2016. június 7., kedd

2.évad - 1.rész


Remegő kezek 



Brit szemszöge

  - Mikor fogod már bevallani magadnak? - sóhajt fel Linda, miközben hátraveti magát az ágyamon, magához ölelve a kedvenc mackóm. Gyerekesnek hangzik, hogy egy plüsmacival alszom, de kit érdekel. Valami van azokban az állatkákban, ami megnyugtat minket, hiszen nem hiába sírnak a kicsit, ha nem találják a mackójukat vagy állatkájukat, amivel aludni szoktak. Én is ilyen vagyok, ha magamhoz ölelhetem, akkor kicsit megnyugtat, mert úgy érzem nem vagyok egyedül. Úgy érzem, hogy valaki vigyáz rám, és ezt az érzést én szükségesnek gondolom, ha éjszakáról van szó. - Tudom, hogy makacs vagy, de a francba is, te magad is tudod, hogy igazam van - néz rám.
  - Li, megtanulhattad volna az idő elteltével, hogy én sosem fogom beismerni, ha neked van igazad vagy bárki másnak, ahhoz nagyon szar állapotban kell legyek - közlöm vele. - És mit kellene bevallanom magamnak? - vonom fel a szemöldököm. - Én semmit sem érzek, és te is tudod pontosan, hogy miért, akkor viszont nem értem, hogy miért nem tudsz túllépni ezen az egészen. Nekem nem könnyű, ha folyamatosan felhozod, de ahogy látom te baszol rá, hogy nekem könnyebb legyen.
  - Még szép, hogy nem könnyebb, hiszen te is tudod, hogy igazam van! - nyög fel. - Ha bevallod, ha nem tudod, hogy így van. Megértem, hogy miért viselkedsz így, de tényleg jó ez neked?
  - Ha ezt kérded, már nem vagyok benne olyan biztos, hogy érted mit miért teszek - vágom hozzá. - Ha értenéd, akkor nem tennéd ezt. Tudod az egészet, szóval kérlek ne baszogass folyamatosan ezzel, mert nem sokáig fogom tűrni, és szerintem egyikünk sem akarja, hogy én elveszítsem a türelmem, mert tudod, hogy milyen vagyok, és magasról teszek rá, hogy fontos vagy nekem, szépen leoltalak, aztán pedig bűntudatom lesz, szóval kérlek ne hozd fel ezt újra.
  - Ahogy gondolod - adja meg magát - de előtte válaszolj nekem pár kérdésre és ígérem utána hagylak, egy ideig biztosan - ül fel.
  - Miért vagy ilyen nehéz eset? - forgatom meg a szemeim.
  - Még hogy én vagyok nehéz eset, aranyom nézz magadra és megváltozik a véleményed - nevet fel. - A legjobb barátnőd vagyok, aki mindent tud rólad, még szép, hogy néha az agyadra megyek a faggatózásaimmal, de ez a dolgom, a jó útra kell vezesselek, amire magadtól soha a büdös életbe nem térnél ki. Na de most jöjjenek a kérdések, mert lassan halott leszek a nézésedtől. Mikor aludtál utoljára rendesen? - vonja fel a szemöldökét.
  - Te magad is tudod, hogy az alvással mindig gondom volt, azóta, akkor miért kérdezel ilyen hülyeséget? Nem tudok rendesen aludni, mert rémálmaim vannak, de a napi egy-két óra megvan...
  - Aha, csak az pont nem elég egy embernek, ami látszik is rajtad... - oktat ki. - Karikásak a szemeid, és hidd el ez nem csak nekem fog feltűnni, hanem mindenkinek a holnapi nap folyamán, neki is. Tudod, hogy én ki nem állhatom, hiszen láttalak egy állapotban, amiben sosem akartalak, miatta, de Brit, ha nem fejezed be, hogy a halál felé sodorod magad kénytelen leszek én felhívni őt, és a segítségét kérni, ami már nevetséges lesz, mert én sosem teszek ilyet.
