2017. július 1., szombat

2.évad - 14.rész


"Kapd be Styles!"


  Félek, hogy Brit annyira el akarja magával hitetni, hogy jól van és nem fél ettől az egésztől, hogyha történne valami, akkor azt képtelen lenne elfogadni. Látszik rajta, hogy nem akart idejönni, ahogy igazság szerint én sem szívesen hoztam, de tudnom kell, hogy biztonságban van és biztos vagyok benne, hogy ez csak úgy történhet meg, ha a közelemben van. Amikor pár órája a karjaimban sírt, annak ellenére, hogy én ríkattam meg őt, csak én voltam képes a vigasztalására. 
  Nem hittem volna, hogy valaha képes leszek úgy gondolni egy másik személyre, mint évekkel ezelőtt, de aztán jött ő. Beférkőzött a gondolataimba és ha akarnám sem tudnám már kiszedni őt onnan. Szükségem van rá, annak ellenére, hogy végig próbáltam meggyőzni magam, hogy ez nincs így. Szükségünk van egymásra és most, hogy végre mindkettőnk belátta ezt nem akarom, hogy szomorú legyen, nem akarom magára hagyni, biztonságot akarok számára sugallni és tudom, hogy el fogom érni, amint ennek az egésznek vége lesz. Jó pár hónapja ismerem, és pontosan tudom, hogy neki is arra van szüksége, ahhoz, hogy nyugodtabb legyen, hogy azok a rohadékok rács mögé kerüljenek. 
  - Szerinted minden rendben lesz vele? - bök az ajtónk felé Liam. - Próbálja titkolni, de elég csak ránézni, hogy észrevedd retteg a holnapi naptól.
  - Még szép - mordul fel Louis. - Bárki ugyanígy érezne, ha egy olyan helyre kellene jöjjön, ahol rengetegen vannak azok közül, akik bántották... sose tudhatod, hogy mikor találkozol az egyikükkel. Mi nem ismernénk fel az illetőt, de Brit igen. Tudom, hogy azért hoztad ide, mert azt akarod, hogy melletted legyen, de abban lehet igaza volt, hogy jobb lett volna neki otthon, míg te vissza nem mész hozzá - néz rám.
  - Tisztában vagyok vele Lou, de nem tudom otthagyni őt, magam mellett akarom tudni, mert ha kiborul, akkor ott kell lennem vele, segítenem kell neki - suttogom a hajamba túrva. - Bízom benne, hogy minden rendben lesz és nem fog belül összeomlani, míg kívülről azt mutatja, hogy jól van, mert akkor az egészet kezdhetem előről és minden újrakezdés egyre nehezebb lesz nála - sóhajtok fel. 
  - Biztos, hogy jó ötlet, hogy én maradjak vele? - szólal meg Niall. - Szívesen segítek meg minden, de úgy érzem, hogy én nem vagyok erre alkalmas. Fogalmam sincs, hogy kell megvigasztalni, ha kiborul - esik pánikba - és nem akarom, hogy miattam legyen minden rosszabb.
  - Biztosítalak róla, hogy minden rendben lesz - biccentek felé. - Tudom, hogy nem könnyű dolog, amit tőled kérek, de tudom, hogy menni fog. Nem fogod hagyni, hogy baja essen és nekem ez elég, a többit majd megoldom én.  
  - Jó, legyen - egyezik bele. - De én megyek, mert már alig bírom nyitva tartani a szemeim - ásít egyet. - És még ennem is kell valamit előtte - gondolkodik el, mire halványan elmosolyodom. 
  Niall távozása után már csak négyen maradtunk. Louis teljesen a gondolataiba van merülve, látszik rajta, hogy az egész helyzet aggasztja, ami teljesen érthető, hiszen én sem szívesen vagyok itt. Liam szinte biztosan tart a holnapi naptól, míg Zayn egyszerűen csak túl akar rajta esni, hogy visszamehessen a barátnőjéhez. Mindenkinek megvan a maga célja, miért akarja, hogy ennek az egésznek vége legyen és ezért egyikükre sem haragudhatok, de nekem ez az egész fontos. Nem csak Brit miatt, hanem Libby-ért is, hiszen csak akkor tudok majd teljesen belenyugodni az elvesztésébe, ha tettem valamit érte. Ha börtönbe záratom azokat, akik ártottak neki az apjával az élen.
