2015. május 24., vasárnap

16.rész


Don't forget where you belong


  Öt perce meg kellett volna kezdődnie az Andrew-val való beszélgetésemnek, de még mindig csak arra várok, hogy befejezze a telefonálást. Mozdulatait nézve tisztán észrevehető, hogy ideges és feszült, ami csak két dologra utalhat. Valami rossz hírt kapott, vagy éppen az egyik ismerősével veszekszik. Nem akarok hallgatózni, de egy szobában vagyok vele és képtelen vagyok nem arra figyelni, amit a vonal másik felén lévőnek mond.
  - Értsd már meg, hogy ez nem jó, te magad is tudod, hogy nem szabad, akkor miért nem hallgatsz rám? Pontosan tudod, hogy én csak segíteni akarok neked. Nem azért kérlek rá, hogy ülj a fenekeden, mert bosszantani akarlak, hanem, mert fontos vagy nekem, nem akarom, hogy bajod essen, tényleg olyan sokat kérek, ha azt szeretném, hogy várj, míg mindent megold a rendőrség? - túr a hajába, majd idegesen dobolni kezd az ujjaival a lábán. - Te is tudod, hogy nincs igazad... nem nincs, lehet, hogy abban igen, nem tudom min mentél keresztül, de megértelek. Elhiszem, hogy nem könnyű, de mi lenne, ha beszélnél róla valakinek? Ha megpróbálnád valakinek elmagyarázni, akivel már történt hasonló? Én ismerek is valakit, csak nem beszélhetek neked róla - sóhajt fel. – Segítene, hidd el, ha valaki olyannal osztod meg, aki tudja mit jelent, az tudna neked segíteni. Ne légy makacs Brit, mert tudod, hogy igazam van és azt is, hogy nem adom fel, míg meg nem győzlek róla, legyen az bármilyen nehéz is. Egyszer már sikerült, másodjára is menni fog... - szemöldökét felvonva tolja el a fülétől a készüléket, majd pillant a képernyőre. - Letette, hát ezt nem hiszem el - motyogja a képernyőt bámulva, majd tekintetét rám emeli. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú lesz, sajnálom. Viszont most úgy érzem, hogy valami butaságra készül és abból semmi jó nem sülhet el. Azt hiszem, a mai beszélgetésünket el kell halasztanunk, hogy megkeressem. Viszont ma délután lesz egy foglalkozás, amin szeretném, ha te is részt vennél. Mindenki ott lesz a csoportból és már megbeszéltem az igazgatóval is és benne van, hogy el gyere velem, mivel szépen javulsz. Ha ez így megy tovább, akkor hamarosan az otthon kapuin kívül találhatod magad - erőltet halvány mosolyt az ajkára.
  - Semmi baj - legyintek. - Most jól vagyok, így nem fontos, hogy beszéljünk, de remélem, hogy sikerül megoldanod a problémát, mielőtt még bajba sodorná magát - kíváncsian tekint rám, így folytatom. - Nem akartam, de mindent hallottam. Szerinted butaságra készül és valamiért én magam is úgy érzem, szóval most az a fontos, hogy őt leállítsd, mi majd beszélünk az úton és visszafelé - állok fel. - Sok sikert - fordulok az ajtó felé.
  - Harry? - szól utánam, mire felé pillantok. - Mit szólnál ahhoz, ha ma este nem kellene itt aludnod, hanem mondjuk nálam? - kérdi, mire én nagyra nyílt szemekkel nézek rá. - Úgy érzem, hogy már képes vagy rá és velem biztosan megengednék és szeretném, ha Brit kilépne a buborékából és elbeszélgetne valakivel, rajtam és a szülein kívül is...
  - El tudnád ezt nekem intézni? - kérdem döbbenten. - El tudnád intézni, hogy ma ne kelljen itt aludnom?
  - Mivel pár napon belül biztos vagyok benne, hogy szabadulsz, szerintem az igazgató is elfogadná, hogy nálam aludj - mosolyog rám.
  A társalgóban ülve még mindig képtelen voltam felfogni, ami pár perce történt. Ma tényleg nem fogok itt aludni, elintézte nekem. Az igazgató egyből belement a dologba, még csak győzködni sem kellett. Ez egyszerűen hihetetlen, nem akarom elhinni, hogy tényleg megtörténik, hosszú idő után végre nem ebben az ágyban fogok aludni, nem leszek bezárva. Felfoghatatlan! Annyira örülök neki, hogy hosszú ideje most először mosolygok. Boldog vagyok, hogy pár órára megszabadulhatok ettől a helytől és az is boldoggá tesz, hogy hamarosan végleg. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy terápiára még kell járnom, de szabad leszek. Akkor mehetek ki, amikor csak akarok, senki nem mondja meg nekem, hogy mit csináljak, végre a magam ura leszek újból. Igaz azért, hogy ma kiszabaduljak tennem is kell valamit, de őszintén, ha nem kér meg rá, akkor is megtettem volna. Tudom milyen érzés az, amikor senki sem ért meg, amikor mindenki segíteni akar neked, de te csak egyedül szeretnél lenni a gondolataiddal, ő is így érez. A szemeiben ugyanazt a fájdalmat és kétségbeesést láttam, mint annak idején Libby szemeiben. Nem tudom, hogy mi történhetett vele és nem is akarok rákérdezni, mivel tudom, hogy nem kapnék rá választ, ő pedig sosem mondaná el nekem, de szeretnék neki segíteni. Utálom szomorúnak látni a lányokat, nem akarom, hogy eltűnjön a csillogás a szemükből, nekik sosem lenne szabad szomorkodniuk csak mosolyogni és élvezni az életet. De én már két ember szemében is láttam a félelmet, fájdalmat, ami engem is elgyengít. Ha ránézek, akkor Libby jut az eszembe és csak arra tudok gondolni, hogy segíteni akarok neki. Meg szeretném nyugtatni, hogy minden rendben lesz, még ha idő is kell hozzá, de minden helyreáll. A viselkedéséből ítélve biztos vagyok benne, hogy nem lesz egyszerű, hiszen tegnap sem volt az. Majdnem leharapta a fejem, pedig én csak segíteni szerettem volna. Úgy látszik nála a támadás a védekezés, ahogy nálam is az volt, de ez mostanra kicsit változott. Nem azt mondom, hogy sosem támadok, de előtte megpróbálom végiggondolni a dolgokat és csak utána beszélni. Nem tudom, hogy mi lesz ma este, hogy fog reagálni hozzá, de bízom benne, hogy nem hagy figyelmen kívül. Valami fura okból tényleg szeretném, ha mosolyogna és boldog lenne. Mindenki megérdemli a boldogságot, ahogy ő is. Régen ezt nem így gondoltam, de most úgy érzem, minden egyes ember megérdemli, nem számít milyen nagy hibát követett el az életben.
