2015. július 14., kedd

21.rész


Otthon, édes otthon


  
  "Ahogy az ölemben ülő lányt próbálom megnyugtatni, egyre jobban kezd kialakulni a fejemben egy kép, aminek köszönhetően az egekbe szökik a pulzusom. Nem biztos, hogy jól rakosgatom össze a kockákat, de lássuk csak, abból, amit mondott és amiket én fedeztem fel rajta az elmúlt időben, mi jön ki. Addig mindent értek, míg közelebb kerültek Kit-tel, bár nem örülök neki, de már úgysem tudok semmit sem tenni ellene. Viszont ott megakadok, hogy az apja tudta, hogy mi vár a lányára. Milyen apa az, aki tudja, hogy veszélybe sodorja a lányát és beleegyezik? Hogy lehet képes ilyenre, hiszen a saját húsa és vére, mégis jóformán elárulta. Soha az életbe nem szeretnék vele találkozni, mert azt nem köszönné meg nekem, amit tőlem kapna, ahogy Kit sem. Az ilyen embereket - ha lehet őket egyáltalán ennek nevezni - legszívesebben addig ütném, míg el nem ájulnak, utána pedig felébreszteném őket és folytatnám, halálukig. A börtön túlságosan jó hely számukra, ott nem élhetik át azt, amit ők tettek. De menjünk tovább. Elvitték egy helyre, ahová nem akart menni és szinte biztos vagyok benne, hogy fogva is tartották. Dolgokra kényszerítették... nekem ebből egy olyan dolog jön le, amibe bele sem akarok gondolni. Egyszerűen rosszul vagyok a gondolattól, hogy ez megtörténhetett vele. De szinte minden erre utal. Lehet, hogy nem fejtette ki, hogy nem mondott el mindent, de a szavaiból nekem ez jön le. Az érintésekről is ez árulkodik. Korábban is gondolkodtam ezen, de bíztam benne, hogy csak beképzelem és semmi sincs benne, de most már nem vagyok ilyen biztos benne. Annyira szeretnék rajta segíteni, de még ebben a pillanatban sem tudom, mi a fenét mondhatnék. Hogy minden rendben lesz? Tudom, hogy nem. Az ember nem felejti el a vele történt rossz dolgokat vagy, ha sikerül is az sok évre rá, ő pedig alig egy hónapja van itt velünk. Amit most leginkább tehetek, hogy a karjaimba zárom és itt vagyok neki. Meg kell védenem, bármi is legyen. Nem tudom, hogy azért fél, mert talán attól tart, hogy itt megtalálhatják vagy azért, mert engem is belekevert, de bármelyik is legyen, engem nem érdekel. Nem fogom engedni senkinek sem, hogy ártson neki. Velem marad és vigyázni fogok rá. De ebben a pillanatban azt is megígérhetem, hogy mindent el fogok követni, hogy megfizessenek azok a személyek, akik ezt tették vele. Ha megtalálom az apját, biztosan nem fogok félni használni az öklöm. Nem vagyok ennyire arrogáns, de ha a szeretteimről van szó, akkor bármire képes vagyok, legyen az akár gyilkosság is. 
  - Shh - suttogom a hajába. - Már itt vagy velem és itt is maradsz - szorítom erősebben magamhoz. - Nem akarlak szomorúnak látni, de most mégis azt mondom, hogy add ki magadból. Ne törődj a körülöttünk lévő emberekkel. Ők nincsenek itt, csak én vagyok veled. 
  Fogalmam sincs róla, hogy meddig sírhatott, de egy idő után azt veszem észre, hogy kezd elcsendesedni. Igaz még mindig hüppög, de már alig hallható. Egy pillanatra sem engedtem őt el, még akkor sem, amikor a pincérnő megkérdezte, hogy jól van-e, én csak egy "semmi közöd" pillantást küldtem felé, mire elsietett.
  - Jól vagyok - suttogja megtörten, próbálva elhúzódni tőlem. - Már sokkal jobban vagyok...
