2016. július 14., csütörtök

2.évad - 3.rész


Félelem



  Amikor az ember azt hiszi, hogy rosszabb már nem lehet. Amikor már minden lehetséges következménnyel számolt, történik valami, ami mindent megváltoztat, ahogy most is. Sosem gondoltam volna, hogy azzal a személlyel fogok szemben állni azok után, amit a mosdóban mondtam, aki most előttem áll, aki a legjobban ismeri Harryt. Azt gondoltam semmi sem történhet, ami rosszabbá teszi ezt a napot, de mekkorát tévedtem. Tisztában vagyok vele, hogy tévedni emberi dolog, de az én sorsom tényleg ennyire ki akar velem cseszni, vagy csak szimplán élvezi, hogy amint úgy érzem, hogy minden ajtó bezárult előttem, még egy utolsót az orromra csap? Élvezi, hogy fájdalmat okozhat nekem?
  Nem tudom elképzelni, hogy az előttem álló lány döbbenten vagy sokkal inkább reménykedve néz rám? De miben reménykedhetne? Abban, hogy igaz az állítása, hogy tényleg érzek valamit iránta? Őt boldoggá tenne, ha így lenne, vagy sokkal inkább feldühítené... Tudom, hogy meg kellene szólalnom, de mit mondhatnék erre? Még én magam sem tudom biztosra, vagy ha tudnám is, nem ismernél el olyan egyszerűen még ha egyszer már meg is tettem. Az utolsó pillanatig tiltakoznék, amíg már nem érzek akkora fájdalmat, hogy inkább szétkürtöljem az egészet. De most ebben a percben fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom. Az igazat biztosan nem? Viszont annyira már ismerem az előttem álló személyt, hogy tudjam nem hülye és anélkül is tudja a válaszom, hogy megszólalnék.
  - Miért táplálnék érzéseket Harry iránt? - kérdem remegő hangon. Csak így tovább Brit, biztosan hinni fog neked, ha így folytatod -biztat a belső énem. 
  - Lehet, hogy nem ismerlek olyan jól, mint a többiek, de annyival én is tisztában vagyok, hogy egy ember mikor hazudik, vagy próbál meg eltitkolni valamit. Csak egy egyszerű kérdést tettem fel neked, és én arra szeretnék egy igen egyszerű választ kapni - néz a szemeimbe. - Látom rajtad, hogy bánt valami. Nem akartam hallgatózni, de amikor meghallottam a nevét képtelen voltam elfordulni és visszasétálni. A szemeid is az én igazamat mutatják, de én tőled akarom hallani, tőled akarom hallani, hogy mit érzel!
  Miért olyan nehéz ez? Miért nem tudok simán a képébe nevetni és vigyorogva lelépni? Hol van a maszkom? Hol van az én magabiztos, vadóc énem, aki mindig kihúzza magát mindenből? Most miért nincs itt velem, amikor szükségem lenne rá?
  - Szeretnél egy egyszerű választ kapni a kérdésedre? - kérdem tőle, mire bólint. - Az remek, mert nekem is minden vágyam egy szimpla, egyszerű, biztonságot nyújtó választ kapni rá, de semmit sem kapok - motyogom a sírás szélén állva. - Semmit sem kapok rá, csak még több kérdést, amik csak nagyobb bajba kevernek. Fogalmam sincs, hogy mit válaszoljak, mert kurvára nem tudom, hogy mit érzek. Csak annyit tudok, hogy valami nagyon nincs rendben és attól a valamitől, mindentől jobban szeretnék megszabadulni, de nem tudok. Ez jó válasz volt? Nagyon remélem, mert tőlem többet nem hallasz ma este - hadarom, majd sarkon fordulva rohanok vissza a tömeghez, ami bár nem nyújt számomra biztonságot, viszont elrejtőzhetek a tekintetek elől.
