2016. január 1., péntek

31.rész


Minél többen, annál jobb



  "Ez a karácsony pont nem úgy kezdődött, ahogy elterveztem. Azt hittem békés és nyugis lesz, de ez már tegnap bebizonyosodott, hogy nem így fog történni. Persze próbáltuk azt mutatni, hogy semmi baj és sikerült is, mivel Libby nagyon jól tudja megjátszani magát, de amikor valaki hozzáért vagy túl közel ment hozzá megszorította a kezem és innen tudtam, hogy nem érzi magát biztonságban. A többiek pedig néha csak elbambulva figyeltek minket. Tisztában vagyok vele, hogy már semmi sem lesz pontosan olyan, mint régen, de azzal is, hogy nem fognak ennyire másképp viselkedni, csak fel kell dolgozniuk a hallottakat.
  Látom rajta, hogy megviselték a történtek, de hát kit nem? Gemma teljesen ki volt akadva, hogy itt volt Kit vagyis Libby így látta, amit nem csodálok, hiszen a lányok átérzik egymás fájdalmát és kiállnak egymás mellett, de nekem se kellett sok, hogy kirohanjak és megkeressem, pedig még csak azt sem tudom, hogy néz ki. Bár biztosan kiszúrtam volna, ha keresgélem. Nem lett volna olyan nehéz, hiszen azért nagyjából ismerem az embereket, akik ott voltak tegnap és feltűnő lett volna, ha meglátok egy lányt, aki bárhol szívesebben lenne, mint ahol éppen volt, de már nem akarok ezzel foglalkozni, mert tudom, hogy ha megteszem, azzal csak felzaklatom őt.
  - Jó reggelt, szépségem - ülök le az ágya szélére, amint észreveszem, hogy szemei nyitva vannak. Nehezen aludt el az éjszaka, hosszú ideig éreztem, hogy dermedt a karjaim között, de lassan megnyugtattam őt és álomvilágba küldtem. - Jól vagy? - kérdem halkan.
  - Szia - suttogja. Enyhén duzzadt szemeivel az enyémeket nézi, majd sóhajtva nyúl ki az arcom felé és simít rajta végig. - Kérlek felejtsd el a tegnapit. Én sem akarok rá gondolni és szeretném, ha te se tennéd - kérlel.
  - Nem olyan könnyű ez - hunyom be pilláim. - Aggódom érted, szeretlek és nem akarlak olyan állapotban látni, mint tegnap, de tudom, hogy ez csak akkor fog teljesen megszűnni, ha már nem lesznek szabadlábon. De most ne ezzel foglalkozzunk, hanem válaszolj a kérdésemre.
  - Igen - húzódik feljebb az ágyban. - Nem mondom, hogy csodás az élet, de sokkal jobban vagyok. Itt voltál velem és vigyáztál rám, nekem ennyi elég, hogy megnyugodjak - néz a szemeimbe. Gondolkozás nélkül rúgom le magamról cipőmet, majd fekszem mellé és húzom magamhoz. Fejét a mellkasomra helyezi, míg tenyerét a szívem fölé. Az utóbbi időben rászokott erre, fogalmam sincs, hogy mit lát benne, de szereti hallgatni ahogy a szívem dübörög. - Szerinted - szólal meg halkan - a többiek mit gondolnak rólam?
  - Ugyanazt, amit eddig is - nyugtatom meg a haját simogatva. - Semmi sem változik azért, mert megtudják a múltad egy részét, hiszen az már megtörtént és nem te voltál benne a hibás, egyáltalán nem te... - morgom. - Csak aggódnak érted, mind. Louissal ma már kétszer beszéltem, de azóta lenyugodott. 
  - Nem akartam elcseszni a szülinapját - sóhajt fel. - Tudom, hogy azt mondjátok nem haragszotok rám, de tisztában vagyok vele, hogy egy bulin sosem jó, ha egy lány sírva fakad és hát kiborul, majd elmond egy megrázó történetet, ami nem csak egy rémálom, hanem maga a valóság.
