2.évad - 7.rész

Terápia

  - Tudom, hogy ti nem igazán látjátok a fejlődést, de ez nem is baj. Számotokra még mindig zárkózott és visszahúzódó, de azt kell mondanom, hogy én észrevettem pár dolgot abból a lányból, aki régen volt. Egyik percről a másikra nem kerülhet vissza a régi állapotába, de idővel sokkal jobban fog hasonlítani, mint most. Ne erőltessétek a beszélgetést, ha ő nem akarja, de ami a legfontosabb ne kérdezzétek olyan dolgokról, amiről ő nem akar beszélgetni - sorolja Andrew.

  Hajamba túrva dőlök az ajtó mellett lévő falnak. Már fél órája beszélhetnek a konyhában. Én csak öt perce jöttem le, azóta hallgatózom, de lassan nem lesz elég türelmem hallgatni és rájuk török. Elegem van abból, hogy úgy kezelnek, mintha kisgyerek lennék. Szeretném ha a szemembe mondanák, ami bántja őket, nem pedig a hátam mögött beszélnének róla. 

  - Harry sokat segít neki, bízzátok rá és meglátjátok, hogy minden rendben lesz...

  Itt telik be a pohár.

  - Kurvára elegem van már ebből - csattanok fel, amint előbújok. A szüleim ijedten fordulnak felém, miközben Andrew meg sem lepődik a kirohanásomon. - Mi lenne, ha nem a hátam mögött beszélnétek ki, hanem a jelenlétemben. Ha valamit tudni akartok, akkor nem kell Andrewt megkérdezni, itt vagyok én is. Válaszolok rá. Neked - fordulok Andrew felé - pedig nem a rendelődben kellene lenned? Tudod, nem szép dolog megvárakoztatni a betegeid - morgom. 

  - Ne morogj Brit - néz rám. - Tudom, hogy nem tetszik, de meg fogom velük is beszélni a dolgokat, mert aggódnak érted és te is tudod, hogy jogosan. 

  - Elegem van belőled, Andrew! - vágom rá. - Tudom, hogy aggódnak, és lassan kezd abból is elegem lenni, de elviselem. Tudom, hogy napok óta nem vagyok itthon. Azzal is tisztában vagyok, hogy kiborultam azon a napon és ők tudnak róla, de nem kell úgy védeni, mint egy porcelánt, mert nem fogok összetörni, ha valami történik velem.

  - Brit... - kezd bele anya, de Andrew félbe szakítja.

  - Mielőtt még kitörne a harmadik világháború, szerintem menjünk - pillant rám.

  - Mégis hová? - vonom fel a szemöldököm.

  - Kezelésre - közli velem.

  - Azt hiszem eltévesztetted a napot. Ma Harryvel találkozol, én csak holnap jövök - adom a tudtára.

  - Pontosan tudom, hogy milyen nap van ma, Brit - sóhajt fel. - Éppen ezért jöttem érted. Természetes, hogy nem érted miről van szó, de ma ez egy közös megbeszélés lesz rólatok.

  - Mi az, hogy rólunk? - akadok ki. - Nincs olyan, hogy rólunk, Andrew!

  - Mindent tudok - néz mélyen a szemeimbe.

  - Mi az, hogy mindent tudsz? - suttogom.

  - Elmondta - vonja meg a vállát. - Természetesen nem önszántából, de kiszedtem belőle. Tudod orvos vagyok és észreveszem, ha valami zavarja a másik felet.

  - Sehová sem megyek veled - rázom meg a fejem. - Eszem ágába sincs besétálni oda úgy, hogy tudom mibe keverednék. Nem kell párterápia vagy mi a franc, jól megvagyok. 

  - És az sem érdekel, hogy vele mi van?

  - Ezt, hogy érted? 

  - Nem érdekel, hogy neki mit jelentett, hogy mit gondol rólad? Nem érdekel, hogy mi jár az ő fejében? Ő belement, te miért nem akarsz?

  - Magánügy, azért - vágom rá.

  - Az orvosod vagyok, mindent tudok rólad, előttem nincs olyan, hogy magánügy - jelenti ki komolyan.

  - Menj a francba! - csattanok fel, majd sarkon fordulva indulok fel a szobámba.