  - Nem tennéd meg - rázom meg a fejem. - Tudom, hogy nem akarsz bennem még több kárt tenni, szóval semmit sem tennél... hidd el nekem aludnék, ha tudnék, de nem tudok, és ezen ő sem tudna változtatni. A holnapról meg csak annyit, hogy lesz, ami lesz... kibírom. Ott leszek, hiszen meghívtak, és ki fogom bírni.
  - Ő is ott lesz - néz mélyen a szemeimbe, mintha én nem lennék ezzel tisztában - beszélni akar majd veled, ebben biztos lehetsz, te pedig készen állsz erre a beszélgetésre?
  - Mintha én nem tudnám... - motyogom. - Sosem fogok rá készen állni, de nem menekülhetek, hiszen megtalálna... meg kell neki magyaráznom, ami annyit jelent, hogy van 24 órám kitalálni valami jó indokot az egészre, amiben segíthetnél.
  - Mennyire nézed őt hülyének? Brit, nem az, és nem hiszem, hogy jó ötlet neki hazudnod most, hogy már tudod mi volt... Annyiszor el akartad már mondani, de mindig megfutamodtál, most itt az alkalom, nem gondolod, hogy jobb lenne, ha elmondanád az igazságot?
  - Az igazságot? - nevetek fel. - Nem akarom, hogy tudja az igazságot! - jelentem ki. - Nem kell senki sajnálata sem, főképpen nem az övé, érted? - csattanok fel. - Nem akarom azt érezni, amit akkor éreztem, amikor összetörve látott. Nem tudhatja meg, ha most már csak egy karnyújtásnyira is van tőle, ez az én magánügyem, amihez neki semmi köze...
  - Lehet, hogy semmi köze - szólal meg - de ő az, aki át tudja érezni min mentél keresztül, ő segíteni tudna neked, te is tudod, hogy ő az, aki képes rá.
  - Nincs szükségem a segítségre! Akadj le erről Li, mert nem lesz jó vége - sziszegem. - Senki segítségére, sajnálatára nincs szükségem, csak egy valamire bosszúra, arra van szükségem, hogy jól legyek, nem egy személyre, aki át tudja érezni, hogy mi volt velem, aki tudja mit kell tenni, hogy jobb legyen, mert én nem vagyok gyenge. Erős vagyok és kibírom a fájdalmat, amit minden nap érzek.
  - Persze - morogja - mondogasd csak ezt magadnak, míg egy nap majd igaz is lesz, ha egyáltalán valaha az lesz - áll fel. - Most elmegyek, nem fogok segíteni hazugságot kitalálni, mert az igazságot kell neki elmondanod, van 24 órád, hogy összeszedd a bátorságod, sok sikert! - lép ki a szobámból, ezzel magamra hagyva a gondolataimmal.
  Lehet, hogy van benne igazság, de sosem fogom elismerni, ha fejben meg is teszem, hangosan nem leszek rá képes, mert nem mutathatom magam gyengének. Nem láthat még egyszer senki sem olyannak, mint azon a napon és tudom, ha bevallanám neki, hogy miért voltam olyan ismét gyenge lennék és nem akarok, nem lehetek az, történjen bármi. A múltam csak rám tartozik, ahogy annak a túlvészelése is. Lehet, hogy egyedül nem lesz olyan könnyű, de sosem kérnék segítséget, mert az ellentéte lenne annak, amit csinálni szeretnék, ellentéte lenne önmagamnak, és ez sosem fog megtörténni.
  A holnapi napot valahogy túlélem majd. Van még 24 órám felkészülni rá és annyi idő pontosan elég, hogy összeszedjem magam és kitaláljak valamit, ami hihető lesz. Bár már ismer és tudni fogja, hogy nem igaz, amit mondok, de leszarom, semmi köze az igazsághoz, semmi köze ahhoz, amit átéltem, csak rám tartozik. Mosolyogni fogok és újra felveszem a maszkom, amit egyszer már hagytam lehullani, és mindenkivel elhitetem, hogy jól vagyok, hiszen azon kívül, hogy üldöznek az emlékek, tényleg jól vagyok. Bár azt soha az életbe nem mondanám, hogy szükségem volt arra a napra, mit pár héttel ezelőtt éltem át, de átéltem és ez a lényeg, többet nem lesz olyan.