  - Louis beszélhetünk egy kicsit? - szólalok meg, amikor ő is a többiek után akar indulni. - Tudom, hogy nem most a legalkalmasabb, de... - magyarázkodom, mire ő közbeszól.
  - Gyere menjünk egy nyugisabb helyre - int felém. Tisztában vagyok vele, hogy ő is fáradt és még El-t is fel akarja hívni, de örülök neki, hogy szán rám pár percet, mivel valakivel muszáj erről beszélnem, különben bele fogok őrülni. - Rég láttalak utoljára ilyen állapotban - jegyzi meg.
  Igaza van. Utoljára akkor éreztem így magam, amikor évekkel ezelőtt a buszon voltunk és én egyedül ültem kint, mert nem tudtam mi lenne a helyes döntés. Aztán jött Louis és egy beszélgetés után a jó útra vezetett, így nem csoda, hogy most is vele akarom ezt megbeszélni.
  - Te most direkt akarod felidézni az évekkel ezelőtti beszélgetésünket? - kérdem tőle, amint leülök mellé a lépcsőre. Felvont szemöldökkel néz rám, majd megrántja a vállát.
  - Talán azt teszem? Habár, ha belegondolok, akkor te pont úgy viselkedsz, mint akkor a buszon. Valami nyomja Harry pici lelkét, és szüksége van egy kész férfi véleményére, vagy tévedek?
  - Kész férfi? - nevetek fel. - Te még nálam is nagyobb gyerek vagy, annak ellenére, hogy te vagy a legidősebb.
  - Ez most fájt - kapja a szívéhez a kezét. - De el kell ismernem, hogy igazad van, viszont mindketten tudjuk, hogy tudok komoly is lenni, ha kell és ezt már Brit is látja - folytatja, mire én felsóhajtok. - Komoly gond lehet, szóval halljuk, mit tehetek érted.
  Őszintén azt sem tudom, hogy mi zavar. Egyszerűen van bennem egy érzés és erre nem tudok pontos megfogalmazást adni. Olyan, mint amikor tudod, hogy baj fog történni, de fogalmad sincs, hogy mikor és mi fog lenni, de tisztában vagy vele, hogy baj lesz. Hülye egy érzés.
  - Igazából fogalmam sincs, hogy mi bajom van, de van néhány kérdés a fejemben, amire én magamba képtelen vagyok válaszolni, vagyis sikerülne, de kell megerősítés, hogy biztos legyen - túrok a hajamba. - Szerinted... szerinted lehet két embert szeretni? - teszem fel az első kérdést.
  Látom rajta, hogy mélyen a gondolataiba merül, próbálva megfejteni, amit éppen mondtam neki. Szerintem már tisztában van az okával, de nem akar számomra olyan választ nyújtani, ami csak jobban összezavarna.
  Mindenki azt mondja, hogy csak egy személyt lehet teljes szívedből szeretni, de én mégis úgy érzem, hogy ez nem igaz. Lehet valakinek két személy is igazi egyszerre? Vagy ez csak az én fejemben van így, mert annyira fontos volt számomra Libby, hogy bele se akarok gondolni, hogy talán nem is szerettem őt annyira, mint gondoltam. Nem akarom elfogadni, hogy talán Brit fontosabb számomra, mint ő. Tudom, hogy ezen már ezerszer elgondolkodtam, de az biztos, hogy életem végéig sem kapnék rá igazi választ.
  - Úgy értem, hogy mindenki azt mondja csak egy személyt lehet szeretni szerelemből, csak egy igazi van, de én akkor miért érzem azt, hogy számomra Libby is az volt? - bővítem a válaszom, ezzel segítve neki a gondolkodásban.