  Tudom, hogy hibát követtem el azzal, hogy csak leléptem, hiszen meg kellett volna beszéljük, de képtelen voltam rá, akkor nem ment volna. Csak az a baj, hogy most még annyira sem menni, pedig tisztában vagyok vele, hogy ezt nem úszom meg. Eddig csak egy dolog miatt kellett aggódnom, amiről kérdezhet, de a francba is ez a pár óra leforgása alatt, még millió más is felmerült bennem, amivel csak még jobban összezavarom magam, amitől csak feszültek leszek, főképpen a közelében.
  Az asztalunk felé sétálva, észreveszem, hogy ő is ott ül, de rajta kívül még egy másik pár is, akik ha jól tudom a barátai. Odamenjek? Vagy inkább kerüljem el? Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, de azt igen, hogy belefáradtam a mai nap meneküléseibe. Csak le szeretnék ülni, bár lehet, hogy nem a közelébe kellene megtennem, de ezen most nem változtathatok, hiszen az a számomra kijelölt hely. Sóhajtva lassítok a lépteleim, majd pillantok oldalra, amikor észreveszem, hogy az a személy, akivel alig pár perce beszéltem Louis felé tart, ami nem is lenne baj, ha nem tudna semmiről sem, de így, na így már éppen elég nagy baj. 
  Látom, ahogy csak lépések választanak el, hogy a kezében tartott pohárra mered, észre sem véve, hogy közeledem. Hát persze, hogy a gondolataiba van merülve! Ki ne lenne azok után, amit majdnem tettem? Tényleg képes lettem volna rá? Egy pillanatra elhittem, hogy megtettem volna, de vajon tényleg így lett volna és még időben állítottam le magam, vagy csak beképzeltem az egészet?
  Óvatosan helyezem le magam a székre, majd dőlök hátra benne. Tekintetem a kezeimre vezetem, majd újra a gondolataimba merülök. Úgy viselkedem, mint egy tini pedig már nem vagyok az, igaz, hogy egy kis időm kimaradt abból a korszakomból, de már nem vagyok az. Zavarban vagyok előtte, menekülök előle, pont mint ahogy a tinilányok szoktak, ha valaki tetszik nekik. De nekem tetszik Harry? Azt be kell vallanom magamnak, hogy jól néz ki, ahogy azt is, hogy sok lány álma, de én... én nem tudom, hogy mit gondolok róla. Ahányszor csak az érzésekre gondolok elfog a rosszullét. Hányingerem támad, és kisebb pánikroham kap el. Az agyam nem engedi, hogy ezen gondolkozzak. Nem engedi, és én úgy érzem, hogy helyesen is teszi, hiszen annak köszönhetek mindent. Az érzéseimnek.
  - Jól vagy? - érinti meg valaki az ölemben pihenő kezeim, mire egyből visszatérek a jelenben. Nem kell felnéznem, hogy tudjam ki az a személy, hiszen a gyűrűiből elég egyértelművé válik számomra, na meg a hangja miatt is. - Nézz rám! - kérlel. - Nem haragszom rád semmiért, csak aggódom érted, nézz rám és mondd a szemembe, hogy jól vagy, mert el akarom hinni, hogy tényleg igaz... viszont a remegő kezeid és a légzésed nem ezt sugallja nekem.
  Az sem sugallna neki semmi nyugtatót, ha a szemeibe néznék, hiszen akkor észrevenné, hogy sírtam, én pedig nem szeretném, hogy megtudja. Nem tudhatja meg. Aggódik értem, és ez nagyon jól esik, hiszen valaki most először értem aggódik és nem azért, ami a múltban történt velem... hanem értem, a mostani énemért. Hüvelykujjával lágyan simogatja a bőröm, mire én sóhajtva pillantok rá, amit egyből meg is bánok. Szemei szomorúan csillognak. Tudja - suttogja a belső énem. Valószínűleg igaza is van, vagy ha nem is teljesen, de sejteni biztosan sejti.