  - Brit - kopog anya az ajtómon, majd lassan benyit. - Keresnek - néz rám. - Beküldöm, jó?
  - Anya, ha ő az, akkor ne küld be - sóhajtok fel.
  - Meddig szeretnéd kerülni? - ráncolja össze a homlokát. - Tudod, hogy semmiről sem tehet, de bűnösnek érzi magát...
  - Ameddig megtehetem - adom a tudtára - és még 24 óráig megtehetem.
  - Rendben, de most nem ő az - mosolyodik el. - Andrew keres.
  - Remek - nyögök fel, hátradőlve az ágyamon. - Úgysem megy el, míg nem beszél velem, nem igaz, szóval miért kérded meg, hogy beküldheted-e, ha úgyis megteszed? - kérdem tőle.
  - Mindjárt bejön akkor - közli velem - csak még előtte valamit meg akar beszélni apáddal - teszi hozzá, mire apró bólintással jelzem, hogy megértettem.
  Andrew. Csak annyit tudok mondani, hogy még mindig haragszom rá. Az utóbbi időben sok minden tisztává vált előttem. Nem igazán értettem, hogy miért engedett ennyire közel kerülni hozzá, de már világos, hiszen úgymond átérezheti a helyzetem. Tudhatja mit éreztem, de mégsem. Hagyta, hogy magamtól jöjjek rá az egészre, ami zavar, hiszen ezt nem gondoltam volna róla. Tudta, hogy fájdalmat fog okozni vele, mégis eltitkolta, aminek mondjuk oka is volt, de attól még sosem fogom ezt neki teljesen elfelejteni. Hazudott nekem, hiszen mikor régebben feltettem egy kérdést azt mondta rosszul látom és gondolom a helyzetet, de már kiderült, hogy annyira mégsem volt rossz a sejtésem. Annyi mindent újraélesztett bennem... hogy nehezen tudtam összeszedni magam. Anya nem értette mi van velem, ahogy senki más sem, Andrew csak annyit mondott a többieknek, hogy időre van szükségem. Én is ezt mondtam és így is volt, de az idő nem minden sebet gyógyít be. Lehet, hogy segít, de ha a hege ott marad, akkor a fájdalom is és azt sose múlik el teljesen. De bármi lesz, olyan állapotba soha többet nem kerülhetek, ezt megfogadtam magamnak.
  - Meddig fogod még ezt csinálni? - szólal meg egy hang, mire egyből az ajtó felé kapom a fejem, majd szem forgatva fogadom. - Tudom, hogy haragszol, de te is tudod, hogy nem mondhattam el.
  - Hagyjuk, jó? - sóhajtok fel. - Nem mondhattad el, mert köt a titoktartás, de persze azt nem akadályoztad meg, hogy közelebb engedjem magamhoz, mert tudtad, hogy mi volt és neked bele kellett ütnöd az orrod, hát persze Adnrew, értem én. De mit számít, hogy nekem nem volt jó végighallgatnom...
  - Lassan kezdem azt érezni, hogy én nem vagyok elég neked a gyógyulásban... - suttogja. - Nem láttom azt, hogy javulnál, vagy egyáltalán szeretnél javulni.
  - Nem vagyok beteg! - csattanok fel. - Nincs miből felgyógyuljak, csak felejtenem kell, amit mindketten tudunk, hogy nem fog menni, de nem számít már mondtam. Miért vagy itt?
  - Holnap ott leszel te is, igaz? - lép beljebb a szobámba, mire bólintok. - Akkor azzal is tisztában vagy, hogy mi fog történni.
  - Nem vagyok hülye, de leszarom Andrew. Látod, hogy semmi bajom és élvezem az életet, akkor miért nem hagysz békén? Miért nem hagytok mind békén ezzel a hülyeséggel? Miért akartok valamire ráébreszteni, ami nem is igaz?