  - Fél óra és indulunk - kiáltja után, mire én csak fújtatok egyet.
  Ha egy valamit megbántam az életben az az, hogy Andrew lett az orvosom. Hiába tudtam, hogy nem jó, ha az egyik rokonod gondoskodik a problémáidról, akkor belementem, viszont mára, amikor már tiszta fejjel tudok gondolkodni bánom. Legszívesebben kinyírnám mindkettőt, csak azt nem tudom, hogy kit részesítenék először a haragommal. Fel nem tudom fogni, hogy mi a francért kellett neki beszélnie arról a csókról és ha erről beszélt neki, akkor ki tudja miket osztott még meg vele. Bíztam benne, hogy nem tesz majd ilyet, de úgy látszik hiba volt. Bár tisztában vagyok vele, hogy nem adja fel addig, míg ki nem szedi az adott félből azt, ami bántja őt, viszont azt hittem Harry erősebb, mint Andrew akarata.
  Eddig még egy nap sem telt el úgy, hogy ne gondoljak arra a csókra. Tudtam már akkor is, hogy hiba volt, de ahogy teltek a napok egyre inkább arra sordródtam az árral, hogy magam okoljam miatta. Hiszen ő semmit sem tett, amit én nem akartam, csak jobb lett volna, ha sosem válaszolok rá. Ha akarnák sem tudnék rá haragudni, azért mert megtette. Viszont azért irtóra dühös vagyok magamra, hogy mindig azt várom mikor történik meg újra, amitől a közelében egyre kínosabb lesz az élet. Nem tudok úgy csinálni, mintha mi sem történt volna, és lehet ő nem mutatja ki, de tudom, hogy neki is furcsa. Semmi kedvem erre a terápiára elmenni, de tisztában vagyok vele, hogy muszáj lesz és Andrew biztosan nem távozik nélkülem, szóval el kell mennem, ha tetszik ha nem, mivel abban igaza van, hogy kíváncsi vagyok ő mit gondol az egészről, mit érez és azzal tisztában vagyok, hogy nekem nem fogja elmondani, vagy ha meg is tenné, akkor sem egyből, hanem jó sok idő elteltével.
  Sóhajtva ballagok a szekrényemig majd veszek ki belőle egy pólót, meg még egy másikat holnapra, mivel biztos vagyok benne, hogy nem fogok ma este itthon aludni. Bepakolom mellé még a szükséges dolgokat, majd a hajamat fésülve lépek ki a szobából. Andrew és a szüleim a nappaliban beszélgetnek, bár most kivételesen nem én vagyok a téma.
  - Nem gondoltam volna, hogy magadtól lejössz - jegyzi meg, amint észrevesz az ajtóban állva.
  - Lett volna más választásom? - vonom fel a szemöldököm. - Ha nem jövök magamtól, úgy is elintézted volna, hogy veled menjek, csak megspóroltam neked néhány percet.
  - Ma sem alszol itthon? - kérdi anya a táskámra pillantva.
  - Nem valószínű Harryt ismerve - suttogom.
  - Értjük - bólint rá apa - érezd jól magad.
  - Ha nincs más dolga, akkor holnap meghívhatnád vacsorára, szeretnénk kicsit jobban megismerni, ha már ennyit segít neked - jegyzi meg anya.
  - Ezt még meglátjuk - sóhajtok fel, bár biztos vagyok benne, hogy nem fogom említeni neki a lehetőséget, inkább kitalálok valamit, hogy miért nem tud eljönni.
  - Remek ötlet - mosolyog anyára, Andrew. - De most menjünk, mert már így is késésben vagyunk.
  Duzzogva ülök a kocsiban. Lehet, hogy elég könnyen rávett arra, hogy eljöjjek, de ez még nem azt jelenti, hogy teljesen rendben van minden. Belül tombolok és előre látom, hogy nem valami kedves pillantással fogom jutalmazni Harryt, amint megpillantom. Lehetséges, hogy nem csak az ő hibája, de ő volt az, aki elmesélte Andrew-nak mi is történt.
  A folyosón sétálva mindenki köszön, hiszen az egész világ tudja, hogy ki vagyok. Lehet, hogy ezért is Andrewt kellene okolnom, ami érthető is lenne, mert neki is köze volt hozzá, de én ordítottam el magam az egyik kezelésen miközben kifelé rohantam, hogy utálom, hogy a rokonom és ennek köszönhetően mindenki megtudta, hogy ki is vagyok én. Bár az is meglehet mindenkivel ilyen kedvesen bánnak, de ha ez így van, akkor ez egy igazán ijesztő hely.
