2015. június 14., vasárnap

19.rész


Szabadság



   Minden ember más dolgok tesznek boldoggá. Például, ha ajándékot kap, ha egy kedves ismerőse meglátogatja, ha előléptetik vagy csak a családjával, barátaival, szerelmével lehet. Engem viszont az előttem elterülő rengeteg papír tesz boldoggá. Tudom, hogy a normális emberek sosem örülnek, ha sok papírt kell kitölteniük, aláírniuk, viszont számomra ez nagy öröm, mivel ma érkezett el az a nap, amikor a kapun túl élhetek. Már nem leszek, bezárva végre visszakaphatom a saját életem. Lehet, hogy az elején nem leszek teljesen szabad, de tudom, hogy idővel annak érzem majd magam, amikor a többiek is rájöttek, hogy nincs mitől félteniük.
  - Még egy utolsó aláírás itt – helyez elém egy papírt – aztán pedig készen is vagyunk. Remek, hát ennyi lenne – mosolyog rám kedvesen ennek a helynek a főnöke. – Örülök, hogy jól érzi magát és végre aláírhatom a szabadulási papírját.
  - Én is – vágom rá egyből. – Az utolsó pár hét már nem volt olyan rossz, mint amilyennek az elején mondtam őket. De azért remélem, nem kerülök többet vissza.
  - Mi is ebben bízunk Mr.Styles. Ha betartja az utasításokat, akkor biztos vagyok benne, hogy nem találkozunk többet, vagyis ezen a helyen biztosan nem. Csak annyira kérem önt, hogy ne lökje el magától azokat az embereket, akik segíteni akarnak önnek.
  - Nem fogom – rázom meg a fejem. – Tudom, már tudom, hogy ők csak nekem akarnak jót, és ha segíteni akarnak, akkor engedni fogom nekik. Mindent köszönök – állok fel, majd nyújtom a kezem, hogy megrázzam az övét. – Viszlát.
  - Viszlát és sok sikert! – búcsúzik el.
  Mosolyogva lépek ki az ajtón, ahol már Andrew vár ám. Megígérte, hogy elvisz, szóval a többiekkel csak otthon, vagyis Paulnál találkozok. Valamiért úgy érzem, hogy készülnek számomra valamivel, amiért nem haragudhatok rájuk, mivel hosszú ideig voltam bezárva, szinte mindent képes lennék megadni annak a személynek, aki egy grillpartit tart, mint régen. Nem akarom, hogy másképpen viselkedjenek velem, csak annyit szeretnék, hogy tartsák tiszteletben, hogy miről tudok, és miről vagyok képtelen beszélgetni.
  - Milyen érzés, hogy percek múlva végleg elhagyhatod ezt a helyet? – kérdi Andrew.
  - Csodás! Valamiért úgy érzem, hogy ez csak egy álom és bármikor felébredhetek és közlik velem, hogy nem mehetek sehová, pedig már itt vannak a papírok a kezemben, nem egyet írtam alá, mégis attól félek, hogy ez nem valóság.
  - Igenis az, Harry! – biztosít Andrew. – Bármilyen nehezedre is esik elhinni, ez a valóság és ma tényleg elhagyhatod ezt a helyet. De tőlem nem szabadulsz meg – teszi hozzá.
  - Igen ezt tudtam, eddig is. Igaz az elején nagyon a terápia ellen voltam, de most már nincs így. Ha az elejétől fogva tudtam volna, hogy erre van szükségem, ahhoz, hogy jobban legyek, nem ellenkeztem volna annyit, de már késő bánat Viszont az tudom, hogy a jövőben be fogom tartani a látogatásokat.
  - Akkor is nyugodtan jöhetsz, ha nincs megbeszélt időpontunk. Tudod hol lakom, ha szükséged van valakire, akivel megbeszéld a dolgokat, akkor én ott leszek neked.
  - Ez nagyon kedves tőled, azok után, ahogy az elején viselkedtem – motyogom. – Tudom, hogy nem volt velem könnyű és sajnálom, de mára már teljesen másképpen állok hozzá a dolgokhoz.