  - Mert, te is tudod, hogy nincs igazad. Nem látok többet abba, mint ami van és ezt te is tudod, csak makacs vagy és teszel rá, hogy egyszer az életbe elfogadd, hogy nekem van igazam és nem neked. Lehet, hogy annak mutatod magad, de akkor is így látnánk, ha lehullana a maszkod? Akkor is jól lennél, ha találkoznál vele és úgy kellene a szemébe nézned, hogy tudsz mindenről, de ő mégsem tud semmiről?
  - Ha erről akartál velem beszélni, akkor kívül tágasabb - mutatok az ajtóra.
  - Most csak azért megyek el, hogy ne készítselek ki holnapra, de ez nem azt jelenti, hogy befejeztük a beszélgetést, mert tudod, hogy igazam van és el fogom érni, hogy bevalld magadnak még ha nehezen is, de sikerülni fog, mert semmit sem adok fel - nyitja ki az ajtóm. - Holnap találkozunk - lép ki rajta, mire én a párnámat a szám elé helyezve ordítok bele. Mindenki azt hiszi jobban ismer magamnál, de a francba is az lehetetlen! Csak én ismerem magam, csak én ismerhetem a teljes énem, nem pedig ők, akik nem is tudnak rólam mindent...

***

  Szinte az egész éjszakát végiggondoltam, de persze semmi sem jutott az eszembe, ami elég jó indok lett volna a kiborulásomra. Hiszen mivel magyarázhatom meg, hogy képtelen voltam a szemébe nézni és abbahagyni a zokogást? Természetesen van egy nagyon jó indok, amivel belé fojtanám a szót, de azt nem mondhatom el. Nem akarom elmondani, mert nem állok rá készen, és nem is hiszem, hogy valaha kész leszek neki bevallani.
  Arcomat smink borítja, aminek köszönhetően már kevésbé látszanak a szemeim alatt lévő karikák, bár ő még így is észre fogja venni. Fekete ruhám a combom közepéig ér, amiben kicsit kényelmetlenül érzem magam, de eddig még sosem volt rajtam, és ha már kidobtam rá évekkel ezelőtt a pénzt, akkor itt az ideje használni. Nem burkolhatom be magam életem végig, mert abba beleőrülnék. El kell engednem magam, miközben a maszkom nem veszem le. Menni fog-e? Ez egy teljesen más kérdés. Pár héttel korábban egyből rávágtam volna, hogy igen, de most a történtek után már nem vagyok benne olyan biztos. Érzem, ahogy annak a kis monológnak köszönhetően egy részem ismét összeroppant, pedig már igazán kevés kellett a felépüléséhez.
  - Mond, hogy nem ilyen savanyú képet akarsz vágni... - vágja hozzám Li, amint belép a szobámba. - Jól nézel ki Brit, de ez az arc inkább olyan, mintha egy temetésre mennél nem pedig esküvőre, szóval kezdj vele valamit.
  - Mindig is imádtam, hogy ilyen őszinte vagy velem - sóhajtok fel. - Ne aggódj, mire ott leszek már nem vágok ilyen képet. Tudok én ám mosolyogni is - erőltetek magamra egy vigyort.
  - Ez inkább valami kínzó mosoly, mint megnyugtató... sőt a frászt hozod rám vele, lehet inkább mégis önmagad kellene lenned - gondolkodik el.
  - Azért jöttél ide, hogy ma is basztass? - vonom fel a szemöldököm. - Mert ha igen, le lehet lépni, mára éppen elég lesz nekem az esküvő nincs szükségem más hülyeségekre is. Bár ha belegondolok, inkább hallgatnám a te csodás dumáid, mint valaki más tárasását élvezzem...
  - Élvezhetnéd is, ha engednéd magadnak - ül az ágyamra. - Te is tudod, hogy tök egyszerűen meg tudnád oldani a problémád egy részét, ha nem lennék ilyen kicseszett makacs és mennél a hülye fejed után, ami általában csak bajba sodor.