  - Brit - emeli fel szabad kezét, hogy megérintse az arcom, de én elhúzódom tőle. - Ne ellenkezz velem! - szalad ráncba a homloka. Újra megpróbálja, én pedig megadom magam, mivel érzem, hogy az asztalnál ülő pár néha-néha ránk tekint, és semmi szükség arra, hogy ők is tisztában legyenek azzal, amiről mi a beszélünk. - Mi bánt ennyire? - kérdi halkan.
  - Minden rendben van - suttogom a szemeibe nézve, de a végére a hangom megremeg, amiből neki tisztává válik, hogy nem mondok igazat. 
  - Jó, akkor kérdem másképpen - sóhajt fel. - Miért szaladtál el, a tánc után olyan hamar?
  Legszívesebben felpattannék és a képébe ordítanám, hogy nem akarok erről beszélni, de semmit sem érnék el vele, hiszen úgysem hagyna békén, csak jelenetet rendeznék, aminek az lenne a vége, hogy már nem csak ő szeretné tudni, hanem még jó pár ember rajta kívül.
  - Nem itt akarom megbeszélni - motyogom - és ha lehetne, sehol máshol sem.
  - Legyen, nem itt, de azt nem ígérem meg, hogy sehol máshol sem fogom kiszedni belőled, mert számomra igen fontos, hogy tudja az okát. Rég akartam valamit ennyire tudni, mint most ezt. De Brit, úgy érzem, hogy számomra te egy rejtély vagy, amit szeretnék megfejteni, de amikor közelebb kerülök, akkor hirtelen másik akadályba ütközök és mindent kezdhetek előről, de azt is tudom, hogy egy nap majd elérem a célom és én ki fogom várni. Ki fogom várni, mert érdekel a végeredmény. 

***
  Tíz perccel ezelőtt még mondhattam volna magam nyugodtnak, bár akkor sem voltam az, viszont a jelenhez képes sokkal jobban nevezhettem volna azt az állapotot annak, mint ezt. Sok emberrel beszéltem még az este, meg persze táncoltam is, hiszen voltak olyan személyek, akiknek eszük ágába sem volt úgy elengedni, hogy nem táncoltattak meg. Az esküvőn töltött utolsó két percben kezdtem ideges lenni, mivel Andrew jelent meg, aki teljes nyugodt szívvel jött oda hozzám a tudtomra adni, hogy majd szól apáméknak, bár ők is sejtettek, hogy ez lesz, amivel csak azt érte el, hogy még dühösebb legyek, hiszen ez azt jelenti, hogy Harry tervéről rajtam kívül mindenki tudott. 
  Most pedig itt ülök mellette remegő kezekkel, amik nem segítenek abban, hogy megnyugodjak, sokkal inkább a pánik felé sodornak. Nem beszélünk, körbeölel minket a csend, ami csak még feszültebbé teszi az egész helyzetet. Mérhetetlen dühöt érzek, hogy nem tudok megnyugodni. Elegem van ebből. Ahogy abból is, hogy nem tudok érezni, vagyis tudni tudok, csak félek. Azok után, ami három éve volt, rettenetesen félek. Bár szerintem ez minden emberre így lenne. Aki egyszer engedett valaminek és az a vesztét okozta, nem olyan könnyű még egyszer engedni és elhinni, hogy minden olyan lesz, mintha mese lenne és most tényleg igazi is lesz, nem csak színjáték. Fiatal voltam és akkor hittem benne, hittem és ennek köszönhetően most más lettem. Teljesen más. Az a fiú, teljesen elcsavarta a fejem. Mindenki szerette a családban. Mindenki azt hitte, hogy ő az igazi. Én magam is azt hittem. Sőt még az utolsó pillanatban is azt gondoltam, hogy ez az egész csak egy hülye átverés és semmi sem igaz belőle. Hogy csak meg akar viccelni. Naiv voltam, mert hittem, hogy az az ember, akit szeretek képtelen ártani nekem. Elhittem, hogy ő csak a javam akarja és csak boldognak akar látni, ami lehet, hogy igaz volt... bár ezt sosem fogom megtudni... Beleszerettem. Minden