  - Harry - szólít meg egy lágy hang, mire felkapom a fejem - látogatóid vannak - mosolyog rám.
  - Köszönöm Christina - indulok el az ajtó felé.
  Ma nem volt megbeszélve látogatás, de úgy érzem, hogy valaki a fiúk közül érkezik majd, mivel ők azok, akik néha betoppannak, nem megbeszélt időpontokban is. Lépteim meggyorsítva indulok el a szoba felé, ahol a látogatóimat fogadom. Valamiért nekem ez is más hely, mint a többieknek, bár tudom az okét és örülök is neki, viszont sosem szerettem a kivételezést, de ebben az esetben kicsit örömmel tölt el, hogy nem úgy bánnak velem, mint a többiekkel. A kilincset lenyomva egyből megpillantom a kanapén ülő párost, akik mosolyogva üdvözölnek engem.
  - Sziasztok srácok! - mosolygok rájuk, majd helyezem magam kényelembe a velük szembe lévő kanapén.
  - Szia! - üdvözölnek egyszerre, majd kíváncsian tekintenek rám.
  - Mitől vagy ma ilyen boldog? - töri meg a csendet Louis. - Nem, mintha zavarna minket, csak tudod még egyszer sem láttalak így mosolyogni, mióta látogatlak, szóval biztos vagyok benne, hogy történt valami.
  - Történt ám - bólintok rá. - Ezen a napon egyre több jó hírt kapok és ez a hangulatomra is kihat.
  - És szabadna megtudnunk, hogy mik voltak azok? - kérdi mosolyogva El. - Vagy nem árulhatod el nekünk?
  - A ma estét nem töltöm itt - vágom rá vigyorogva, mire kérdőn néznek rám. - Andrew elintézte, hogy ma nála aludhassak, mivel szüksége van a segítségemre és az igazgató egyből belement, nem is kellett győzködni. A másik pedig, mindenki szerint hamarosan kiengednek, ami azt jelenti, hogy végre újra sétálhatok, és több időt tölthetek néhány dolog elintézésével.
  - Ezt jó hallani - biccent felém Lou. - Örülünk, hogy végre alakulnak a dolgaid és hamarosan kiengednek innen. A bandának is szüksége van rád, nem csak az általad írt dalokra - kacsint rám.
  - Hidd el, mindent megteszek majd, amint innen kiszabadultam. Több időt töltök a bandával és végre dolgozhatunk majd az új albumunkon is. Azt, hogy a média, hogy fog reagálni a felbukkanásomra nem tudom, de bízom benne, hogy sikerül majd megoldanunk a helyzetet. Nem szabad tudomást szerezniük arról, hogy hol is voltam az elmúlt hetekben, mert akkor bizonyára sosem szállnának le rólam. Alig várom végre azt a napot, hogy átlépjem ennek az épületnek a kapuit és újra szabad legyek – mesélem nekik, ők pedig döbbenten tekintenek rám. – Ne nézzetek már így, tudom, hogy fura, de tényleg nagyon hosszú idő óta most először tényleg jó kedvem van – nevetek fel. – Szeretném kiélvezni, amíg még tart.
  - Büszke vagyok rád – szólal meg lágyan El. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire. Annyira hiányzott ez az éned, hogy valami fura ok miatt elkezdtem nézni a régi videóinkat, amin még együtt nevetünk. Örömmel töltött el, hogy nevetni és mosolyogni láttalak, de most, hogy itt ülsz velem szembe és ugyanezt teszed, sokkal nagyobb örömöt okoz.
  - Hamarosan sokkal több boldog és vidám napod lesz, mint szomorú, meglátod – szólal meg Louis is. – Milyen segítségre van szüksége amúgy Andrew-nak? – kérdez rá.
  Szeretném egyből elmondani nekik az egészet, csak úgy gondolom, hogy kicsit furán fogadnák. Talán azt hinnék, hogy azért akarok neki segíteni, mert megláttam benne valamit, de ez nem így van. Libby még mindig nagyon fontos nekem, még mindig szeretem és nem hiszem, hogy egyhamar sikerül majd elfelejtenem. Nem akarom, hogy azt higgyék, másképp nézek Brit-re. Csak ugyanazt a fájdalmat látom a szemében, mint egykor Libby szemeiben is, ennyi az egész, semmi más.
  - A terápián van egy lány – kezdek bele – mielőtt még bármire gondolnátok, semmi olyan nincs közöttünk és nem is lesz, nekem egyetlen szerelmem van, aki halott – suttogom az utolsó szót. – De nem is ez a fontos. Andrew nem bír vele, olyan, mint amilyen én voltam az elején és megkért, hogy segítsek neki vigyázni rá ma este. Szeretné, ha velem elbeszélgetne, bár a viselkedését elnézve, nem nagy esély lesz rá. Mindenkit eltaszít magától, ahogy én is tettem.
  - De neked is sikerült másképp állnod a dolgokhoz, szerintem neki is sikerülni fog, csak még időre van szüksége.
  - Nem tudom, de ez majd kiderül, inkább meséljetek nekem valamit – váltok témát.
  - Lehet, hogy ezzel várnunk kéne pár napot még, míg kiengedned, de szeretnénk valamit elmondani neked. Zayn megkérte Perrie kezét, aki természetesen igent mondott neki.