  - Nem tettél tönkre semmit és senki sem haragszik rád Libby - érintem ajkam a halántékához. - Louis nem egyszer mondta már neked, hogy olyan fontos vagy számára, mintha a húga lennél, csak törődik veled. Tudod ő nagyon szeret vigyázni a családtagjaira és téged már az első perctől fogva annak tekint.
  - Igen, ezt tudom - motyogja. - De nem akarom, hogy megváltozzon a viselkedése azért, amit hallott. Azt akarom, hogy minden ugyanolyan legyen, mint a tegnapi nap előtt. 
  - Csak te látod úgy, hogy megváltozik majd bármi is. Meglátod, hogy ez csak annyiban változtat a helyzeten, hogy jobban vigyáznak majd rád, de minden ugyanolyan lesz, mint előtte.
  - Remélem igazad lesz.
  - Nekem mindig igazam van - vágom rá mosolyogva. 
  Tisztában vagyok vele, hogy egyikünknek sincs ma nagy kedve anyáékhoz menni és a szeretet ünnepét átélni, de már megígértük neki és nem hagyhatom cserben, mert az feltűnő lenne, bár nem vagyok biztos, hogy még nem tud róla, hiszen Gemma is ott volt. 
  Csendben fekszünk az ágyon, amikor hirtelen lépteket hallok kintről. Persze csak két személynek van a házhoz kulcsa, akikből az egyiket egyből kizárom, így már tudom, hogy ki tart felfelé a lépcsőn. Sóhajtva nézek a kíváncsi lányra a karjaim között, majd számolom a másodperceket, hogy mikor ér ide és ront be a szobába, ugyanis a kopogás nem az ő szokása. 
  - Sziasztok - jelenik meg az ajtóban. - Már azt hittem valamit éppen megzavarok - néz rám, mire én csak a szemeim forgatom.
  - Neked is szép jó reggelt - szólalok meg. - Mi járatban erre? - vonom fel a szemöldököm.
  - Csak meg akartam nézni hogy vagytok, ez is probléma? - lép beljebb. - És beszélni szeretnék Libbyvel - teszi hozzá.
  - Szia Gem - szólal meg a karjaimban lévő lány.
  - Szia - mosolyog a barátnőmre. - Kettesben - néz rám, mire morogva veszem fel vele a szemkontaktust. Eszem ágába sincs itt hagyni kettesben őket. Ismerem a nővérem és nem akarom, hogy ismét sírni lássam, főképpen nem az egyik családtagom miatt. - Nem fogom megenni Harry, húzz már ki - fonja össze maga előtt a kezeit.
  - Gemma, ne húzz fel - ülök fel. - Miért hagynálak titeket kettesben, ha akarsz valamit neki mondani, azt előttem miért nem lehet?
  - Mert nem vagy lány! - jelenti ki. 
  - Harry - szólal meg lágyan a mellettem lévő lány - megleszek. Jól kijövök a nővéreddel - mosolyog rám. - Különben is, én is kérdezni szeretnék tőle valamit... a házat nem kérte, hogy hagyd el, csak a szobát - húzza mosolyra az ajkát, én pedig felé hajlok, majd egy puszi kíséretében egyezem bele a kidobásba. - Szeretlek - suttogja, hogy csak én halljam.
  - Én is téged - simítok végig az arcán, majd bújok ki az ágyból. - Figyellek téged - mutatok a nővéremre.
  - Mondtam már, hogy nem eszem meg Harold! - forgatja a szemét, majd sétál az ágyhoz és leül rá.
  Nem tetszik nekem, hogy Gemma csak úgy kidobott. Tudni szeretném, hogy miről beszélnek, akkor is, ha Libbyről vagy éppen róla van szó, hiszen mindketten nagyon fontosak nekem. Morogva lépkedek lefelé a lépcsőn, majd vonszolom be magam a konyhába. Észreveszem, hogy az asztalon levő telefonom villog, így kíváncsian veszem kezeim közé majd nézem meg, hogy ki keresett. Szóval mégsem úgy jött ide, hogy nem szólt, csak éppen nem hallottam, ugyanis a készülék végig lent volt. 