  - Igen, erre már én magam is rájöttem. De nem kell bocsánatot kérned, mint már mondtam nem te voltál az egyetlen nehéz esetem és nem is az utolsó. Hozzá kell szoknom, hogy az elején senki sem akarja elhinni, hogy a beszélgetés mennyit segíthet az állapotán. De most ne is beszéljünk erről, hanem inkább induljunk, mielőtt a többiek az gondolják majd, hogy mégsem kerültél ki erről a helyről.
  A kocsiban ülve egyre jobban eluralkodik fölöttem a pánik. Természetesen örülök, hogy végre szabadulhatok, de ezzel egye időben hatalmas problémát aggatok a nyakamba. Kezdve a médiával. Talán ők azok, akiktől a legjobban tartok, de hát az okom is megvan. Amióta Libby meghalt, egyetlene egy interjún sem vettem részt. Képtelen voltam rá. Nem tudtam volna azokra a kérdésekre válaszolni, amik rám vártak. Nem akartam és még most sem akarok az elvesztéséről beszélni vagy az eltűnésemről. Biztosan mindenkinek feltűnt, hogy nem jelenek meg a fiúkkal. Tudom, hogy próbálták elintézni, hogy senki se jöjjön rá, hol is vagyok, de mi van, akkor, ha valaki meglátta őket, ha meglátogattak. Rajtam kívül mind bejöttek, ebbe az épületbe, szóval nem kell nagy ész hozzá, hogy mindenkinek tiszta legyen kit is látogattak meg. Sőt még anyát és Gemmát is láthattak, rosszabbik esetben engem, az elmúlt napokban, amikor Andrewval mentem a terápiára. Bele sem akarok gondolni, hogy ez egyszer is kijuthat a médiához. Nem tudom, hogy miket mondanának, de nem is akarok belegondolni, mert ezzel csak azt érem el, hogy dühös legyek. Bízom benne, hogyha mégis kiderülne, akkor Paul előáll valami indokkal és kisegít, mert erről aztán végképpen nem akarnék magyarázkodni az első interjún, amit gondolom, alig pár napon belül adni fogok. Igaz erről senki sem beszélt, de ki ne akarná, hogy így legyen, amikor újra felbukkanok az élők tömegében? Mindenki azt akarja majd tudni, hogy hol voltam és hogy érzem magam, ami én türelmesen és nyugodtan kell, majd válaszoljak, de az nem lesz egyszerű.
  - Min gondolkodsz ennyire? – repít vissza gondolataimból Andrew mély hangja. – Tudod, a homlokodon hol megjelennek a ráncok, hol eltűnnek, szóval tagadni sem tudod, hogy valami aggaszt. Meg én orvos vagyok, már a testtartásodból is rájövök, hogy valami gond van – pillant rám, egy piros lámpánál.
  - Csak azon, hogy mit fognak gondolni az emberek, ha újra meglátnak – sóhajtok fel. – Tudod érdekelni, fogja őket az eltűnésemnek az oka, nekem pedig fogalmam sincs, hogy mit mondjak majd nekik.
  - Gondolom, az igazat nem akarod – szólal meg, mire én bólintok. – Akkor találj ki egy mesét, ha neked nem megy a menedzsereteknek biztosan fog. Pault ismerem és tudom, hogy az ilyen helyezettekben mindig kitalál valamit.
  - Honnan ismered őt? – kérdem kíváncsian. – Ő még sosem említett téged.
  - Nem kellemes emlék, a mi ismerkedésünk számára – mondja halkan. – Még akkor történt, amikor Laylanak volt az a szörnyű balesete, pár hónappal ezelőtt. Nem tudta feldolgozni a történteket, így szüksége volt valakire, aki segít neki benne. Így ismerkedtem meg velük.
  Még most is tisztán emlékszem arra a napra, mikor ez a szörnyű baleset történt. Paul kikészülve hívta fel Niallt, akinek egyből eltűnt az arcáról mosolya és arca teljesen elfehéredett. A srácokkal nem értettük, hogy mi történhetett, de tudtuk, hogy semmi jó. Niall mindig is közel állt hozzá, hiszen vele nőtt fel. Szinte a húgának tekintette, és ha úgy vesszük félig az is volt. Emlékszem, hogy kiskorában mindig bátyónak szólította, ami eleinte kicsit idegesítette Niallt, de utána megszerette és ő is hugicának kezdte el szólítani. Ezért nem is csodálom, hogy nagyon megrázta a hír, hogy Layla balesetet szenvedett. A barátaival utazott és egy figyelmetlen pillanatban egy kocsi szembejött velük, már nem volt elég idejük félrekapni a kormányt, így egyenesen nekiütköztek. Layla hátul ült és ő volt az egyetlen túlélője. Sokkot kapott, amit nem is csodálok, hiszen végignézte a barátai halálát. Azután a nap után sosem volt ugyanaz a lány, aki előtte volt. Félt, mindentől félt. Hosszú ideig még a kocsik közelébe sem mert menni, de idővel sikeresen legyőzte félelmét.