  A szívembe erős fájdalom nyíllal. Örülök nekik, tényleg nagyon boldog vagyok, de ha belegondolok, hogy én is ezt szerettem volna tenni, de már nem volt rá esélyem sírni támad kedvem. Örülök, hogy ők megkaphatják egymást és boldogan élhetnek, míg meg nem halnak, de ott van bennem az, hogy nekem ez nem adatik meg. Mielőtt még meghallhattam volna, ahogy igent mond nekem, mindennek vége lett.
  - Sajnálom, nem kellett volna elmondanunk – szólal meg gyengéden El. – Nem akartunk téged elszomorítani.
  - Nem – rázom meg a fejem. – Semmi baj. Nagyon örülök nekik, tényleg. Megérdemlik a boldogságot, csak…
  - Értjük – vág közbe Lou. – Tudjuk, hogy neked nem könnyű, ezért is szerettünk volna vele még várni, de nem akartuk, hogy azt érezd, neked nem mondjuk el, mert nem akarunk neked fájdalmat okozni.
  - Jól vagyok – suttogom. – Nem könnyű és valószínűleg sosem lesz az, de képes vagyok elfogadni, hogy nekem ez már nem adatott meg. El kell fogadnom, mert változtatni már nem tudok rajta. Adjátok át nekik gratulációmat, én is átadom majd, ha személyesen találkozom velük. Megérdemlik a boldogságot.
  - Átadjuk – mosolyodik el El. – De te is megérdemled. Tudom, hogy most azt hiszed, hogy ez nincs így, de én tudom, hogy nem igaz. Te is megérdemled, mindennél jobban és tudom, hogy egy nap, mikor te is úgy érzed, hogy képes vagy beengeded magadba…
  - Talán egy nap, de még képtelen vagyok erre gondolni… de talán egy nap, majd a fejemhez vághatod, hogy te megmondtad – mondom halkan.
  Még maradtak egy kicsit. Igazából kicsit elment a jókedvem a hírtől. Nem akarok önző lenni, ha én nem lehetek boldog, akkor ők se legyenek azok, de fáj és ezen nem tudok változtatni. Fogalmam sincs, hogy fogom elmondani a többieknek azt, amit Gemmának mondtam. Félek, hogy képtelen lennék úgy megosztani velük, hogy ne törjek újra össze, főképpen úgy, hogy már van egy jegyes párunk a bandában. Azt is tudom, hogy ki lesz a következő és rá kis idő elteltével, szinte biztos vagyok, hogy a másik párosnál is bekövetkezik. Csak én Niall leszünk szabadok, hacsak nem talál ő is valakit, egyedül hagyva engem. Távozásuk után, egy rövid ideig még bent maradtam, hogy összeszedjem magam, majd visszasétáltam a szobámba és azóta itt ülök egy lap fölött újabb szöveget írva. Már annyi dalt írtam, hogy lassan úgy érzem, a többieknek nem lesz munkája az újabb albumunkkal.
  Pár perccel ezelőtt vettem be a gyógyszereim, most pedig zuhanyozni készülök, aztán pedig készülni. Néhány dolgot be kell pakolnom, amit nem szeretnék itt hagyni még egy éjszakára sem. A zuhanyzáson hamar túlvagyok, most pedig kockás ingem gombolom, hogy lassan indulhassak, mielőtt még lekésem Andrew fuvarját és itt ragadok ezen a helyen. 
  - Örülök, hogy jobban vagy kölyök – szólal meg Fred, ahogy elhaladok mellette, mire apró mosollyal az arcomon fordulok felé.
  - Jobban érzem magam és alig várom, hogy végre kiszabadulhassak innen. Tudom, hogy nem lenne szabad ilyet mondanom, de úgy érzem, hogy ezen a helyen megőrülök. Hiába mondják azt, hogy itt segítenek az embereknek, én csak bezártságot érzek… nekem szükségem van a szabadságra.
  - Ahogy mindenkinek fiam, de hamarosan szabad leszel, gondolom ezzel te magam is tisztában vagy – mosolyog rám.
  - Igen, Andrew is mondta – bólintok.
  - Örülök, hogy eljött végre az a nap, mikor nem azt érzed, hogy itt csak ártani akarnak neked. Tényleg segítségre volt szükséged, de mára ezt te magad is belátod. Nem könnyű elfogadni, ha elveszíted a szerelmed, hidd el én ezt tudom. Én is átmentem rajta, nem is olyan régen, csak én valahogy elviseltem, de te még annyira fiatal vagy, neked nem olyan könnyű, mint nekem volt.
  - Lassan, bízom benne, hogy sikerülni fog elfogadni.
  A kocsiban ülve azon gondolkodom, hogy mi történhetett. Amint beültem, egyből észrevettem, hogy valami nincs rendben Andrew-val. Szeretnék rákérdezni, de tudom, hogyha ideges az ember, akkor nem szabad ilyet tenni. Meg kell várni, míg lenyugszik és csak utána óvatosan kiszedni belőle az igazságot.
  - Annyira idegesítő ez a lány – morogja halkan. – Egyszerűen nem lehet vele bánni. Makacs és a saját feje után megy, észre sem veszi, hogy ezzel mekkora bajba keverheti magát…
  - Megtaláltad? – kérdek rá óvatosan.
  - Meg! Éppen élete legnagyobb hibáját akarta elkövetni, még jó, hogy időben odaértem, mielőtt kezdhettünk volna mindent előröl. Megértem, hogy nem tudja túltenni magát rajta, de ha újra a részese lesz, azzal csak magának árt, tönkreteszi magát és azt nem engedhetem meg. Nem tudnám elviselni, ha a bátyám még egyszer olyan összetörtnek látnám, mint akkor.
  - Ha segíthetek, szólj – szólalok pár percnyi csend után.
  - Tudnál, de nem tehetek neked mindent világossá és úgy képtelen lennél rá… Tudod, hogy köt a titoktartás és míg meg nem nyílik a csoportban, addig semmit sem mondhatok róla…
  Az út hátralevő részét csendben töltöttük. A gondolataim elkalandoztak. Próbáltam felvetni, hogy mi történhetett vele, ami ennyire tönkretette őt, de csak a sötétségben bolyongtam. Ha nem tudom a hátterét, akkor normális dolog, hogy nem tudok neki segíteni, bármennyire is szeretnék.
  - Mielőtt még bemennénk, szeretném neked elmondani, hogy ki van borulva és ha csak hozzászólsz le fog üvölteni, nem szándékosan, de ő így védekezik, ahogy te is tetted.