  Alig teszem le, hangosan pittyegni és rezegni kezd. Dühösen kapom fel majd pillantok a képernyőre. Már megint? 
  - Nem unod még, hogy folyamatosan hívogatsz? - mordulok a vonal másik végén lévő személyre.
  - Visszahívjalak? - hallok meg a lágy hangot, ami biztosan nem ahhoz a személyhez társul, akivel azt hittem, hogy beszélek. 
  - Bocsi - túrok a hajamba. - Azt hittem, megint Louis hív. Nem hívsz rosszkor El - adom a tudtára. - Történt valami?
  - Hát igen, Louis kicsit aggódik - motyogja zavartan. - Semmi sem történt Harry, csak beszélni akartam veled, mert tegnap nem igazán volt rá lehetőség. Igazából ezt nem telefonon szeretném, de nem nagyon van rá máshogy lehetőségem. Jól vagy? Tudom, hogy kicsit már késő feltennem a kérdést, hiszen te nem tegnap tudtad meg, de attól még érdekel... tudom, hogy mennyire fontos neked és az is biztos, hogy nem fogadtad könnyen...
  - Sosem fogok ezzel megbarátkozni El - dőlök a pultnak. - Lehet, hogy nem tudok rajta változtatni, de elkapni azt a szemét bandát igen és ezt akarom tenni. Nem hagyhatom, hogy úgy járkáljanak az utcán, mintha semmit sem tettek volna, hiszen sok lányt bántottak, köztük azt is, aki a szerelmem. Bosszút akarok állni, amiről Libby sosem szerezhet tudomást, míg el nem érem a célom.
  - Ne csinálj butaságot, Harry - kérlel. - Tudom, hogy fontos és aggódsz érte és azt is megértem, hogy ezt szeretnéd tenni, de bízz bennem, hogy egyedül nem lennél rá képes, abból, amit tegnap mondott túl erősek és sokan vannak. Louisnak is hasonló terve van... és aggódom érte.
  - Nem leszek egyedül, megnyugodhatsz. Szinte biztos voltam benne, hogy amint megtudják a többiek is segíteni akarnak majd és kell is segítségük, mert egyedül nem sokra megyek. Ha ti is segíteni akartok, mármint a lányok rendben van, hiszen sok információt kell gyűjteni erről a bizonyos Kitről és a társairól, de meg kell ígérnetek, hogy nem mondtok neki semmit.
  - Ezt nem telefonon szeretném megbeszélni veled - szólal meg. - Beszélni fogunk róla, de személyesen. Csak azért hívtalak, hogy megtudjam mi van veled. Aggódom érted és érte is.
  - Jól leszünk, nyugodj meg. Vigyázok rá és magamra is - biztosítom róla. - Sosem hagynám, hogy bántódása essen. Senkinek sem hagyom, aki közel áll hozzám és ezt te is tudod.
  - Igen, tapasztaltam - hallom a hangján, hogy mosolyog. - Vigyázz rá, sok sikert az estéhez.
  - Harryvel beszélsz? - hallom meg a háttérben Louis hangját, mire megforgatom a szemeim. - Beszélni akarok veled! - jelenti ki, mivel biztosan elvette tőle a telefont.
  - Haver - nyögök fel. - Komolyan nyugodj le, élvezd a mai napot és holnap vagy azután mindent megbeszélünk. Én sem fogom annyiban hagyni a dolgot, de kérlek ne ma beszéljük meg és leginkább ne telefonon, jó?
  - Csak vigyázz rá - kér meg.
  - Tudod, hogy azt teszem - biztosítom róla. - Boldog szülinapot és szép karácsonyt nektek!
  - Nektek is boldog karácsonyt - búcsúzik el. 