  A szobába belépve, egyből megpillantom a kanapén ülő Harryt, aki az ajtó nyitódására ránk kapja a tekintetét. Gyilkos pillantásokkal jutalmazom, hiába látom az arcán a megbánást és a bocsánatkérést, ezzel már elkésett.
  - Utállak! - morgom, mielőtt leülök mellé. - Igazán említhetted volna pár órával ezelőtt, hogy ismét találkozunk és mondjuk azt is, hogy neki - mutatok Andrew-ra - mindent elmeséltél.
  - Tudom, hogy haragszol - sóhajt fel. - De azt biztosan állíthatom nem akartam elmondani, hidd el ez nekem is ugyanolyan fura, mint neked.
  - Aha, de mégsem próbáltad meg lebeszélni arról, hogy elhozzon erre a nem tudom micsodára, hogy rólunk beszéljen, pedig nincs olyan, hogy mi.
  - Szerinted ért volna bármit, ha azt mondom neki, hogy ne csinálja ezt? - fordul felém teljesen. - Te se akartál gondolom eljönni, de most mégis itt ülsz mellettem.
  - Egyikőtök sem tudott volna meggyőzni róla, mivel itt én vagyok az orvos és én tudom, hogy mi a jó a másiknak, nem pedig ti. És még valami, tudod szerintem igen is van olyan, hogy ti, mivel ha nem így volna, akkor nem tagadnád ennyire. Vagy talán tévedek? Neked nem jelentett semmit az a csók, vagy miért mondod azt, hogy nem létezik olyan, hogy ti? - vonja fel a szemöldökét.
  Az arcomat azonnal forróság önti el, hiszen teljesen igaza van. Én is megtanulhattam volna már a hónapok során, ha valamit tagadok, akkor az igenis igaz, csak én sem akarom magamnak bevallani, vagy nem akarom, hogy mások is megtudják. Ez most is így van. Harry tudja, hogy mi a helyzet, és Andrew is, csak azt szeretné, ha tőlem hallhatná. Tőlem akarja hallani, hogy mit jelent nekem Harry, ami nem lesz egy egyszerű menet, annak ellenére, hogy akár egyetlen szóban is össze tudnám foglalni.
  - Te is úgy gondolod, hogy nincs olyan, hogy ti? - pillant Harryre.
  Kíváncsian pillantok felé, de amint meglátom az arcát elfog a pánik. Én a helyébe már rég rávágtam volna, hogy nem nincs, de ő hallgat és tisztán látszik, hogy zavarban van. Mi a fene folyik itt? Talán ő is érez valamit, vagy miért nem szólal már meg? De miket gondolok, hiszen az lehetetlen, számára csak Libby létezik, én pedig sosem lehetek ő, hiába hasonlítunk valamiben. Csak azért nem szólal meg, mert én is itt vagyok és nem tudja, hogy mit mondjon úgy, hogy engem ne bántson meg.
  - Lehet, hogy elég sok dalszöveget írtam az elmúlt időben, de ebben a pillanatban fogalmam sincs, hogy mondhatnám el mit gondolok én. Egyszerűen nem jönnek a szavak... - szólal meg.
  - Semmit sem kell mondanod, Harry. Én tudom, hogy mit gondolsz, Andrewnak pedig semmi köze ehhez, attól mert az orvosunk nem kell mindent tudnia, lehet magánéletünk is.
  - Nem, nem érted mit akarok Brit - néz rám, majd újra maga elé. - Nem úgy van, ahogy te azt gondolod. Nem azért megy ez nehezen, mert számomra közömbös vagy, hanem mert nem tudom, hogyan fejezzem ki azt, amit el szeretnék neked mondani. Viszont abban lehet, hogy igazad van, hogy ezt inkább kettesben kellene, nem pedig mások előtt.
  Döbbenten nézek rá, hiszen biztos voltam benne, hogy csak nem akar megbántani, de ha az előbb nem hallucináltam végig a mondandóját, akkor hatalmasat tévedtem. Tisztában vagyok vele, hogy ez még semmit sem jelent, de attól még igenis nagy dolog. Az ember nem miden nap hallhat ilyet, főképpen nem egy olyan személytől, aki ilyen sok mindenen ment keresztül, mint Harry.