  - Nézz rám - kérlelem lágyan, mire arcát lassan rám emeli. Szemei vörösek a sok sírástól, ahogy az arca is meg van dagadva, de még így is gyönyörű. - Nem érdekel, hogy mi történt veled, én nem fogok más  szemmel nézni rád. Nem kell attól félned, hogy elveszítesz, mert látom a szemeidben, hogy félsz. Nem megyek sehová, nem tudsz olyat mondani nekem, amivel elérnéd ezt.
  - Senkinek sem akartam erről beszélni, legfőbbképpen neked nem. Igaz nem mondtam valami sokat, de elég csak az arcodra nézni és egyből tudom, hogy megértetted, amit mondtam. Azzal is tisztában vagyok, hogy egyszer el kell mondanom mindent, de kérlek azt a napot engedd meg, hogy én válasszam ki. Egyenlőre elégedj meg annyival, amennyit most mondtam neked, mert többre még képtelen vagyok. 
  Válaszul homlokom az övének döntöm, majd lágyan övére tapasztom az ajkam. Pár másodpercig nem érti, hogy mi történik és megdermed, de nem kell sokat várnom rá, hogy viszonozza cselekedetem. Érzem, ahogy teste ellazul a karjaim közt, ahogy kicsit megnyugszik, amikor karjait nyakam köré fonja, majd lágyan a hajamba túr. Tényleg képes volt attól tartani, hogy meggondolom magam vele kapcsolatba, ha elmondja mi történt vele. Sosem tennék ilyet. Nem számít, hogy i volt a múltunk, igaz az is fontos, de a kapcsolatokba a jelen számít és az érzelmek, én pedig teljesen szívemből szeretem ezt a lányt.
  Ajkam lassan szakítom el az övétől, majd nyitom fel pilláim. Tudom, hogy sok szemet magunkra vonzottunk, de nem érdekel, megérte. Nem fogom magam leállítani, csak azért, mert nem vagyunk kettesben.
  - Szeretnél bemenni, vagy inkább menjünk hozzám? - kérdem halkan tőle.
  - Nem lenne helyes, hogy be sem nézzünk hozzá - motyogja - de én most képtelen lennék bemenni oda és a többiekkel szembenézni. Látnák, hogy történt valami, de ők nem tudhatják meg...
  - Akkor felhívom Louis és megmondom neki, hogy mi megyünk - mosolygok rá. - Meg fogják érteni. Holnap reggel majd benézünk vagy ha nem akarsz jönni, akkor jövök csak én, azzal sincs semmi baj. Kitalálok majd valamit.
  - Köszönöm - fogja meg a kezem, majd nyom egy puszit az arcomra és kimászik az ölemből, helyet adva a távozásra, hogy nyugodtan beszélhessek Louissal. - Itt megvárlak - egy apróbb bólintás után indulok el az ajtó felé, majd lépek ki rajta, de a szemem továbbra is Libbyn tartom, amint tárcsázni kezdem Louist.
  - Minden oké, haver? - kérdez rá, amint felveszi. - Miért maradtatok kint?
  - Ömm, hosszú és nem igazán szeretnék erről beszélni, de most képtelen oda bemenni - sóhajtok fel. - És én is az vagyok, nem akarom, hogy mindenki azt kérdezgesse mi bajom, de megmondanád nekik, hogy sajnálom és holnap reggel bemegyünk? 
  - Persze megmondom - egyezik bele. - Layla még mindig sokkos állapotban van, de jól van vagyis mondhatni, hogy jól van, de jól lesz - sóhajt fel. - Tudom, hogy nem mondhatsz semmit, de mondott neked valamit igaz? - kérdi halkan.
  - Igen - morgom. - Bocs, Lou, de tényleg nem mondhatok róla semmit, de mindegy is. Majd, ha úgy érzi elmondja nektek is, amit most nekem. Viszont most mennem kell, hazaviszem. Ha van valami hír, akkor írj, rendben?
  - Megértem. Persze, ez természetes, amint kiderül még valami téged is értesítelek.
