26.rész

Bonyolult társalgások

  Két napot maradtam otthon úgy, hogy ki sem mozdultam a házból. Mielőtt odaértem volna féltem, hogy nem lesz jó, hogy megbántom őt, de amint megláttam meggyötört arcát egyből elszállt minden haragom és már csak az a cél lebegett előttem, hogy mosolyogni lássam. Próbáltam nyitni felé, mindent megtettem, hogy ne érezze, hogy még mindig nem felejtettem el teljesen azt, amit tett. Bár tudom, hogy ezzel ő maga is tisztában van, viszont nem mondott semmit. Meg szeretnék előtte nyílni és tudom, hogy képes vagyok rá, csak össze kell magam szednem. El kell fogadnom, hogy szükségem van a segítségére. 

  Az elmúlt pár órában észrevettem, hogy Gemma is sokkal többet mosolyog, mint amennyit eddig láttam, ami boldogsággal tölt el. Kicsit úgy érzem, mintha évekkel korábban történne mindez, amikor még minden rendben volt. Amikor a legfontosabb személyek számomra Gemma és anya voltak. Bevallom, hogy néhány pillanatra van, hogy megfeledkezem mindenről és azt érzem, hogy minden rendben van és boldog vagyok, de ez hamar megváltozik, hiszen elég csak a falra nézni, ahol néhány képen együtt vagyok a szerelmemmel. Anya le akarta szedni, amikor észrevette, hogy sokáig nézem őket, de lebeszéltem róla. Nem kell eltüntetni a képeket, hiszen azok jó helyen vannak, nekem kell megbarátkoznom a tudattal, hogy annak a történetnek már vége. El kell fogadnom, hogy az a Harry már nem létezik, aki Libbyvel voltam, helyette van egy új, aki lehet, hogy nem annyira életvidám, mint amilyen régen volt, de képes mosolyogni az élet apró örömein. 

  - Boldognak látszol - néz rám Andrew. - Gondolom ennek sok köze van ahhoz is, hogy kibékültél anyukáddal.

  - Te honnan tudsz erről? - kérdem tőle. - Bár van egy tippem - gondolkodom el.

  - Paulal szinte minden nap beszélünk rólatok. Ez nem azért van így mert nem bízom meg abban, amit nekem mondtok, csak jó mástól is hallani, hogy látja a változást rajtatok. Ti észre sem veszitek, de minden nap elteltével változtok. Egy újabb rést tömtök be a lelketekben és ez meg is látszik. Layla sokkal jobban van, amióta odaköltöztél hozzájuk. Ti tudtok egymáson segíteni, mivel ismeritek egymást és tudjátok, hogy egyik helyzet sem könnyű. 

  - Jobban is érzem magam. Nem zártam le, de gondolom ezt nem is kell mondanom, de képes vagyok élni és élvezni, amikor valami vidám dolog történik. Nem akarok annyira elvonulni a többiek elől és gondolataimba merülni, hanem csak élvezni akarom, hogy a közelembe vannak. Sokat javultam és ezt nem csak magamon veszem észre, hanem Laylan is, ahogy te magad is mondtad. 

  Arról, hogy ismét ezen a helyen vagyok, hogy a javulásról beszélünk eszembe jutott egy másik személy is, akiről nem hallottam már napok óta, pontosabban amióta Andrew megkért rá, hogy látogassam meg. Természetesen érdekel, hogy mi van vele és tudni szeretném hogyan segíthetnék neki, de nem értem, hogy miért én vagyok az, aki segíthet rajta?! Mi az amiben hasonlítunk? 

  - Gondolkodtál azon, amit pár napja mondtam neked? - kérdi pár csendes perc után. - Nem akarom erőltetni, de nem igazán beszél senkivel sem. Nem hisztizik, ami furcsa hiszen sosem lehetett elhallgattatni, ha valamit a fejébe vett. Aggódom érte. Nem tudom, hogy neked hajlandó lenne-e megnyílni, de úgy gondolom, hogy nem árthatsz neki. Te voltál az, aki felelevenített benne egy érzést így valamiért úgy gondolom, hogy te vagy az a személy, aki képes neki segíteni. 

  - Meg gondolom azért is, mert én érthetem meg azt, ami vele történt, amiről nem vagy hajlandó beszélni - teszem hozzá, mire felsóhajt. - Megértem, hogy nem beszélhetsz róla, de örültem volna, ha egy kis morzsával sem dobsz meg, mert így csak azt érted el, hogy meg akarjam tudni miért mondod ezt. Szeretnék rajta segíteni, tényleg, mert egyszerűen nem tudom elfogadni, ha egy szép lány, szomorú, de hogy tegyem, ha nem enged magához közel.