  - Tessék? - kérdem tőle halkan.
  Arcán egy vigyor jelenik meg, kérdésem hallatán, majd mosolyogva rázza meg a fejét, hiszen tudja, hogy tisztán hallottam minden szavát.
  - Talán jobb lenne ezt a beszélgetést négyszemközt folytatni, nem gondolod? - kérdi tőlem, mire én továbbra is nagyra nyílt szemekkel nézek rá. - Persze csak akkor, ha Andrew-nak nincs ellenére.
  Esélyt sem adva Andrew-nak, hogy megszólaljon térek észhez és szólalok meg.
  - Szerintem nem olyan jó ötlet. Üljük ezt végig és aztán még lesz elég időnk beszélni - hadarom. Nem állok még készen erre a beszélgetésre. Igaz, hogy ez sem tetszik jobban, viszont abban biztos vagyok, hogy itt még képes vagyok valamivel kivágni magam a válasz alól, viszont ott nem lesz esélyem.
  - Ha jól emlékszem neked nem igazán tetszett pár perce még ez az egész terápia - vigyorog rám Andrew. - Igazság szerint csak azért akarta ezt az egészet, hogy valaki közületek rájöjjön, hogy ezt nektek kell megbeszélni kettesben, nem pedig velem. És örülök, hogy Harry megtette az első lépést.
  - Igazán nem kell még mennünk, gondolom már úgy is kifizetted az egy órát, akkor ne vesszen kárba - próbálkozom, miközben a torkomban lévő gombóc egyre nagyobb lesz.
  - Biztos vagyok benne, hogy tisztában vagy vele, hogy nekem ez semmi és különben is, Andrew-nak már nem fizetek a kezelésért, ahogy te sem, ha jól tudom. Te csak azért akarsz itt maradni, mert félsz attól, ami következik - jelenti ki.
  - Nem tudom, hogy miről beszélsz - motyogom.
  - Menjetek, nekem ennyi elég is volt. Már mindent értek és remélem, hogy hamarosan ti is érteni fogjátok egymást - áll fel. - Harry, még szeretnék valamit mondani Britnek, addig te várd meg kint.
  - Ahogy akarod - mosolyog rá, majd lép az ajtóhoz. - Kint várlak pillant rám, mielőtt kilépne.
  Eddig azért tiltakoztam, hogy legyen ilyen közös terápia, de most bármit megadnék azért, hogy inkább itt beszélgessünk, mint kettesben. Tudom, hogy miről lesz szó, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy készen állok erre az egészre. Érzésekről nem szeretek beszélni, főképpen nem azért, mert eszembe jut a régi idő és elfog a pánikroham.
  - Ne vágj ilyen kétségbeesett képet Brit, tudtad te magad is, hogy egy nap eljön ez a beszélgetés, főképpen azok után, ami köztetek történt - jelenti ki, nyugodtan.
  - Menj a francba - morgom. - Te tudtad, hogy ez lesz, mi a franc bajod van neked? Azt akarod, hogy visszaessek, vagy mi a franc?
  - Azt akarom, hogy meghallgasd, amit mondani akar és válaszolj is arra, amit mond neked. Te is tudod, hogy mit kell mondanod, ahogy én is tudom, szóval ne vond meg tőle, hogy ő is megtudja. Semmit se vonj meg tőle. Nem titkolhatod örökre előle, főképpen nem a mai nap után. És hidd el, ő sem hülye elmondta, hogy mennyit mondtál neki. Lehet, hogy nem mondtad kik és mi volt, de ő nyomoz az ügyben, hiába mondom neki, hogy ne tegye, előbb vagy utóbb egy nyom hozzád is elvezet majd és szerintem jobban örülne neki, ha te avatnád őt be, nem pedig mástól tudná meg.
  - Nem érdekel a tanácsod, tudom mit kell tennem és mikor én jónak látom, akkor talán elmondom neki, de most megyek, mert már biztosan vár rám és inkább keveredek vele kínos beszélgetésbe, mint veled egy olyanba, amiből sosem szállhatok ki, még ha akarok sem - jelentem ki, majd nyomom le a kilincset és lépek ki. - Elegem van belőle - morgom az orrom alatt, teljesen megfeledkezve arról, hogy Harry is itt van. - Mi a fenéért kellett neked elmondani a csókot? Ugye csak arról beszéltél neki? - veszem vissza a hangom.