  Miután leteszem a telefont, egyből elindulok feléje, majd hívok egy taxit. Alig negyed óra kocsikázás után, a házam előtt találom magam. Sóhajtva szállok ki, majd segítem ki a mellettem ülő lányt is. Az arcát fürkészem, ahogy a házam nézni. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem ilyenre számított, látszik rajta, hogy meglepődött. Mosolyogva ölelem át hátulról, majd helyezem az állam a vállára.
  - Tetszik? - kérdem tőle, mire ő arcát felém fordítva közli velem.
  - Még sosem láttam ennél szebb házat, ahogy még egyben sem töltöttem el egy percet sem - vonja meg a vállát. 
  - Akkor mi lenne, ha körbevezetnélek? - nyomok egy puszit az arcára. - Menjünk be - húzódom el tőle, majd kezét megfogva kezdem el magam után vonni. - Valamit mondanom kell - torpanok meg az ajtóban. Nagyon rég voltam itthon és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi van ott bent, azt viszont erősen kétlem, hogy rend.
  - Engem nem zavar - rázza meg a fejét. - Nem vártál vendéget és én nem igazán vagyok rendmániás, bár kupiban sem szeretek élni, viszont nem zavar, ha nem csillog-villog minden körülöttem.
  Az ajtót kitárva magam előtt, egyből megérzem a házban uralkodó friss illatot, ami csak arra utal, hogy kitakarítottak. Szinte biztos vagyok benne, hogy Paul intézte az egészet, mielőtt még történt volna a baleset. Kicsit megkönnyebbülve engedem beljebb Libbyt, majd zárom be magunk után az ajtót. Tekintetem rá emelem, majd mosolyogva figyelem, amint körbenéz. Látom a döbbenetet csillogó szemeiben, ami halk kuncogásra késztet, amire persze egyből felém kapja a fejét, én pedig kezeim felemelve megyek el mellette, mintha semmit sem tettem volna. 
  - Kérsz valamit inni? - fordulok felé az ajtóból, mire ő bólintva jelzi, hogy szeretne, így folytatom. - Tea? Forrócsoki? Bor? - kérdem tőle vigyorogva, mire felnevet.
  - Nem fogsz leitatni - jelenti ki.
  - Nem is állt szándékomban - vonom meg a vállam. - Szóval mit hozhatok?
  - A tea is megteszi - mosolyog rám, mire én bólintva hagyom magára. 
  Amint beteszem a lábam, rég látott konyhámba első dolgom feltenni a vizet forrni, majd megkeresem a filtereket és az asztalra teszem őket. A pultnak dőlök, miközben azon gondolkodom mi a fenét kellene ma kezdenem magammal. Tettem neki egy ígéretet, de nem tudom, hogy ma itt lenne-e az ideje betartani. Abban sem vagyok biztos, hogy nem okoznék neki fájdalmat, hiszen az ereimben tombol a düh és nem hiszem, hogy képes lennék gyengédségre. Sosem akarnám őt bántani, de mi van, ha akaratom ellenére teszem? Ha nem tudok magamon uralkodni és ennek köszönhetően elüldözöm őt magam mellől?! Nem akarom, hogy féljen tőlem, ahogy azt sem szeretném, hogy kényszerítve érezze magát, nem akarok olyan lenni, amilyenek azok voltak vele. Azt akarom, hogy ő is akarja és élvezze, ne csak én. Ma nem fogok kezdeményezni, ez így helyes, viszont, ha ő készül valamire, nem fogom elállítani, de nem megyek el végsőkig. Ma nem, talán egy másik nap, amikor biztos vagyok benne, hogy nem ártanék neki.
  Gondolataimból egy pittyegés repít vissza, ami azt jelzi, hogy kész a víz, így kiveszek két csészét a szekrényből, majd teletöltöm őket és beteszem a két filtert. Kezeimbe veszem a csészéket, majd visszaindulok a nappaliba, ahol Libby a képeket nézi. Pontosabban egy képet néz, ahol a nővéremmel vagyok. Leteszem a csészéket, majd a háta mögé állok és megszólalok.