  - Próbálkozással - adja a tudtomra. - Semmit sem tehetsz, csak nem adod fel, amikor ellök magától, nem lépsz le, mert ő arra kér. Mellette leszel és addig próbálkozol, míg ő maga rá nem jön, hogy csak neki akarsz jót és hidd el, el fog jönni az a nap is, amikor ezt fogja gondolni, hiszen nálad is bekövetkezett. Nem akarom erőltetni és most nincs is látogatási idő, de én beengedhetlek hozzá, ha szeretnéd.
  Tisztában vagyok vele, hogy nem erőltetni akarja, de én mégis úgy érzem, hogy nagyon azt szeretné, hogy bemenjek hozzá. Megértem, hogy aggódik érte és szeretné, ha valahogy kizökkenne abból az állapotból, de én nem vagyok benne olyan biztos, mint ő, hogy segíthetnék neki ebben. Miért hallgatna rám, hiszen ahányszor csak próbáltam vele beszélgetést folytatni leharapta a fejem, a semmiért. Bár én is ezt tettem a többiekkel hetekkel ezelőtt és végül én is megadtam magam és elfogadtam őket, de róla ezt nem tudom elképzelni. Sokban hasonlítunk, az igaz, de én valamiért úgy érzem, hogy ő nem fogja elfogadni olyan egyszerűen, hogy én segíteni szeretnék neki. Vele, ha sikerül is megértetnem, az nem a közeljövőben lesz.
  - Megpróbálhatom - egyezem bele, mire Andrew arcára mosoly szökik, amit próbál titkolni, de kevés sikerrel.
  Alsó ajkamba harapva állok az ajtaja előtt és próbálok erőt venni magamon, hogy belépjek rajta, csak nem olyan egyszerű, hiszen fogalmam sincs, hogy mi fog fogadni és mindaz milyen hatással lesz rám. Azt sem tudom, hogy mit kellene tennem, amikor belépek. Tudom, hogy mondanom kell valamit és próbálkozni, hogy közelebb engedjen, de nem olyan egyszerű, mivel a fejemben egy dolog játszódik le, de a valóságban valószínűleg pont az ellenkezője fog történni, amire nincs esélyem felkészülni.
  Miután a kopogásomra nem válaszolnak, sóhajtva nyomom le a kilincset, majd nyitok be a szobába. Egyből észreveszem, hogy ez a szoba hasonló ahhoz, amiben én voltam, bár szinte biztos voltam benne, hogy Andrew nem fogja a rokonát a többi beteg közé dugni, meg hát szerintem a magány itt sokkal jobban segít, mint a társaság. Brit az ágyon ül lábait felhúzva, fejét pedig a térdeire hajtva. Úgy tesz, mintha észre sem venné, hogy valaki bejött a szobába, pedig kétlem, hogy így lenne. Pontosan tudja, hogy valaki meglátogatta, csak gondolom nem rám számít majd, hanem a családja egyik tagjára. Lassan csukom be magam után az ajtót, majd indulok el az ágya felé.
  - Szia - szólalok meg az ágya előtt megállva. - Erm, Harry vagyok - próbálom rávenni, hogy felemelje a fejét és rám nézzem, kevés sikerrel, ugyanis meg sem mozdul. Vajon én is voltam ilyen állapotban, csak észre sem vettem? Megszakad a szívem, hogy így látom őt, ennyire összetörten. Bizonytalanul ülök le az ágyára, majd cipőim lehúzva a lábaimról, ülök mellé és érintem meg a karját. - Brit, hallasz?
  Hallom, ahogy halk nyögés hagyja el az ajkát, majd arcát kicsit oldalra fordítva pillant rá. Szemei alatt hatalmas karikák helyezkednek el, látszik rajta, hogy napok óta nem aludt rendesen. Szomorú mosolyra húzom szám majd kezem a térdére helyezem. Nem tudom, hogy mi mást tehetnék. Ő nem szólal meg, én pedig fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék neki, hogy rávegyem a beszédre.
  - Miért vagy itt? - kérdi alig hallhatóan, szemeit behunyva.
  - Gondoltam jól jönne a társaság. Jobb, mint egyedül itt ülni és a gondolataidba merülni, nem igaz? Különben pedig szerettem volna tudni, hogy vagy. Mindenki aggódik érted, tudom, hogy számodra ez fura lesz, de én is. Sosem szerettem, ha a lányokat szomorúnak látom és szenvednek valami miatt, amit nem tudnak elfelejteni. Most pedig szeretnék neked segíteni, hogy túltedd magad rajta, ahogy anno Libbynek is segítettem.
  - Fogadjátok el, hogy nem tudtok rajtam segíteni - motyogja. - Senki sem tud, még az sem, ha elkapnák és börtönbe zárnák... tönkretette az életem és ezt sosem leszek képes lefelejteni, bármi történik mindig megjelenik előttem az a kép, az a sok kép, ami összeroppant... csak el szeretném felejteni, de nem megy - szipogja. - Nem tudom kiverni a fejemből az ott töltött időt és ez lassan felemészt.
  - Tudom, hogy ez nem igazán segít ebben, de próbálj arra gondolni, hogy már nem vagy ott, hogy már biztonságban vagy, hogy már nem bánthat téged - próbálkozom megnyugtatni. - Bármennyire is nehéz le kell zárnod azt a korszakát az életednek és azt mondani, hogy képes vagy vele együtt élni...
  - De nem vagyok - túr a hajába. - Nem tudok túllépni valamin, ami a fejemben minden másodpercben újra és újra lejátszódik. Aludnom kéne, de nem tudok. Félek elaludni, mert attól tartok, hogyha felébredek, akkor nem itt leszek...
  - Ha szeretnéd, akkor én itt maradok, míg ki nem alszod magad és vigyázok rád - ajánlom fel neki bizonytalanul. - Pihenésre van szükséged, különben nem lesz jobb. Csak magad fogod kínozni azzal, ha nem alszod ki magad.
