2016. augusztus 22., hétfő

2.évad - 6.rész


Dave Hell



  Andrew kezd lassan az idegeimre menni. Már tíz perce ülök a kanapén és hallgatom, ahogy a telefonján beszélget valakivel, miközben már rég a fejleményeket kellene hallgatnom. Tudom, hogy fontos a munkája és minden, de ebben a pillanatban kicsit sem érdekel, hogy ki érzi magát rosszul, egyszerűen csak tudni akarom, hogy állnak a dolgok. Tudni akarom, hogy mire sikerült rájönniük azoknak a barmoknak, akik hónapokig semmi elfogadhatót nem találtak, akik miatt már ott voltam, hogy én veszem kezembe az ügyet, ami valószínűleg már rég eredményhez is vezetett volna. 
  - Andrew, tedd le a telefont - morgom az orrom alatt, szemeibe nézve. Látom rajta, hogy nem igazán tetszik neki, hogy követelőzöm, de tisztában lehetne vele, hogy nekem ez fontos. Az, hogy lelki nyugalomra találjak valaha, az csak akkor fog megtörténni, ha végre elkapják őket és nem kell többet attól tartanom ismét árthatnak nekem, vagy bármelyik más lánynak a világon.
  - Egy pillanat - veszi el a fülétől a telefont, mire én csak fújtatok egyet. Öt perccel ezelőtt is ezt mondta, nekem pedig egyre jobban fogytán van a türelmem. - Stella, tudom, hogy félted a lányod, de ezt csak úgy tudnám teljesen levezetni, ha találkozom vele. Bár mondtad, hogy nem akar eljönni senkihez sem, mert szerinte nincs szüksége dilidokira, de mi lenne, ha én mennék el hozzátok, mint vendég és ott valahogy megpróbálnék rá hatni? ... Rendben, akkor vacsorakor találkozunk - mosolyodik el, hiába nem láthatja a vonal másik felén lévő személy, majd leteszi a telefont.
  - Na végre - csapom össze tenyereim. - Ha én egyszer az életben időben érkezem, mert mondandód van számomra, akkor igazán hálás lennék, ha te sem telefonálnál perceken át, hanem inkább elmondanád, amit el kell.
  - Ne légy türelmetlen, Brit - sóhajt fel, majd lép mellém és ül le. - Tudom, hogy szeretnéd, ha azonnal beavatnálak a dolgokba, de nem lehet, mert még túl kevés információ van a markomban, de amennyit elmondhatok neked azt megteszem.
  - Te most csak szórakozol velem, igaz? - nevetek fel dühösen. - Azt mondod, hogy híreid vannak, erre kiderül, hogy igazából nincs is? Andrew tisztában vagy vele, hogy nekem ez rohadt fontos és bármire képes lennék, hogy végre vége legyen, ne játszadozz az idegeimmel!
  - Nézd - fordul felém. - Tegnap hívtak, hogy elkaptak valakit a bandából, de nem teljesen biztosak benne, hogy abból a bizonyos bandából, neked kellene rábólintanod, természetesen, ha már láttad őt korábban. Ez valószínűleg fel fog téged zaklatni. és szükséged lesz valakire, akiben megbízol, ezért arra gondoltam, hogy Harrynek szólnunk kellene, mielőtt bemész a rendőrségre.
  - Te teljesen megőrültél? - csattanok fel. - Mondd csak Andrew, nem elég, hogy nem mondtad el nekem, hogy ki is ő valójában, végig kellett hallgatnom a történetét, de most azt szeretnéd, hogy az én is lebukjak? Mondd csak, hogy a francba néznék a szemébe? Hogy várnám el, hogy majd ő nézzen az enyémbe miután kiderül, hogy én vagyok szinte a második Libby, csak éppen másképpen nézek ki, és sosem adtam fel a küzdést?
  - Nyugodj le - kérlel. - Nem arra gondoltam, egyszerűen csak utána hozzá menj. Vagy ő jöjjön érted. Meg fogom neki mondani, hogy semmit se kérdezzen, de nem szeretném, hogy egyedül légy, főképpen nem akkor ha egy volt közülük. 
  Hosszú idő után végre van egy nyom, de akkor én miért félek tőle ennyire? Örülnöm kellene, hiszen ez már valami, de mégsem megy. Félek, ha szembe kerül valakivel, aki ott volt azon a helyen, akkor ki fogok készülni. Össze fogok törni és érezni fogom az érintését. Újra fogom élni, mindazt amit velem tettek. Szeretném, ha ott lenne Harry, hiszen tudna segíteni, de a francba is, akkor csak egy hajszál választana el attól, hogy lebukjak előtte. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy az a nap úgyis el fog jönni, de szeretném addig húzni, amíg csak lehet.
  - Látom, hogy elgondolkodtál, de lassan indulnunk kellene, ha nem akarunk elkésni - szólal meg. - Ha bármi baj van, akkor csak szólj és már jövünk is - érinti meg a karom, mire én lassan bólintok.
  - Elég erős vagyok én ehhez? - kérdem halkan, amint kilépünk az épületből.
  - Ezt csak akkor tudhatjuk meg, ha odaérünk - közli velem. - Nem mondhatok biztosra semmit, lehet nem, de az is lehet, hogy már igen. Ezt csak te tudod eldönteni, de abban biztos lehetsz, hogy én melletted leszek és Harry is.
  - Ne gyere mindig vele - sóhajtok fel. - Pontosan tudod, hogy alig beszéltünk normálisan azóta a nap óta - suttogom. Megfordul az elmúlt pár percben, nem is egyszer, hogy elmondom neki a majdnem pánikrohamom és a csókot, de valahogy mindig oda jutok, hogy hülyeség lenne. Csak azt érném el vele, hogy a szemembe mondja neki volt igaza, ami persze nem lenne hazugság, de attól én még nem szeretném ezt hallani. 
  - De ez csak azért van, mert te elzárkózol, ha nem tennéd hidd el a kapcsolatotok egyáltalán nem változna. Csak félsz, de nem értem, hogy mitől. Harry az a személy, aki pontosan megértene téged, te mégsem akarod neki megadni a lehetőséget. Menekülsz előle, ami lassan nem csak téged, hanem őt is ki fog készíteni.
  - Tévedsz, engem az fog, hogy mindenki ezzel jön... - morgom. 