  - Képes vagyok elviselni.
  Még csak ő volt bent a szobában, amint belépek, felém kapja a fejét, majd szemforgatva fordítja el rólam a tekintetét. Felhúzott lábakkal ül a falnál, elszigetelve mindenkitől. Lassan lépkedek közelebb, majd ülök le a szokásos helyemre a kanapén, tekintetem rajta tartva, amit a homlokráncolásából ítélve nem díjaz.
  - Ne bámulj már, inkább foglalkozz a saját dolgoddal – mordul fel. A hangjától kiráz a hideg. Már nem olyan, mint amilyen eddig volt. Olyan, mintha próbálná visszafojtani a sírást, ami kitörni készül belőle. Próbálja erősnek mutatni magát, de az a fal, amit felhúzott maga köré, leomlóban van és bármelyik pillanatban összedőlhet. – Ne néz így rám, nem kell sajnálni. Semmit sem tudsz rólam és nem is fogsz, még akkor sem, ha az este folyamán megpróbálsz bármit is kiszedni belőlem. Nem fogok neked megnyílni, ezt jobb, ha most tisztázzuk.
  - Jobb lenne, ha kiadnád magadból, ami bánt – mondom halkan, mire rám emeli tekintetét, de nem szólal meg. – Nem jó magadban tartani a dolgokat, ami bánt. Lehet, hogy nem értik meg, ami veled történt, de ha valakinek elmondod, az segít, még ha most nem is gondolod így – válaszként csak egy felmutatott középső ujjat kapok. – Oké – sóhajtok fel.
  - Azért, mert elveszítetted a barátnődet, fogalmad sincs róla, hogy milyen az igazi fájdalom – szólal meg. – Fogalmad sincs róla.
  - Ne mond ezt, míg nem ismered az egész történetet – dőlök hátra.
  - Te pedig ne próbáld elmondani nekem mi a jó, ha nem tudod min mentem keresztül. Senki sem értheti meg és nem is akarom, hogy az emberek tudomást szerezzenek róla.
  A továbbiakban nem szóltam hozzá. Jobbnak láttam, ha inkább hallgatok, mielőtt jobban felhúznám. Így is az összetörés szélén áll, egy rossz szavamba kerül és teljesen összeomlik, azt pedig nem szeretném, hogy miattam történjen meg. Az erős emberek nem szeretik, ha sebezhetőnek és gyengének lássák őket, én sem szeretem, de néha van, hogy ki kell adjuk magunkból a dolgokat, hogy minden rendben legyen. Nem szabad bezárjuk magunkba, mert az idő múlásával teljesen felemészt majd.
  - Mint már mondtam, ez nem egy szokványos terápia lesz. Sokkal inkább mondani egy szabadidős programnak, aminek az a célja, hogy jól érezzük magunkat. Tudom, hogy ilyenkor nem könnyű, de bízzatok bennem, nem lehetetlen. Csak egy kicsit ki kell szabadulni a buborékokból és újra az az ember lenni, aki régen is voltatok, mielőtt még gondjaitok adódtak. Énekelhetünk, vagy csak simán zenét hallgathatunk, beszélgethetünk, amiről csak akartok.
  Andrew mondta, hogy ez más lesz, mint a többi terápia, de azért nem gondoltam, hogy ennyire. Igaza van benne, hogy kell egy kis kikapcsolódás, de nem tudom, hogy nekem mennyire fog menni, de próbálkozni fogok. Nem hagyhatom, hogy örökre olyan legyek, mint egy buborékba zárt fiú. Én sosem voltam ilyen, előtte. Imádtam bulizni, énekelni, hülyéskedni, de amióta itt vagyok, egyiket sem csináltam még. Olyan, mintha élnék, de az életkedvem elszállt volna belőlem.
  - Harry – szólít meg az egyik új lány, aki csak egy terápián vett eddig részt. Ahogy tekintetem rá emelem, egyből észreveszem, hogy egy rajongó, halványan rámosolygok, majd várom, hogy folytassa. – Nagy kérés lenne, ha arra kérnélek, hogy énekelj nekünk te valamit? – kérdi félénken. – Természetesen nem kötelező.
  Olyan rég énekeltem már, abban sem vagyok biztos, hogy gyakorlás nélkül sikerülne, de, hogy mondhatnék egy lánynak nemet, aki alig pár hete vesztette el a szüleit a szeme láttára?
  - Megpróbálhatom, ha mindenki benne van – bólintok rá. Körbenézek a társaságon, mire mind mosolyogva tekintenek rám, így már tudom, hogy pár perc múlva énekelni fogok. – Nem mondhatom, hogy ez lesz életem egyik legjobb előadása, de mindent meg fogok tenni, hogy ne okozzak nektek csalódást.
  Szemeimet behunyva dőlök hátra, majd veszek mély lélegzeteket. Képtelen lennék vidám számot énekelni, így kiválasztok két szomorúbb számot az utolsó albumunkról, majd elismétlem magamban a szöveget. A szövegét mindenkinek tudom, így ezzel nem lesz baj, tudom, hogy menni fog. Ha kikerülök innen, úgyis újból énekelni fogok és fellépni, itt az ideje elkezdeni.
  Mindenki csendben várja, hogy nekikezdjek a dalnak, amit meg is fogok tenni. Csak előtte kiveszem a zsebemből a telefonom, amin a számok vannak és megkeresem, majd nagyon halkan elindítom, mire a lány mosolyogni kezd, ami azt jelenti, hogy felismerte.
  - Been a lot of places I've been all around the world seen a lot of faces never knowing where I was. On the horizon oh, well, I know, I know, I know, I know the sun will be rising back home – kezdek bele. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fog menni, de úgy látszik az éneklés sokat segített volna az elmúlt időben, ha hagytam volna, hogy magával ragadjon. Ez a szám, szerintem tökéletes illik ide. Bízom benne, hogy mindenki talál benne valamit, amiben megkapaszkodhat. - …Don't forget where you belong, home. Don't forget where you belong, home if you ever feel alone, don't you were never on your own and the proof is in this song…