  - Miért vagy velem ilyen kedves, mikor én...? - dönti fejét a falnak. - Én szörnyen bántam veled, amikor te csak segíteni akartál nekem, most mégis itt vagy és még mindig próbálkozol. Kedves, hogy arra próbálsz rávenni, hogy aludjak, de nem megy. Míg nem érzem magam biztonságban, addig altató nélkül nem fog menni... Utoljára nem is emlékszem, hogy mikor éreztem magam biztonságban, régen apa karjai voltak azok, amik képesek voltak velem mindent elfelejtetni, de most neki sem sikerül. Senki mellett sem érzem magam biztonságban.
  - Pár hete én is feltettem ugyanezt a kérdést a barátaimnak, hiszen én is szörnyen bántam velük, mégis visszajöttek hozzám és nem adták fel. Én azért vagyok itt, mert segíteni akarok neked, azt akarom, hogy túltedd magad a történteken, de ehhez az első lépés az, hogy kipihend magad. Tudod Libby az elején szintén mindentől félt és senki mellett sem érezte magát biztonságban, de mellettem igen. Én képes voltam őt megnyugtatni, pedig nem is ismert, egy idegen voltam számára akkor, de biztonságot nyújtottam számára. Tudom, hogy ez mindkettőnk számára nagyon furcsa lenne, de ha szeretnéd én tényleg szívesen átölellek és próbálok számodra is biztonságot nyújtani, ahogy egykor vele tettem. Nem biztos, hogy beválik nálad is, de egy próbát megér, nem igaz?
  Nem vagyok benne biztos, hogy ez a legjobb ötlet, de egyszerűen mással nem tudok elődrukkolni. Történnie kéne valaminek, amivel rá tudjam venni, hogy aludjon egy kicsit, mert így teljesen kikészül és ha az bekövetkezik, akkor sokkal nehezebb lesz kijönnie abból az állapotból, mint ebből. Nem tudom, hogy milyen érzést váltani ki belőlem, ha átölelném vagy belőle, de úgy érzem ezt kell tennem. Segíteni akarok neki, legyen az bármilyen nehéz. Ha meg kell ölelnem miközben aludni próbál akkor képes leszek rá, mert bármit megtennék, ha rajta is segíteni tudnék, mint régen Libbyn. Mosolyogni akarom látni és azzal együtt élni, ami vele történt, legyen az bármi.
  - Nem vagyok benne biztos, hogy el tudnám viselni, ha bárki hozzám érne - suttogja. - Félek az érintésektől. Kiráz a hideg már csak a gondolattól is, hogy megérintsenek.
  - Biztosíthatlak róla, hogy nem bántanálak. Sosem fordulna meg a fejemben hasonló cselekedett, esküszöm neked. Csak segíteni szeretnék neked. Hidd el az, hogy velem már beszélsz, mert úgy hallottam, hogy mással szóba sem állsz az egy nagy lépés. Te semminek sem látod, de minden apró tett egy hatalmas lépes, egy olyan személy életében, aki érzelmileg labilis.
  - Ő is ezt mondta nekem, hogy sosem bántana, mégis megtette. Nem is egyszer... Hittem neki, képes lettem volna bármire érte, de mire rájöttem, hogy nagy hibát követtem el, már túl késő volt... Beleszerettem és az, amit velem tett összetört, teljesen összeroppantot belülről.
  - Megpróbálhatjuk? - kérdem tőle, mire felém fordítja tekintetét. - Nem erőltetni akarom, de látom rajtad, hogy fáradt vagy és alig tudod nyitva tartani a szemeid, de ha te inkább beszélgetni szeretnél, akkor azt is megtehetjük, csak ígérd meg nekem, hogy megpróbálsz aludni.
  - Nem érdemlem meg a segítséged  és kedvességed - leheli. - Visszagondolva, hogy bántam veled, be sem kellett volna jönnöd hozzám, sőt jó messzire el kellett volna kerülnöd, nem pedig itt ülni és életet lehelni belém.
  - Nem olyan személy vagyok, aki hamar megsértődik és ha valamit a fejembe veszek, akkor szeretek a végére is járni az adott témának. Próbáljuk meg rendben? Csak egy próbát, ha utána nem érzed jól magad és képtelen leszel a közelembe maradni, akkor elmegyek, de szeretném látni, hogy alszol legalább pár órát, oké?
  Látom a bizonytalanságot és a félelmet az arcára kiülni, én pedig szeretnék végigsimítani meggyötört arcán és valahogy megnyugtatni őt, de fogalmam sincs, hogy helyes lenne-e és nem menekülne el előlem vagy borulna ki. Apró bólintást fedezek fel a részéről, majd lassan fekszik le az ágyára. Az egész teste szinte remeg, bár alig észrevehetően, de én látom, látom, hiszen nem egyszer fedeztem ezt már fel Libbyn is. A hátához fekszem, de egyenlőre hozzá sem érek.
  - Nem foglak bántani, hallod? - húzódom hozzá közelebb. - Nem kell félned, nem akarok neked ártani - suttogom. Egyre hülyébben érzem magam, mivel nagy valószínűséggel azok a perverz hapsik az utcán is pontosan ezt mondják a kiszemeltjüknek és ezzel biztosan nem nyugtatom meg őt. - Próbálj megnyugodni - mozgatom meg a karom, majd ölelem át vele, mire egész teste megdermed. Lassú mozdulatokkal keresem meg a kezét, ami remeg, majd fogom meg azt. Fél tőlem, bármire képes lennék, hogy ne érezzen így. - Engedd el magad, vigyázok rád, ígérem.
  Könyökömre támaszkodva pillantok az arcára. A szemei szorosan le vannak hunyva, aminek következtében ráncok jelennek meg arcán. Látom rajta, hogy nem segít neki a közelségem, így elengedem a kezét, majd hátrébb húzódom tőle, vagyis csak szeretnék mivel egyből a kezem után kap, majd megszorítja azt. Nem mond semmit, de én egyből tudom, hogy azt akarja, hogy maradjak ott, csak még nem telt el elég idő, hogy megszokja a közelségem.
  - Maradok - suttogom. - Próbálj meg ellazulni és aludni kicsit - folytatom - nem megyek sehová, nem hagyom, hogy bárki ártson neked.