  - Miért talán szégyelled? - lép hozzám közelebb. - Én mondtam neked már akkor is, hogy nem fogom megbánni, és még most is így gondolom. Bármikor megtenném újra - hajol hozzám közelebb.
  - Nem jó ötlet - lépek hátrébb, majd fordulok meg, hogy minél távolabb lehessek tőle, de ez nem jön össze, mert hátulról átölel és a állát a vállamra helyezi. - Mit csinálsz? - kérdem halkan.
  - Nem engedted, hogy üdvözöljelek, szóval megteszem most - suttogja, miközben egy puszit nyom az arcomra.
  Még mindig piros az arcom az előbbi tette miatt. A lehető legtávolabb húzódnék tőle, de az a baj, hogy a biztonsági szar nem igazán akarja megengedni nekem. Zavarban vagyok, de a helyemben ki nem lenne. Valószínűleg nem azért az okért, amiért én, hanem mert a híres Harry Styles beszélni akar vele, miközben mindketten tisztában vannak róla, hogy miről... Én viszont azért vagyok zavarban, mert nagyon rég nem volt ilyen beszélgetésem és őszintén nem is igazán hittem, hogy valaha lesz, ahogy azt sem, hogy az a valaki Harry lesz. Sosem gondoltam volna. Ez az egész sokkal furább, mint gondoltam volna. Harry híres és a barátnőjét sem úgy vesztette el, ahogy a legtöbb srác, bár abban van valami, ha az érzéseim kölcsönösek. Talán azért kedvel, mert belül érzi, hogy hasonlítok rá egy kicsit. Nem egyszer mondta, hogy így van. De attól, hogy érzi még nem tudja, én pedig képtelen lennék belemenni bármibe is, míg nem árulom el neki.
  Bár az is megtörténhet, hogy csak én látom így a helyzetet és igazából nem is arról akar velem beszélni, én pedig hiába parázok.
  - Kérdezhetek tőled valamit? - szólal meg, mire én visszarepülök a jelenbe. - Szeretném, ha őszintén válaszolnál rá, rendben?
  - Azt hiszem nem nagyon maradt más választáson - motyogom.
  - Tudom, hogy valószínűleg nem erre a kérdésre számítasz, de muszáj feltennem. Tudnom kell a választ rá. Voltál valaha is Louis egyik buliján, mielőtt még megismertünk volna?
  Megdermedek. Minden kérdésre fel voltam készülve, de erre nem. Honnan a fenéből veheti ezt? És a francba is, ha ezt kérdezi tőlem, akkor többet is tudhat! A rohadt életbe, miért most kell ennek most történnie? Vezetés közben, nem igazán tartom jó ötletnek a válaszolást, bár akkor sem fogom, amikor már megálltunk. Nem akarok erre válaszolni, azt akarom, hogy ő is minél hamarabb kiverje a fejéből.
   - H-honnan veszed ezt? - remeg meg a hangom. Érzem, ahogy szaporán kapkodok levegő után és minden bizonnyal el is árulom vele magam.
  - Nem vagyok benne teljesen biztos, de talán téged láttalak egy felvételen, ami az érkezésed és a távozásod is felvette, évekkel ezelőtt - suttogja, miközben úgy szorítja a kormányt, hogy az ujjai elfehérednek.
  Nem vagyok hülye. Bármennyire is szeretném azt hinni, hogy nem mondott semmit és nem is tud semmiről, nem tehetem. Mindketten tudjuk, hogy tudja. Én pedig ezek után legszívesebben a berendezésbe olvadnék, hogy megszabaduljak ettől az egésztől. Akaratom ellenére is könnyek gyűlnek a szemembe. Hogy tudja ilyen nyugodtan kezelni ezt az egészet, amikor...
  - Miért kérded tőlem, ha már úgyis tudod - suttogom, próbálva visszatartani a sírást.
  - Tőled akarom hallani, mert képtelen vagyok elhinni. Tudom, hogy téged láttalak, biztos vagyok benne - morogja - de nem akarom elhinni, hogy velük voltál.
  - Állj meg! - kapcsolom ki az övem és nyitom ki az ajtót, de meglepetésemre már nem is mozog a kocsi. A házánál állunk. Hallom, ahogy ő is kiszáll, majd pillanatokon belül az oldalamon terem és elkapja a karom, mielőtt még elmenekülhetnék. - Engedj el, kérlek...