  - Tudod, ritkán, de úgy gondolom, hogy megesik egy személy akár több másikba is szerelmes lehet. Nincs kizárva. De egy biztos. Lehet, hogy azt érzed mindkettőjüket szereted, de valakit kettőjük közül jobban, csak még nem jöttél rá teljesen vagy nem vagy benne biztos, hogy melyiküket jobban. Mindenki számára egy igazi van és addig sok mindenen kell keresztülmennie. Biztos vagyok benne, hogy Libbyt szeretted, teljes szívedből, hiszen ez látszott is rajtad, Fontos volt számodra, és az ilyen személyeket nehéz elengedni. Bele is lehet őrülni, de te már szinte teljesen túltetted magad rajta. Brittel is hasonlót érzel, talán még erősebbet, de nem fogod magadnak tudni elismerni, míg le nem teszel arról a bizonyos mi lett volna ha-ról. Ne gondolj arra, hogyha akkor nem halt volna meg, akkor most is együtt lennétek, mint egy család. Biztosan igent mondott volna neked és már a babátok is cseperedne, de nem szabad olyanra gondolnod, ami már sosem lehet valóság. El kell engedned az érzést és arra gondolni, mi lesz veled most Brittel. Igazából arra gondolok, hogy talán te ezt már fel is dolgoztad és tudod mi a helyzet, csak nem tudod elfogadni, mert úgy érzed, hogy Libbynek is meg kell neked engednie, amit ő már nem tehet meg, de emlékszel arra a levélre? Ő megengedte már neked, csak te kell megtaláld az utat, hogy ezt biztossá tedd számodra és biztos vagyok benne, hogy sikerülni is fog, mivel te vagy Harry, aki akkor sem adja fel a harcot, amikor már minden veszve van, mindig találsz egy kaput és ez most is így lesz meglátod - biztosít róla.
  - Alig pár órája mondtam ki először, hogy szeretem - szólalok meg, miután feldolgozom a hallottakat. - Pánikba esett, láttam rajta, hogy teljesen megrémült ettől a szótól, Louis. Megígértem neki, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy elhiggye nem hazudok, de mi van, ha azért nem akarom elfogadni, hogy ő lehet az igazi, mert ő képtelen elfogadni, hogy szeretem?
  - Ez baromság Harry - csattan fel. - Érzelmileg lesújtott, te is tudod róla, hiszen a szerelme árulta el. Az első szerelme, akiben megbízott és bármire képes lett volna. Hiába tagadja egy része még mindig szereti, és fogja is, ahogy te is Libbyt, de mindkettőtöknek el kell őket engedni találni valamit, ami miatt elhiszitek, hogy nektek együtt kell lenni, mivel biztos vagyok benne, hogy ő is szerelmes beléd, annak ellenére, hogy még sosem mondta ki. Szeret téged csak fél, hogy nem őt látod benne, fél, hogy te is átvered, annak ellenére, hogy tudja egyiket sem tennéd. Nem szabad azért feladni, mert nem sikerül egyből, addig kell folytatni, míg egy nap mindketten el tudjátok hinni, hogy igaz. És neked már csak egyetlen apró lépésed van, neki pedig egy nagyobb, de sikerülni fog és ezzel te is tisztában vagy.
  - Miért van az, hogyha én mondom ugyanezeket magadnak, akkor nem hiszem el, de ha egy másik személytől hallom, akkor ismét bennem van a remény?
  - Ez azért van, mert megerősítésre vársz egy olyan személytől, aki közel áll hozzád. Nem bízol eléggé magadban, hogy elfogadd az igazad, de biztosan sikerülni fog egy napon magadtól is, mert annak a Harrynek, akit én ismertem ment - mosolyog.
  - Köszi Lou, azt hiszem szükségem volt erre a beszélgetésre - sóhajtok fel.
  - Bármikor Harry - veregeti meg a vállam. - Keresünk egy lépcsőt, elmondom neked ugyanazt, amit te már magadtól is tudsz, majd te azt mondod köszi nélküled nem ment volna, én pedig hátbaveregetlek és újra szép a világ - nevet fel.
  - Egy barom vagy - jelentem ki komoran.
  - Igen, de enélkül a barom nélkül sok gonddal rendelkeznél - kacsint rám. - Szóval inkább fogd be és köszönd meg, hogy vagyok neked - áll fel. - Most pedig menj be hozzá és gondoskodj róla, hogy nyugodjon meg, mert ha arra gondolok, hogy Lottie is hasonlóan viselkedett, amikor félt, akkor kedvem támad megölelni, csak biztos vagyok benne, hogy végül én járnék rosszabbul.
  - Nem gondoltam volna, hogy képes leszel vele is úgy foglalkozni, mint Libby-vel, de örülök, hogy így van - mosolyodom el. - Lehet, hogy ő még nem bízik benned, de idővel fog. Rá fog jönni, hogy nem vagy te olyan rossz és akkor lehet még egy húgod.