***

  A hetek olyan gyorsan teltek, hogy észre sem vettem és egy fél év elrepült. Rengeteg próba, éjszakákon át tartó szövegírás, aminek sikerült elterelnie a figyelmem. Nem gondolkodtam a múlton, persze eszembe jutottak néhanapján, de nem kötött le olyan hosszú ideig, hogy magamba roskadjak. Lassan úgy érzem, hogy képes vagyok visszatérni az életemhez és élvezni azt, de teljesen túllépni csak akkor leszek képes, amikor azok a barmok rács mögött lesznek, addig nem. Voltam a rendőrségen, de semmi újjal nem tudtak szolgálni számomra csak, hogy keresik, amivel eddig is tisztában voltam. Hiába veszekedtem velük,  nem érdekelte őket. Folyamatosan csak azt hallottam, hogy ők mindent megtesznek annak az érdekében, hogy elkapják őket. Tony azóta nem keresett, de tudom, hogy nem azért, mert feladta az apja keresését, hanem azért, mert még nem találta meg azt a szemétládát. De mint mondtam az elmúlt időben annyira lekötött a munkám, hogy nem igazán volt időm ezen gondolkodni, de most, hogy az albumunk már majdnem teljesen készen van, ismét lesz szabadidőnk és ezzel újra felmerülnek majd bennem a kérdések, amikre még mindig nem kaptam válaszokat.
  - Álmos vagyok - morogja Niall. - Nem aludtam rendesen már napok óta, kell egy kis nyugi, de sosem lesz, már úgy érzem.
  - Ne hisztizz Niall! - szól rá Liam. - Mi sem alszunk, mégis befogjuk, szóval te is megtehetnéd.
  Egy kicsit feszült a hangulat, mivel az elmúlt két éjszaka hangfelvétel volt, így az alvásról le kellett mondanunk pár órányira és ez persze mindenkit idegessé tesz, de hozzá lehet szokni. Ha nem kötünk a másikba, akkor minden rendben van, de persze vannak pillanatok, hogy megtörünk és akkor a többiek agyára megyünk. Ha jól emlékszem akkor eddig csak én nem szóltam semmit, mivel én hozzá vagyok ehhez szokva. Amikor rémálmaim voltak és folyamatosan a múltamon gondolkodtam sem volt időm aludni, szóval engem nem fáraszt ki annyira, mint őket.
  - Srácok - lép be Paul - egy hét múlva boltba kerül az új albumotok és utána tudjátok, hogy lesz néhány fellépésetek és interjútok, így most van számotokra egy jó hírem.
  - Ha azt mondod, hogy még több meló, akkor én esküszöm, hogy hazamegyek és vissza sem jövök míg ki nem aludtam magam - morogja Lou mellőlem.
  - Ne nyavalyogj Louis, nem melóról van szó, bár ezek után még lehet meggondolom magam és mégsem adom meg nektek azt az egy szabad hetet, amit egy perccel ezelőtt még szerettem volna... de mivel ügyesek voltatok és sikeresen összehoztatok az új albumot, megérdemlitek az egy hetet, szóval jövő szombaton találkozunk, addig nem is hallotok rólam, hacsak nem valami fontos dologról van szó.
  Megkönnyebbült sóhajok hallatszottak az egész szobából. Mindenki örült ennek a kisebb szünetnek, hiszen keményen dolgoztunk az elmúlt időben. Én is és a többiek is elhanyagoltuk a szeretteinket, barátainkat, akik fontosak nekünk, mivel sok volt a munka és rájuk már nem jutott idő.