  - Te kezelted őt? – lepődök meg. – Várjunk csak… akkor én nem hiába kerültem pont hozzád az orvosok közül, igazam van?
  - Paul intézte el neked – bólint. – Azt gondolta, ha a lányán képes voltam segíteni, akkor neked is tudok majd és látod igaza is lett.
  - Akkor gondolom, ti még mindig tartjátok a kapcsolatot.
  - Igen, természetesen tartjuk. Ha szüksége van valakire, akkor én mindig ott voltam és leszek is neki, ahogy neked is. Tudod a terápia nem tart örökké, de az nem azt jelenti, hogy utána soha többet nem jöhetsz be hozzám, megbeszélni a problémáidat. Az én ajtóm mindig nyitva lesz előtted. Igaz kevesen térnek vissza, de vannak, akik igen.
  - Addig még sok idő eltelik. Nem tudom, hogy mi lesz akkor, de ezt megígérhetem, hogy még egyszer nem hagyom, hogy olyan mélyre kerüljek, mint most. Igaz még teljesen nem lábaltam ki belőle és valószínűleg sosem fogok végleg, de már képes leszek vele élni. Már nem fognak újra rám törni a tomboló napok és akkor minden rendben lesz velem.
  - Mintha nem is az a fiú lennék, aki első nap duzzogva ült a kanapémon, arra várva mikor lesz már annak az egy órának vége – nevet fel. – Örülök, hogy sikerült elérnem rajtad a változást. Megérdemled, hogy boldog légy, és ha most még nem is hiszed, hogy ez valaha sikerülni fog, én tudom, hogy így lesz.
  Hamar megérkeztünk a házhoz, amit már hetek óta nem láttam. Felajánlottam neki, hogyha szeretne, bejöhet, de visszautasította mivel még dolga van. Amire szerettem volna rákérdezni, hogy ismét Brit-tel van-e gond, de mégsem tettem. Nem tartozik rám. A ház felé haladva, gondolataim elkalandoztak. Lassan kezdem azt hinni, hogy ez csak egy álom és bármelyik percben felébredhetek belőle. De ha így is lenne, amivel tisztában vagyok, hogy nincs, minden percét ki fogom élvezni. Nem lesz könnyű, mert biztosan felidéződnek az emlékek, amiket itt töltöttünk el Libbyvel, de képes leszek kezelni őket. A barátaimmal és számomra fontos személyekkel fogom tölteni az időt, ami megnyugtat.
  Amint belépek, a nappaliba egyből megpillantom Pault, akinek az arcán mosoly terül szét, ahogy észrevesz. Gyors léptekkel indul meg felém, majd ölel magához és veregeti meg a hátam.
  - Jó itthon látni téged kölyök – szólal meg, rég nem hallott hangján.
  - Örülök, hogy itt lehetek – suttogom eltávolodva tőle. – A többiek is itt vannak?
  - Mindenki – mosolyog rám. – Kint az udvaron – bök az ajtó felé. – Mindjárt csatlakozom én is – indul a konyha felé, én pedig nagy léptekkel közelítem meg az udvart.
  Fura érzés, hogy itt lehetek, de biztos vagyok benne, hogy csak pár órára van szükségem, hogy megszokjam, már nem vagyok bezárva. Amint kiérek, egyből észreveszem, hogy tényleg mindenki itt van. Még a családom is, akikkel bár még nem békültem ki, de azért mégis eljöttek. Szemeimet lehunyva veszek egy mély levegőt, majd nézek fel az égre. Süt a nap. Bőröm egyből átjárja a meleg, amit már oly rég nem éreztem.