  Sóhajtva helyezem telefonom a pultra, majd túrok a hajamba. Louis kezd az idegeimre menni, bár megértem, de attól én még nem fogok lenyugodni, ha folyamatosan hívogat és azt kéri, hogy vigyázzak rá. Magamtól is ezt teszem, bármi áron képes lennék megvédeni és ezt mindenki tudja. Ebben a pillanatban is mellette lennék, ha nem dobtak volna ki, de bízom benne, hogy tudja mit csinál, különben nem érdekel, hogy karácsony van kikelek magamból. 
  Egy valami viszont kicsit megnyugtat. El említette, hogy Louis nem akarja annyiban hagyni a dolgot és ez számomra jó, hiszen egyedül tényleg nem sokat értem volna ellenük, de ha a szeretteimről van szó képes vagyok fejjel menni a falnak, minden gondolkodás nélkül. De abban biztos vagyok, ha a többiekre is számíthatok, akkor sikerülni fog. Sikerülnie kell. Szabadságot akarok neki nyújtani és elérni, hogy biztonságban érezze magát a külvilágban. Én akarok az lenni, aki kiszabadítja őt a láncaiból, amik bár nem léteznek, de csak akkor képes majd teljesen túltenni magát a történteken, ha tudja, hogy már nincs mitől tartania és akkor végre a láthatatlan láncok is elengedik őt és boldog lehet. 
  A kanapén ülve írok ki egy aprócska köszöntőt a twitterre, hogy ezzel örömöt okozzak a rajongóknak, majd köszöntöm fel Louis, ahogy minden évben teszem. Idegesen böngészek, hogy valamivel lekössem az időt, mert ahogy észreveszem Gemma nem igazán tervez még lejönni. Legszívesebben hallgatóznék, de az szemétség lenne, így a seggemen ülve nézegetem a rajongók üzeneteit és kérdéseit. Tudom, hogy a válaszaimmal csodálatossá teszem számukra ezt a napot, ezért próbálok minél többre visszapötyögni valamit.
  Mivel zajokat hallok, telefonom magam mellé teszem és fejem a lépcső irányába fordítom. Továbbra is beszélgetve haladnak lefelé, majd amikor észrevesznek mosolyogva közelednek a nappali felé. Libbyre pillantok és próbálok rájönni, hogy történt-e valami, amiért bosszút kell állnom, de megkönnyebbülve veszem észre, hogy minden a legnagyobb rendben van vele és mosolyog.
  - Minden rendben? - kérdem közöttük váltogatva a tekintetem.
  - Csajos dolgok Harry - vágja rá Gemma. - De, amint látod egyben vagyunk és nem veszekedtünk, szóval megnyugodhatsz. Este várunk titeket, de most mennem kell még készülődnünk kell - fordul sarkon majd indul el az ajtó felé, mielőtt még válaszolhatnék neki. 
  - Én is örültem neked drága nővérkém - morgom az orrom alatt, de haragom egyből elszáll, amint egy mosolygó lány helyezi magát az ölembe. - Szia - emelem rá a szemeim. - Jobb kedved van - ölelem át a derekát. - Annyira gyönyörű vagy, amikor mosolyogsz.
  - Szeretlek - suttogja, miközben ajkát a nyakamra tapasztja majd lágy puszikat hagy a bőrömön. Morogva húzom magamhoz közelebb, mire felkuncog. Hogy képes erre? Tegnap még maga alatt volt és most pedig olyan, mintha kicserélték volna. Olyan mintha biztonságban érezné magát mellettem. 
  - Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet - marok a derekába, ugyanis szívni kezdi a nyakam, én pedig ettől csak jobban vágyom rá, de ma nem akarom, hogy bármi is történjen, viszont ha így folytatja nem lesz elég csak a hideg zuhany, ami általában beválik. - Oké - tolom el magamtól - igazán élvezem és eszem ágába sem lenne leállítani téged, de ha egyszer megtörténik és meg fog - nézek mélyen szemeibe - akkor nem fogok semmit sem elsiettetni, ki akarom élvezni a tested minden egyes négyzetcentiméterét és erre most nem lenne időm.