jó volt. Rajta is azt láttam, hogy szeret. De vajon szeretett valaha? Aztán pedig odaadod, mint egy darab húst, mint egy senkit. Hiába könyörögtem neki, hogy ne hagyjon ott, nem érdekelte. Nem törődött velem. Figyelmem kívül hagyott, én pedig összetörtem. Az utolsó pillantásunkkor az én szemeim könnyesek voltak, de szinte meg mernék rá esküdni, hogy az övéi is, de ez sosem fog kiderülni, hiszen az is meglehet, hogy én meséltem be magam az egészet. Az is meglehet, hogy élvezte és csak én akartam azt látni, amire emlékszem. Gyűlöltem, de egyben szerettem. Ő okozott nekem fájdalmat, de ő is tett boldoggá egy rövid időre, éppen ezért maradt meg bennem és okozott még nagyobb sebet az, amikor hallottam, ahogy megölik a fiút akit szeretem, azért, mert szerintük nem volt elég erős. Nem volt elég erős, mert én voltam az első, akit arra a helyre vitt... Csak ezért gondolom azt néha egy gyengébb pillanatomban, hogy nem hazudott vagyis nem végig. De az a baj, hogy ennek köszönhetően csak annyit értek el nálam, hogy ne tudjak bízni senkiben, aki segíteni akar nekem. Ezzel csak azt érték el, hogy el akarja magamtól taszítani azt a személyt, aki valamit felkelt bennem, amitől megijedek. Csak azt érték el, hogy menekülni akarjak minden elől, amit akarok éreztem és most úgy érzem, hogy újra előjön. Éppen ezért van az, hogy amikor azt próbálják nekem mondani, hogy érzek Harry iránt valamit, menekülök és makacsul tagadom az egészet. Ezért félek vele kettesben lenni, most mégis a házába tartunk. Lábaimat felhúzva ölelem át őket, mit sem törődve azzal, hogy bármim is kilátszódhat. Annyi zaklatott vagyok, hogy bármelyik percben elbőghetem magam. Akkor is este volt, akkor is azt mondta, hogy magához visz, de végül nem ott kötöttünk ki, miért lenne ez más? Valahol mélyen magamban tudom, hogy Harry nem ilyen, de akkor ott van a másik részem, aki azt mondogatja, hogy róla sem gondoltam ezt, mégis megtette. Harry képes lenne rá? Képes lenne rá, azok utána, amin keresztülment? Ha így folytatom, akkor pillanatokon belül pánikrohamom lesz és semmit sem tehetek ellene. 
  Annyira utálom, ami velem történt. Annyira utálom, hogy nem tehetek ellene semmit. Ahogy azt is utálom, hogy nem kapták el őket. Mindent utálok ami az utolsó évekbe történt, mert ennek köszönhetően élek félelemben. Ennek köszönhetően nem tudok enni és aludni sem. Ezért félek mindentől. Ezért félek ebben a pillanatban is, hogy mi van ha ismét bekövetkezik, még ha tudom is, hogy nem fog. Félek az érzéseimtől. Félek, hogy ismét csalódom. Utálom, hogy a mellettem ülő fiú közelsége megnyugtat, utálom az érzéseket, amit iránta táplálok, de amit a legjobban utálok, hogy sosem merem majd neki bevallani. Sosem fogom neki bevallani, mi volt és mit vált ki belőlem... sosem fogom, annak a rohadt pár hónapnak köszönhetően. 
  - Te sírsz - fékez le hirtelen, mire megdermedek. Hallom, ahogy felhúzza a kéziféket, majd kikapcsolja az övét és úgy fordul, hogy lásson engem. Érzem a kezét, amelyik közel van hozzám mégis vonakodik megtenni az utolsó lépést, mert nem tudja, hogy reagálnék rá. - Brit, a frászt hozod rám... valami rosszat tettem? Miattam van?
  Lassan emelem fel a fejem a térdeimről, mit sem törődve azzal, hogy a sminkem valószínűleg teljesen elkenődött és tekintek rá. Félelem és aggódás, ezt olvasom le az arcáról. 