  Visszagondolva az én kapcsolatom Louis-val elég hullámos volt az elmúlt években, de valahogy mindig nála kötök ki. Lehetséges, hogy baromira haragudtam rá, mikor bezártak oda, ahogy akkor is mikor nem mondta el nekem, hogy Libby terhes volt, de meg tudom értem, már sikerül és ennek köszönhetően újra közel engedtem magamhoz. Most már nem esik nehezemre bevallani, hogy szükségem van rá, mert rájöttem, hogy az embernek mindig szüksége van barátokra, mivel egyedül képtelenség átvészelni az életet. Mindig kell legyen valaki melletted, aki támogat, aki biztosít róla, hogy ő itt lesz neked mindig, történjen bármi. Számomra Louis és a többiek ilyen személyek és boldogabb nem is lehetnék, hogy ők itt vannak nekem.
  A szobába érve egyből észreveszem Britet, aki az ágyon ülve bámul maga elé, észre sem véve, hogy bejöttem a szobába. El sem tudom képzelni, hogy mit érezhet és igazság szerint nem is akarom, egyszerűen csak szeretném, ha tudná, hogy én itt vagyok neki és számíthat rám. Nem fogom elhagyni boruljon ki bármennyire. Az elmúlt hónapokban annyiszor taszított el magától, én mégis tovább próbálkoztam és most is fogok, hiába vannak kétségeim, mert fontos számomra. Nem csak számára félelmetes és új ez az egész, hanem számomra is, de nem szabad leragadni a múlt egy aprócska darabjában, mert az végül teljesen őrülté tesz, ahonnan már nincs visszaút, vagyis nem egyhamar.
  Óvatosan közelítem meg, majd guggolok le elé, kezeimet a térdére helyezve, mire ijedten kapja rám a tekintetét, de amint észreveszi, hogy csak én vagyok felsóhajt. Szemeibe nézve próbálom megérteni őt, de annyi érzelem kering bennük, hogy képtelenség megmondani, hogy melyik uralja a testét.
  - Minden rendben? - kérdem halkan. Szemeit behunyva rázza meg egy kicsit a fejét, majd remegő kezeit az enyémekre helyezi, én pedig gondolkozás nélkül fonom össze őket. - Itt vagyok neked, és nem lesz semmi gond - suttogom.
  - Sajnálom, hogy ennyi gond van velem - motyogja. - Tudom, hogy te csak azért hoztál magaddal, mert félsz egyedül hagyni otthon, de én meg itt félek. Nem, nem is félek, sokkal inkább rettegek. Annak ellenére sem éreztem magam biztonságban ebben a szobában, hogy tudtam csak egy bejárat van és te itt állsz a folyosón. Utálom New Yorkot és azt is, hogy te itt vagy. Nem akarom, hogy bajod essen - nézz a szemeimbe.
  - Tudod, hogy nem lesz semmi bajom. Nagyfiú vagyok és tudok magamra vigyázni, még akkor is, ha egy olyan helyre kell mennem, ami teli van bűnözőkkel - húzom mosolyra a szám. - Nem kell attól félned, hogy megszabadulsz tőlem, mert nem fogsz, még most sem tettem le róla, hogy meggyőzzelek arról, hogy igenis szeretlek, szóval az én utamnak még nincs vége, még sokáig járni fogom, szóval ne aggódj, jó? - hajlok hozzá közelebb.
  - Bízom benne, hogy így lesz, de képtelen vagyok megnyugodni - sóhajtja. - Én nem vagyok olyan személy, aki ezt elhiszi, még akkor sem ha látom. Nekem a végeredményt kell látni és addig még órák vannak hátra. Képtelen leszek megnyugodni, amíg nem látlak majd itt, de megpróbálom elfogadni, hogy nem fogsz magamra hagyni - egyezik bele.
  - Szeretlek - suttogom a szemeibe nézve, miközben már az orrunk is összeér. Ő csak összeszorítja a szemeit, majd nyel egyet.
  - Te is fontos vagy nekem - nyögi ki pár másodperc után. - Tényleg fontos vagy nekem, ugye tudod? - nyitja ki szemeit. - Lehet nem tudom kimondani, de így van.