***

  Remegnek a kezeim, pedig még semmi sem történt, de már csak a tudat, hogy percek múlva valaki olyan állhat velem szembe, akivel össze voltam zárva hosszú időre, a frászt hozza rám. Lehet, hogy Andrewnál tiltakoztam Harry ellen, de ebben a pillanatban bármit megadnék azért, hogy itt legyen és magához öleljen, majd azt mondja minden rendben lesz. 
  - Nyugodjon meg kisasszony - érinti meg a vállam az egyik nyomozó - az úr nem láthatja önt. Biztonságban van. Önnek csak az a dolga, hogy elmondja látta-e már az illetőt vagy sem, utána már mehet is. 
  - Értem - suttogom, remegő hangon. 
  Mi a fene van velem, én nem szoktam ennyire kikészülni semmitől sem. És ez a nyomozó is mondta, hogy ő nem láthat engem, csak én őt, akkor meg mitől félek. Értelmetlen az egész. Hamar túl leszek rajta és aztán szépen iszom egy forró teát és minden rendben lesz. Biztonságban vagyok. Ennyi rendőr és nyomozó között, senki sem támadhat rám, de mégis nehezemre esik ezt elhinni. Tekintetem újra az előttem lévő üvegre vezetem. Még sötét, hiszen addig nem kapcsolják fel a másik szobában a villanyt, míg én nem állok készen és elég csak rám nézni, amiből kiderül, hogy még szükségem van néhány percre.
  - Brit - lép mellém Andrew - vegyél egy mély levegőt, majd fújd ki és ezt ismételd meg párszor. Ha így folytatod pánikrohamod lesz - teszi hozzá halkan. - Harrynek már szóltam. Neked csak annyi a dolgod, hogy azonosítsd és utána már mehetünk is. 
  - Menni fog - biztatom magam, mire Andrew biccent egyet a nyomozó felé, aki pillanatokon belül felkapcsolja a lámpát, így elém tárul a látvány.
  Szemeim hatalmasra nyílnak. Nem veszek levegőt. Érzem, ahogy a pulzusom az egekbe szökik. Ismerem ezt a férfit. Még szép, hogy ismerem hiszen szinte minden nap rá voltam bízva. Ő volt a szelídítőm vagy mi a franc, de persze nem sikerült sosem a terve, mivel én az utolsó pillanatig küzdöttem ellene. Saját kezeimmel ölelem szorosan körbe magam, ahogy az emlékek felerősödnek. Érzem, ahogy megérint, ahogy a nevemet suttogja. Ahogy felnevet. Érzem a tenyerét a bőrömön, a pofonja erősségét. Mindent érzek. 
  - Nem! - szorosan lehunyom a szemeim, majd hátrébb lépkedek. Valaminek nekiütközöm, de mit sem törődve vele csúszom le a földre és karolom át magam. Nem akarom látni. Tudom, hogy nem vagyok ott, tisztában vagyok vele, mégis magamon érzem az érintését. - NEM! - kiáltok fel.
  - Hé - húz magához Andrew. - Nyugodj meg, biztonságban vagy - suttogja, de semmit sem ér vele. Nem rá van szükségem, ebben a pillanatban ő semmit sem ér. - Brit, figyeld a hangom és lélegezz...
  - N-nem megy - kapkodok levegő után. 
  Az a vörös szoba, a közepén lévő ággyal. A bilincsek, amik a kezemet szorították, hiszen nem egyszer próbálkoztam a szökéssel. Érzem a fájdalmat, amikor a még be nem gyógyult sebeim után került rám nem egy ütés. Mindent érzek és képtelen vagyok elszakadni. Mocskos szavak. Mocskos gondolatok. Visszacsöppentem abba a szobába, arra a napra, amit a legjobban gyűlölök és képtelen vagyok szabadulni. Fájdalom, vesz körül és kényszerítés olyan dolgokra, amiket én nem akarok. Olyan dolgokra, amire még józanon sem lettem volna képes, nem pedig belőve és szinte annyira megverve, hogy alig élek. Félek.
  Azok a kék szemek, amik pár perccel ezelőtt néztek rám a fejembe égtek. Most is magamon érzem a tekintetét, pedig már biztosan nincs a velem szemben lévő szobában. Hallom azt a mély, undorító hangján, amin a nevem ejti ki. 

  "- Ha nem ellenkeznél ennyire, sokkal könnyebb lenne minden, szívi - morogja a fülembe. - Ez csak rajtad múlik. Tudod élvezhetnéd is, csak el kellene magad engedned és nem ellenkezni minden egyes mozdulatomnál. Tudod, hiába tanítottak arra, hogy türelmes legyek, nálad már rég elfogyott és ha nem szeretnél halálra verve lenni, akkor tedd végre a dolgod! - rúg a bordáim közé, mire iszonyatos fájdalom száguld végig rajtam. A könnyek már patakokban folynak az arcomon, de nem érdekel. Nem érdekel semmi, csak egy valamiben vagyok biztos. Nem fogok neki engedelmeskedni. Nem érdekel, ha halálra is fog verni, de biztos lehet benne, hogy nem fogom neki megadni azt az örömöt, hogy azt tegyem, amit ő szeretne. - Képtelen vagyok elhinni, hogy még mindig ellenkezel! Mi a francot kellene kezdeni veled? Fejbe lőni mondjuk a szemed láttára a barátnőd, akivel úgy kijössz? Szeretnéd ha az a szöszi, aki már beletörődött a sorsába egy golyót kapna, akkor engedelmeskednél?
  - Dögölj meg... - sziszegem a fogaim között.
  - Te így nem beszélsz velem - vág pofon. Már nem is érzem az ütéseket. Semmit sem érzek, hiszen mindenem bizsereg, de nem fogom hagyni, hogy baja essen az egyetlen lánynak, aki mellettem van minden rossz pillanatomban, még akkor sem, ha ő már megadta magát Kitnek.
  - Mi a francot csinálsz vele, Dave? - lép be idegesen a szobába Kit. - Megőrültél, nem ölheted meg!
  Idáig még hallottam a beszélgetés, de nem tudom, hogy folytatódik, mert minden elsötétül előttem."