  - Nem... - ennyit tudok kinyögni, majd újra behunyom a szemeim. Ha most így viselkedem, akkor mi lesz velem, amikor nála leszünk. - Menj t-tovább - szipogom. 
  - Persze, mert szerinted tudnék az útra figyelni, mikor a semmiből azt veszem észre, hogy sírsz és kapkodod a levegőt - morogja, majd egy pillanatra leáll. - Várjunk, pánikrohamod van?
  Kérdése hallatán minden izmom megfeszül. Miért van az, hogy semmit sem mondok, mégis tudja mi a bajom? Miért érzem azt, hogy hamarosan a karjaiba fog zárni, amivel egyben fog megnyugtatni és a legnagyobb pokolt nyújtani számomra?
  - Hát persze, hogy az van, hiszen nem ez az első alkalom, hogy ezt látom rajtad - sóhajt fel fájdalmasan. - Nyugodj meg, csak én leszek az és nem foglak bántani téged - mondja halkan.
  Pillanatokon belül érzem meg az egyik kezét a hátamnál a másikat pedig a térdhajlatom alatt. Lassan emel fel, majd ültet az ölébe. Remegek. Egyszerre a sírástól és a félelemtől is. Kezeit a derekamra helyezi, majd szorosan magához ölel. A hátam simogatva próbál megnyugtatni, de kevés sikerrel. Ez nem olyan könnyű ebben a helyzetben. Nem tudok olyan egyszerűen elszakadni attól, ami régen történt. Idő kell hozzá. Remegő kezeimmel erősen markolom meg az ingét, majd fúrom arcom a mellkasába. A karjai között biztonságban érzem magam, eddig is sikerült megnyugtatnia, sikerült olyan dolgokat elérnie, amit senkinek sem, most is képes lesz rá. 
  - Nyugodj meg - suttogja a hajamba. - Nem tudom, hogy mi történt, de én itt vagyok és nem engedem, hogy bajod essen - puszil a hajamba. - Minden rendben lesz, meglátod. Én vigyázni fogok rád! - próbál nyugtatni.
  Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire kicsit megnyugodtam, de biztosan nem kevés. Azóta egy centit sem mozdultunk a kocsival, csodálkozom, hogy még senki sem szólt ránk. De ez most a legkisebb gondom. Amint lenyugszom egyből észreveszem, hogy Harry karjaiban vagyok, szorosan a testéhez simulva. Túl közel vagyok hozzá, ismét. Ismét eszembe jut, amikor pár órával ezelőtt is így voltunk és mire gondoltam, de ez most más. 
  - Jobban vagy? - kérdi halkan, kicsit eltolva magától, hogy a szemeimbe tudjon nézni. 
  - Azt hiszem - motyogom, mire halványan elmosolyodik és egy puszit nyom az arcomra. Szemeim nagyra nyílnak, hiszen meglepett a tette, de azért én is halványan elmosolyodtam tettén. Kezeim a vállára helyeztem, majd mély levegőt vettem. - Köszönöm - lehelem. - Sajnálom, hogy kiborultam, de köszi, hogy megálltál és próbáltál megnyugtatni.
  - Ezt nem kell megköszönöd - rázza meg a fejét. - Bárki megtette volna. Képtelen lettem volna úgy tenni, mintha nem hallanám, hogy valami baj van. Nem kérem, hogy mond el mitől borultál ki, de annak örülök, hogy sikerült kicsit megnyugodnod... viszont valamire válaszolnál? - kérdezte, én pedig aprót bólintok. - Bármi, volt bármi apró közöm ahhoz ami az előbb volt? - kérdi fájdalommal a hangjában, mintha tudná, hogy mit fogok mondani. Mondjam el neki az igazat? Adjam a tudtára, hogy igenis volt hozzá köze, de nem miatta volt? Ha ezt megteszem, akkor tudom, hogy ki akarja majd deríteni az okát és én nem állok készen arra, hogy elmondjam neki és nem is hiszem, hogy valaha fogok. 