  Egyetlen személy volt, akihez még félálomban is bementem meglátogatni, aki nem más, mint Brit. Nem mondom, hogy javult volna az állapota, de bármilyen furcsa mellettem tud aludni. Nem értem, hogy miért van így, de ő is ugyanazt mondja nekem, mint régen Libby. Biztonságban érzik mellettem magukat, pedig semmit sem teszek, csak ott vagyok velük a szobában. Bevallom, amikor ott vagyok vele és ő alszik, akkor én is elbóbiskolok, hiszen valamikor arra is időt kell szakítsak. Az első pár alkalom, amikor a karjaimba zártam, felidézte bennem a múltat, de már hozzászoktam, hogy magamhoz ölelem testét, ami először megdermed az érintésemre, majd teljesen ellazul a karjaim között. Andrew minden egyes találkozó után beszámolót kér tőlem, amitől kicsit úgy érzem magam, mintha én lennék az, aki bemegy hozzá, hogy beszélgessen vele, mintha én lennék Andrew. Ezzel természetesen semmi problémám, hiszen én akartam neki segíteni, csak fura, hogy rajtam kívül szinte senkihez nem szól vagy ha igen, egy-két szónál többet nem.
  - Szia - szólok bele a telefonba, amint felveszem.
  - Jó hallani a hangod, Harry - hallom meg anyám hangját. Igen, vele is kibékültem, elfelejtettem mindent és már nem számít, hogy mit tett csak az, hogy most itt van nekem és próbál segíteni. - Mára befejeztétek?
  - Igen - sóhajtok fel. - Paul az előbb mondta, hogy van egy szabad hetünk, hogy kipihenjük magunkat. Még be kell ugranom valahová pár órára, de utána meglátogatnálak titeket is, ha nektek is megfelel.
  - Pontosan tudod, hogy mindig szívesen látunk. Nem kell időpontot kérned, akkor jössz haza, amikor csak szeretnél, mi mindig szívesen fogadunk téged. Brithez mész? - kérdez rá.
  Nem akartam neki semmit sem mondani erről, de az egyik este, amikor beszéltem vele telefonon kikotyogtam hová tartok. Túl fáradt voltam és nem is figyeltem mit mondok, csak beszéltem. Persze meglepődött és kicsit dühös is volt rám, mivel nem mondtam neki semmit róla, de miután röviden tájékoztattam megnyugodott. Azt is el tudom képzelni, hogy ennek még örült is, mivel a hangja megváltozott, bár titkolta, de előttem nehezen megy neki, hiszen én ismerem.
  - Hozzá, de nem tart sokáig...
  - Nem kell sietned, nyugodtan maradj egy kicsit vele is - szólal meg anya, mielőtt még befejezhetném a mondatom. - Legalább lesz időm vacsorát készíteni neked, mire hazaérsz.
  - Hétre otthon vagyok - tájékoztatom, majd elbúcsúzom tőle és bontom a vonalat.
  A kocsiban ülve, azon gondolkodom, hogy mi lenne a helyes döntés. Már napok óta szeretnék rájönni, hogy jó-e, amit vele teszek vagy sem. Igazából nem akarom, hogy valami olyat érezzen a közelembe, amit nem tudok viszonozni, de szeretnék mellette lenni, mert látom a változást, amióta látogatom. Igaz nem beszél semmit a történtekről, sőt alig beszélünk, de ha én mesélek neki, akkor látom rajta, hogy figyel a szavaimra és érdekli, amit neki mondok. Az a lány, aki leharapta csak azért a fejem, mert segíteni próbáltam rajta, mára nyugodt lett és hallgat rám, ha valamit próbálok vele közölni. Ez pedig megrémiszt, mivel tudom, hogy van egy oka, amit nem mond el nekem és attól tartok ez olyan ok lehet, ami nem biztos, hogy jó rám nézve.
  Már otthonosan mozgok a folyosón, hiszen mindenki tudja, hogy kihez jövök és Andrew közölte velük, hogy bármikor beengedhetnek, nem kell tőle engedélyt kérniük. Kicsit meglep, amikor Andrew szembejön velem a folyosón feszülten.
  - Minden rendben? - kérdek rá közelebb sétálva hozzá.
  - Persze - sóhajt fel. - Csak nem aludt jól és nincs jó hangulatban. Bár lehetséges ezt csak én váltom ki belőle és veled kedves lesz, de azért légy óvatos, mert ilyenkor nem figyel arra, amit mondom. Igaz nem gondolja komolyan, de miután kimondta már mindegy, hiszen ha tudod, ha nem akkor is megérint a mondandója.