  Nehezen, de sikerül annyi erőt vennem magamon, hogy kinyissam a szemeim. Egy ismeretlen szobába vagyok, az ágyon fekve. Rettentően fáj a fejem és alig vagyok képes nyitva tartani a szemeim. 
  - Nyugodj meg - fogja meg a kezem valaki, mire felé kapom a tekintetem.
  - Harry - suttogom alig hallhatóan, mivel a torkom teljesen kiszáradt. Egy pillanatig teljesen elfelejtem, hogy mi történt velem az előző órákban, de aztán beugrik és ismét kapkodni kezdem a levegőt.
  - Itt vagyok - néz rám. - Nem kell félned, minden a legnagyobb rendben van. Nem hagyom, hogy ártsanak neked. Nyugodj meg - szorítja meg a kezem.
  - Azok a szemek, sosem fogok elszakadni tőlük - ülök fel, majd bújok szorosan hozzá, mire egyből magához átölel. - Kísérteni fognak.
  - Nem hagyom, együtt megoldjuk - suttogja a fülembe, miközben a hátam simogatja. Olyan könnyen mondja, de ebben a percben bármennyire is szeretnék neki hinni, nem megy. Nem megy, hiszen én tudom, hogy kihez tartoznak azok az átkozott kék szemek, ismerem és tisztában vagyok vele, hogy mire képes. - Figyelj rám, jó? - tol el egy kicsit magától, hogy a szemeimbe tudjon nézni. Kezei közé veszi meggyötört arcom, majd lassan kezd el beszélni. - Tudom, hogy nehéz, tudom, hogy vissza akar repíteni a múltba az emléked, de ne engedd. Légy te az erősebb és ne hagyd, hogy ő vegye át az uralmat, mert abba beleőrülsz. Itt vagyok neked. Nem foglak magadra hagyni, legyen bármi. Semmivel sem tudnál rávenni, hogy elmenjek mellőled. Biztonságban vagy, és míg én élek leszel is.
  - Félek - suttogom a mellkasába, mire szorosabban ölel. 
  Hiába próbálok rá hallgatni, nem megy. Bárhogy próbálok elszakadni a múlttól nem akar sikerülni. Amint a szemébe néztem, egyből visszarepített és biztossá tette azt is, hogy hosszú ideig ne sikerüljön szabadulnom onnan, pedig semmit sem tett jóformán. Már értem, hogy Andrew miért mondta folyton, hogy ne zárjam magamba, most minden egyszerre szakad fel és ez sokkal rosszabb, mintha szép lassan hagytam volna... ebbe bele fogok őrülni.
  - Nincs mitől félned, édesem, én itt vagyok és nem fogom hagyni, hogy bajod essen.