  Arca kipirult, ismét zavarban van, pedig már igazán hozzászokhatott volna a beszédemhez. Mosolyogva simítok ki egy tincset az arcából, majd nyomok egy puszit ajkára.
  - Azt hiszem valamit elfelejtettem - szólalok meg rekedt hangon - mert a kis akciód miattam kiment a fejemből, de tudnod kell, hogy szeretlek - döntöm az övének a homlokom. 
  - Tudom - mosolyog, karjaival szorosan ölelve a nyakam. 


***

  Az ingem gombolva lépek be a szobába, miközben ő a tükör előtt állva bujik bele a piros-fekete ruhájába. Szemeimet egy másodpercre sem veszem le róla miközben egyre közelebb lépkedek hozzá. Annyira gyönyörű, ártatlan vagyis annak látszik és aki nem ismeri az biztosan így is látja, de nem számít, hogy mi történt vele, mert számomra a jelen a fontos csak és nem a múlt, amin már nem lehet változtatni. 
  - Mit szólnál hozzá, ha mégis itthon maradnánk? - ölelem át hátulról, miközben lágy csókkal hintem be selymes bőrét.
  - Nem lehet - simul az ölelésembe. - Megígérted anyukádnak, hogy ott leszünk, én pedig Gemmának. Igaz nem könnyű azt mondanom, hogy menjünk, mert már tudják... de a családod és én a barátnőd vagyok, szóval meg kell vele békélnem, hogy sokszor találkozunk majd. Gemma tegnap is nagyon rendes volt és szerintem vagyis inkább bízom benne, hogy anyukád sem hozza fel.
  - Nem fogja - nyugtatom meg. - Meglátod, hogy minden jó lesz, aztán pedig mikor hazajöttünk összebújva ünnepelhetnénk meg kettesben a szeretett ünnepét, egy pohár borral a kezünkben.
  - Mert én annyira jól bírom a piát - nevet fel. - De tetszik az ötlet - fordul meg a karjaimban. - Menjünk, érezzük jól magunkat, majd jöjjünk haza és bújjunk össze.
  Fél óra múlva már anyáék lakása előtt parkolok. Libby kicsit idegesen, de amint észreveszi, hogy nincs miért aggódnia meg fog nyugodni. Ujjainkat összekulcsolva lépkedünk az ajtó felé, ami egyből kitárul mielőtt még kopoghatnék. Anya mosolygó arcával állunk szembe, aki egy biccentés után arrébb is áll az ajtóból, hogy beléphessünk. 
  Igaz itt télen sincs hideg, de anya mindig megtartja a karácsonyi hagyományt és feldíszíti a fát, ami most is ott pompázik a nappaliban az asztal mellett. Mosolyogva ölelem meg, majd köszöntöm fel, amit utánam Libby is követ. Kicsit felszülten, de amikor anya szemeibe néz látom, ahogy lassan elengedi magát.
  Minden ugyanolyan, mint minden évben azzal a kivétellel, hogy most nem egyedül érkeztem, hanem a szeretett lánnyal. Persze az idegesítő kattogó hang még mindig az idegeimre megy, hiszen pontosan tudja, hogy mennyire utálom, ha fotóznak, ugyanis ez elég gyakran előfordul, ha kilépek az utcára semmi kedvem még otthon is ezt élvezni, de anyával ezt nem lehet megértetni. Emlékszem mikor Libbyvel közöltem, hogy ő azt mondta, hogy őt nem idegesíti majd, de ahogy most látom, már nem így gondolja. 
  - Na még mindig élvezed? - hajlok a füléhez kuncogva.
  - Hallgass! - pillant rám durcásan. - Nem igazán lehet ellene semmit sem tenni, de én biztosan örülnék, ha ilyen sok szép emlékem lenne a családommal - teszi hozzá halkan, miközben hangja megremeg.
  - Hé - simítok végig az arcán - semmi baj. Tudom, hogy olyan emlékeket nem szerezhetek neked, de ígérem, hogy lesznek szép emlékeid.