  - Hagyjuk - fújtatok. - Nem akarok erről beszélni, mert nem létezik semmi! - csattanok fel. - Csak a te és Andrew fejében rajzolódik ki ez a rohadt kép, míg semmi sem igaz belőle!
  - Akkor miért remeg a hangod, ha tagadod? - vonja fel a szemöldökét, mire én bemutatok neki.
  - El fogok késni, szóval szia - morgom, majd a táskám felkapva lépek ki a szobámból, de még tisztán hallom, amit utánam kiált.
  - Te is tudod, hogy igazam van!
  Anyád! Elegem van! Miért nem lehet egyszerűen felfogni, hogy csak ők képzelik be ezt a sok szarságot? Igen segített, de ez miért jelentene többet. Könyörgöm a barátok is segítenek és ők is képesek megnyugtatni, akkor ez miért lenne más. Ja igen tudom, mert Li fejében nem létezik az a szó, hogy barátság. Vagyis létezik, csak ránk nem tartja jellemzőnek, amivel az agyamra megy.
  - Kicsim már mész is? - jelenik meg apa előttem. - Gyönyörű vagy - mér végig.
  - Igen - motyogom. - Kösz, vagy micsoda... este jövök, de majd írok, hogy nyugodt legyetek - teszem hozzá halkan.
  - Andrew is ott lesz, érezd magad jól, nem kell velünk semmit sem közölnöd, megbízunk benned - mosolyog rám. - Ha bármire szükséged van szólj - teszi hozzá.
  Utálom ezt az érzést, amit a szüleim váltanak ki belőlem. Bűntudatom van, hiszen ők olyan kedvesek és megértőek velem, mióta hazajöttem, hogy az leírhatatlan, míg én nem egyszer voltam már halál bunkó velük, csak mert rossz kedvem volt. Nem ezt érdemlik, de én sem azt érdemeltem, amit kaptam.
  Andrewék pont akkor érkeznek meg, amikor én kilépek a házból. Sóhajtva és mosolyt erőltetve magamra ülök be a kocsiba, majd üdvözlöm őket. Látom, ahogy az úton engem bámulnak a tükörből, de próbál figyelmen kívül hagyni, az aggódó tekinteteket. Jól leszek, mindent meg fogok oldani a ma este folyamán, bár a tervem miszerint valamit kitalálok a maradék 24 órában nem sikerült, de attól még nem adom fel.
  Tisztában vagyok vele, hogy már csak pár perc és találkozom velük. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő lesz az első, aki majd meglát, és akit majd én is meglátok. Érzem, hogy ott fog rám várni és pont abban a pillanatban néz majd a kocsink felé, amikor kiszállok belőle, pont mint a mesékben. Igen, mint a mesékben. Régen azt hittem, hogy a mesék egy része igaz, de a történtek után úgy látom, hogy minden csak hazugság. Rohadt nagy hazugság, aminek hatására ki akarnak minket készíteni. Nincs örökké tartó szerelem, sem mindig boldog élet, hiszen az emberi élet, a valóság telis-tele van kihívásokkal és gyötrelmekkel, amiket nekünk ki kell bírnunk, kerüljön bármibe.
  A gondolataimból a motor leállása repít vissza. Megérkeztünk. Kibámulok az ablakon, ahol sok embert látok és természetesen azt a bizonyos kis csoportot is, amihez hamarosan mi is csatlakozunk. Sok ismeretlen van itt, de néhány ismerőst is felfedezek, akikkel nagyon rég nem találkoztam. Van valami jó is, ha az embernek vannak híres barátai, hiszen ez azt jelenti, hogy a rég nem látott híres barátokat is újra láthatjuk nekik köszönhetően, ha éppen ismerik őket, ahogy most én is. Mély levegőt véve mosolyodok el, majd nyitom ki a kocsi ajtaját. Végigsimítok a ruhámon, majd amikor felemelem a fejem tekintetem egyből találkozik az övéve. A gyomrom görcsbe rándul, hiszen egyből felélednek bennem az emlékek, a szavai.
  - Minden rendben? - jelenik meg mellettem Andrew.