  Lehet, hogy már sok mindent átéltem és azt hittem semmi sem tud meglepni, de hatalmasat tévedtem. Két napja van nálam, Brit. De még mindig alig szólal meg, és ha meg is teszi ritka, hogy az a szó, amit kiejt az ajkán ne a félek legyen. Annyira szeretnék neki segíteni, megnyugtatni, hogy minden rendben lesz vele, de nem figyel rám. Vagy ha meg is teszi, az emlékei túl mélyen tartják őt és képtelen felfogni. Itt vagyok mellette, mivel nem engedtem, hogy Andrew elvigye, bár ő sem nagyon akadékoskodott, ahogy a szülei sem, hiszen tudják, hogy én képes vagyok rá hatni és valahogy azt érzem azt is, hogy kedvel engem. Tudják, hogy mellettem biztonságban van. Bármi is zaklatta fel ennyire, bárki is volt az az állat, akiért a rendőrségre kellett menni, hol teljesen összeomlott én ki fogom csinálni. Olyan fiatal, mégis teljesen össze van roppanva. 
  Az elmúlt órákban el sem mozdultam mellőle, csak ha nagyon muszáj volt. Attól félek, hogyha magára hagynám hosszabb időre kárt tenne magában, hiszen az én fejemben is megfordult annak idején, igaz nem tettem semmit, de nekem már annyi is elég, hogy megfordult. Tisztában vagyok vele, hogyha az embernek nehéz múltja van kiborul, hiszen tapasztaltam is. Libbynek sem volt valami könnyű, de neki segített, ha mellette voltam. Hozzám bújt, de Brit semmit sem tesz, csak ül vagy fekszik és bámul a semmibe. Ha magamhoz is húzom, amikor szaporábban veszi a levegőt, kétlem, hogy érzékeli, maximum a teste, hiszen néha sikerül megnyugtatnom vele. 
  Nem alszik, nem is eszik. Jóformán semmit sem csinál, ami teljesen a frászt hozza rám. Rá kell vegyem, hogy legalább valamit egyen, mert ha így folytatja, akkor nem elég, hogy lelkileg kikészül, de még meg is betegszik. 
  - Brit - fordítom magam felé az arcát. - Kérlek, legalább a levest edd meg - kérlelem, de olyan mintha meg sem hallaná. - Tudod, bármire képes lennék, hogy most elszakítsalak arról a helyről és rám figyelj - suttogom. Keze megmozdul, majd lassan megkeresi az enyémet és megfogja azt. - Hé, jól vagy? - kérdem tőle, amikor felém fordítja a fejét, de csak a fejét rázza.
  - Mikor lesz már ennek vége? - kérdi alig hallhatóan. Megszorítva a kezét, közelebb húzom magamhoz, aminek következtében hatalmas sóhajtás hagyja el az ajkát, majd ölel át. Érzem, ahogy a karjaim között lévő lány teste teljes egészében remeg. Szeretnék ellene tenni valami, de azon kívül, hogy biztosítom róla mellette vagyok és leszek is, történjen bármi mást nem tehetek.