  - Már most is vannak - suttogja. - Neked köszönhetően, már nem csak a rossz dolgokra fogok emlékezni, ha idős leszek, hanem azokra is, amiket veled átéltem. 
  - Nem illik társaságban sugdolózni - néz rám morcosan Gemma. - Bár nálad minden szabály azért van, hogy megszegd azokat.
  - Jól látod - vigyorogok rá. - De ha már a szabályoknál tartunk, te a saját hálószobámból löktél ki, szóval csak hallgass.
  - Elég gyerekek, ne veszekedjetek - szólal meg anya is, bár mosolyog szóval élvezi a helyzetet, Libbyvel együtt. - Annyira gyerekesen viselkedtek - teszi hozzá fejét rázva.
  - Harry engem mindig egy nagy gyerekre emlékeztet, főképpen mikor beteg - jegyzi meg kuncogva a mellettem ülő lány. - Teljesen úgy viselkedik, mint egy ötéves, ha valamije fáj, ugye így van? - néz a szemeimbe. Legszívesebben megcsókolnám, de anyáék előtt nem akarom kínos helyzetbe hozni.
  - Igazán? - vigyorgok rá gonoszan. - Én úgy emlékszem, hogy tetszik az az énem vagy fogalmazzunk úgy, hogy az egész gyerekes viselkedésem? Tévednék szépségem?
  - Nem akarom tudni, hogy mi játszódik le a fejedben ebben a pillanatban - nyög fel a nővérem, mire értelmetlen arccal fordulok felé. - Perverz képet vágsz öcsi és ez számomra elfogadhatatlan - adja a tudtomra, én pedig hangosan felnevetek. 
  - Hát bocsi, Gem, de nem tehetek róla, hogy ilyen szép barátnőm van, aki éppen szórakozik velem és én élvezem, hogy mosolyogni látom, csak visszakapja azt, amit ő ad nekem - vonom meg a vállam, miközben Libby felé fordítom az arcom, akinek élénk piros lett az arca.
  - Jaj kedvesem, nem kell zavarban érezned magad - nevet fel anya. - Ez nálunk teljesen normális. Már megszoktuk, pedig más családban ez nem elfogadható, főképpen ha vendégek vannak, szóval viselkedni gyerekek! - néz ránk bosszúsan anya. 
  - Hát persze - forgatom meg szemeim. - Nem elfogadható, de azért te is nevetsz rajta - közlöm vele. - De mi lenne, ha inkább megörökítenéd ezeket a csodás pillanatokat. Mivel van egy tervem és ahhoz sok kép kell majd róla és rólam - vigyorgok Libbyre, mire ő kíváncsian néz rám. - Majd megérted szépségem.
  - Ezt kérned sem kell - áll fel anya hatalmas vigyorral az arcán, majd ismét halljuk a kattintásokat. Vigyorogva húzom magamhoz közelebb a lányt, aki egyre inkább zavarba jön, de én csak mosolyogva nyomok egy puszit az arcára. Kíváncsi vagyok, hogy tetszeni fog-e neki az ötletem."

  Ideges vagyok. Amikor az egyik ügyem kezd jó irányba haladni, akkor valaminek muszáj elbaszódnia. Tonyval csak üzenetekben beszélgettünk, mert a fiúk előtt elég nehéz lett volna úgy megbeszélni a dolgokat, hogy szinte mindent hallanak. Lehet, hogy nem esett volna le nekik egyből, sőt biztosan nem, de Louis túl jól ismer. Rájött volna, viszont most sem vagyok benne biztos, hogy nem-e sejt valamit, hiszen azzal mindenki tisztában van, hogy nem fogom csak úgy veszni hagyni az ügyet. Ők sem tennék a helyemben, tőlem sem várhatják el. Sokat gondolkodtam azon, hogy elmondom nekik, amit megtudtam, mert tudom, hogy segítenének, de nem akarom, hogy a lányok rettegjenek, hogy elveszíthetik a barátjukat. Nem akarom, hogy bármelyik ismerősömnek is hasonlót kelljen átélnie, mint nekem. Meg persze annak is fent áll a lehetősége, hogy le akarnának róla beszélni, hogy ez nem az én dolgom, de basszus, akkor mégis kié? Ha nem az enyém, aki elvesztette őt, akkor kié? A rendőrségé? Vicc, őket egyáltalán nem érdekli vagy ha mégis, akkor nem tartják olyan fontosnak az egészet, hogy mindent megtegyenek az ügy érdekében.