  - Beszélek vele, aztán pedig elmondom, amit megtudtam - biztosítom róla. - Nem fog megbántani mondjon bármit is, már hozzászoktam, hogy néha kicsit csípős hangulatába van.
  Rég nem történt már meg, hogy Andrew így jöjjön ki tőle, ami annyit jelent, hogy valami nincs rendben vele. Ha nem aludt jól és tényleg ez az oka, akkor valószínűleg újból felmerültek benne a múlt emlékei. Olyankor mindig furán viselkedik, bár velem próbálja tartani magát és nem nekem esni, de látom rajta, hogy van, hogy nem megy neki olyan könnyen.
  Amint benyitok a szobájába, egyből megpillantom az ablak előtt állva összefont karokkal. Lassan osonok a hátához, majd ölelem meg, mire kicsit megugrik, de utána meg is nyugszik, amint rájön, hogy csak én vagyok az.
  - Szia - suttogom. Meg sem mozdul, továbbra is csak az ablak mögött lévő tájat bámulja. - Mi a baj? - kérdem tőle halkan.
  - Rossz nap - morogja, majd kibontakozik az ölelésemből és az ágyhoz sétál, ahová le is ül. - Ki akarok innen menni, de Andrew már nem hajlandó kiengedni - közli velem.
  - Miért akarsz kimenni? - ülök le mellé. - Tudom, hogy itt az ember nem érzi szabadnak magát, de jobban tudnak rajtad ezen a helyen segíteni, mint otthonról, ebben biztos vagyok.
  - Nem az zavar, hogy itt vagyok és nem vagyok szabad, mivel az kint sem vagyok, hanem az, hogy megígérte nekem, ha úgy érzem, hogy ki akarok menni, akkor belemegy bármikor, de az előbb közölte velem, hogy nem írja alá a papírokat, hiába jöttem magamtól erre a helyre.
  - Ő csak neked akar jót - fogom meg a kezét. - Amíg nem szűnnek meg a rémálmaid, addig nem igazán lenne jó ötlet kimenned innen. Nem akarom, hogy rám is haragudj, de tudom, hogy milyen, amikor valamit, ami fájt sokszor újraéled. Gyere ide és próbálj meg megnyugodni, hiszen tényleg csak neked akar jót.
  Miután elhelyezkedtem feléje nyújtom a kezem, amit ő mosolyogva el is fogad, majd közelebb bújik hozzám. Most először érintettem meg úgy, hogy nem dermedt meg, úgy érzem lassan kezdi megszokni a közelségem. Fejét a mellkasomra helyezi, míg én karommal magamhoz ölelem. Furcsa érzés kerít a hatalmába, de barátként tekintek rá és ezt remélhetőleg ő is tudja.
  - Neked ez nem furcsa? - kérdi halkan.
  - Micsoda?
  - Hogy így fekszünk? - mutat ránk. - Azok után, hogy elvesztetted Libbyt, nem furcsa, hogy én így betolakodom a magánszférádba?
  - Ne butáskodj - nevetek fel. - Tudod, azokat a személyeket, akik fontosak nekem sokszor ölelem magamhoz. Lehet, hogy veled egy kicsit más, hiszen amikor mindez elkezdődött még nem voltunk barátok, de most már az én részemről igen, szóval ne érezd magad kellemetlenül.
  - Értem - suttogja. - Akkor is alszunk majd így, amikor én már nem leszek itt? Ha hazamegyek? - kérdi remegő hangon. Mitől fél? Tisztán ki tudom venni a hangjából, hogy valami van, amit nem mond el nekem csak azt nem tudom, hogy erőltessem-e vagy sem.
  - Persze - nyugtatom meg. - Miért ne aludnék?
  - Csak... csak mert az már más lesz, de örülök, hogy akkor is számíthatok rád, de most aludjunk - motyogja fáradtan.
   Lehet, hogy rosszul gondolom, de valami olyasmi jött le a mondandójából, hogy nélkülem nem tud aludni és ez nem is annyira hülyeség. Hiszen látom rajta, hogy amikor nem tudok hozzá bejönni olyan gyakran, akkor karikás a szeme. Ennyire hozzászokott volna a társaságomhoz, hogy csak velem tud elaludni?! Kicsit sem lepődnék meg rajta, ha így lenne...