  - Azt már nem - zárja körém a karjait. - Nem mész sehová.
  Idáig bírtam. Könnyeim utat törnek maguknak, miközben szorosan tart a karjaiba. Nem kell válaszoljak a kérdésére, hogy megtudja mit mondanék. Éppen elég bizonyíték az, hogy menekülni akartam. Pontosan tudja, hogy mikor teszek ilyet és ha látott a felvételen velük, akkor nem nehéz összetenni, miért voltam ott azon az estén.
  - Meg fogom ölni - morogja. - Eddig is terveztem, de már biztosan meg is teszem! - jelenti ki. - Téged is bántott - húz magához közelebb. - Mindenki szenvedett már miatta, aki számomra fontos volt. Meg fogom ölni - motyogja. - Azért nem akartál erről beszélni, mert azt hitted, hogy visszaesnék, ha megtudnám, hogy te is egy helyen voltál Libby-vel? - tol egy kicsit magától, hogy a szemeimbe tudjon nézni, bár a fejem lehajtva tartom miközben tovább potyognak a könnyeim, így képtelen rá.
  - Sosem akartam, hogy megtud - szipogom, míg hátam a kocsinak döntöm, mivel nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek megállni a saját lábamon.
  - Ez butaság - sóhajt fel, miközben kisimít egy tincset a szememből. - Te komolyan azért nem akartad nekem elmondani, mert már átéltem egyszer hasonlót és azt hitted nem bírnám ki még egyszer? Nézz rám, kérlek - emeli fel az állam. - Lehet, hogy nehezen szabadultam meg tőle, de kibírtam és ezt is ki fogom. Nem lesz semmi bajom és neked sem, mert nem fogom engedni. Egy személyt már elveszítettem a hülyeségem miatt még egyet nem fogok, nem történhet meg velem újra. Egyszer már engedtem, de most bármire képes vagyok azért, hogy téged megvédjelek - néz a szemeimbe.
  - Az nem a te hibád volt - suttogom.
  - Nem szeretnék veled erről vitatkozni, viszont ha már tudom az igazságot és ennek következtében sok minden tisztázódott, akkor szeretném, ha elmondanád veled mi történt. Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű erről beszélni, de én tudni szeretném. Meg akarlak ismerni, hogy tudjam hogyan segíthetek neked.
  Tudom, hogy ezt a beszélgetést nem úszhatom meg, muszáj lesz neki elmondanom, de ez nem olyan egyszerű. Ez egy olyan pontja az életemnek, amit legszívesebben elfelejtenék. Meg nem történtnek nevezném, de nem lehet, mert igen is megtörtént és ezen akkor sem tudnék változtatni, ha bármit megtennék annak érdekében, hogy ne menjek el vele azon az estén, mivel az időben nem lehet utazni, még nem...
  Lassan eltávolodom tőle és elindulok a lakása felé. Hallom, ahogy megkönnyebbülten felsóhajt, mivel szinte biztos vagyok benne, hogy azt hitte el fogok menni, ahogy hosszú ideig én is. Most mégis itt állok az ajtaja előtt, arra várva, hogy kinyissa azt.
  Semmit sem mondok, csak a nappali felé indulok, majd lassan leülök a kanapéra. Az ölemben pihenő kezeim remegnek. De nem csak a kezeim, hanem az egész testem. Lebuktam és érzem, hogy sokkal jobban fáj neki az, hogy nem mondtam el, velem is hasonló történt, mint Libbyvel, mintsem az, hogy megtörtént. Igaza volt Andrew-nak tőlem kellett volna megtudja. Lehet, hogy az elején fájt volna, de idővel könnyebb lenne, most viszont semmit sem tehetek, hiszen magától jött rá...
  - Sajnálom - szólalok meg pár perc múlva. - Nekem kellett volna elmondanom neked, csak nem tudtam hogyan tegyem...