  - Ő a nővérem, Gemma - válaszolok a fel nem tett kérdésére. - Ők pedig a szüleim - mutatok a mellette lévő képre - a többieket pedig már ismered. 
  - Boldog családnak tűntök - suttogja. 
  - Azok is vagyunk - karolom át. - Bár minden családban vannak problémák, de mi mindig sikeresen túltesszük magunkat rajtuk, így egyre közelebb és közelebb kerülve egymáshoz. 
  - Szerencsés vagy - motyogja. - Nekem ez nem adatott meg, de ne beszéljünk róla... - sóhajt fel. - Nagyon aranyos baba voltál - nevet fel, ahogy tovább bámészkodik. - Az ott melletted kicsoda? - bök egy régi képre.
  - Eleanor - nevetek fel én is. - Az az első közös képünk. Anya szerette megörökíteni a pillanatokat, így elég sok fényképünk van. Bár el tudod képzelni, hogy én mennyire örültem neki, mikor minden pillanatban meg akarta örökíteni egyik tettem. Tudom, hogy ez butaság, hiszen csak egy kép, de attól még idegesített és volt, hogy elrohantam, mielőtt visszaért volna a fényképezővel a kezében - közlöm vele, mire kitör belőle a nevetés. - Nevess csak, megnézném neked, hogy tetszene, ha minden pillanatban fotókat készítenének rólad.
  - Talán nem zavarna - vonja meg a vállát. - De van egy olyan érzésem, hogy ezért nekem nem kell aggódnom.
  - Tévedsz - motyogom a nyakába. - Tudod, amint anya megismer majd téged, első dolga lesz lefotózni - kuncogok fel. - Biztosíthatlak róla, hogy utána veled is egy csomó képe lesz, még akkor is, amikor nem is veszed észre, hogy készült egy.
  Egy ideig még a képek előtt állunk, majd miután feltett néhány kérdést és én válaszoltam rájuk, leülünk a kanapéra. Közel vonom magamhoz, majd a kezébe adom a már félig kihűlt teát. A kezem derekára helyezem és lágy köröket rajzolgatok a bőrére, aminek köszönhetően halk sóhajok hagyják el ajkát, miközben közelebb húzódik hozzám. Tenyerét a mellkasomra helyezi, majd felnéz rám csillogó szemeivel, én pedig egyből rájövök, ha így folytatódik ez az egész, képtelen leszek megálljt parancsolni magamnak. 
  - Khm, mi lenne, ha megnéznénk egy filmet? - kérdem hirtelen, elterelve a gondolataim. - Kérlek?
  - Mi a baj? - ráncolja a homlokát.
  - Semmi, csak... - most mégis mit mondhatnék? Hogyha így folytatja, akkor az ágyban fogunk kikötni? Valószínűleg a frászt hoznám rá ezzel a kijelentéssel. 
  - Messzire mentem, nem igaz? - rántja el a kezét, mire én morogva kapok utána és helyezem vissza oda, ahol eddig is volt. - Valószínűleg ezzel semmi jót nem teszek, de mit szólnál, ha azt mondanám, hogy nem bánom?
  - Mit nem bánnál? - teszem fel a leghülyébb kérdést, mivel sejtem, hogy mit akar mondani, csak tőle akarom hallani. 
  - Nem bánnám, ha nem filmet néznénk, ahogy azt sem, ha nem itt ülnénk a kanapén... ha megérintenél - suttogja elpirulva. - Ha attól tartasz, hogy nekem korai lenne, azért, amit nemrég mondtam tévedsz, csak kérlek ne néz így rám - motyogja zavartan.
  - Hogyan?
  - Csillogó szemekkel, mintha az engedélyemet kérnéd valamire, amire már megadtam - süti le a szemeit. - Lehet, hogy nem voltak kapcsolataim, de ismerem a nézéseket. Amint pedig mondtam, én is benne lennék, ha tudom, hogy képes vagy leállni, ha megkérlek rá... - teszi hozzá.