  - Nézd - veszek egy mély levegőt. - Nem volt hozzá közöd, vagy ha mégis, akkor nem olyan, amilyenre te gondolsz. Ne törődj ezzel, nem te vagy érte a hibás, erről nem te tehetsz... csak egy valaki, de az nem te vagy, bízz bennem.
  - Én bízom benned, csak az nem tetszik, hogy mindig a közelemben történik ez - suttogja kezeibe fogva az arcom. - Nem tudom, hogy ki ártott neked, de abban biztos lehetsz, hogy megölném, ha az téged megnyugtatna.
  - Nekem az is elég, ha elkapják és tudom, hogy nincs többet szabadon a nagyvilágban - közlöm vele, mire ráncba szalad a homloka. Semmit sem mond, pedig tudom, érzem, hogy szeretne, de örülök, hogy hallgat. 
  - Mehetünk tovább? - kérdi halkan. - Szerintem jót tenne neked egy csésze tea, meg valami normális ruha - köszörüli meg a torkát, mint aki zavarban van.
  - Igen - bólintok, bár arra nem gondoltam, hogy nekem át kellene mászni mindenen, ami egyedül valószínűleg nem sikerülne, mivel nem olyan pozícióba vagyok. - Öm, ez kínos, de hogy kerülök vissza a másik oldalra?
  - Úgy, hogy felemellek és átteszlek - hajol a fülemhez - pontosan úgy, ahogy ide kerültél hozzám -teszi hozzá. 
  Pillanatok múlva a helyemen ültem. Alig telt el öt perc, amikor megállunk egy ház előtt. Nagy az egyszer biztos, viszont engem nem érdekel, ahogy az sem, hogy néz ki belülről, csak az érdekel, hogy leülhessek egy kanapéra vagy bárhová, valami kényelmesebb ruhában és igyak valamit, mivel a sírásnak köszönhetően teljesen kiszáradt a torkom. Cipőmet levéve, szállok ki a kocsiból, ami Harryből kuncogást vált ki.
  - Mi az? - kérdem zavarodottan.
  - Csak nem minden nap látok olyan lányt, aki leveszi a cipőjét, minthogy még kibírjon benne pár métert, míg már senki sem láthatja, hogy lerúgta a lábáról - vonja meg a vállát.
  - Most fogsz - közlöm vele. - Én ebben egy percet sem maradok tovább - jelentem ki, majd lassan elindulok az ajtó felé. Harry hosszú lábainak köszönhetően megelőz, majd mielőtt az ajtóhoz érnék kitárja előttem. - Köszönöm - biccentek felé, majd lépek be a sötét lakásba. 
  A cipőm elejtve lépek beljebb a hallban. Halk léptek, majd egy kattanás, aminek köszönhetően halvány fény borítja be a szobát. Gondolkozás nélkül indulok el a nappali felé, majd ülök le a kanapéra és ölelem magamhoz a díszpárnát. Nem messze tőlem hallom a víz csobogását, ami azt jelenti, hogy Harry a konyhában van. 
  - Tessék - nyújtja felém a poharat, majd egy tablettát, mire kíváncsian nézek rá. - Ibuprofen, jót fog tenni - mosolyog rám, én pedig nem kételkedem a szavában. Mohón kortyolom a vizet, amit pillanatok alatt el is tüntetek. - Gyere - nyújtja a kezét - keresünk neked valami kényelmesebb ruhát. 
  - Köszi - fogadom el a kezét, majd követem az emeletre. Belépünk egy szobába, ami gondolom az övé, majd az ágy felé mutat, hogy üljek le rá. Az egész szobában érezhető Harry illata, ahogy az ágyból is. Eddig nem éreztem magam annyira fáradtnak, de most, hogy egy ágyon ülök, egyből rájövök, hogy ideje lenne aludni, így hátradőlök rajta és behunyom a szemeim.
  - Előbb öltözz át, utána pedig aludhatunk - jelenik meg mellettem Harry, kezében egy pólóval. - Úgy érzem a beszélgetés ráér reggel, előbb ki kell magad aludnod - mosolyog rám.