  - Fáj, hogy nem tőled tudtam meg, azok után, hogy te pontosan tudod mi történt velem... bár megértem miért tetted. Akkor is kiborultál és valószínűleg én is féltem volna bevallani, hogy megint egy olyan emberrel találkoztál, akinek lelki sérülése van, mint a barátnődnek, akit megöltek... de jobban örültem volna, ha nem a videóból tudom meg. Nem akartam hinni a szememnek, amikor Liam megmutatta... biztos voltam benne, hogy az nem te vagy, de úgy látszik tévedtem, a reakciód elárult, meg persze a többiek is láttak hasonlóságot közted és Libby között. Arról nem is beszélve, hogy nekem is elmondtad egy részét, így már nem volt olyan nehéz összerakni a kockákat, de bármit megadnék, hogy ne legyen igaz, mert tudom, hogy azt milyen nehezen lehet átvészelni...
  - Minden okkal történik - sóhajtok fel. - Ennek is meg volt a maga oka, amire lehet még nem jöttem rá, de egyszer biztosan sikerülni fog. Erősebb lettem ennek köszönhetően, de közben sebezhetőbb is. Sajnálom, hogy nem mondtam el neked utána, de képtelen voltam rá, még az is csoda, hogy képes voltam végighallgatni... amint kiléptem onnan biztos voltam benne, hogy soha többet nem látlak, mert azt hittem az a legjobb. De csak rosszabb lett. Visszaestem és nagyon nehezen sikerült visszajönnöm, azt is neked köszönhetem. Amikor a múltkor azt mondtam, hogy a te segítségedre van szükségem, akkor azt komolyan is gondoltam. Te tudsz nekem segíteni, csak te... mert a többiekben nem tudok megbízni. Nem tudom elhinni, hogy tényleg képesek lennének rajtam segíteni...
  - Valahogy a közelemben mindenki biztonságban érzi magát - mosolyodik el. - Mindenben segíteni fogok, amiben tudok, de ahhoz tudnom kell, hogy mi volt veled. Persze tudom, hogy egyszerre mindent nem tudsz majd elmondani, de bízom benne, hogy nem adod fel és menekülsz el tőlem.
  - Nem fogok elmenekülni, már semmi értelme sem lenne, ugyanis amiért szerettem volna már tudod. Vagyis sejted. Őszintén szólva nem igazán tudom elképzelni melyik beszélgetés lett volna rosszabb, amikor az érzésekről beszélünk, vagy ez - nevetek fel kínosan. Igaz már nem sírok, bár azzal is tisztában vagyok, hogy hamarosan fogok, de a hangomon még hallatszik a pár perccel ezelőtti sírás.
  - Ami késik nem múlik - néz rám, miközben közelebb húzódik hozzám. - Ma este arra is sor fog kerülni. Persze csak akkor, ha itt maradsz, mert van egy olyan érzésem, hogy az már elég későn lesz - gondolkodik el.
  Fogalmam sincs, hogy kezdjem el, vagy mennyit mondjak el neki, hiszen az én történetem lehet jobban össze fogja roppantani, mint a Libbyé. Már úgyis mindegy, valahogy ki fogjuk bírni mindketten.
  - A suliban elég menő voltam, sok barátom volt, de egyikbe sem voltam igazán szerelmes, egészen addig, míg meg nem ismertem őt. Beleszerettem, sokkal hamarabb, mint azt gondolhattam volna. Minden jól alakul, mindenki bírta és boldog voltam. Még akkor is azt hittem, hogy csak valami vicc az egész, amikor elvitt oda. Szinte biztos voltam benne, hogy ő nem tenne velem ilyet, de aztán hamar kiderült, hogy mégis. Igazából kezdő volt, én voltam neki az első, de nem volt elég erős. A végén meg akart futamodni, láttam rajta, hogy bánja, amit tett és az egész helyen csak ő mutatott sajnálatot. Előttem ölték meg. Eleinte fel sem fogtam mi történik ott, vagy ha mégis az agyam nem akarta elfogadni és mindig próbált rá magyarázatot találni. Aztán megismertem egy lányt, aki nem sokkal előttem került oda. Tele volt ütésekkel és ő elmesélte nekem, hogy mit tesznek ezen a helyen a lányokkal, mindent megosztott velem, ahogy azt is, hogy sosem akarja feladni a harcot, csak már kezd fáradni. Ez a lány, Libby volt... - suttogom, miközben már folynak a könnyeim, de nem állok meg, hiszen még tudok beszélni, és míg ő érti mit mondok addig beszélni fogok. - Vele küzdöttem szinte a végsőkig. De aztán jött egy nap, amikor már nem