy mi járhat ilyenkor a fiúk fejében, de nem is akarom. A szemük szinte mindent elárul és engem már attól is kiráz a hideg. Nehezemre esik nem ellenállni, hiszen ami most fog történni, attól nekem napokig rémálmom volt, sőt van, hogy még most is megtörténik.

  Kezeit a melleimre helyezi, majd gyúrni kezdi őket. Fájdalmasan, durván, az ő élvezetére, nem pedig az enyémre vagy bármelyik más lányéra. Érzem, ahogy a testemen eluralkodik a düh, amivel elérem, hogy a mellkasom gyorsan mozogjon le-fel. De az arcomon lévő maszknak köszönhetően, nem veszi észre, hogy ez nem az élvezet jele… Ajkát a bimbómra helyezi, majd szívni, szopogatni kezdi. Kedvem támad, felemelni a lábai között elhelyezkedő lábam, de nem teszem, hiszen ezzel csak időt nyernék, de nem menekülnék el, s ami utána következne az ennél sokkal rosszabb lenne.

  Elengedi a mellem, majd szabad kezét levezeti a bugyimhoz, amit oldalra ránt, majd megérint, én pedig behunyom a szemem és egy szép dologra gondolok, hogy ne tegyek semmi hülyeséget. Ezekben a pillanatokban az öcsémre szoktam gondolni, Tony-ra. Úgy gondolom, hogy ő az egyetlen személy a világon, aki nem játszotta meg az irántam érzett szeretetét, rajta kívül mindenki más igen. Az egyetlen dolog, ami hiányzik a szabadságon kívül, az ő. A mosolya, a puszijai és az őrült viccei, amivel képes az idegeimre menni.

  - Mivel ez az utolsó napod itt, nem kérek semmit sem cserébe – szólal meg, mire én visszatérek a gondolataimból. – Bár bevallom, hogy hiányozni fognak az ügyes kezeid…

  - Egyszer minden szépnek vége lesz, nem igaz? – nézek a szemébe.

  - Csak reménykedni tudok benne, hogy tanultál néhány dolgot és nem csak azért teszed mindezt, mert tudod, hogy ezt várjuk el. Ha nem fogsz neki engedelmeskedni, hidd el, hogy a mi büntetésünket még ezerszer visszasírod majd, mert angyalom az övéhez képest, a miénk maga a mennyország.

  -  Ha akarnám, sem tudnám kiverni a fejemből – vágom rá. – Azt hiszem elég jó tanáraim voltak, mert sosem voltam jó tanuló – suttogom a fülébe.

  Amikor ennyire elengedem magam, mikor ilyen laza vagyok és baszok mindenre, megijedek saját magamtól. Nem tudom felfogni, hogy vagyok képes így beszélni, így viselkedni a közelükben, hiszen tönkretették az életem. Elvettek tőlem mindent, ami számít. Bemocskoltak. Megaláztak. Én mégis úgy viselkedek, mintha a világ legjobb emberei lennének. Ha visszagondolok, akkor az iskolában találkoztam hasonló lányokkal, ők ribancok voltak, én nem vagyok az, mégis úgy viselkedem és meg is engedem, hogy úgy bánjanak velem, mivel nincs más választásom. 

  - Holnap reggel találkozunk – bújik ki mellőlem. – Remélem nem áll szándékodban semmi hülyeséget elkövetni, mert tudod, hogy mi jár, ha megpróbálsz elszökni…

  - Nem áll szándékomban, Kit – simítok ki egy tincset az arcomból.                        

  Az ajtó csapódása után, egyből felülök az ágyban, majd átölelem a lábaim és lehajtom a fejem. Könnyek mardossák a szemeim, pedig megígértem, hogy nem fogok sírni. De akkor mi a francért nem tudom betartani? Miért gyengülök el az utolsó pillanatban? Amióta itt vagyok erre a napra, a holnapi napra készítenek fel, én pedig pont ma rémülök meg tőle? Vagy ez csak azért van, mivel holnap hosszú idő után újra próbálkozni fogok a szökéssel?

  Lehet, hogy ez annak a jele, hogy elbukom majd, hogy nem lenne szabad megpróbálkoznom vele? Meglehet. De ki a francot érdekel? Ha már ez az utolsó esélyem, hogy sikerüljön elszöknöm, akkor nincs az az Isten, hogy ne próbálkozzam meg vele. Meg kell próbálnom. Ha megbánom, akkor így jártam, viszont ott van annak is az esélye, hogy sikerül, hogy végre megszabadulhatok mindentől és jó messzire mehetek innen. Nem szabad a megfutamodásra gondolnom. Igenis megpróbálom és sikerülni fog, mert ezt akarom. Mindennél jobban akarom. Nem érdekel, hogy hány pofont vagy milyen erős ütéseket kapok majd, de az is lehet, hogy sikerül és ez a kis remény miatt, nem fogom feladni. Holnap megpróbálom, lesz, ami lesz. Ha megszabadulok, akkor boldog leszek és kiadom magamból az összes felgyülemlett fájdalmat, ha meg nem sikerül, akkor megismerem mi az, ami a pokolnál is sokkal rosszabb.