  - Tudod, hogy bármire képes lennék - mondom komolyan. - Ezért sosem kell aggódnod. Egy szavadba kerül és megállok, ezt már sokszor bizonyítottam neked, nem igaz?
  - De - suttogja, majd kortyol egyet a csészéjéből. Mosolyogva veszem ki kezéből a csészét, majd helyezem az asztalra és fordulok vissza hozzá.
  - Nézzük meg azt a filmet és közben meglátjuk, hogy mi lesz, így jó? - bólintás után, felállok majd a polcon kezdek keresgélni valami film után, amit pár perc múlva meg is találok. - Remélem jó lesz - ülök vissza mellé. 
  - Most ez komoly? - pillant rám nevetve, amikor felismeri a filmet. - Edward és Vivian történetét fogjuk nézni? Nem is tudtam, hogy egy pasi filmjei között szerepelhet a Micsoda nő is.
  - Mielőtt még azt hinnéd, hogy én vettem, tájékoztatlak róla, hogy Gemma hozta és legtöbbször itt szokta hagyni a dolgait, szóval így került hozzám, de ha nem tetszik nézhetünk mást is - ajánlom fel.
  - Én azt egy szóval sem mondtam, hogy nem tetszik - dől nekem - csak fura, de nézzük, úgyis rég láttam.
  A film nagy részében, őt nézem, hiszen már kismilliószor láttam, köszönhetően Gemmának, aki odavan érte, bár be kell vallanom, egyszer sem mondtam azt neki, hogy nézzünk valami mást, ha neki kedve támadt filmezni. Annyi érzést fedeztem fel az arcán egyes jeleneteknél, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy van valami igazság a gondolataimban. Szerintem végig érezte, hogy őt nézem, de csak akkor fordítja felém a fejét, amikor Vivian a bárnál vár Edwardra.
  - Miért engem nézel és nem a filmet? - kérdi halkan.
  - Érdekesebb vagy és szinte kívülről tudom az egész szöveget, semmiről sem maradok le. Viszont, ha a filmet nézném, rólad lemaradnék, hiszen te számomra még mindig megfejthetetlen vagy - nézek a szemeibe. 
  Meg sem várom válaszát, mivel ajkam az övére helyezem és közelebb húzom magamhoz. Csak egy pillanatra dermed meg a teste, de aztán magától cselekszik. Az ölembe ül és karjait a nyakam köré kulcsolja, miközben kezeimmel a derekába marok. Erre vártam, amióta elkezdődött a film, éppen ezért nem figyeltem rá, mert tudtam, hogy el fog jönni a megfelelő pillanat csak ki kell azt várnom. Próbálom visszafogni magam, de amint megérzem heves szívverését, képtelen vagyok rá.
  - Mi lesz a filmmel? - kérdi zihálva, homlokát az enyémnek döntve.
  - Engem nem érdekel és téged?
  - Tudom a végét, szóval nem - vágja rá, mire én vigyorogva pillantok szemeibe.
  - Akkor kapaszkodj - utasítom, majd állok fel és indulok el a karjaimban tartott lánnyal az emeletre, miközben ajkam ismét az övére nyomom. 
  Eddig nem volt kétségem abba, hogy képes leszek-e leállni, ha megkér rá, most viszont fenn áll annak a veszélye, hogy nem fog menni. Akarom és ebben biztos vagyok, hogy ő is érzi. Tudja, hogy sokat kockáztat vele, de nem érdekli. Fél karral őt tartom, míg a másikkal kivágom a szobám ajtaját, majd lassan az ágy felé kezdek sétálni. Gyengéden helyezem le rá, majd mászom fölé és simítok végig az arcán, ő pedig lehunyja pilláit. Egy utolsó csókot nyomok pirosló ajkára, majd egyre lejjebb és lejjebb hintem be puszikkal a bőrét."