  - Hamarosan. Tudod, már az is nagy lépés, hogy hozzám szóltál. Úgy látszik egy rövid időre, de visszatértél a jelenbe és ha ez már sikerült, akkor hamarosan az is menni fog, hogy szinte teljesen elszakadj tőle, csak be kell látnod, hogy szükséged van valakire. Valakire, aki meg mondja neked, hogy nincs mitől félned. Valakire, aki melletted lesz, akkor is ha baj. Valakire, aki törődik veled.
  - Rád van szükségem - suttogja. - Senki más segítségét nem akarom, csak a tied - ölel szorosan. 
  - Itt vagyok, és nem is megyek sehová, egészen addig, míg te arra nem kérsz, vagy én nem látom jónak, ami nem fog megtörténni. Egyél egy kicsit, aztán próbáljunk meg aludni, rendben? - kérdem tőle, mire bólint egyet.
  Remegnek a kezei, ezért nem adom át neki a tálat, hanem szembe ülök vele, majd a kanalat a szájához helyezem. Nem ellenkezik. Lassan, de eszik és nekem már ez is elég, ez is egy hatalmas lépés. 
  Fél óra elteltével nyugodtan dőlök el vele együtt az ágyon és ölelem magamhoz. Hallom, ahogy lélegzik. Abból, ahogy megmozdul tudom, hogy velem van. Küzd a múltja ellen, amiért büszke vagyok rá, hiszen az a legnehezebb lépés, főképpen az elején, de ő megpróbálja. Karját simogatva próbálom vele elhitetni, hogy biztonságban van, nyugodtan aludhat egy kicsit, ami percek múlva sikerül is, hiszen már csak egyenletes lélegzését hallom.
  Még mindig felmerül bennem, hogy talán van valami közös vele és Libby-vel, hiszen túl sok a véletlen egybeesés, amiről már nem tudom elképzelni, hogy véletlen lenne. Tony azt mondta, hogy Dave Hell-nek is köze van az egészhez, és két nappal ezelőtt, amikor Brit teljesen kiborult az őrsön, elkapták. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem csak egy szemétláda létezik a világon, akit ugyanakkor kapnak el, de véletlen lenne? Nem hiszem, bár teljesen erőmmel azon vagyok, hogy elhiggyem. Britnek semmi baja az érintéssel, mármint nem mondom, hogy olyan jól viseli, de nem borul ki annyira, mint régen Libby. Amikor megcsókoltam éreztem, hogy velem van, hogy ő van velem és ezért vannak kételyeim. Viszont az is megtörténhet, hogy míg Libby megadta magát a harcnak, Brit nem és ezért nem reagál pontosan úgy, mint ő. Viszont ezekre a kérdésekre, nem fogok válaszokat kapni, míg ő úgy nem szeretné. Tisztában vagyok vele, hogy nem faggathatom ki, mert azzal semmi jót sem érnék el nála, de nem tudom meddig vagyok még képes azt nézni, hogy magát eszi, mivel képtelen a múltjáról beszélni. Segítene neki, és ezt ő is tudja, de akkor miért nem beszél róla? Talán azt hiszi, hogy nem tudnám elviselni, azok után, ami velem történt. Ez butaság lenne a részéről, lehet, hogy nem menne könnyen, de ha tudnám, hogy segíthetnék neki, akkor biztosan nem lökném el magamtól, történjen bármi.