  - Harry – hallok meg egy lágy hangot, mire fejem rákapom és egyből Laylával találom magam szembe. Mosolyog és próbálja azt mutatni, hogy minden a legnagyobb rendben, ahogy én is. Fekete rövidnadrág és fehér top van rajta. Azóta nap óta, még a stílusa is megváltozott. Nem jár olyan kihívó ruhákban és nem is viselkedik úgy.
  - Szia Layla – mosolygok rá, majd ölelem magamhoz. – Örülök, hogy látlak – suttogom a hajába. – És annak is, hogy végre több időt tölthetek veled, mert az utóbbi időben kicsit elhanyagoltalak.
   - Mindkettőnknek megvoltak a maga problémái – motyogja. – De most bepótolhatjuk az elmaradt időt, mivel rövid ideig velünk fogsz lakni, én pedig folyamatosan nyaggatni foglak. Egy nyugodt perced sem lesz tőlem – nevet fel, ami belőlem is nevetést vált ki.
  - Hiányoztál – nézek a szemébe, mire ő egy puszit nyom az arcomra.
  - Minket már nem is üdvözölsz? – kiált felém Lou. – Elhiszem, hogy Layla lefoglal, ezt már megszoktam, de mi is itt vagyunk.
  - Már megyek is – emelem fel a kezeim. – Nem feledkeztem meg senkiről, csak kicsit fura, hogy szabad vagyok – állok meg mellettük.
  Gemmára és anyára nézek, akik lágyan mosolyognak rám, amit én is megpróbálok viszonozni. Látom, hogy anya szeretne megölelni, de én arra még képtelen lennék, így alig észrevehetően megrázom a fejem, mire szemeit behunyva sóhajt fel. Azonban Gemmára nézve tárom szét a karjaim, mire ő egyből közéjük veti magát.
  - Örülök, hogy végre itt vagy, egészségesen – mondja, mire izmaim megfeszülnek. – Sajnálom, nem úgy értettem… - teszi hozzá gyorsan. – Ne is törődj velem. Örülök, hogy láthatlak és már nem a négy fal között bezárva, hanem itt a szabadban.
  - Én is, hidd el – simítok ki egy tincset a szeméből. – Sokat jelent nekem, hogy mind itt vagytok, de ugye tudjátok, hogy én annak is örültem volna, ha nem rendeztek nekem egy grillpartit? – pillantok körbe a társaságon.
  - Nem tilthatod meg nekünk, hogy örüljünk, hogy végre mindenki itt van – szólal meg Paul, magához ölelve lányát. – Tudod rég volt ilyen.
  Mindenki. Nem pont, hiányzik ez számomra fontos személy, de értem mire céloz, így nem mondok semmit. Helyette inkább mindenkit sorra megölelek, majd leülök a többiek közé.
  - Most, hogy végre személyesen is találkozom veletek, engedjétek meg, hogy gratuláljak nektek – mosolygok Zaynre és Perrire. – Örülök, hogy végre megtettétek a következő lépést.
  - Köszönjük, Harry – mosolyog rám gyengéden Pezz.
  - Sophia sajnálja, hogy nem lehet itt, de nem tudott elszabadulni az egyetemről, de üdvözöl téged – szólal meg Liam. – Azt is mondta, hogy később biztosan felhív majd.
  - Szívesen fogadnám a hívását, de sajnos nincs mivel, hiszen a kártyám még nem kaptam vissza – vágom rá. – Hacsak valamelyikőtök nem adja ide nekem.
  - Nyugi kölyök, ha megkapom, a telefonod pillanatokon belül elérhető leszel – lép hozzám Paul. – Már nincs megfosztva tőled semmi. Szabad vagy, de attól én még rajtad fogom majd tartani a szemem, de gondolom, ezzel nem okozok neked meglepetést.
  - Gondoltam, hogy ezt fogod mondani – nyögök fel. – De most nem igazán érdekel, mert csak az számít, hogy újra azt tehetem, amit csak akarok. Nem kell szabályokat betartanom, csak azokat, amiket eddig is. Énekelni akarok és közölni a rajongókkal, hogy nem tűntem el. Bár nem biztos, hogy készen állok egy interjúra, de tudom, hogy nem menekülhetek ettől örökre.
  - Ha már az interjúnál tartunk jövő héten lesz egy, amin már te is részt vehetsz, ha szeretnél - teszi hozzá csendesen. – Tudom, hogy lehet még korai ez az egész neked, de te, ahogy te is mondtad örökre nem menekülhetsz.