ellenkezett, míg én igen. Az utolsó pillanatig próbáltam tenni ellene és azt hiszem elég jól sikerült... Igaz ennek következtében nem egy sebem maradt, de nem érdekel, mert legalább megúsztam, erős maradtam a végsőkig... Miután Libby megszökött mindenki őt kereste. Idegesek voltak és tomboltak. Sokan megszöktek azokban a napokban, én is megpróbáltam, de nem sikerült. Elkaptak, mivel a rohanásnak köszönhetően felszakadtak a sebeim, majd később az sem segített, hogy utána még kaptam is. Utálták, hogy napokig hozzám sem érhettek, mivel az orvosuk azt mondta, hogy még egy ütés vagy kínzás és lemondhatnak rólam, vagyis meghalok. Én pedig túlságosan fontos voltam számukra, hogy ezt megengedjék. Amikor megtudták, hogy Libby nálatok van, gyorsan összepakoltak és elmentek. A bulin láttam őket utoljára. Botrány lett, ami sokaknak jó volt ezért is szöktek meg jó páran, köztük én is, bár lehet fontos voltam nekik, de a menekülés sokkal jobban, hiszen ezen az életük múlott... Bármit megadnék, hogy Dave mellé Kit is bekerüljön, bár jobban belegondolva ő sokkal kedvesebb volt, mint a többiek. Dave volt maga az ördög, Kit csak utána, viszont aki hozzá került az sokkal jobban járt...
  Észre sem vettem, hogy mikor fogta meg a kezeim, csak a mondandóm végén. Látszik rajta, hogy legszívesebben ordítana, és törne-zúzna, hiszen lehet nem mondtam sokat, de el tudja képzelni, hogy mik történtek ott.
  - Dave... ő volt a te gazdád? - kérdi idegesen, mire én alig észrevehetően bólintok. - Látni akarom! Látni akarom a sebet, amit okozott, aztán pedig agyonverni érte! - jelenti ki dühösen.
  - Nem - kapom el a másik kezét, amivel idegesen kalimpál. - Meg kell nekem valamit ígérned, nem teszel semmit. Te is tudod, hogy veszélyesek. Pontosan tudod, hogy milyen, ha elveszítesz valakit, aki fontos neked, nem akarom én is átélni... A heget pedig eszem ágába sincs megmutatni, már így is tiszta ideg vagy, csak az hiányzik még - próbálok érthetően beszélni, bár a félelem, hogy elveszíthetem őt, megrémisztett elégé ahhoz, hogy abbamaradjon a zokogásom.
  - Nem kérhetsz tőlem ilyet - kapja rám a fejét. - Tudom, hogy milyen érzés, de te nem nyugodhatsz bele, hogy ezt tette veled.
  - Nem is fogok. Eszem ágába sincs. Csak akkor leszek képes nyugodtan élni, amikor mind meghalt vagy börtönbe került, de Andrew-nak abban igaza van, hogy ezt nem nekünk kell elintézni. Segíthetünk, de ezt mi nem tudjuk megoldani - suttogom.
  - Ezt még megbeszéljük - morogja. - De most mutasd meg azt a heget - néz a szemembe. Tudom, hogy addig nem fogja abbahagyni, míg nem látja, így nagy nehezen felemelem a felsőm, majd kicsit elfordulok, hogy láthassa az oldalamon lévő sebet, amit eddig igazán kevesen láttak.

Sziasztok! Tudom, hogy rég volt rész és sajnálom, de a szeptember nagyon hamar elrepült, vagyis idáig. Nálunk még nem kezdődött el az egyetem, csak október elején fog, de a lakásba, ahová a barátokkal költözünk festeni kellett, amit a hétvégén meg is oldottunk. Aztán szeptember elején elment a barátnőm Pestre és vele is annyi időt töltöttem, amennyit csak lehetett. Ezek után kicsit magam alatt voltam, nem igazán ment az írás ebbe a blogba, de most itt az új rész és remélem tetszett, ígérem a következő is érdekes lesz. Megtudhatjuk mit érez Harry és még néhány apró részletet, amik lehet nem is tűnnek fontosnak, de mindben el van rejtve valami. Remélem tetszett! Köszönöm az biztatást és az olvasókat!  U.I. Ha kíváncsiak vagytok olyan részletekre, hogy mikor érkezik a rész, vagy miért nem jön, akkor csatlakozz a csoportomhoz ITT.