***

  Amikor legközelebb kinyitom szemeim kint sötét van, viszont a karjaim közt tartott lány, még mindig békésen alszik, ami boldogsággal tölt el, hiszen szüksége van a pihenésre, gyógyszerek nélkül. Óvatosan simítok ki egy tincset a szeméből, mire megmoccan, de nem ébred fel. El sem akarom hinni, hogy két napja tényleg megtettem. Megcsókoltam, pedig hetekkel ezelőtt biztos voltam benne, hogy képtelen lennék rá. Nem mondom, hogy nem éreztem furcsa szorongást a mellkasomban, de azt sem mondhatom, hogy nem élveztem. Egy pillanatra, de azt gondoltam, hogy semmi problémám sincs. Hogy csak egy srác vagyok, aki végre adott a vágyainak és megcsókolta a lányt, akihez vonzódik. Mert legyen bármilyen nehéz is bevallani, de vonzódom hozzá. Nem tudom, hogy mi lesz ebből, fogalmam sincs, hogy hová fog vezetni, de abban biztos vagyok, hogy nem lesz egy egyszerű menet, legyen szó bármiről is. 
  Nem szeretném őt megbántani, így addig, míg magamban nem tisztázódik minden, nem mondhatok neki semmit, viszont már akkor tudtam, éreztem, hogy valami nincs rendben, amikor elmondta, hogy jobban kedvel, mint egy barátot. Ő azt hitte ennek következtében el fogom magamtól lökni, de én soha az életben nem lennék képes ilyesmire. Nem tudnám ellökni magamtól azt a személyt, akinek nem csak én nyújtok biztonságot, hanem ő is nekem. Egy valami viszont még zavar, és ezt valakivel meg kellene beszélnem, de fogalmam sincs, hogy ki lehetne az, mivel Andrewnak erről nem beszélhetek. Louis, ő pedig biztosan másképp értelmezné, bár lehet, hogy nem. De abban biztos vagyok, hogy valakivel meg kell beszélnem, mielőtt oda jutok, hogy felemésztenek a gondolataim. 
  - Figyelj - szólal meg a lány, akiről eddig a percig azt hittem, hogy még alszik - tudom, hogy érdekel, miért vagyok ennyire kiborulva, mi történt velem. Nem ígérem, hogy el fogom neked tudni mondani az egészet, sőt biztosan nem, de egy kicsit mesélhetek róla, amennyi még a határokon belül van. Nem ígérhetem, hogy a közeljövőben az egészet el fogom neked tudni mondani, de igyekezni fogok, mert tényleg azt szeretném, ha segítenél nekem. Szükségem van a segítségre, legyen az bármilyen nehéz beismerni.
  - Nem muszáj, ha nem szeretnéd - helyezkedem úgy, hogy a szemébe tudjak nézni. - Ha nehezedre esik, nem kell beszélned róla, nekem az is elég, hogy láttalak enni és aludni az elmúlt órákban.
  - Én ezt inkább úgy mondanám, hogy megetettél, aztán pedig elaltattál - mosolyodik el halványan. - Tudom, hogy nem muszáj, már rájöttem, hogy nem erőlteted, de én szeretnék. Hiszen jogod van tudni ha már éjjel-nappal vigyázol rám, míg én zombi módjára élek.
  - Bármikor megtennél újra, de örülök, hogy végre hallom a hangod - simítok végig az arcán. - Meghallgatlak, de amikor már úgy érzed nem megy tovább, akkor ne erőltesd magad, mert nem éri meg. Bízz bennem, hogy az a nap is el fog jönni, amikor majd magadtól fogod akarni elmondani az egészet, mert tudod, hogy megkönnyebbülnél tőle.
  - Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy olyan személyben fogok csalódni, akiben az elejétől kezdve bíztam. De megtörtént, éppen ezért viselkedtem veled úgy az elején és néha még most is, sajnálom... - remeg meg a hangja. - Elraboltak, hónapokkal ezelőtt - vesz egy mély lélegzetet - és azért borultam ki az őrsön annyira, mert szembekerültem azzal a személlyel, aki fogvatartott - suttogja megtörten, én pedig szorosan magamhoz ölelem.
  - Sajnálom - suttogom a hajába, mire feltör belőle a sírás. Nem mondom azt, hogy a két történet teljesen megegyezik, hiszen így is alig tudok belőle valamit, de ha jobban belegondol az ember, akkor van benne hasonlóság, hiszen így is elő lehet adni ugyanazt, amit nekem évekkel ezelőtt Libby mondott. Nem muszáj mindent részletesen elmondani, lehet úgy is, hogy az adott személy ne jöjjön rá, hogy miről van szó, teljesen. Nem akarok arra gondolni, hogy talán nekem van igazam és tényleg van valami köze Brit elrablásának, Kithez, de ha így lesz, akkor ez csak eggyel több érv, hogy kinyírjam az össze többivel együtt.