  Libby ügye is fontos, de tudom, hogy a turné kellős közepén semmit sem tehetek, meg kell várnom, míg vége lesz és csak utána foglalkozni vele, viszont ebben a pillanatban nagyon aggaszt, hogy nem veszi fel nekem a telefont, pedig megígérte. Bár már akkor is éreztem, hogy nem gondolja teljesen komolyan és csak azért mondja, hogy menjek már ki az ajtón, de bíztam benne, hogy meggondolja magát. Nem akarom, hogy ellökjön magától. Ő észre sem veszi, de ezzel teljesen tönkreteszi magát. Velem is majdnem ez volt. Ellöktem magamtól mindenkit, mert így láttam jónak, de közben belülről minden felemésztett. Nem tudom, hogy vele mi történt, amin ennyire nem képes magát túltenni, de kétlem, hogy az ő helyzete jobb, mint anno az enyém volt. Andrew-val beszélek és ő néha mond róla egy két szót, de mindig azt kapom tőle, hogy ne adjam fel a próbálkozást, mert fel fogja venni, csak azt nem értem, hogy ő honnan tudja ilyen biztosan. Azt sem értettem, amikor annyira biztos volt benne, hogy nem gyűlöl, pedig én nem így láttam... valamit tud, amit nem mond el. Valamit, amire azt akarja, hogy én jöjjek rá?! De, hogy a francba, ha sosem válaszol a kérdéseimre. Mire kéne rájönnöm ezen a turnén, hiszen azt mondta, hogy itt lesz időm gondolkodni és tisztán fogom látni majd a dolgokat, hát erre nagyon kíváncsi vagyok mikor következik be, ha egyáltalán be fog.
  Már csak két nap van a szülinapomig, amit egyáltalán nem várok. Igaz, nem azon a napon történt, de elég, hogy azon a héten. Eddig élveztem a szülinapjaimat, főképpen, amikor vele töltöttem azt, de amióta nincs itt már nem vagyok benne olyan biztos, hogy jól sül majd el az a nap. Tudom, hogy a srácok próbálkozni fognak valamivel én pedig megpróbálom nem mutatni feléjük mennyire nincs kedvem ahhoz a naphoz, de csak reménykedni tudok benne, hogy sikerül. Sosem lesz már olyan, mint a többi, mert nem szép pillanataim maradtak vele. Bár az utolsó együtt töltött szülinapom nagyon jó volt, amire mindig örömmel emlékszem majd vissza, de egyben szomorú is leszek tőle, hiszen napokra rá meghalt és ezért ilyen vegyesek az érzéseim vele kapcsolatban.
  Kicsöng... Várom, hogy felvegye, de ismét csak a hangpostára kapcsol. Eddig még egyszer sem hagytam neki üzenetet, mivel fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék neki, meg semmi kedvem egy robottal beszélni. Vele akarok. Hallani akarom a hangját, hallani akarom, hogy jól van. Sóhajtva nyomom ki a hívást mielőtt még oda kerülne a sor, hogy meg kelljen szólaljak. Telefonom magam mellé helyezve dőlök hátra a kanapén.
  - Semmi? - dobja le magát mellém Lou, mire én csak lehunyt szemekkel rázom meg a fejem. - Tudom, hogy nehéz és beszélni akarsz vele, de bízz bennem fel fogja neked venni, csak ne add fel.
  - Akkor én miért nem érzem így? - fordulok felé. - Miért van az, hogy mindenki bízik valamiben, amit én nem értek?