  - Csodásan vagyok, nem látszik? - vigyorgok rá.
  - Mindig is rosszul hazudtál, de te tudod - vonja meg a vállát, majd elindulnak a csoport felé, ahová nehéz léptekkel én is követem őket. - Sziasztok, srácok! Rég találkoztunk - köszönti a többieket, miközben én a cipőmet bámulom, mivel magamon érzem azt a zöld tekintetet. Azokat a szemeket, amikbe félek belenézni, félek, mert meglátom az igazságot és elgyengülök.
  Halkan én is elmotyogok egy helló-t, majd felnézek a többiekre. Szerencsémre ő pont a másik irányba áll, így Louisra, Niallre és Liamre nyugodtan tudok nézni. Látom rajtuk, hogy ők is ugyanolyan izgatottak, mint a barátjuk, aki hamarosan megházasodik, bár Louison aggodalmat is látok. Folyamatosan köztem és Harry között váltogatja a tekintetét arra várva melyikünk fog először lépni.
  - Jó újra látni, Brit - mosolyog rám, Liam. - Már azt hittünk sosem látunk újra, eltűntél.
  - Igen - motyogom, mire a bal oldalról horkantást hallok. Hát persze, hogy még mindig ideges azért, mert nem tudja az okát, de mit is vártam, hiszen fordított esetben én is az lennek. Ha valaki fontos nekem, akkor én is pontos ugyanígy viselkednék, mint ő, ha titkolózna előttem. Tényleg fontos vagyok neki? - Volt egy kis problémám, amit meg kellett oldanom, de élek - közlöm velük.
  Akaratom ellenére is oldalra pillantok, mire találkozik a tekintetünk. Arcán aggodalom és kisebb csalódás ül, hiszen eddig őt figyelembe sem vettem, de hamar el is kell kapnom róla a szemeim, mert érzem, hogy nem lesz jó vége. Tényleg azt hittem, hogy sikerülni fog? Tényleg bíztam benne, hogy képes leszek úgy átvészelni ezt az egész estét, hogy nem veszek róla tudomást. Mekkora hülye vagyok. Le kellene lépnem, de már csak egy gond van, innentől fogva ez lehetetlen. Hülyének néznének, ha most szépen sarkon fordulnék és elhagynám a területet.
  - Mi lenne, ha nem csak állnátok ott, mint a barmok, hanem segítenétek nekem? - hallok meg egy ideges hangot, mire egyből Zayn felé kapom a fejem, aki nyakkendőjét próbálja bekötni. - Anyáék már az agyamra mennek rátok van szükségem, mielőtt kiborulok már a küszöbön állva.
  - Nem a lányok szoktam kiborulni a nagy napon? - kérdezem tőle nevetve, mire rám kapja a tekintetét, majd mosolyogva indul meg felém és ölel meg. - Szia - suttogom.
  - Szia - köszönt ő is. - Örülök, hogy eljöttél, ígérem még dumálunk, de most muszáj készülnöm.
  - Nyugi Zayn, minden rendben lesz - simítok végig a vállán. - Hiszen ez a nagy napod, amikor már nem leszel többet férfi, hanem sokkal inkább egy házas férfi, akinek már kötelességei vannak.
  - Tudod, hogy kell megnyugtatni az embert - kuncog fel. - De most ti velem jöttök és segítettek - bök a fiúk felé, akik kezüket felemelve indulnak el. - Később - kacsint rám, majd ő is a többiek után rohan.
  Megkönnyebbülten sóhajtok fel, hiszen egy ideig megúsztam a kínos beszélgetést. Attól is frászt kapok, ha itt van, mi lenne ha még hozzám is szólna. Mosolyogva fordulok meg és indulnék el, de a lábaim a földbe gyökereznek, amint megpillantom a személyt, akiről azt hittem már nem tartózkodik a közelemben. Csak nézem és próbálok rájönni hogyan tűnhetnék el a leghamarabb a közeléből. Egyáltalán hol a francba vannak Andrewék? Miért kellett vele hagyniuk? Bár van egy sejtésem...