  Percek elteltével érzem, ahogy lassan kezd megnyugodni, miközben az én fejem megállás nélkül gondolkodik. Próbálom összetenni a kockákat, de annyi darabkája és sötét pontja van, hogy nem vagyok benne biztos, hogy jól rakosgatom a dolgokat. Le kellene állnom és inkább a karjaim közt tartott lánnyal foglalkozni, majd újra rátérni, ha jobban lesz.
  - Én itt vagyok neked, és megígérem, hogy nem eshet semmi bántódásod, míg mellettem vagy - nézek a szemeibe, miközben homlokom az övének döntöm. 
  Felsóhajt, majd kezeit a nyakamba akasztja. Szemeit lassan, de rám emeli, majd halványan elmosolyodik, amivel engem is arra késztet. Basszus. Megint ott tartok, hogy meg akarom csókolni, de azt tudom, hogy ebben a helyzeten biztosan nem lenne jó ötlet, sőt sokkal rosszabb, mint a múltkori.
  - Nem tudom, hogy érted el, de valamiért az, hogy a közeledben vagyok megnyugtat - suttogja - de van valami, amit még te magad sem tudsz tőlem elvenni - motyogja. - Az emlékeimet. Azokat az emlékeket, amiket legszívesebben kiégetnék az elmémből.
  - Lehet, hogy nem tudom őket elvenni, de abban biztos vagyok, hogy könnyíteni tudok rajtuk. El fogom valahogy érni, hogy ne akörül forogjanak a gondolataid. Segíteni fogok abban, hogy képes légy velük együtt élni. Nem tudom, hogy azok az emlékek között tudsz-e valami olyat találni, ami reménnyel töltött el még azokon a napokon is, de ha igen, akkor koncentrálj arra. Ne a rosszat nézd, hanem a sok rossz között keress valami jót is, és hidd el, hogy ez segíteni fog abban, hogy átvedd az uralmad az emlékek fölött.
  - Megpróbálom - bólint rá. - Nem lesz könnyű bármit találni, de azon leszek - egyezik bele.
  - Én pedig melletted és ha tudok, akkor segíteni fogok benne. Egyedül senkinek sem könnyű átvészelni semmit, szüksége van a támaszra, és én itt leszek neked.
  - Köszönöm - nyom egy puszit az arcomra, majd ölel meg.
  Nem igazán akartam magára hagyni, de le szeretett volna zuhanyozni, én pedig oda nem kísérhetem el, meg azt is mondta, hogy minden rendben lesz, ha nem akkor sikít egyet és nem fogja bánni, ha bemegyek. Nem tudom, hogy képes egyik percről a másikra teljesen megváltozni, de nagyon szerencsés ezen a téren. Nekem sosem ment. Sosem tudtam annyira elzárni magamban mindent, hogy úgy tűnjön már semmi bajom...
  A gondolataim telefonom csergése zavarja meg, így gyorsan felpattanok az ágyról, majd az asztalhoz lépek és felveszel róla. 
  Liam.
  - Szia, tudom, hogy mostanság nem igazán érsz rá, de én kutakodtam tovább, ahogy megígértem neked - szólal meg Liam.
  - Szia. Szóval ezt vegyem úgy, hogy találtál valamit? - pillantok az ajtó felé, ami még mindig zárva van, így nyugodtan tehetem fel a kérdéseim.
  - Igen. Ugye azt te is tudod, hogy Dave-t letartóztatták és minden bizonnyal el is fogják ítélni, mivel ha jól tudom, akkor volt egy tanú, aki biztosította őket arról, hogy ő volt az egyik tag. De ezzel csak egy szál van megoldva a sokból, hiszen Kit és Libby apja még szabadon van, viszont még egyszer átnéztem a videót, amit még Louis buliján volt és találtam valamit, amire eddig nem is figyeltünk fel.
  - Mi lenne az? - kérdem tőle, türelmetlenül.
  - Talán ezt nem telefonon kellene elmondanom - sóhajt fel. - Kétlem, hogy így szeretnéd megtudni.
  - Liam, ne húzz fel, mi van azon a felvételen? - vonom kérdőre, éppen akkor, amikor nyílik az ajtó és ez zavarodott Brit lép ki rajta. - Küld el, most le kell tennem - bontom a vonalat. - Minden rendben? - lépek hozzá közelebb.
  - Igen - biccent - de ezt inkább nekem kellene kérdeznem tőled, idegesnek tűnsz - lép elém.
  - Minden rendben van, miattam nem kell aggódj - ölelem át.
  Mi a franc, amit Liam nem képes nekem elmondani telefonon? Nagyon remélem, hogy komolyan vette, amikor azt mondtam neki, hogy küldje át, mert ha nem teszi meg, akkor ki fogok akadni. Nem telik el egy perc, de már pittyeg is a telefon. Helyes.