  - Tudod te, mélyen ott lapul benned - jelenti ki - csak hülye vagy és még csak gondolni sem akarsz ilyesmire. De ne zárj ki mindent, mert az nem mindig jó, hidd el én tudom. Fel fogja venni, csak ne hagyd abba a zaklatását.
  - Én nem zaklatom! - mordulok rá. - Csak beszélni akarok vele...
  - Harry - nevet fel Lou. - Naponta minimum háromszor hívod, ha ez nem zaklatás, akkor mégis mi?
  - Aggodalom? - vonom fel a szemöldököm. - Tudom, hogy nem normális Lou, de aggódom érte, mivel már otthon van és megígérte, hogy fel fogja venni most mégsem teszi meg és utálom, ha hazudnak és átvernek, pontosan tudod.
  - Most ne ezzel foglalkozz, Hazz - néz a szemeimbe. - Ne csak azt lásd ami a szemed előtt van, hanem nézz mélyen a dolgok mögé. Éld át őket, gondolkozz el rajtuk és próbálj tisztán gondolkodni, ne csak úgy, ahogy szoktál. Meglátod, ha megteszed akkor mindent megértesz majd.
  Éppen szólásra nyitottam volna a szám, amikor az ajtó kivágódott és a többiek léptek be rajta. Kíváncsian váltogatták közöttünk a tekinteteiket, hiszen látszott, hogy egy beszélgetés közepén voltunk, de most egy cseppet sem bánom, hogy betoppantak, mert biztos vagyok benne,ha Louis így folytatta volna a beszélgetést, leordítom a fejét. Mi az, hogy éljem át a dolgokat és ne csak azt lássam, ami előttem van?! Elegem van az ilyen beszélgetésekből, amikből semmit sem értek. Frusztráltan túrok a hajamba, majd állok fel és veszek el egy üveg vizet az asztalról.
  - Megzavartunk valamit? - szólal meg csendesen Liam.
  - Nem, mert fogalmam sincs, hogy éppen miről beszélt - morgom, miközben kortyolok egyet a hideg italból.
  Liam és a többiek is Louisra pillantanak, aki apró biccentéssel válaszol. Remek! Jó, hogy rajtam kívül mindenki tudja mi a francról van szó. Elegem van! Miért nem lehet előttem is világosan beszélni és mi a francra kell rájönnöm?
  - Elegem van ebből - jelentem ki, majd felállva az ajtó felé indulok.
  - Hová mész? - szól utánam Zayn.
  - Semmi közötök hozzá - vágom rá.
  - Harry! - morogja. Zayn az, aki sosem törik meg, ő mindig kemény, míg a többieken érződik, hogy bántja őket a dolog.
  - Ki kell szellőztetnem a fejem, oké? - mordulok rá, majd csapom be az ajtót és indulok el.


Sziasztok! A részt tegnapra terveztem és ha lett volna elég időm be is fejeztem volna, hiszen már csak a jelen idő kellett, de hát nekem a készülődést az utolsó pillanatra kellett hagyni és nem akartam nektek összecsapni, szóval nem az év utolsó része lett, hanem a következő év első része, aminek azért remélem örültök. HAPPY NEW YEAR! Remélem mindenkinek csodásan telt az eltelt 24 óra és jól élvezte magát. Köszönöm, hogy az elmúlt évet velem töltöttétek és bízom benne, hogy az ideit is együtt fogjuk. Az elkövetkezendő pár rész, még visszaemlékezés lesz, hiszen itt minden le fog záródni az első évad végén és szeretném, ha tiszta lenne mi történt Libby és Harry között és érthető legyen majd a következő évad, ami egy kicsit más lesz, bár szerintem páran sejtitek az okát. Köszönöm, hogy vagytok! További szép estét! A héten még jelentkezem!

1 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett! Imádtam ezt a részt is és köszönöm, hogy jelent is írtál! Neked is Búék! ;)

    VálaszTörlés