  A fürdőben kibújok a ruhámból, majd felveszem a kapott pólót. Hajam felkötöm a kezem hordott hajgumival, majd a tükör elé állok. Nem lepődöm meg, amikor egy igazán rémes kép bámul rám vissza. Gyorsan lemosom a sminkem, majd miután már kicsit felfrissültem visszalépek Harry szobájába. A fiú az ágyon ül, csak nadrágot visel, amitől kiráz a hideg.
  - Főztem neked teát - mutat az éjjeliszekrényre. - Minden rendben?
  - Igen, és köszönöm - ülök le mellé. - Nagyon megharagudnál, ha én most lefeküdnék...?
  - Csak arra vártam, hogy kigyere és lefeküdhessünk, mert valószínűleg én egyből elaludtam volna, ha lefekszem és nincs kedvem azon gondolkodni, hogy mellém bújsz be, vagy keresel egy üres szobát, amit hamar meg is találnál, így megvártalak. 
  - Miért akarod annyira, hogy veled aludjak? - kérdem tőle.
  - Ezt már annyiszor elmondtam - néz rám. - Emlékszel, hogy a megismerkedésünk után nem sokkal milyen jól aludtál, pedig azt mondtad nem tudsz? - bólintok. - És utána rendszeresen aludtál a karjaim között, én csak azt szeretném, hogy kialudd magad, mivel látom rajtad, hogy alig alszol. Mellettem biztonságban érzed magad és képes vagy elaludni, ahogy én is. Lehet, hogy ezt nem kellene mondanom, de jól esik, ha valakit magamhoz ölelhetek, ha valakinek őrizhetem az álmát, hogy békésen tudjon aludni. Szóval nem értem, hogy miért teszed fel folyamatosan nekem ezt a kérdést - mosolyog rám.
  - Én csak... - sóhajtok fel. - Nekem ez zavarbaejtő... tudom, hogy neked nem és nekem sem volt mindig az, de ma biztosan az lenne... és nem akarom, hogy ebből később gond legyen.
  - Ne beszélj butaságokat, miért lenne ebből gond? És mi történt ma, hogy zavarban éreznéd magad? - vonja fel a szemöldökét.
  - Hetek óta nem beszéltünk, ma sem történt volna semmi, ha nem lett volna muszáj. Táncoltam veled, majd... öm, hát igen majd majdnem valami hülyeséget tettem, egy gyenge pillanatomban - sütöm le a szemeim.
  - Miért érzed azt, hogy hülyeség lett volna? - emeli fel az állam, hogy a szemébe nézzek. - Szerintem nincs abban semmi hülyeség, ha valaki iránt vonzalmat érzel - suttogja. - És különben is, semmi sem történt - mosolyodik el.
  - Ezzel nem könnyíted meg, sőt - motyogom. - Nem lehet, hogy elfelejtjük, hogy nem hozzuk fel többet?
  - Ha ennyire rosszul éred magad miatta, akkor lehet róla szó, de értelmetlen, hiszen semmi sem történt és ha történt is volna, akkor sem lenne semmi baj.
  - Leállítottál volna? - bukik ki belőlem egy kérdés, mielőtt még megállíthatnám magam, aminek köszönhetően pír szökik az arcomra.
  - Ezt már sosem tudhatjuk meg - suttogja. - Most pedig aludjunk, mert holnap lesz mit megbeszélnünk - áll fel, majd sétál az ágy másik oldalára és bújik be a takaró alá.
  Ha ezek után azt hiszi, hogy könnyített a helyzeten, akkor hatalmasat téved. Egyáltalán nem azt tette, sőt sokkal jobban összezavart és zavarba hozott. Aztán én hülye megkérdem tőle, hogy leállított volna, ha mégis megcsókolom, ahogy egy részem szerette volna és erre ő mit mond, hogy ezt nem tudhatjuk meg már. Nem mondta ki konkrétan, hogy leállított volna, de azt sem, hogy engedte volna és ezzel csak kérdéseket merít fel bennem. Most pedig itt ülök az ágyán, a pólójába, miközben ő már befeküdt arra várva, hogy valami csoda történjen és egy másik helyen találjam magam, hogy ne kelljen vele aludnom. Hiába tudom, hogy ez lehetetlen, egy részem mégis szeretné elhinni, hogy lehetséges.