Sziasztok! Tudom, hogy szinte most volt rész, de gondolom senkinek nincs ellenére, ha most egy kicsit hamarabb hoztam a következőt, mivel ihletrohamom volt. Nem szoktam úgy írni részt, hogy két szemszög is legyen benne, de ezt csak így tudtam megoldani, viszont a jövőben nem hiszem, hogy lesz még ilyen. Remélem tetszett és elmondjátok a véleményeiteket. Köszönöm a biztatásokat és a növekvő olvasók számát is! További szép estét!

8 megjegyzés:

  1. Hogy fogok én ma aludni? Esküszöm az őrületbe kergetsz.. Remélem a következőig sem kell sokat a várnunk ☺❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Remélem aludtál és nem vártál ilyen sokat az új részre :D Tudom, hogy késtem, amit sajnálok, de adtam rá magyarázatot is.

      Törlés
  2. Basszus ... :D Most Harry megtudja Brit is min ment keresztül :D Na erre kiváncsi vagyok :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát nem pont úgy történik, hogy előtte tudja meg, de igen megtudja.

      Törlés
  3. Ajaj nagyon kivancsi vagyok mi az amire rajottek *.* pont itt hagytad abba en meg majd szet fogom izgulni az agyam :D de amugy jo lett nagyon tok orultem amikor lattam hogy van uj resz *.*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Majd megérted, ha visszaemlékszel az első évad egyik részére, amit említek is a részben. Örülök, hogy tetszett és örülsz, ha meglátod, hogy van új rész! :)

      Törlés
  4. Awwwww imádom ::) végre rájön Harry mi történt Brittel! siess pls a kövivel

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik!
      Sajnálom, hogy sokat kellett várni rá, de már olvashatod!

      Törlés