  - Tudom - simítok ki egy tincset a szeméből. - Tisztában vagyok vele, hogy mit érzel, ahhoz nem kell kimondanod. Megvárom, míg képes leszel rá, míg elhiszed, hogy én így érzek irántad.
  Ajkamat az övére tapasztom, míg ő kezeivel átöleli a nyakam, miközben lecsúszva az ágyról ül az ölembe, teljesen hozzám bújva. A szíve szokatlanul gyorsan fel, és úgy kapaszkodik belém, mint még soha. Szinte biztosra veszem, hogy ő ezt búcsúnak veszi, pedig mindketten tisztában vagyunk vele, hogy az még nagyon messze van. Nem szabadul meg tőlem, őt nem fogom veszni hagyni. Vigyázni fogok rá és szeretni, mindent megadni, amit csak megadhatok.
  - Ez nem egy búcsú - motyogom a szájába. - Ez csak a kezdet - teszem hozzá, miközben szorosabban húzom magamhoz.

***

  Reggel félve hagytam ott Niallel. Láttam a szemébe a félelmet és az elvesztésemet. Szerettem volna meggyőzni róla, hogy jól leszek, de tudom, hogyha maradok még és megpróbálom, akkor csak azt érem el, hogy tovább fog nőni az aggodalma és több időbe telik, mire visszaérek hozzá épségben, így Niallre bízva léptem ki az ajtón.
  - Harry! - hallom meg a nevem, mire kíváncsian fordulok meg. Tony siet felénk kifulladva. - Azt hittétek, hogy én nem jövök veletek? Hiszen ez a szemét az apám, vagy micsodám. Itt akarok lenni, amikor elbeszélgetünk vele. 
  - Erről nem beszéltünk, de gondoltam, hogy fel fogsz bukkanni, mivel egy ilyen lehetőséget kár lenne kihagyni - szorítom a kezeim ökölbe. - Végre megkapja az a barom, amit megérdemel aztán pedig élete végig rácsok mögött tölti majd az életét. 
  Tony ötlete hogyan juthatunk be bevált, így már az ajtó előtt állunk arra várva, hogy behívjanak minket. Sosem voltam még ennyire izgatott. Teli vagyok energiával és dühvel, bármit szét tudnék verni, de most minden dühöm egyetlen személyre fog irányulni, aki nem más mint ez a szemét.
  - Jöhetnek, Mr.Walker fogja önöket - jelenik meg egy nő előttünk, majd nyitja ki nekünk az ajtót. 
  Mosolyt erőltetve magunkra lépünk be a hatalmas szobába, viszont amint az ajtó bezárul mögöttünk vérfagyasztó vigyor ül ki az arcunkra, amint találkozik a tekintetünk az előttünk álló őszülő pasival, aki értetlenül bámul ránk.
  - Jó napot! - üdvözöl minket. - Miben segíthetek? - néz végig rajtunk.
  - Hát meg sem ismersz már? - szólal meg Tony. - Azt hittem azért jobb memóriád van, de úgy látszik, ez is csak hazugság - jegyzi meg szárazon.
  - Ismernem kellene önt? - vonja fel a szemöldökét.
  - Nem tudom - vonja meg a vállát. - Talán volt egy nővérem, akit eladtál, majd megölettél, így már rémlik, hogy is vagyok én? - csattan fel. - Megöletted a nővérem! - kiált fel, majd elindul felé és szorosan előtte megállva közli vele. - A fiad vagyok te apák réme!
  - Tony? - nyílnak nagyra a szemei. - Ó a rohadt életbe - morogja, miközben kezével egy gombot keres az asztalán.
  - Én azt nem tenném - szólalok meg kimérten. - Egy rossz mozdulat és öten támadnak rád! - közlöm vele. - Különben hadd mutatkozzak be, bár szerintem ismersz már, hiszen a lányodnak én voltam a barátja, amíg el nem vetted őt tőlem!
  - Mi a francot akartok itt, fiúcskák? - morogja. - Szerintem ti sem gondoltátok át, hogy ennek mi lesz a vége, ha tudjátok, hogy én ki vagyok.
  - Ó dehogynem! - vágom rá. - Beszélgetni jöttünk, de most, hogy itt vagyunk a pokolba vele, inkább megmutatom, hogy mit érdemel egy ilyen ember - lendül az öklöm, majd találkozik az állával, amit egy reccsenés követ. - Srácok szálljatok be, aztán majd beszélgetünk vele - nézek a többiekre.