  - Bassza meg! - eszmélek fel a dudálásra. Nekem teljesen elment az eszem. Mi a francnak ülök be a kocsiba, hogy a végén velem is történjen valami? Egyetlen egy szabályom van, amit sosem szoktam megszegni. Útközben nem gondolok lányokra, na persze Libby más és az emlékeimet sem én uralom, de így könnyen balesetet okozhatok, arra pedig egyáltalán nem vágyom. Mivel a gondolataim nem akarnak elterelődni róla, lehúzódom, majd fejem a támlának döntöm. Annyi minden történt azon az estén. Messzire mentünk, de mégsem a végsőkig, képes volt leállítani, én pedig nagy nehezen elszakadtam tőle. Az emléknek köszönhetően, még ebben a pillanatban is érzem bőrének puhaságát, édes csókjait és halk nyögéseit, amit próbált visszatartani, de nem bánom. Nem bánom, mivel számomra már csak az emlékek maradtak belőle, de azok legalább öröké velem lesznek majd.
  Andrew-hoz kéne mennem, de egyszerűen képtelen vagyok újra elindulni, mert még mindig nem tiszták a gondolataim, így sóhajtva kapom fel az ülésen heverő telefonom, majd szállok ki a kocsimból és indulok el gyalog a hátra maradt útból. Szinte érzem, hogy meg fognak állítani, de nincs más választásom és különben is fel kell készülnöm a kérdésekre, ha interjúra fogok majd menni. Nem mutathatom, hogy mennyire fáj, arról beszélnem. Nyugodtnak kell maradnom, ami tudom, hogy nem lesz könnyű, de abban is biztos vagyok, hogy sikerülni fog. Sok mindent nem gondoltam volna egy hónappal ezelőtt, de most mégis itt vagyok. Szabadon sétálok az utcán, felügyelet nélkül. Bármit megnézhetek, amit csak akarok, nem kell sietnem, ahogy attól sem kell félnem, hogy megjelenik egy hapsi tűvel a kezében, hogy benyugtatózzon, hiszen már nincs rá szükségem. Már elég csak a gyógyszer, amit Andrew írt fel nekem.
  - Harry? - szólít meg egy bizonytalan hang, mire megtorpanok, majd mély levegőt véve megfordulok. - Tényleg te vagy az?
  Azt hittem, azért egy kicsit több időt kapok felkészülni egy rajongóval való találkozásra, de úgy látszik nem. Szomorú mosollyal az arcán lép hozzám közelebb, majd szólal meg.
  - Örülök, hogy találkoztunk, már azt hittük végleg eltűntél, amit én meg is értettem volna... - motyogja. - Sajnálom, ami történt - teszi hozzá halkan. - Biztosan nehéz lehet, de bízom benne, hogy idővel jobban leszel.
  - Semmi baj - sziszegem, nem akarok undok lenni, de még nem megy a normális beszéd, ha róla van szó. - Sajnálom - sóhajtok fel. - Nem akarok bunkó lenni, csak nem könnyű téma ez nekem, de köszönöm - erőltetek halvány mosolyt az arcomra.
  - Nem, én teljesen megértem - rázza meg a fejét. - Nem kellett volna felhoznom, csak szerettem volna, ha tudod, hogy én megértem, hogy egy időre el kellett tűnnöd...
  - Igen, el kellett tűnnöm - motyogom. Ha tudnád, hogy hol voltam igazából, akkor nem ezt mondanád, ebben biztos vagyok. - Sajnálom, de nekem sietnem kell, de ha szeretnél egy képet, arra még van elég időm - ajánlom fel neki, mire arca pírbe borul, de bólogatva jelzi, hogy szeretne. Zsebéből előkapja telefonját, mire én kiveszem a kezéből, majd mellé állva készítek egy fotót és visszaadom neki a készüléket.
  - Köszönöm - suttogja. - Nem gondoltam, hogy a legrosszabb napomból lesz a legjobb, de úgy látszik még érhetnek meglepetések - jelennek meg könnyek a szemében.