  - Azt hittem nem látlak többé - lép hozzám közelebb, miközben szavait felém küldi. - Nem válaszoltál semmire, szinte olyan volt, mintha eltűntél volna a Föld felszínéről - suttogja. - Fogalmam sincs, hogy mi történt azon a napon, de nagyon aggódtam és még mindig azt teszem... azt hittem könnyebb lesz utána, és egy részemnek tényleg az, de a másik pedig hatalmas bűntudatot érez és azt sem tudja miért...
  - Én... - nyögök ki egy szót nagy nehezen. Ó a jó büdös francba, hogy most jön rám a dadogás. - Nézd - próbálom magam összeszedni - mindenkinek vannak gyenge pillanatai, biztos vagyok benne, hogy neked is voltak, szóval nem kell kifejtenem, hogy milyen az, nekem is az volt azon a napon, de már jól vagyok... - motyogom.
  - Hazudsz - fogja meg remegő kezeim. - Látom, hogy egy szavad sem igaz, legszívesebben kiszedném belőled, de tudom, hogy azzal csak azt érném el, hogy ismét bezáródik előttem az az ajtó, amit nagy nehezen már kinyitottam egyszer. Látom rajtad, hogy nem vagy jól, hiszen ismerem már az árulkodó jeleid és szeretnék segíteni, szeretném tudni, hogy mi van veled. Tudni akarom, hogy miért borultál ki és miért van az, hogy még most is úgy nézel rám, mintha bármelyik pillanatban elsírhatnád magad?
  Nem akarom, hogy igaz legyen. Tényleg szeretném elrejteni az elmém legmélyebb bugyrába, de a francba is, most, hogy itt állok előtte nem sikerül. Mindent látok, amiben eddig nem hittem és egyre jobban érzem, ahogy az arcom vörösebb árnyalatot vesz fel. Mindent neki köszönhetek és a hülye fejemnek. Valamit nagyon gyorsan ki kellene találnom, mert ha nem szólalok meg, akkor annyira el fogok gyengülni, hogy ki fogja belőlem szedni az igazságot, és annak köszönhetően padlóra kerülök.
  - Ne próbáld velem elhitetni, hogy jól vagy - kérlel - mikor ugyanazokat a jeleket látom rajtad, mint amikor megjelentél a turnén, és fogadjunk, hogy igazam is van... nem alszol és nem is eszel rendesen.
  - Semmi közöd ehhez - motyogom zavartan. Az egyik kezem kihúzom az övéből, majd egy kósza tincset a fülem mögé tűrök.
  - Mióta remeg a kezed, ennyire? - kapja el ismét. - Brit - néz a szemeimbe választ követelve. - Ugye semmi hülyeséget nem csináltál? Válaszolj már az isten szerelmére! - lesz egyre dühösebb.
  - Nem drogozok Harry! Nincsenek elvonási tűnteim - csattanok fel, próbálva mégis nyugodtnak mutatni magam, mielőtt magunkra vonom az összes ember figyelmét. - Egy ideje és nem tudok ellene tenni, te sem tudnál, akadj le a kezemről.
  - Brit, ne csináld ezt, mert anélkül is elég feszült vagyok, de ha még te is teszel rá egy lapáttal még jobban az leszek, és akkor nem fogom ilyen szépen kérdezni és leszarva ezt az egész napot vonszollak el magammal és szedem ki belőled. Andrew tud róla?
  - Na látod - nevetek fel gúnyosan. - Pontosan ezért nem fogom elmondani az okát. Semmi közöd hozzá, úgy kezelsz, mint egy pisist, aki egyedül nem boldogul, de én igenis boldogulok! Igen, tud róla, de szart sem érek vele, hiszen ő is benne volt, hogy újra előjött rajtam ez a rohadt remegés. Ő és még valami tehet róla, szóval ne próbálj meg nekem segíteni, mert nem kell!