  Éneklés közben végigvezetem tekintetem a kisebb csoporton. Nem egy személy szemében fedezek fel könnyeket, hanem szinte az összes jelenlévőében. A hangomon kívül, a termet halk szipogás tölti be, ami lassan engem is elgyengít, de tartom magam. Nem engedhetem meg, hogy összetörjek, erősnek kell lennem.
  - Hű – szólalok meg, miután befejeztem a dalt. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó érzés lesz újra énekelni.
  - Néha azok a dolgok segítenek, amikre sosem számítanánk. Nem kell megijedni, ha valamitől mosolyogni támad kedved. Azért, mert történt egy-két rossz dolog veled, nem azt jelenti, hogy bűn mosolyogni. Mindenki, akit elveszítettetek azt szeretné, ha tovább élnétek az életeiteket boldogan, ha újra azok lennétek, akik voltatok mielőtt még bármi is történt volna.
  - Ki kell mennem egy pillanatra – áll fel Brit, majd rohan ki az ajtón, meg sem várva a választ. Egyből rájövök, hogy a dallal sikerült ledöntenem a maradék falát. Kicsit bűntudatom van, hiszen most miattam fog sírni.
  - Azt hiszem ez az én hibám – pillantok Andrew-rá, de ő csak megrázza a fejét.
  - Szüksége volt rá – néz a szemembe. – Ki kell magából adnia a bánatát, különben visszakerül az elejére és azt szerintem ő maga sem akarná. Ha szeretnél, utána mehetsz, mindig jobb, ha van egy váll, amin kisírhatja magát az ember, mintha magába tenné.
  Utána menni? Nem vagyok benne olyan biztos, hogy ez jó ötlet. Nem azért, mert nem szeretném megvigasztalni, hanem az emlékekért. Attól félek, ha meglátom összetörve, sírni újra átélem majd azt, amikor Libbyvel történt ugyanez. De azt sem szeretném, hogy mindent magába tegye, így lassan felállok, majd elsétálok az ajtóhoz.
  Amint becsukódik mögöttem az ajtó, egyből meghallom a halk szipogást, aminek követem a hangját. Brit a földön ülve, arcát kezeibe temetve sír. Óvatosan guggolok le elé, majd helyezem tenyerem a térdére, mire megdermed, majd kikukucskál kezei között, hogy megnézze ki zavarta őt meg.
  - Menj el – szipogja.
  - Nem megyek úgy el, hogy tudom, hogy én vagyok az oka, hogy most sírsz. Ha nem énekeltem volna ezt a számot, akkor valószínűleg kibírtad volna, de tudod néha jobb kiadni magadból a fájdalmat.
  - Nem tudsz rólam semmit sem. Nem tudod, hogy min mentem keresztül, hogy éjszaka mindent újraélek. Hónapok óta képtelen vagyok gyógyszerek nélkül aludni és elegem van belőle. Tudom, hogy csak akkor lehetek végre nyugodt, ha tudom, hogy mindent elrendeztem, ha végre a rácsok mögött tudhatom őket – motyogja. – De nem engedik, hogy beleavatkozzak, mindig megállítanak…
  - Én is hasonló helyzetben vagyok – vallom be. – Azért került az intézetbe, mert annyira bele akartam avatkozni a rendőrök munkájába. Képtelen voltam feldolgozni a történteket és még most sem igazán sikerül, de bízom benne, hogy egy nap majd képes leszek ezzel együtt élni.
  Annyira ártatlannak tűnik, így összetörve. Eltűntek belőle azok az erős, nagyhatalommal bíró szavak és már csak egy összetört lány, aki kétségbe van esve, aki nem tudja, hogy szabadulhat meg a fájdalmától.
  - Ha szükséged van két ölelő karra, amik között kisírhatod, magad én itt vagyok – suttogom halkan.
  Lassan emeli rám tekintetét, majd néz könnyes szemeivel az enyémbe. Fogalmam sincs, hogy mit keres bennünk, talán biztonságot?! Meg akar róla győződni, hogy nem akarom bántani és amint megteszi, karjait a nyakam köré fonja, arcát elrejtve.
  - Nyugodj meg és add ki magadból a fájdalmat, utána sokkal jobb lesz – simogatom hátát.
  Furcsa érzés kerít a hatalmába, miközben ölelem. Úgy érzem, mintha Libbyt ölelném, mintha ebben a pillanatban őt vigasztalnám, nem pedig Brit-et. Nem számít, ha felidézi bennem Libby emlékét, nem fogom ellökni. Mindenkinek szüksége van támaszra, én pedig nem lökhetek el magamtól mindenkit, aki őrá emlékeztet. Mindig is lesz ilyen, de ha nem gondolok arra, hogy mi történik velem, hanem csak arra, hogy segíthetek valakin, akkor képes vagyok elviselni a felszakadó emlékek fájdalmát. Szerintem nem lesz olyan soha, hogy ne ő jusson az eszembe egy síró lányról, hiszen rengetegszer láttam sírni, az pedig egy olyan pillanat, amit ha akarnék, sem tudnék elfelejteni.
  - Nem azért kezdtem el sírni, mert meghatott a szám, amit énekeltél, hanem, mert pont ez a szám ment a rádióba, amikor minden történt és újra felidézte bennem az emlékeket, amiket próbálok elnyomni…
  - Sajnálom, nem tudhattam – motyogom. Ha tudom, akkor biztosan egy másik számot választok. – Jobban vagy?
  - Azt hiszem – húzódik el kicsit tőlem. – Menjünk vissza, mielőtt még Andrew jönne ki értünk, mert semmi kedvem sincs hozzá és a beszédéhez – áll fel, majd indul vissza, én pedig követem őt.
  Tudom, hogy ez semmit sem fog változtatni az estén, de bízom benne, hogy nem lesz annyira undok, mint amilyen eddig volt. Bár valamiért nehezen tudom elképzelni, hogy ez megtörténik, ilyen hamar biztosan nem érem el, hogy megváltozzon. De nem baj. Lehet, hogy észre sem vette, de egy kicsit elárult nekem a múltjáról, és ha ezt Andrew-nak elmondom, szerintem ő örülni fog neki, mert kétlem, hogy ezt eddig elérte nála bárki is. 