  - Nem fogok – rázom meg a fejem – csak kérek néhány napot.
  Órákon keresztül beszélgettünk, úgy éreztem, mintha minden a régi lenne, egy dolgot leszámítva, viszont azon nem tudok változtatni. De ez a nap túl fárasztó volt számomra, így elég korán búcsút intettem a társaságunknak és elfoglaltam a számomra kijelölt szobát, ahol megpihenhetek. Természetesen néhány dolgot lefektettem a holnapi napra. Reggel beszélni fogok Paulal, hogy mit is mondjak majd az eltűnésemről, majd Laylaval is. Szeretném, ha újra közel kerülnénk egymáshoz, ahogy régen is voltunk. Szeretném vele közölni, hogy én nem távolodtam el tőle, csak történt egy két dolog, ami megváltoztatott néhány dolgot, de még mindig nagyon fontos számomra.

  „- Niall, elhiszem, hogy aggódsz érte, mi is aggódunk, de nem csinálhatod ezt – sóhajt fel Liam. – Tudom, hogy neked teljesen más ez az egész, mint nekünk, de enned kell.
  - Mindig falánk voltál, még akkor is mikor nem voltál jól, ez sem foghat ki rajtad – szólalok meg. – Jól lesz. Erős lány és hallottad Pault, az orvosok azt mondják, hogy a sokkon kívül csak a karja tört el, ami nagy szerencse. Pár órán belül hazaérünk és meglátogathatod, de ha nem eszel, te sem leszel jól és szerintem Paulnak elég csak miatta aggódnia, nem kellene, hogy érted is kelljen.
  - Tudom, hogy ti csak segíteni akartok, de most nem megy – néz körbe szomorúan. – Még nem is igazán fogtam fel, ami vele történt. Bele sem akarok gondolni, hogy mit érezhet ebben a pillanatban.
  - Megértem az aggodalmad – szólal meg most először Libby. – Én is pont így viselkedtem, ha az öcsémről volt szó, pedig vele semmi hasonló sem történt. Bár Layla nem az igazi testvéred, de fontos számodra, aggódsz érte, ami teljesen normális, de ő sem akarná azt, hogy miatta ne egyél.
  Valami csoda folytán Niall, csak rá hallgatott. Neki köszönhetően kezdett el enni, amivel elérte, hogy mindannyian megkönnyebbüljünk. Niallel csak akkor van igazán gond, ha nem akar enni, hiszen ő mindig szeretne. De szerencsére Libbynek sikerült meggyőznie.
  - Kösz a segítséget – suttogom a fülébe. – Fogalmam sincs, hogy mit kezdtünk volna vele, ha most koplalni kezd.
  - Örülök, hogy segíthettem – nyom egy puszit az arcomra, amivel engem mosolygásra késztet.
  - Jó látni, hogy sokkal felszabadultabb vagy – szólal meg apró mosollyal az ajkán Louis. – Valamiért úgy érzem, hogy pár nappal ezelőtt eszed ágába sem lett volna hasonló dolgot csinálni előttünk.
  - Valaki eléri, hogy változzak – vonja meg a vállát. – És igen, tudom, hogy ezzel is csak az egóját növelem, de így van. Valószínűleg sosem ismertétek volna meg ezt az énem, ha ő nincs, és nem késztet rá, hogy elbújjon.
  A vacsora további részét csendben töltöttük. Egyikünk sem érezte úgy, hogy megkellene szólalnia. Niall teljesen a gondolataiba merült, amin nem is csodálkozom, hiszen közel állnak egymáshoz, szinte úgy, ahogy én Elhez. Bele sem akarok gondolni, hogy valami történhetne vele. Nem tudom, hogy viselném, ahogy azt sem, hogy Louis mit kezdene hasonló helyzetben.
  Fél órával később már az apró szobánkban fekszünk. Libby szorosan hozzám van, bújva miközben én lágyan simogatom karját. Ő nem is igazán ismerte Laylát, hiszen csak egyszer találkozott vele, de látom rajta, hogy őt is megviselte ez az egész, innen látszik, hogy mennyire kedves és érzékeny lány. Át tudja érezni mindenki fájdalmát és képes elérni az embereknél a megértésével, hogy elhiggyék, tényleg minden rendben lesz.
  - Te jól vagy? – kérdem halkan.