  - Tisztára olyan vagy, mint Libby, amikor segíteni akartam neki - horkan fel. Döbbenten nézek rá. Mindent el tudnék viselni, de ezt a nevet, mondatot nagyon nem kellett volna most felhoznia. Ahogy látom tényleg jobban lehet, mert eddig egyszer sem tudta úgy kiejteni a nevét, hogy ne blokkoljon le, de most csak ideges és aggódó pillantásokat lő felé. - Mi a baj? - szalad ráncba a homloka. - Ugye most nem sírni készülsz? - lágyul el a hangja. Basszus! Ugye nem könnyesek a szemeim? Miért, miért nem sikerülhet egyszer valami úgy, ahogy én akarom? - Brit - simít végig az arcomon, mire én behunyom a szemeim, majd mély lélegzetet véve próbálok lenyugodni. - Sajnálom, nem akartam ilyen indulatos lenni - húz magához. - Jól vagy?
  - Én... nem, nem vagyok jól - suttogom a mellkasába, miközben szorosan fogom át a derekát. - Nagyon nem...
  Visszatartom a sírást. Most nem engedhetem le a falaim, ezzel elrontva a boldog pár egész napját. Lesz még rá elég időm, amikor senki sem lát, amikor csak egyedül leszek a szobában, de addig mindent vissza kell tartanom. Nem leszek újra gyenge a közelében, nem fogom hagyni, hogy újra úgy lásson és aggódjon értem.
  - Sajnálom - húzódom el tőle. - Öm, ez kínos, de jól vagyok, semmi bajom - távolodok el jobban tőle. - Csak... - motyogok össze-vissza, amiből minden lejön csak az nem, hogy jól vagyok.
  - Te magad mondtad, hogy nem vagy jól pár másodperccel ezelőtt, szóval most úgy teszek, mintha ezt nem is hallottam volna. Ha most megígérem, hogy nem zaklatlak ezzel, te is megígérsz nekem valamit? - lép hozzám közelebb.
  - Miért tenném? - vonom fel a szemöldököm.
  - Eleged van ebből a beszélgetésből és ez látszik is rajtad, nem zaklatlak, ha te belemész a kérésembe, amivel neked is könnyebb lesz túlélni az elkövetkezendő pár órát. Az előbb majdnem elsírtad magad, pedig én nem emlékszem, hogy bármi sértőt is mondtam volna, szóval ha most azzal akarsz elődrukkolni, hogy nem zaklat fel, akkor meg se próbáld. Szóval belemész?
  - Bele csak hagyd már ezt abba, megfájdul tőled a fejem - nyögök fel.
  - Jobban is meg fog, ha elmondom, hogy mibe mentél bele minden kérdés nélkül - mosolyog rám, amitől máris libabőrös leszek, hiszen igaza van. Nem is kérdeztem meg, csak rávágtam a választ. Na még egy ok, hogy miért ne hozz döntést zaklatott állapotban. - Tudni szeretnéd, hogy mire vettelek rá? - kérdi, mire félve bólintok. - Velem távozol ma este erről az eseményről!


Sziasztok! Nem tudom, hogy helyesen döntök-e, de úgy érzem, hogy meg akarom veletek osztani a folytatást, akkor is, ha kicsit nehéz lesz a részek hozása. Eleget vártatok már az új részre. A következő rész két hét múlva jön és ez az az utáni résszel is így lesz, de utána mikor már vége az érettséginek, akkor megpróbálom visszahozni azt, hogy minden héten legyen. Köszönöm a válaszokat és azt is, hogy sokan szeretnétek második évadot. Én most csak annyit kérek tőletek, hogy ne féljetek kifejteni a véleményeiteket, mert számomra azok mindig fontosak voltak. Nem azt mondom, hogy nem lesz rész, ha nem írtok, mert akkor pont olyan íróvá válnék, amivé nem akarok, de jól esnének a szavaitok. Remélem tetszett a rész és várjátok már a következőt! További szép napot!

2 megjegyzés:

  1. egyszerüen IMÁDOM!!! siess a kövivel pls

    VálaszTörlés
  2. Örülök, hogy tetszik! Sajnálom a sok késést, de már olvashatod!

    Evelyne xx.

    VálaszTörlés