Sziasztok! Remélem tetszett a rész! Mostantól megpróbálok minden vasárnap részt hozni, ha nem is sikerül, hétfőn biztosan kikerül majd. Köszönöm az elmúlt napokban érkezett kommenteket olvasókat, nagyon örültem nekik! Próbáltam hosszú részt írni, ahogy ígértem és remélem sikerült is. Kicsit unalmasnak érzem, de bízom benne, hogy a következő jobban fog majd sikerülni. Várom a véleményeiteket! Ha nem szeretnétek lemaradni új dolgokról, akkor csatlakozzatok a csoportomhoz ITT.

6 megjegyzés:

  1. Nem volt egyáltalán unalmas.
    Harry nagyon aranyos. Örülök hogy egy kicsit kezdi elengedni Libbyt. Nagyon szépen letudid írni az egészet.nem sieteted a dolgokat hanem hagyod hogy a történet szépen lassan kibontakozzon. Amúgy nem tudom miért de Libby nekem nem annyira szimpatikus . Lehet ezzel a véleménnyel vsak én vagyok így de nekem nem szimpi. A rész csodás volt mint mindig. Szerintem a vasárnap a kedvenc napom mert komolyan mindig vasárnap hozzák a részt;)
    Várom a kövit.
    ~ Kira

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett és várod miatta a vasárnapokat! :)
      Lehet, hogy csak te vagy ezen a véleményen, nem tudom. Libby nem negatív karakter, ő csak egy lány, aki a múltba volt Harryvel, akit próbál elengedni, kevés sikerrel. Igen, minden lassan történik, mivel hosszúra tervezem és semmit sem szeretnék elsietni.
      Vasárnap olvashatod!