  "Libby egész nap ideges volt, amin én jól szórakoztam. Lehet, hogy nem szép dolog, de egyszerűen mosolyt csal az arcomra, ha azt látom rajta, hogy valami olyanért idegeskedik, amiért semmi oka. Anya és Gemma nem fogja megölni, biztos vagyok benne, hogy kedvelni fogják, hiszen nekik az a fontos, hogy én boldog legyek és mellette az vagyok. Ha elmondanánk nekik a történetét, akkor is befogadnák, sőt őket ismerve talán még ennél is jobban. 
  - Kicsim, nem lesz semmi baj, hidd el nekem - ölelem át hátulról, miközben egy lágy csókot nyomok a nyakára. - Imádni fognak, csak légy önmagad. 
  - Hogy lehetsz ilyen nyugodt? - sóhajt fel. - Anyukádék semmit sem tudnak rólam, mármint abból, amit neked elmondtam. Nem akarom, hogy hazudj nekik, de az sem lenne szép, ha vacsora közben mesélnénk el nekik, hogy ismerkedtünk meg. Egyszerűen rosszul vagyok, ha arra gondolok, hogy anyukád rákérdez, hogy találkoztunk... 
  - Nincs miért félned, hallod? - fordítom szembe magammal. - Anya nagyon rendes és hidd el nekem, hogy semmiért sem kell aggódnod. Ne mondanám ezt, ha nem gondolnám így - döntöm az övének a homlokom. 
  - Én bízom benned - hunyja le a szemeit - de ez az első olyan vacsorám, ahol szülőkkel eszek majd és fogalmam sincs, hogy kell viselkedni vagy mit kell ilyenkor csinálni... de benned bízom, ebben sose kételkedj - mosolyog rám. - Tudod, hogy fontos vagy nekem és sokat köszönhetek neked, szóval hiszek neked és megpróbálok megnyugodni - nyom egy puszit az ajkamra. 
  - Ez a beszéd - simítok végig az arcán. - Mosolyogj és élvezd az estét, mert tudom, hogy jó lesz. 
  Alig pár napja lakunk még csak a lakásban, de már olyan érzésem van, mintha évek óta így lenne. Otthonosan mozog benne és szinte mindennek tudja a helyét, talán még jobban, mint én. Szeretem, hogy itt van és szinte minden egyes nap elképzelem, ahogy évek múlva is itt lesz mellettem csak akkor már egy kicsit más lesz minden. Sosem voltam az az álmodozó fiú, de ő kihozza belőlem, hogy elképzeljem a jövőt. Vele bármit képes lennék megosztani, de leginkább az életem. Azt akarom, hogy örökké az életem része legyen és bízom benne, hogy így is lesz. 
  A házban uralkodó csendet a csengő töri meg. Libby egyből megdermed mellettem, de én egy lágy csókot nyomva puha ajkaira nyugtatom meg. Lassan sétálok az ajtó felé, majd nyitom ki azt.
  - Harry! - ugrik a nyakamba nővrem, mire nevetve ölelem magamhoz. Mindig szoros volt a kapcsolatunk és ha napokig, hetekig nem találkozunk, akkor legtöbbször ez a köszöntés fogad a részéről, amit egy cseppet sem bánok csak néha kicsit hirtelen ér. 
  - Te is hiányoztál nekem Gem - puszilok a hajába. - Szia anya - lépek eléje, majd ölelem őt is magamhoz. 
  Az üdvözlésük után a nappaliba vezetem őket, ahol Libby valószínűleg már halálra aggódja magát a találkozóért, pedig nem egyszer mondtam már neki, hogy nincs miért, de tudom, hogy lehetetlen meggyőzni egy lányt valamiről, amíg ő a saját szemével nem látja, hogy így van. 
  Mosolyogva figyelem a történések. Libby teljesen meglepődik anya és Gem viselkedésén, hiszen egyből magukhoz ölelik és úgy bánnak vele, mintha már évek óta ismernék, nem pedig csak egy perce találkoztak volna. Az emberek közelségét még mindig nem viseli valami jól, de ők nem fogják ezt észrevenni és valószínűleg velem sem lenne így, ha nem tudnám mit kell keresni, nézni. Teljesen megértem minden egyes tettét azok után, amit vele tettek. Segíteni akarok neki és az ő elmondásai szerint már eddig is nagyon sokat segítettem, viszont én csak akkor fogom úgy érezni, hogy elértem a célom, amikor teljesen megnyugszik és nem fogja többet semmilyen álom kísérteni a múltjából. El akarom nála érni, hogy elzárja magában mélyen és csak a jelenre koncentráljon, csak arra, hogy rám mindig számíthat és én mindig itt leszek számára. 
  - Már annyit hallottam rólad - mosolyog rá Gemma. - Alig vártam, hogy végre személyesen is megismerjelek és elmesélhessek neked néhány érdekes történetet erről a semmirekellőről - bök felém.
  - Nem gondolod, hogy ez egy kicsit korai még Gem? - nézek rá szúrós szemekkel. - Ne próbáld meg vele is azt, amit mindig teszel. Nem szükséges elmesélned neki semmilyen régi sztorit, amivel megpróbálsz majd leégetni. 
  - Ismersz Harry, én sosem tennék ilyet - mosolyog rám bájosan, de persze ebből én mit sem veszek be. 
  - Persze, hogy nem - forgatom meg szemeim. - Látod, minden rendben van - nyomok egy puszit a halántékára. 