  - Hé - fogja meg hátulról a karom - tudod, kényelmesebb fekve aludni - súgja oda.
  - Oké - sóhajtok fel, majd mély levegőt véve állok fel és bújok be mellé.
  A szobát sötétség uralja, semmit sem lehet látni, az én arcomra mégis pír szökik, hiszen én tudom, hogy ki mellett fekszem és mi a története annak a személynek, míg neki fogalmam sincs az egészről. Érzem, ahogy megfordul, majd engem kezd bámulni. Minden akaraterőmre szükségem van, hogy forduljak el vagy szóljak rá. 
  - Mi a baj? - sóhajt fel.
  - Semmi - motyogom. - Mi bajom lenne?
  Édesen felkuncog majd közelebb hajol hozzám.
  - Semmi sem történt, nincs miért zavarban érezned magad. Mindkettőnknek megvan a maga gondja, ne foglalkozz vele, kérlek. Azért hoztalak ide, hogy beszélgessünk és végre kialudd magad, de ha így folytatod, akkor egész éjjel nyitott szemekkel fogod nézni a plafont és én semmit sem értem el.
  - Te miért vagy ilyen nyugodt és laza, mármint minden után? - kérdem halkan.
  - Mert tudom, hogy nem tetted volna meg - adja a tudtomra. Miért ilyen biztos benne? Vajon tényleg csak én reagálom túl vagy ő elnéző? Ezt valószínűleg, ahogy ő is mondta, sosem tudhatjuk meg.
  - Jó éjt, Harry - fordulok az oldalamra, majd hunyom be a szemeim. Nem telik el tíz másodperc mire érzem, hogy közelebb húzódik, míg a mellkasa a hátamhoz nem préselődik. Karját átdobja rajtam, majd közelebb húz magához. Biztos vagyok benne, ha azt kérném tőle, hogy engedjen el megtenné, de ezzel csak az a gond, ha megkérdném rá, akkor hazudnék, mert egyáltalán nem akarom, hogy elengedjen. Biztonságban érzem magam a karjai között, ami azért furcsa mert pár órával ezelőtt még féltem a közelében. Nem tőle, de féltem, most meg a karjai között lelek megnyugvást. Minden normális ember, aki olvashatná a gondolataim betegnek tartana.
  - Jó éjt Brit - suttogja, mielőtt elnyomna az álom.


Sziasztok! Most, hogy végre vége az érettséginek, amit sikeresen túléltem, lesz időm írni, ez a rész is ennek köszönhető. Igaz kicsit kijöttem a gyakorlatból és nehezen dobom össze 4000 szót, de ígérem, hogy rövid időn belül újra a régi leszek és hosszabb, eseménydúsabb részeket olvashattok tőlem. A részben még mindig nem említettem neked, arról a személyről, aki az elején szerepel, szóval még lehet tippelni. Remélem tetszett a rész, örültök, hogy feltettem még a ma este folyamán. A következő rész Harrynek a szemszögéből lesz. Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat! Jó éjt!

4 megjegyzés:

  1. Kedves G.B. Evelyne!
    Remélem megkapod ezt az üzenetet és el is olvasod. Arra szeretnélek kérni, hogy nézz be a blogomra és olvasd is el az egészet. Nagyon örülnék neki, ha eljutna ez a történetem sok emberhez. :) Még eléggé kezdő blogoló vagyok, szóval bocsi azért ha az elején még nagyon uncsi a történet, de még nem nagyon tudott kibontakozni. Azért remélem elolvasod és tetszeni fog.
    Miss Alison**
    Blogom: www.belnaploja.blogspot.hu

    VálaszTörlés
  2. imádom!!!!! siess a kövivel pls

    VálaszTörlés