      Evelyne xx.

      Törlés
  2. Evelyne! Már tegnap este bele akartam kezdeni ebbe a szörnyen hosszú kommentbe, de már túlságosan fáradt voltam, így úgy döntöttem, inkább a mai nap vágok bele! :) Nagyon dühös vagyok magamra, amiért ennyit halogattam ennek a jó blognak az elolvasását, amelyben az olvasó egy csodára lel, a történet fantasztikus, és leginkább a benne tobzódó érzelmi töltet az, ami magával ragad és lebilincsel. Nagyon tetszett, hogy eddig az egész Harry szemszögéből volt, és hogy szembekerült a múlt és a jelen. Imádtam a dőlt betűs részeket is, de ugyanekkora izgalommal és kíváncsisággal olvastam a jelenben játszódó, nem visszaemlékezés fejezeteket, részeket. :) Sosem történt velem olyasmi, hogy egyszerre ilyen sok részt elolvassak egy nap alatt, ugyanis volt, hogy egy blogból 10 részt olvastam egyszerre, de nem volt olyan hosszú, viszont itt a részek azért megvannak 3-4 ezer szó hosszúságúak, és melléje nagyon olvasmányosan, gördülékenyen szövöd egymásba a mondatokat, a fogalmazásoddal nincs gond, néha felfedeztem egy-egy elírást, esetleg helyesírási hibát, de ezek ellenére is megdöbbentő és elkápráztató (igen, imádom az ilyen sokatmondó szavakat, hehe), hogy mennyire fantasztikusan (még egy ilyen remek szó) közlöd le a fejedben megszületett sztorit. IMÁDOM. <333 Tetszik, hogy a történetnek van egy sötét mélysége, hogy amikor olvasom átjár a főszereplőben, Harryben tomboló szomorúság is, és én is részese lehetek a fejlődésének, a felépülésének, a vívódásának. Nekem nagyon szimpatikus Libby, imádom, és szorító erő préseli össze a szívemet, ha arra gondolok, hogy a jelenben halott, és már csak a múltban történt dolgokat olvashatom el. Fáj, ha arra gondolok, hogy valaki átveszi Libby helyét. Britet is csípem, de az igazi szimpátia bennem Libby irányába alakult ki. Kíváncsi vagyok a teljes történetére, pontosabban is meg szeretném érteni és tudni, hogy mit tett vele az a rémes exbarátja, Kit, és hogy hogyan halt meg... Mert ez megtörtént. SOSE HAGYD ABBA EZT A TÖRTÉNETED, EVELYN. <333 Imádom az ilyen érzelmes sztorikat, amikor úgy érzem, mintha egy hullámvasúton ülnék, annyira magukkal rántanak a szereplők érzelmei. (folyt.köv)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Andrew is szimpatikus, tényleg igazán segíteni akar Harrynek, hogy szabadulhasson. Kíváncsi vagyok, hogy mik fognak még történni, ha kijut az intézetből, és ismét elnyeri a szabadságát, vajon ismét visszazuhan, vagy képes lesz elengedni Libby-t? Hová fog vezetni az útja, és milyen kapcsolatba fog kerülni Brittel? Ezernyi meg ezernyi kérdés, amire választ várok az elkövetkezendő részek/évadok folytán. Az az érzelmi vihar, amiben Harry csücsül, már-már számomra, az olvasó számára is alig bírható, szinte érzem, hogy a veszteségének fájdalma átitat engem is. Remélem egyszer kijut a ebből az érzelmi állapotból, 'a fájdalom és veszteség poklából' és ismét boldog életet élhet.
      IMÁDTAM
      MINDEN
      EGYES
      RÉSZT!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! <3333
      Hihetetlenül tetszik, és tényleg nagyon szurkolok, hogy sikerüljön befejezni, és egyszer ez a történet, ha kisebb vagy nagyobb változtatásokkal is, de könyvként kerüljön az olvasók, könyvesboltok polcára. <3
      Az is böködi még az oldalam, hogy vajon még mi található Libby naplójában, de valószínűleg a részek előrehaladtával ez is lassacskán kiderül.
      Kit nagyon ingerel.
      Tudni akarom, hogy mit tett!
      Bosszant.
      Ha rosszat tett Libbyvel, remélem, hogy mielőbb elkapják és megbűnhődik érte. <3333
      HAMAR HOZD A FOLYTATÁST.
      Alig várom a vasárnapokat. Most már nem csak Csakegylány sztorija, hanem ez is teljesen magával rántott. <3
      Nem akarom tovább ismételni magam, CSODÁLATOS és IMÁDOM. <3
      Köszönöm/Köszönjük, hogy írod.
      Imádom, leginkább azért, mert tele van érzelemmel. <3 A szereplők is szimpatikusak. Jó sok része legyen, mert miután elolvastam ezt a 16. részt, úgy éreztem, hogy legszívesebben még egy ennyit elolvasnék. És még. És még. És még. <3333 :D Átfogó volt a folyamat, ami Harry fejlődését illet, ahogy az orvos apró, de óvatos léptekkel, meggondoltan próbálta felébreszteni Harryben az emlékeket, hogy ezzel kissé könnyebbé tegye a dolgokat, hogy elfogadja, hogy Libby már nincs, de az emlékek örökké vele maradnak. Az elején Harryt ez ingerelte, és mind arra hivatkozott, hogy így sosem fogja kiheverni, de nem az a lényeg, hogy kiheverje és elfeledje Libbyt, hanem, hogy elfogadja, már nincs mellette. Sajnos. Tetszenek a folyamatok, amelyeket véghezviszel a részek előrehaladtával. :D Alig várom, hogy olvashassam a következő fejezetet! :-’)