***

  Tudtam, hogy néhány dologra rá fognak kérdezni, nekünk pedig kicsit be kell avatni őket a történtekbe, de arra nem számítottam, hogy anya elsírja magát, pedig az egészet még nem is tudja. Gemma aggódva nézett minket, miközben lassan meséltem, mivel Libby képtelen volt megszólalni. Láttam rajta, hogy mennyire zavarja ez a téma és ő is közel áll a síráshoz, bár előttük tartotta magát, de kétlem, hogy mire visszaérek a szobába még mindig képes lesz rá. 

  Egy párnát ölelve találok rá a kanapén ülve, miközben szemei le vannak hunyva, de így is látszik, hogy sír. Nem így terveztem ezt az estét, sosem akartam volna, hogy így alakuljon, de ezen is túl kell esnünk és arra a gondolni, hogy a következő alkalom már könnyebb lesz. 

  - Nyugodj meg - húzom magamhoz. - Ne engedd, hogy a múltad átvegye fölötted az uralmat. 

  - Nem tudom elviselni, ha valaki úgy néz rám, mint pár perccel ezelőtt a családod - suttogja. - Nem tudom elviselni a sajnálkozó tekinteteket. Nem kell sajnáljanak, nem akarom, hogy azt tegyék. Te is tudom, hogy az elején azt tetted és lehet néha még most is, de nem mutatod ki. Nem akarom tudni, hogy mit éreztek ezzel a témával kapcsolatban, egyszerűen csak szeretnék tőle megszabadulni és egy normális életet élni, de lehetetlen... mert a múltam számomra olyan, mint egy mély seb, ami lehet begyógyul, de a hege életed végéig ott marad a bőrödön. 

  Szorosabban ölelem magamhoz testét, miközben lágy puszikkal halmozom el a bőrének minden pontját, amit csak érek. Tudom, hogy ilyenkor számára a szavak nem sokat érnek, sokkal inkább a tettek nyugtatják meg. Addig kell ölelnem és elhitetnem vele, hogy biztonságban van, míg meg nem nyugszik és utána minden rendben lesz."