  Amióta kilépett azon az ajtón, rossz megérzésem van. Lehet, hogy ez csak azért van, mert attól félek elveszítem, de akkor is rettenetes, hogy azt látom magam előtt, ahogy Niall közli velem, hogy megsérült, pedig semmi ilyen nem történt eddig. 
  Mielőtt kilépett volna majdnem kimondtam neki, hogy szeretem, mert így van. Tényleg szeretem, csak nem tudom hangosan kimondani. Ő is biztosan tudja ezt, de úgy érzem, hogy elmulasztottam egy lehetőséget és lehet, hogy többet nem lesz rá alkalmam, én pedig nem akarom, hogy valami történjen vele és ő ne tudja, hogy mennyire fontos számomra. 
  Miért van az, hogy az ember csak akkor jön rá, hogy valamit elbaszott, amikor már késő helyrehozni, hiszen nincs rá idő. Azt akarom, hogy hallja tőlem és ne telefonon, hanem szemtől szembe. Tudni kell mit érzek iránta, mert annyi mindent tett értem, hogy ezt megérdemli és én is azt szeretném, hogy elmondhassam neki. Ő már annyiszor megtette az utóbbi napokban, én pedig még egyszer sem, mert valami olyasmitől félek, aminek semmi értelme. Nem minden pasi egyforma, nem kellene egymáshoz hasonlítsam őket, mert nincs két egyforma a világon. Harryről pedig még a legrosszabb rémálmomban sem tudnám elképzelni, hogy ártani akarna nekem, mert ő egyáltalán nem olyan és ezt már rengetegszer be is bizonyította nekem az idők során.
  - Brit nyugodj meg - szólal meg Niall. - Látom rajtad, hogy mindjárt kiborulsz, de nem lesz semmi baj, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz velük. 
  - Nem ez a baj Niall, ezt én is tudom, vagyis bízom benne, de nem mondtam el neki valamit, amit hallania kellett volna, mielőtt kilép azon az ajtón, és most rossz megérzésem van emiatt. Félek, hogy nem lesz alkalmam rá és azt sosem bocsájtanám meg magamnak - motyogom.
  - Tudja, hogy szereted - mosolyog rám lágyan. - Lehet, hogy még nem mondtad ki neki hangosan, de ezzel mindannyian tisztában vagyunk már. Látszik rajtad, hogy mit érzel iránta, és hidd el nekem, hogy ezt ő is tudja. 
  - Ennyire nyilvánvaló? - kérdem megtörten. - Mindenki biztos az érzésemben, engem kivéve?
  - Ez nem a te hibád, te is tudod - fordul felém. - Csak érzelmileg sokk ért hónapokkal ezelőtt és képtelen vagy hinni abban, hogy létezik szerelem, hiába tudod, hogy van, csak félsz beismerni magadnak és ezzel nincs semmi baj, mert idővel Harry el fogja érni, hogy elhidd szeret téged és nem akar átverni. És hidd el nekem, hogy nem fog belefáradni, hiába éred azt. Nem szokta ő feladni a céljait, mindig addig ügyeskedik míg el nem éri, amit akar és utána nem engedi el soha többé, bízz bennem.
  Nem tudom, hogy mit kellene neki mondanom. Ő csak kedves akar hozzám lenni, hogy megnyugodjak. De bennem még mindig csak az van, hogy nem mondtam el neki, és hagytam elmenni ahhoz az emberhez, aki nem egyszer tette tönkre az életem. Persze ők sokkal többen vannak, mert biztos vagyok benne, hogy az öreg sem fogja hagyni magát, mert nem úgy ismerem, de ha Harryék okosak, akkor ki tudják őt játszani. Neki is van egy gyengéje és bízom benne, hogy az évek teltével ők is rájöttek erre, nem csak én. 
  - Niall! - szólalok meg. - Kérnem kell tőled valamit, és muszáj teljesítened.
  - Nem viszlek oda, Brit! - tiltakozik. - Eszem ágába sincs téged odavinni, hogy Harry majd kinyírjon, amikor meglát téged ott. Felejtsd el. Nem tehetem - rázza a fejét. 