      Minden jó! xx
      Egy olvasód, és egy nagyon jó barátod:

      Sam xXx

      Törlés
    2. Sam! Mégis mi a fenét mondjak neked, erre a csodás hosszú véleményre. Első elolvasására, még fel sem fogtam, amit írtál. Másodjára már szavak nélkül hagytál, de most erőt veszek magamon és összeszedem a gondolataim, hogy egy szép, hosszú választ adjak rá. Nem kell magadra dühösnek lenned. Lehet, hogy később, de elolastad, ahogy a mondás is mondja. Jobb később, mint soha! Az elején mikor még csak gondolkodtam az ötleten, nem voltam biztos, hogy jó Harry szemszögéből rni, de, amint elkezdtem rájöttem, hogy csak így írhatom. így tudom átadni az érzéseket, amikről te is írtál. Nagyon örülök, hogy ilyen rövid idő alatt elolvastad és megtetszett! Libby egy összetört karakter, aki amint megtalálja a boldogságot és nyugalmat, mindent elveszít. A múltja sötét, ami szép lassan be is kerül majd a történetbe. Csak így megjegyzésként lesz egy rész, ami Libby szemszögéből lesz, még a szökés előtti napon, hamarosan. Meghal ez igaz, de minden roszban van valami jó, ahogy ebben is lesz. Szerintem Britet is bírni fogod, amint kialakul a karaktere, de az később lesz. Ő kicsit az ellentéte lesz Libbynek, de nem minden teren. Jó lesz, csak kicsit más, majd megérted. Nem tudnám magam úgy kifejezni, hogy ne áruljak el valamit, amit nem kéne. Oké ez is egy értelmes mondat, na mindegy.Szóval bízom benne, hogy Britet is bírni fogod. Ne aggódj a vége még messze van, és ha be is következik, következő alkalommal már a könyvet tarthatod a kezedben, mviel ezt tuti kiadom, de máshogy. Ugyan ez lesz benne a lényeg... ezt majd inkább privátban. :D Eleinte Andrewt nem képzeltem el pozitív karakternek, de, ahogy írtam az lett belőle. Sokat segített és még fog is Harrynek. Fontos szereplő ő is, annak ellenére, hogy mellékszereplő, majd meglátod. Amiután kikerül sok minden lesz. Jobb és rosszabb dolgok is. Libby naplója kevesebbszer fog feljönni, de lesz egy nagyon fontos bejegyzése, ami újra összetöri majd Harryt és senki sem fogja érteni miért...Kit, hát igen, ő nagyon negatív karakter és az is fog maradni. Annyit elárulok, hogy nem ő az egyetlen, csak ő állt Libbyhez közelebb és ezért említi őt, sokkal többen voltak, de majd megérted. Az utolsó pár soroddal teljesen egyetértek. El kell fogadni, de az nem könnyű, ha egy olyan személyt veszítesz el, akit a világnál is jobban szeretsz. Összetör, összeroppant és a pokolba küld, de nehezen ki lehet heverni és neki is sikerülni fog majd.Nagyon örülök, hogy ennyire tetszik és még egyszer köszönöm a csodás kommentet! Az egész hetemet bearanyoztad! <3
      Hamarosan érkezik, már nekikezdtem.
      Azt még szeretném hozzátenni a búcsúzásodhoz, ami nem tartozik ide, de szeretném elmondani. Nagyon örülök, hogy azon a bizonyos napon megismertelek és ilyen hamar jóba lettünk. Nem bántam meg és tudom, hogy nem is fogom. Köszönöm, hogy bíztatsz! Köszönöm, hogy a barátom vagy! <3 <3
      Nem tudok még mást mondani, bár biztosan lenne. Sajnálom, ha egy kicsit olyan össze-visszaság van a fenti szövegben, de egyszerűen szavak nélkül hagytál és csak azt írtam, ami jött.
      Köszönöm! <333

      Evelyne xx.

      Törlés
  3. Brit személyisége (már ami eddig előjött) nekem nagyon tetszik. Nem tudom, hogy ezelőtt mi történhetett vele, de teljesen átérzem. Én is ilyen vagyok, ha valami bajom van. Elzárkózom a világtól és úgy teszek, mintha csak ülnék a semmiben. Örülök, hogy ebben hasonlítok rá, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül, attól, hogy ő egy kitalált személy. Tudom, hogy sokan vannak még így a világban...sajnos.
    Harry...mit is mondhatnék rá. Hát igen...hiányzik neki Libby, látszik rajta és hogy Brit-ben látja meg, igazából gondoltam rá, hogy valami hasonló lesz majd.
    Fáj a szívem, ha belegondolok, hogy Harry-nek egyszer találnia kell maga mellé valakit, de viszont úgy neki jobb lesz, szóval nem lehetek önző. Libby is annak örülne, ha ő boldog lenne. :)
    Nagyon ügyes vagy. Imádom a részek hosszúságát, pont jók. :))
    Timi xx

    VálaszTörlés