  Egy öleléssel búcsúzom el tőle, mivel képtelen lennék végignézni, ahogy elsírja magát. Nem kezelem jól a sírást. Libby rengeteget sírt mellettem, igaz szinte sosem én voltam az oka, de attól még fájt őt úgy látni és bárkit is látok sírni, ő jut róla az eszembe, ha nem a családomról van szó.
  Alig pár percnyi séta után érek el az épülethez, ahol Andrew dolgozik. Mielőtt belépnék körülnézek, bár senki sem figyel rám, attól még tarthatok tőle, hogy másnap már teli lesz az újság velem, hogy hol jártam, bár simán ki tudnám magam magyarázni belőle, de attól még nem biztos, hogy mindenki elhinné, ami nem is lepne meg.
  - Gondolom Andrew-hoz jöttél - szólal meg a nő, aki minden egyes alkalommal kedvesen mosolyog rám. - Itt van, csak bent van nála valaki, de nyugodtan menj és várd meg - mutat előre.
  - Kösz - pillantok felé, majd haladok előre és leülök az első székre, amit megpillantok.
  Sosem szerettem hallgatózni, de ha egy helyiségben csend uralkodik az ember akarata ellenére is felfedezi a hangokat és arra kezd figyelni.
  - Az isteni már, hagyj végre ezzel békén - dühöng egy hang, ami számomra kicsit ismerősen cseng. - Nem jöttél még rá, hogy nem tudsz megállítani? Nem érdekel, hogy szerinted mi a helyes, mert nem tudhatod, hogy nekem mi az.
  - Pedig pontosan tudom és nagyon örülnék, ha te is felfognád végre, hogy mi a helyes és amire te készülsz, az nem az.
  - Akkor állítsz meg! De előre szólok, hogy nem fog menni. Nincs olyan ember a földön, aki rá tudna venni, hogy adjam fel, senki!
  - Nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok, de nem hagysz más választási lehetőséget. Ha nem állsz le, beutallak és onnan sehogy sem tudnál kiszabadulni az engedélyem nélkül. Ezt akarod?
  A dermedt csend csak pár másodpercig tart, mire egy hatalmas csattanást hallok. Kivágódik az ajtó, ami erőteljesen csapódik a falnak, majd rohan ki rajta egy lány.
  - Menj te a pokolba! - ordítja, majd elviharzik.
  Andrew dühösen jelenik meg az ajtóba, majd pillant az előbb kirohanó lány felé, mielőtt szemei meglátnának engem. Mély sóhajtás hagyja el ajkát, majd fejével a szoba felé bök, én pedig kicsit feszülten lépek be.
  - Gondolom mindent tisztán hallottál - zárja be az ajtót. - De hát mit akarok, szerintem még Lola is hallotta, pedig ő az utolsó szobában van.
  - Visszajöhetek később is, ha most nem érsz rá - szólalok meg.
  - Semmi szükség, nem kell utána mennem, mivel ezzel a frászt hoztam rá és semmi hülyeséget sem fog tenni - vonja meg a vállát - ha mégis akkor tudja, hogy képes vagyok rá és tényleg beutalom és ezt ő maga sem akarhatja. De most rólad beszéljünk.
  - Én jól vagyok, vagyis nem mondhatom azt, hogy nem gondolok rá, mert te is tudod, hogy igen, de nem kelek ki magamból. Útközben találkoztam egy rajongóval, aki megállított. Kitért arra is, de megpróbáltam visszafogni magam és elég jól sikerült - közlöm vele. - Nem azt mondom, hogy nem voltam bunkó, csak megpróbáltam valami kedveset tenni, így elfelejtetve vele azt...
  - Helyes - mosolyodik el. - Milyen volt otthon?
  - Mindenki ott volt, tegnap este. Próbáltam mindenkivel kedves lenni, de anyával még nem megy. Próbálkozom, de még idő kell. Ő más, mint a többiek. Tudom, hogy te azt mondod, hogy adjak neki esélyt és adok is, de hosszabb ideig fog tartani, mint a többiekkel. Viszont felszabadultam kicsit, hiányzott, hiszen az utóbbi időben ő is jelen volt az ilyen összejöveteleken, de képes voltam elviselni a hiányát. Reggel pedig beszéltem Layla-val. Újra a közelébe akarok férkőzni, mivel hiányzik a társasága.
  - Ő is ezt gondolja rólad - szólal meg. - Amikor utoljára volt itt, arról beszéltünk, ha kikerülsz, megpróbál újból nyitni feléd, mert te vagy az egyetlen, aki kicsit is megértheti, hogy min ment keresztül és ebben igaza van.
  Egy idegi még Layla-ról beszéltünk, aztán pedig áttértünk Libby-re. Nem volt könnyű az emlékéről beszélnem, de nem erőltette, amikor elhallgattam, hanem megvárta, hogy újból nekikezdjek, ami beletelt néhány percbe, de türelmes volt.
  - Mielőtt még lelépnék Paul a lelkemre kötötte, hogy hívjalak meg téged és a családod egy vacsorára, amikor neked is jó lesz.
  - Nekem a holnap megfelel, ha nektek is jó.
  - Szerintem tökéletes, akkor holnap találkozunk - állok fel. - Kösz, még egyszer mindent - fordulok vissza az ajtóból, majd pillantok rá.
  - Ez csak természetes - közli velem.
  A visszafele út sokkal könnyebb volt. Senki sem állított meg, bár azt kétlem, hogy nem ismertek fel, mivel éreztem a pillantásukat, viszont örülök, hogy békén hagytak. Fogalmam sincs, hogy fogadtam volna, ha megint sajnálkozó pillantást kapok. De mielőtt még igazán elgondolkodhattam volna rajta már a kocsimban ültem, hazafelé tartva. Amint befordultam az utcába egyből észreveszem a ház körül tátongó kocsikat, ami azt jelenti, hogy ismét vendégeink vannak. Behajtok Louis kocsija mellé, majd nagy léptekkel indulok el az ajtó felé.
  - Megjöttem! - kiáltom el magam.
  - Gyere, a nappaliban vagyunk - lép ki a konyhából Layla. - Úgy látszik a visszatérésed újra tanyává tette a nappalinkat - neveti el magát.
  - Mint évekkel ezelőtt, nem igaz? - veszem el tőle a poharakat. - Akkor is folyton ez volt, amikor éppen nem turnéztunk, nálatok lógtunk és kifosztottunk titeket.
  - Hiányoznak azok a napok - vallja be nekem, mire én lágyan megérintem a karját.
  - Ígérem, hogy mostantól több lesz belőlük, nekem is szükségem van rájuk, hogy elhiggyem, egyszer minden helyrejöhet... Itt meg mi történik? - pillantok az asztalra, amint belépünk.
  - Gondoltuk, hogy szeretnél egy kicsit élni - szólal meg Louis oldalra döntött fejjel. - Gyere már és fogadd el, mielőtt meggondolom magam és megiszom helyetted - bök az üvegre.
  Látom rajta, hogy komolyan gondolja, így leteszem a poharakat, majd levetem magam a kanapéra és a kezembe veszem az üveget. De mielőtt még az ajkamhoz emelném azt, megpillantom Pault, amint egy igazán ismerős sráccal beszél a kertben és mosolyom egyből lehervad. Tony.

Sziasztok! Sajnálom a késést, vasárnap szerettem volna kitenni, de nem sikerült, most viszont itt van és remélem tetszett! Köszönöm az olvasókat és a bíztatásokat! Véleményeiteket várom!

1 megjegyzés:

  1. Erre vártam már mióta, mármint, hogy Harry és Libby között legyen valami komolyabb. Nagyon tetszik, ötletes rész és végre kicsit több dologra jöttem rá. Így egyre jobban eszem magam, de nem baj, ezért a sztoriért megéri. :)
    Nagyon ügyes vagy. Megérte várni rá, mert egy tökéletes remekmű lett. :)
    Izgatottan várom a következőt. :)
    Lehetne egy kérdésem? A blogomba belekezdtél már? :)

    VálaszTörlés