  - Meg kell tedd, kérlek. Látnom kell őt, és elmondanom neki, hogy érzek... kérlek - könyörgöm neki. - Sosem tettem még ilyet, de most itt ülök előtted és könyörgöm, hogy vigyél el oda.
  - Harry meg fog engem ölni - nyögi be. - Tuti, hogy én vagyok a legrosszabb személy, akit megbízhatott ezzel. 
  A taxiban ülve már úgy érzem, hogy én nem gondoltam át ezt az egészet teljesen, hiszen most éppen oda tartok, ahol olyan személyek vesznek majd körül, mint akkor és nem biztos, hogy erre én készen állok. Sőt biztosan nem. Sosem állok majd készen ilyesmire, de most mégis megteszem, mert fontos nekem és azt akarom, hogy tudja nem félek utánamenni, ha az érzéseimről van szó. 
  - Biztos vagy te ebben, még nem muszáj bemennünk - próbálkozik Niall.
  - Bemegyünk - jelentem ki, bár kicsit sem vagyok olyan határozott, mint szeretnék lenni. - Bocsánat a barátom pár perce járhatott itt, hosszú göndör haj és mondta, hogy hozzak el neki egy papírt mert otthon felejtette, merre találom Mr.Walker irodáját? - kérdem kedvesem, miközben a hátam mögött Niall élesen szívja be a levegőt.
  - A nyolcadik emeleten van az irodája, ott egyenesen előre és meg fogja találni - adja tudtomra mosolyogva az információt.
  Rég nem éreztem ilyen erős nyomást a szívemben, de nem fogok megfutamodni történjen bármi. Már túl közel vagyok a célhoz, hogy feladjam. Csak pár emelet választ el tőle és különben sem hiszem, hogy bármi történhetne velem egy nyilvános helyen, hiszen erre a cégre sokat adnak és nem tűnhet fel rossz néven az emberek előtt, mivel akkor az egész csődbe menne, amit gondolok a tulajok nem akarnak. Bár ha kiderül, hogy mivel foglalkoznak szabadidejükben az emberek, akkor a cégük lehúzhatja a rolót.
  Az ajtóhoz közelítve hangos veszekedés üti meg a fülem, majd egy hang, amit ezer közül is felismernék. Harry.
  - Őrülten szerelmes voltam Libby-be, bármire képes lettem volna érte. Nekem jobban fájt, ha sírt, mint saját magának. Semmit sem akartam jobban, mint őt biztonságban tudni és elérni, hogy mosolyogjon mindig. Egy nyugodt életet akartam számára, magam mellett. Szerettem volna nem csak összeköltözni vele, ha elvenni feleségül és felnevelni a gyerekeinket. Gyermekünk született volna, és én megkértem volna a kezét, de minden tönkrebaszódott azon az estén, amikor kilépett azon a kurva ajtón és soha többet nem lépett be újra rajta. A te hibádból, te rohadék! - üvölti, miközben valami hangosan csattan. - Tönkrement az életem miatta, baromi sok időbe telt és valószínűleg sosem fogom tudni őt nem szeretni....
  Idáig voltam képes hallgatni. Libby-ről beszélt végig. Hogy mennyire szerette őt, hogy mit terveztek közösen, hogy gyerekük lett volna. A könnyek azonnal eltorzították a látásom. Remeg az egész testem. Nem is hallom mit mondanak, csak sarkon fordulok és elrohanok, miközben Niall utánam kiabál. Most akartam elmondani neki, hogy mennyire szeretem és erre azt kell hallanom, hogy ő mennyire szerette Libby-t. Hát tudod mit kapd be szerelem! Kapd be Styles!
  - Britney? - hallok meg egy ismerős hangot.

Sziasztok! Meghoztam az új részt. Tudom rég volt, amit nagyon sajnálok, de sajnos nekem május óta vizsgáim vannak és csak most lett vége. Már csak a pótvizsgák maradtak, és bízom benne, hogy nem kell mindre bemennem, csak párra. Tudom, hogy ez így szar, nekem is az, mert baromira hiányzik az írás, de egyszer ígérem, hogy visszatérek. Októberig be fogom fejezni az explosionst és aztán már csak egy max két blogra kell koncentrálnom, de biztosan nem lesznek ilyen hosszú részesek. De gondolom az kárpótol majd titeket, ha gyakrabban lesznek részek. 

1 megjegyzés: