2016. augusztus 9., kedd

2.évad - 4.rész


Mi ártottam neked sors, hogy ezt érdemlem?



  Féltés, vagy ez az egész már sokkal több annál? Amióta felébredtem csak ezen gondolkodom, ahogy tegnap is tettem. Őszintén szólva már nem tudom, hogy mit kellene gondoljak, hiszen csak azt látom, hogy valami nincs rendben. Úgy érzem, mintha valami olyat tennék vagy történne velem, aminek nem lenne szabad. Az is meglehet ez azért van, mert egy egész éjszakát más lány társaságában töltöttem, hosszú idő óta, de az is lehetséges, hogy másért. Mindenki látja, hogy féltem őt, de a srácok néha azt is odaszúrják, hogy talán jobban is, mint kellene. Meglehet, hogy igazuk van, hiszen ismernek, de ha így van, akkor nekem mit kellene tennem?
  Emlékszem, hogy mennyire szarul voltam, amikor kiadtam magamból mindent, majd megláttam őt teljesen összetörve a folyosón. Sosem fogom elfelejteni azt a képet, azt a fájdalmat, amit a szemében láttam abban a pár percben. Persze még mindig nem értem, hogy miért történt és valamiért azt gondolom, hogy nem is igazán akarja, hogy megértsem, de fel kell fognia, hogy tudnom kell. Muszáj megnyugodnom, hogy nem én voltam az oka a kiborulásának. Elmenekült előlem és nem is válaszolt semmire sem. Került. És valószínűleg, ha ez az esküvő nem jön közbe, akkor most is ugyanazt tenné, amit én nem tudom, hogy meddig viselnék el. Természetesen nem voltam teljesen tudatlan vele kapcsolatban, hiszen Andrewt minden alkalommal megkérdeztem, hogy mi van vele, amikor találkoztunk, de igazán nyugtató választ sosem kaptam, csak annyit, hogy már jobban van. Jobban? Értem én, de mégis mitől esett vissza? Miért nem alszik és eszik most sem rendesen? Annyi kérdésem van, amire szeretnék minél előbb választ kapni, de a megérzésem azt sugallja, hogy még várhatok rá. 
  Még most is magam előtt látom, hogy Libbynél sem volt könnyű kinyitni az ajtókat, hiszen ha az egyiken beléptem, akkor két másikkal találtam magam szembe, ami zárva volt. Viszont Brit ajtajai sokkal stabilabbak, őt nem olyan könnyű megismerni. Több ajtót is ki kell tárni, míg eljutsz egy döntőig, amikor ha rosszul választasz, akkor kezdheted előről, hiszen újból bezárkózik azzal az indokkal, hogy magát védi. Néha arra gondolok, hogy mi van ha vele is hasonló dolog történt, mint Libbyvel, csak mivel ő fiatalabb volt máshogy dolgozza fel az egészet, sokkal nehezebben. Mi van, ha ezért akarok neki annyira segíteni, mert érzem, hogy ez van a dolgok mögött. Ha anélkül is biztos lennék benne, hogy mire van szüksége, hogy tudnám mi történt vele? Mi van, ha azzal, hogy segítek neki, megnyugszom és meg tudok majd magamnak bocsájtani azért, ami a múltban történt, mert ha a szerelmemet nem is sikerült megmentenem, őt még megmenthetem? 
  Ha meg is engedné, hogy segítsek neki, mihez kezdenék, ha idővel azt látnám, hogy belém szeret? Mihez kezdenék, ha ez megtörténne? Én még most is úgy érzem, hogy számomra csak Libby van. Lehetséges, hogy idővel, jó sok idő elteltével majd másképp látom a dolgokat, de addig még sok van. Bár az is egy lehetőség, amit a srácok mondanak, viszont arra még nem szeretnék gondolni. Érzéseket táplálnék iránta, csak annyira elfedem magamban, hogy észre sem veszem? Megtörténhet, de ha így is lenne, nem lennék képes elismerni. Mert ha megtenném, akkor azt érezném, hogy ezzel elárulok valakit, még ha nem is lenne így, de az az erős kötődés, amit érzek mindig ezt fogja sugallni számomra. 
  Nyöszörögve könyökölök fel, majd pillantok a mellettem még békésen szunyókáló lányra. A tegnapihoz képest most úgy néz ki, mintha minden rendben lenne vele, de az a baj, hogy én még mindig magam előtt látom a remegő kezeit és a kezdődő pánikrohamát. Próbálja magát erősnek és nyugodtnak mutatni, de valahogy amikor a közelemben van mindig sikerül megtörnie. Talán azért próbál meg elkerülni, hogy ne mutassa meg, hogy belül gyenge. Lassan emelem fel a kezem, majd tűrök ki egy tincset az arcából, mire szemei megrebbennek, de nem ébred fel. Jobban maga alá húzza a párnát, amin a feje pihen, majd tovább alszik, mintha mi sem történt volna.
  Halvány mosollyal az arcomon követem végig a tettét majd veszem el a kezem róla. Szinte magam előtt látom, amint felébred ismét zavarban fogja magát érzeni a közelemben. Tudom, hogy azt mondtam neki tegnap, hogy semmi sem történt, viszont abban már nem vagyok olyan biztos, hogy nem is tett volna semmit sem. Azt csak azért mondtam, hogy megnyugodjon és képes legyen elaludni mellettem. A tegnapi tánc, majd az utána történő jelenet engem is megrémisztett. Egy rövid, nagyon rövid ideig én is azon gondolkodtam, amin ő... én is úgy éreztem, hogy meg akarom csókolni. Az egyik részem majd kicsattant az örömtől, hogy olyan hamar lelépett, a másik viszont csalódott volt. Csalódott, mert nem erre számított. Ilyenkor elgondolkodom azon, hogy ez a lány, aki biztosan már fiatalon sok mindent élt át, miért ilyen fontos nekem. Miért érzem azt, hogy bármire képes lennék azért, hogy mosolyogjon és boldog legyen? Miért gondolok arra, hogy abból a csókból semmi rossz nem sült volna ki, egyszerűen csak átadtuk magunkat volna a vonzalomnak. Azt be kell ismernem, még ha nehéz is, de vonzódom hozzá, ami mondjuk természetes, hiszen gyönyörű, én pedig pasi vagyok, de a szívem már foglalt. És ha valami is hiányozna az életemből, akkor biztosan nem őt használnám ki, nem egy olyan lányt, akinek már így is ezeregy baja van rajtam kívül is. Viszont valamit tennem kell, mert nem nézhetem azt tovább, hogy valami belülről felemészti. El kell érnem, hogy megbízzon bennem és elmondja mi bántja, elmondja nekem mi történt azon a bizonyos napon, amiről senki sem beszél szívesen. Tudni akarom, hogy megvédhessem. 
  Lassan mászom ki mellőle, majd csukom be magam mögött az ajtót. Lehet, hogy már késő van, viszont nem szeretném felébreszteni, hiszen mostanság nem igazán alszik rendesen, nekem pedig egész nap semmit sem kell tennem, szóval nyugodtan megvárhatom, míg magától ébred meg, addig én reggelit csinálok és megiszok egy kávét, amire már órák óta szükségem van. Alig veszek ki egy csészét a szekrényből, amikor a pulton heverő telefonom megrezdül. Üzenetem érkezett méghozzá Louistól, hogy nyissam ki az ajtót. Mi a fenét keres itt ilyen korán? Ő nem igazán szokott beállítani így, bár ez sem meglepő őt elnézve.
  Amint elfordítom a kulcsot a zárban és kinyitom az ajtót, minden köszönés nélkül szólalok meg.
  - Miből gondoltad, hogy már fent vagyok? - támadom le. - Jó reggelt El - lepődöm meg, amint megpillantom az említett személyt. - Oké, ha ketten vagytok és ilyenkor, akkor biztos vagyok benne, hogy fontos lehet, különben még az ágyatokban aludnátok. 
  - Az nem olyan biztos, bár az ágy az stimmel - nevet fel Louis, mire Eleanor karon csapja. - Most mi van, hiszen igazam van.
  - Adj neki egy kávét - néz rám könyörgően. - Amikor nincs kipihenve, mint most elviselhetetlen - jelenti ki, mire a barátja bevágja a durcát, amin én csak elmosolyodom.
  - Nekem nem kell bemutatnod - legyintek - tudod vele éltem elég hosszú ideig, meg hát a buszon nem igazán lehet elkerülni egymást kora reggel, szóval nyugi - veszek ki még két csészét, majd indítom el a gépet, ami halk zümmögésbe kezd. - Na és minek köszönhetem a látogatásotokat? Ne kíméljetek.
  Egymásra néznek, mintha azt próbálnák eldönteni, hogy ki mondja el azt, amit szeretnének. Persze már abból is tiszta lett előttem a helyzet, hogy ketten vannak itt, de szeretnék nem arra gondolni, hogy valami komoly baj történt, mert nem igazán akarok a közeljövőben olyan hírt kapni, amitől összetörhetek.
  - Brit itt van még? - fordul végül felém Eleanor, mire bólintok. - És jól van?
  - Azt nem mondanám, de most alszik - szalad ráncba a homlokom. - El, ne húzogasd az időt, mondd el amit szeretnél, mielőtt valami rosszra fogok gondolni.
  - Tudod, már elég sokszor megkérdeztem, hogy mi van közted és Brit között - szólal meg Louis, mire felé kapom a tekintetem. - Teljesen tiszta választ sosem kaptam tőled, de most jó lenne ha összeszednéd magad és kigondolnál egyet, mert ez fontos.
  - Az esküvőn, miután elrohant tőled én utána mentem, viszont beletelt egy kis időbe mire megtaláltam. Nagyon kiborult. Pontosan nem vagyok benne biztos, hogy mitől - suttogja, ami elárulja őt, hiszen el sosem tudott nekem hazudni, viszont nem kérdek rá - de abban teljesen, hogy az a lány a mosdóban összetört pár pillanatra.
  - Ugye nem csak mi vettünk észre pár árulkodó jelet rajta? - kérdi komolyan Louis. - Emlékszel, hogy mi volt jó pár évvel ezelőtt? Emlékszel az apró jelekre? Lehet, hogy tévedek, de ez a lány szinte biztos, hogy olyan dolgokon ment keresztül, amit nem tud megemészteni és nem egyszeri alkalom volt.
  - Louis - sziszegem a fogaim között. - Ugye nem azt akarod nekem mondani, hogy vele is...?
  - Nem tudom, nem tudjuk... és mi nem is fogunk rájönni, de gondolj bele. Gondold át ami történt és keresd a jeleket, ha meglátod a látszat mellett a valóságot, akkor te is érteni fogod, hogy miről beszélünk. Az a lány melletted nyugodt, nem érzi magát veszélyben. Megbízik benned.
  - Én ebben nem vagyok olyan biztos - rázom meg a fejem. - Az este a kocsimban majdnem pánikrohamot kapott, ha nem érezné magát veszélyben mellettem, akkor ezt, hogy magyaráznátok meg?
  - Arra... arra még nem gondoltál, hogy nem tőled félt? - lép hozzám közelebb el. - Nem tőled, hanem attól, hogy ismerős lehetett számára a helyzet? Nem akarok feltételezni semmit sem, de Harry te is látod, amit mi vagy legalább néhány hasonlóságot észrevettél.
  - Nem tudom, hogy mit gondoljak - suttogom. - Ez már bennem is felmerült, de nem tudunk biztosat és valószínűleg nem is derülne ki... De most, hogy nem csak bennem merült fel ez az egész, vissza fogom nézni az összes bizonyítékot, nyomot és bízom benne, hogy semmit sem fogok találni.
  - Mindkét lehetőségre fel kell készülnöd. Erősnek kell lenned, ha olyan nyomok merülnek fel, ami a mi igazunkat adják. Nem eshetsz vissza és ha úgy érzed nem menne, akkor inkább mond meg neki, de hitesd el vele, hogy te mellette leszel, mikor lehet nem fog sikerülni.
  - Nem! - jelentem ki. - Bármi lesz, fontos nekem, biztonságban akarom tudni, eszem ágába sem lenne magára hagyni, amikor... amikor lehetséges, hogy tudok mindent róla...Fontos nekem, és ha kell magam elé helyezem az ő biztonságát.
  Louis és El hirtelen tekintenek egymásra, majd mosolyodnak el.
  - Mit beszéltetek meg ti ott ketten az előbb? - szűkítem össze a szemeim, miközben a válaszukat várom.
  - Fontos neked - mondja El, mire bólintok. - Te is az vagy neki, jobban mint gondolnád - mosolyog rám.
  - Ezt meg, hogy érted?
  - Sehogy, Harry - rázza meg a fejét. - Ezt nem az én dolgom elmondani, magadtól kell rájönnöd.
  - Ne kezdjük előről - nyögök fel. - Már megint az lesz, hogy ti tudtok valamit, amit én nem és azt várjátok el, hogy én jöjjek rá magamtól, míg ti végignézitek a szenvedésem.
  - Nem a mi dolgunk neked elmondani, legyen elég ennyi haver - néz a szemeimbe Louis. - Nem azért mondtuk amit, hogy felhúzzunk vele, de ezt nem nekünk kell elmondani, sőt még tudnunk sem lenne szabad róla, de mégis megtörtént, de ennyi... semmit sem fogunk elmondani. De okos fiú vagy te és rá fogsz jönni magadtól is.
  - Rendben - morgom. - De akkor ne zavarjatok ennél is jobban össze - kérem tőlük, mire bólintanak. A lépcső felől lépteket hallunk, majd pár másodperc elteltével megjelenik egy kócos hajú lány, aki előbb engem lát meg, mire zavarában elfordítja a fejét és így felfedezi Louisékat, aminek köszönhetően elfehéredik. - Jó reggelt, minden rendben? - kérdem tőle, de mintha ott sem lennék csak a két személyt nézi a közelemben. Tehát igazat mondanak. Tényleg tudnak valamit, amit csak Brit tud, különben nem dermedt volna meg a lány.
  Lassú léptekkel indulok meg felé, majd ölelem magamhoz.
  - Nem tudom, hogy mi az, amit nem szeretnél nekem elmondani, de ha attól félsz, hogy ők mondtak nekem valamit, nem kell aggódnod, hallgattak - suttogom a fülébe, mire felsóhajt.
  - Sajnálom - dönti a fejét a mellkasomra. - Nekem haza kell mennem - néz fel rám.
  - Nem, nem kell - nézek a szemeibe. - Előtte még beszélnünk kell, és ezt te is tudod. Az este nem kérdeztem semmit, de most szeretnék, ahogy azt is szeretném, hogy válaszolj majd a kérdéseimre.
  - Azt hiszem mi megyünk és hagyunk titeket beszélgetni - szólal meg El. - Köszi a kávét, majd később beszélünk - lép mellénk majd nyom egy puszit az arcomra.
  - Csak okosan Hazz - vereget vállon Lou, mielőtt a barátnője után menne. 
  Minél hamarabb beszélgetni szerettem volna vele, mégsem erőltettem semmit sem. Tudom, hogyha megteszem, akkor azzal csak az ellenkezőjét érném el. Nem beszélne, csak bezárkózna és valószínűleg ismét hetekre eltűnne, amit nem szeretnék. Reggeli közben végig azon gondolkodtam, hogy lehet-e igazság Eleanor és Louis szavaiban, de valahogy mindig arra jutottam vissza, hogy igen, hiszen nézzük tisztán a helyzetet, vannak bizonyos pontok, amik erre utalnak, de mi van ha csak rosszul értelmezzük ezt az egészet? Mi van, ha semmi sem igaz abból, csak rosszul értelmezzük a jeleket? Magamtól erre képtelen leszek rájönni, ahogy még lehet segítséggel is. Az egyetlen személy, aki segíteni tudna, az Brit, de ő fél. Nem akarja elmondani mi történt vele, Andrew pedig hiába tudja, akkor is hallgatni fog róla hiszen köti az orvosi titok.
  - Miért nem eszel? - kérdem halkan az előttem ülő lányra emelve tekintetem.
  - Nem vagyok éhes - motyogja.
  - Ezt nem fogod velem elhitetni - rázom meg a fejem. - Lehet, hogy másokkal sikerül, de én kivétel vagyok. Biztonságban vagy, kérlek egyél - nézek rá.
  - Ne erőltesd azt, ami látod, hogy nem működik - sóhajt fel. - Nem tudok sem enni, sem nyugodtan aludni, amit te is tudsz, szóval légy kedves és hagyd ezt a francba, jó?
  - Nem - nézek a szemeibe. - Meg akarlak érteni, segíteni akarok neked, de bármit kérek, vagy mondok te figyelmen kívül hagyod. Miért nem tudsz aludni és enni?
  - Utálom, hogy mindig ugyanazokkal a kérdésekkel jönnek, mint eddig minden alkalommal - nyög fel. - Semmi kedvem erre válaszolni, főképpen nem úgy, hogy úgyis tisztában vagy a válasszal. Stressz. Félelem. Bizonytalanság. Mond neked ez a három szó valamit? Nem tudom elhinni, hogy olyan nehéz felfogni, hogy nem érzem magam biztonságban, ha elalszom. A valóságot tudom uralni, viszont az álmaimat nem és nem akarok álmodni, nem akarok oda visszakerülni, ahol voltam... és ez csak úgy történhet meg, ha nem alszom. Ennek következtében pedig enni sem tudok. Te is voltál ilyen helyzetben, tudod, hogy miről beszélek. Neked sikerült túllépned rajta, nekem nem és valószínűleg még hosszú ideig nem is fog. Éppen ezért kérlek, hogy ne erőltesd azt, amit te is észlelsz, hogy nem működik.
  - Tudod erre van egy gyógyír - szólalok meg. - Ha jól emlékszem eddig mindig bevált számodra. Én. Tudom, hogy ez furán hangzik, de velem tudsz aludni és amikor elég sokszor találkoztunk, akkor enni is ettél. Nem rendesen, de az biztos, hogy többet, mint most. Igen, nekem sikerült túltennem magam a dolgokon, mondjuk, de nem könnyen és nem is egyedül. Egy ideig tiltakoztam a segítség ellen, de amikor beláttam, hogy egyedül nem megy, akkor könnyebb lett. Lassan, nagyon lassan, de kezdtem jobban lenni... te is tudod, hogy nem erőltetni akarom a segítségem, de bízol bennem, és tudod, hogy csak neked akarok jót. Akkor miért nem engeded, hogy segítsek?
  - Mert csak úgy lennél képes segíteni, ha elmondanám a történetem, de én arra képtelen vagyok - motyogja. - Nem tudnék neked több fájdalmat okozni, és azzal, hogy elmondom pontosan az történne. Megvagyok így is.
  - Miért hiszed azt, hogy fájdalmat okoznál? Ez hülyeség, Nem lenne semmi, csak megosztanál velem valamit, amitől félsz, amire még visszagondolni is rettegsz, de ezzel nem okoznál nekem fájdalmat.
  - Amíg, nem tudod, hogy miről beszélek, addig ne állítsd ilyen biztosan - rázza meg a fejét. - Fogalmad sincs, hogy min mentem keresztül és jobb ha nem is tudod meg, soha.
  Nem akarok erre gondolni, sőt legszívesebben kiégetném a gondolataim közül, de csak azon jár a fejem, hogy Louisnak és Elnek igaza lehet. Vajon azért hiszi azt, hogy fájdalmat okozni nekem a történetével, mert hasonló Libbyéhez? Persze ez csak feltevés, ha az ember belegondol, akkor érthető lesz minden.
  - Rendben, de most jól figyelj rám. Egyszer fogom megkérdezni és szeretném, ha őszintén válaszolnál rá, jó? - kérdem tőle, de nem bólint rá. - Ha igaz, amit feltételezek, akkor ne félj nekem bevallani, nem fogsz vele fájdalmat okozni. Sokkal inkább azzal okoznál, ha igaz lenne, de te elhallgatnád előlem. Azért borultál ki azon a napon annyira és azért nem szeretnél róla beszélni velem, mert hasonló a történeted Libbyéhez? - nézek egyenesen a szemébe.
  Amint felfogja a kérdésem azonnal elkapja rólam a tekintetét. Hallom, ahogy szaporábban kapkodja a levegőt. Beletrafáltam volna? A kezemben tartott csészét az asztalra helyezem, majd odasétálok hozzá és magamhoz ölelem. Remeg a teste.
  - Brit - suttogom. - Nyugodj meg, nincs semmi baj...
  - Nincs... nincs semmi hasonlóság a két történet között - remeg meg a hangja. - Nem azért lettem akkor rosszul, csak eszembe jutott miután te elmesélted a történeted, az enyém... eszembe jutott és összeroppantott - suttogja, de én nem tudok neki hinni.
  - Értem - szorítom magamhoz. - Ha úgy érzed, hogy majd beszélni szeretnél róla, akkor én itt leszek.
  - Nem! - bontakozik ki az ölelésemből. - Miért nem érted meg, hogy nem akarok róla beszélni? Semmi közöd hozzá! Összesen két ember tud róla, és mindkét alkalomkor hetekig alig aludtam, míg végre sikerült újból összekaparnom magam! Szerinted hány ilyen alkalmat lennék képes még átvészelni? Az utolsóba majdnem meghaltam! Nem akarom újra azt érezni, nem akarok róla beszélni, főképpen neked nem, hiszen nem is ismerlek! Abban sem lehetek biztos, hogy te nem ugyanolyan vagy, mint ő a francba is - túr a hajába.
  - Nyugodj le - fogom kezeim közé az arcát, miközben addig közeledem hozzá, míg ficánkoló teste a pulthoz nem szorul. - Nem akartalak felzaklatni, csak meg akarlak érteni. És az, hogy nem ismersz, az hülyeség - nézek a szemeibe - jobban ismersz, az anyámnál - közlöm vele. - Sokkal több mindent tudsz, mint ő valaha fog. Lehet, hogy tudja a történetet, de nem teljesen nem avattam be minden apró részletbe, nem mondtam el neki mindent, de te azokat is tudod. Én megbízom benned és csak remélni tudom, hogy egy nap te is meg fogsz bennem annyira, hogy elmond, ha nem is a teljeset legalább egy részét.
  - Nem akarok újra összetörni - motyogja.
  - Nem fogom engedni - emelem fel az állát. - Ha beszélni akarsz róla, ha bármit el akarsz mondani, tudod, hogy ide bármikor jöhetsz, és maradhatsz is, amíg csak szeretnél. Akár ide is költözhetsz és én mindig itt leszek neked, amikor úgy érzed az emlékek összeroppantanak. Nem foglak magadra hagyni, csak meg kell engedned nekem, hogy segítsek rajtad.
  - Miről beszélsz, nem fogok ideköltözni - kerekednek el szemei.
  - Jó, ha nem akarsz nem is kell. A szüleid és Andrew is tudja, hogy a közelemben jobban alszol és eszel is, mivel biztonságban érzed magad. Megegyeztem velük, hogy heti három alkalommal itt alszol nálam és belementek. A három alkalom a minimum, többről is lehet szó, de a három az biztos. Most ha haragszol is rám, el fog múlni, mert idővel rá fogsz jönni, hogy csak neked akarok jót. Ezzel nem ártani szeretnék neked, csak segíteni.
  - Hát ezt nem hiszem el - kezdi el ütögetni a mellkasom. - Nem egy kibaszott tárgy vagyok, amiről a háta mögött eldönthetitek, hogy hol lesz - csattan fel. - Nem dönthettek helyettem és én nem akarok itt lenni. Egyáltalán nem akarok! Mi a francért lenne ez nekem jó? Nem akarok a közeledben lenni!
  Mindkét kezét elkapom, majd a mellkasomhoz szorítom. Persze megértem, hogy kiborult, hiszen tudtam, hogy ez lesz, de azt is érzem, hogy idővel elfogadja és rájön, hogy ez neki a legjobb.
  - Dühös vagy! Megértem, én is az lennék, de figyelj rám. Idővel, jobb lesz, te is meglátod, hogy ez a legjobb, amit tehettünk veled.
  - A legjobb? - néz bele szemeimbe, miközben az övében könnyek csillognak. - Hogy lenne, nekem ez jó? Egy olyan emberrel leszek összezárva akaratom ellenére, aki a frászt hozza rám, azzal, amit kivált belőlem. Ezzel nem segítenél, csak ártanál nekem. Kurvára a vesztemet fogod okozni, és én is magamnak, ha tovább maradok itt, mint szabadna!
  - Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz - szólalok meg. - Nem fogom a veszted okozni. Segíteni fogok neked, mert neked rám van szükséged és ezt te is tudod.
  - Pontosan ez a baj! - csattan fel. - Én is tudom, hogy rád van szükségem, de ha ide jövök, azzal nem segítsz nekem, csak ártani fogsz, ebben biztos vagyok. Biztos vagyok benne, hogy csak rosszabb lenne minden.
  - Miért mondod ezt? - kérdem tőle dühösen.
  - Mert amikor a közeledben vagyok, olyan dolgokat érzek, amiket nem akarok! - akad ki. - Olyan dolgokat, amiket nem lenne szabad. Amiket nem akarok érezni és tudom, hogy ez csak egyoldali szóval eressz el és hadd mehessek haza... - suttogja.
  Nem akarom elengedni, de szavai annyira meglepnek, hogy kicsúszik a kezeim közül és máris az emelet felé rohan. Érzések? Egyoldali? Tehát... tehát érez irántam valamit, ami nem barátság? Idegesen túrok a hajamba, hiszen pontosan ezt akartam elkerülni. Ez az a helyzet, amit nem tudom, hogy kell kezelni, ami nem biztos, hogy menne. Tudom, hogy valószínűleg még fel sem fogta, hogy mit mondott nekem, de bízom benne, hogy nem fog ezek után ismét kerülni. Nem akarom újra kinyit az összes ajtót, amit egyszer már megtettem. Várjunk csak, amikor El itt volt utalt valamire azon kívül, hogy talán köze van Libbyhez... és amikor Brit meglátta őket, elfehéredett, vajon El erre gondolt? Ezt hallotta, hogy érzéseket táplál, amiket szerinte nem lenne szabad?
  Hallom, ahogy valaki a lépcsőn szalad lefelé, így amilyen gyorsan csak tudok kilépek a konyhából, majd még időben kapom el a kezét. Nem akarom, hogy úgy menjen el, hogy nem mondok neki semmit, mert azzal megbántanám. Mondani szeretnék valami, de mi a francot kell ilyen helyzetben?
  - Ne tűnj el megint, jó? Nem baj, ha ezt érzed. Ez nem a világvége, de ha kilépsz azon az ajtón úgy, hogy életed végéig kerülni fogsz, akkor nem csak magadnak okozol fájdalmat, hanem nekem is. Az előző távozásod sem bírtam valami jól, de ezt te magad is tudod, szóval kérlek ne kelljen még egyszer ugyanazt átélnem, főképpen most, hogy ez biztosan az én okom lenne.
  - És mégis, hogy szeretnéd, hogy a szemedbe nézzek? - kérdi a szőnyeget bámulva. - Hogy nézzek a szemedbe azok után, amit mondtam? Majdnem megcsókoltalak, veled aludtam és biztonságban éreztem magam, amit nem lenne szabad, mert a szerelem nem létezik, csak a mesékben a többi mind átverés. És te még mindig azt akarod, hogy itt aludjak.. én képtelen lennék rá. Nem menne, érted? Nem.
  - Akkor sem, ha engem ez az egész nem zavar? - emelem fel az állát.
  - Ezt ne nekem próbáld beadni - nevet fel kínosan. - Láttam a szemeid, és azok nagyon nem arról árulkodtak, hogy te ezt el tudnád fogadni. Neked egy szerelmed volt, és végig csak ő lesz, ahogy hallom, hogy beszélsz róla. Nekem is egy volt, az átvert és én képtelen vagyok megbízni bárkiben is és éppen ezért lesz az a legjobb, ha mi nem találkozunk, mert azzal addig ostoroznám magam, míg bele nem pusztulok...
  - Csak meglepett, tudod az ember erre nem tud felkészülni - sóhajtok fel. - De ez nem azt jelenti, hogy nem tudok vele megbirkózni. Sikerülne, csak kellene pár nap, ahogy neked is, hogy elfogadd, hogy tudok róla - nézek a szemeibe. - Gyere el holnap és ígérem, hogy nem bánod meg.
  - Te lehet el tudod fogadni, de nekem nem megy. Biztos vagyok benne, ha több időt töltenék veled, ez az érzés csak erősödne, ami végül oda vezetne, hogy képtelen lennék kizárni és azt nem akarom.
  - Én pedig nem fogadok el nemleges választ - rázom meg a fejem. - Segíteni akarok neked, mindenben és meglátod, hogy menni is fog csak bíznod kell bennem. Nem fogom hagyni, hogy összeroppanj. Ígérem. Holnap várlak és remélem itt leszel - nézek utoljára a szemeibe, majd elengedem a kezét.
  - Viszlát Harry - nyitja ki az ajtót, majd lép ki rajta.
  Azt hiszem, hogy keresnem kell egy új pszichológust, mert Andrewval ezt nem beszélhetem meg. Nem tudnák vele őszinte lenni, vagy ha mégis, akkor az nem biztos, hogy ő is képes lenne úgy kezelni a helyzetet, mintha a lány, akiről szó van, nem lenne a rokona. Mit ártottam neked sors, hogy ezt érdemlem?


Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy rég volt rész. Lenne rá magyarázatom, de nem kezdem el mesélni, inkább csak annyit mondok, hogy nem könnyű másik városba keresni lakást meg minden mást az egyetem miatt.. De már minden megoldódott. Nincs több gondom a költözésig. Remélem tetszett a rész és majd várjátok a folytatást! További szép napot!

8 megjegyzés:

  1. Szia! Azt hiszem nem leplek meg ha azt mondom ez a kedvenc részem 😊❤ egyszerűen imádom a blogod attól függetlenül hogy fel forr az agyvízem ettől a kettőtől... �� Remélem hamarosan együtt lesznek! ������

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Mindig meglep, amikor valaki ilyet ír, ezt nem lehet elfogadni, főképpen, hogy néha még az okát sem értem.
      Igen nem éppen a legjobb páros, hiszen mindig van valami, ami közéjük áll, de remélem tetszik majd a következő rész!
      Hamarosan, de addig még várni kell.

      Evelyne xx.

      Törlés
  2. És már megintt ott tartunk hogy makacskodik és hülyeségeket beszél :D Jo mondjuk most érthető is de tuti hogy most egy darabig megint kerülni fogja... Miért nem hadja hogy segítsenek neki?? :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Makacskodik, de most valamiben kivételesen tévedtél, a következő részben észre is fogod venni.
      Őszintén, nem tudom, hogy miért írom úgy, hogy ennyire nem akarja elfogadni a segítséget, talán mert én is kicsit ilyen vagyok. De én is elfogadom előbb vagy utóbb, szóval ő is el fogja.

      Törlés
  3. Kedvenc blogom! IMÁDOM! siess pls a kövivel! :)

    VálaszTörlés
  4. Szia! Nagyon jol kitaltad a tortenetet es hihetetlen milyen beleelessel tudod ezt mind leirni. Annyira reszletesen leirsz mindent hogy az egeszet latom magam elott es szerintem ez nagyon jo mert keves olyan blogot olvastam ami annyira magaval ragadott volna hogy teljesen bele tudom kepzelni magam az egesz tortenetbe hogy latom magam elott az esemenyeket. Mar nem egy resz volt konnyek gyultek a szemembe annyira szomoru vagy eppen meghato resz volt. Tenyleg nagyon tehetseges vagy es ugyes! Latszik hogy komolyan foglalkozol vele es sokat gondolkozol amire ilyen nagyon jo reszeket irsz! Azt hittem tul szomoru lesz az egesz, de tevedtem olyankor mindig irsz valami vidamat hozza es ezzel teljesen egyensulyba hozod az egeszet! Kb 3 napja talaltam ra a blogodra aminek nagyon orulok mert teljesen lekot es orommel olvasom, mindig nagyon erdekel mi lesz a folytatas mert nagyon erdekesre irod oket. Ha kiadnal egy konyvet ezer szazalek hogy en megvennem es vegig olvasnam mert tenyleg nagyon jo történeteket irsz attol fuggetlenul hogy ez nagyon szomoru megis ez az eddigi kedvencem amiert ennyire magaval ragad! (Pedig mar sokat olvastam)
    Hihetetlen hogy mennyi minden tortent Libbyvel es Harryvel es par pillanat alatt omlott ossze minden korulottuk nekem Libby nagyon szimpatikus volt ezert en is szomoru lettem amikor meghalt. De remelem most Brit helyettesiti majd ot ! Nagyon varom a folytatast! ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Hű, de rég olvastam ilyen hosszú kommentet :))
      Hidd el nem mindig ment az ilyen könnyen, sőt néha még most is úgy érzem béna vagyok benne. De azt hiszem ezt már értem, hogy miért élitek bele magatokat, én az érzelmekre megyek, azokat tudom leírni a legjobban és ennek következtében élethűvé válik előtettek. Azt hiszem. Nem sírj a részeken, bár amikor ezt olvasom az örömmel tölt el, mert ebből látom, hogy tényleg néha sikerül olyan részt írnom, amiről azt mondhatom, hogy jó. Köszönöm, de attól még nem akarok senkit sem megríkatni. Ha azt mondom, hogy egy csomó rész nem volt eltervezve elhinnéd? Néha fogalmam sincs, hogy honnan jönnek az ötletek, de jönnek. Az alaptörténet az, éppen ezért más egy kicsit az egész, hiszen én még mindig a busznál maradtam, hiába híresek. Kicsit átírtam az eredeti helyzetet és átalakítottam, hogy ne legyen minden olyan, mintha a legtöbb blogba.Tudom, hogy sok szomorú rész van benne, de az első évadban az a lényeg, viszont mindig próbáltam kis vidámságot is csempészni bele, ami látom sikerült is a szavaidat olvasva. Ha három nap alatt képes voltál kiolvasni, körülbelül
      400 A4-es oldalt, le a kalappal előtted, végre megtaláltam az olvasótársam, aki hamar kivégzi, ami tetszik neki.
      Ezt nagyon jó olvasni. Már gondolkodtam rajta és lehetséges, hogy egyetem közben meg is valósítom, de erről majd csak később beszélek.
      Örömmel hallom, hogy ennyire tetszik. :)
      Libbyt mindig próbáltam úgy alakítani, hogy szimpatikus legyen. A részek alatt sokszor olvastam, hogy Brit unszimpatikus, mivel ők Libbyt kedvelték, bár remélem ez mára változott. Brit sem rossz, sosem akart rosszat csinálni, de az élet sem vele, sem pedig Libbyvel nem volt kegyes.
      Már olvashatod is!

      Evelyne xx.

      Törlés