  - Persze, miért ne lennék? – pillant fel rám, a mellkasomról.
  - Látszik rajtad, hogy te is aggódsz érte, pedig nem is ismered – motyogom. – Tudom, hogy vannak emberek, akiket az is megvisel, ha valaki mással történik rossz és, ahogy észreveszem, te is ilyen személy vagy.
  - Tényleg semmi bajom – mosolyodik el. – Csak Niall miatt aggódom, bár tudom, hogy jól lesz, de attól még féltem. Mind az öten közel kerültetek hozzám, így nem meglepő, hogy aggódom értetek. Sokat segítettetek nekem, ennyivel tartozom nektek, hogyha tudok, akkor segítek.
  - Mint már milliószor mondtam neked, hogy ez nem így van. Igen segítettünk neked, de nem várunk el érte cserébe semmit. Azért tettük, mert megtehetjük – kuncogok fel. – Tudom, hogy te ettől még nem fogod elfogadni, de légyszives ne azon légy, hogy ezt megháláld nekünk. Azt sem szeretném, hogy nekem ezt tedd, ha majd hozzám költözöl. Igen, tisztában vagyok vele, hogy neked kellemetlen lesz, de ne legyen az. Közel állsz hozzám és szeretném, ha működne kettőnk között a dolog.
  - Én is ezt szeretném – suttogja. – Megpróbálok majd nem azon lenni, hogy megháláljam, de hagynod kell, hogy valamit tegyek azért, mert rajtad élősködöm és ez ellen nem fogadok el kifogást. A takarításban benne vagyok, de ha bármi másban is kell, segítség bízom benne, hogy szólsz nekem, még akkor is, ha nem szeretnéd, hogy segítsek neked.
  - Annyira buta vagy, de legyen – adom meg magam.

***

  Az éjszaka közepén arra ébredek föl, hogy a mellettem fekvő lány ide-oda forgolódik és motyog álmában. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez egy újabb rémálom, ami már napok óta nem gyötörte. Óvatosan próbálom felébreszteni, de nem működik, továbbra is csak azt hajtogatja, hogy valaki eressze el, bár biztosan tudom, hogy Kitről van szó. Ki másról is lehetne?!
  - Libby ébredj! – lököm meg egy kicsit, mire zihálva nyitódnak fel szemei és dermed meg. – Itt vagyok, csak álmodtad – simítok végig verejtékező arcán. – Nyugodj meg. Semmi baj, itt vagyok – próbálom megnyugtatni.
  - Sajnálom – nyögi ki. – Én…
  - Shh, semmi baj – suttogom közelebb húzva magamhoz. – Próbálj megnyugodni. Szeretnél róla beszélni? – kérdek rá óvatosan, mert tudom, hogy ez a téma tabu bár én képtelen vagyok elfogadni.
  - Nem – motyogja. – Nem akarok! Ez nem olyan téma, amiről szívesen beszélek te is tudod – suttogja halkan. – Nem akarok veled durva lenni, de erről nem akarok beszélni.
  - Megértem, de azért még bízom benne, hogy egy nap megbízol majd bennem annyira, hogy megoszd velem a problémád. Lehet, hogy segíteni tudnék.
  - Már azzal is sokat segítesz, hogy itt vagy velem, de egy nap talán, de ne menjünk olyan előre – bújik közelebb hozzám.
  Lassan sikerült visszaaludnunk és következő alkalommal már csak reggel ébredünk meg. Az ablakon keresztül halványan süt be a nap, ami arra utal, hogy még nagyon korán van. Legszívesebben a másik oldalamra fordulnék és aludnék tovább, de tudni szeretném, hogy mi van Niallel.
  - Jó reggelt – mosolyog halványan Libby, majd nyom egy puszit a számra. – Sajnálom a korábbit – teszi hozzá. – Nem akartalak felébreszteni.
  - Jó reggelt, már mondtam, hogy semmi gond – legyintek. – Jobban vagy?
  - Persze és köszönöm, hogy megnyugtattál – mosolyog rám.
  - Bármikor, amikor csak szükséged van rá. Pár órán belül hazaérünk – teszem hozzá. – Valószínűleg első utunk a kórházba fog vezetni, remélem nem gond.
  - Tudod, hogy nem az. Teljesen megértem, hogy oda szeretnétek először menni, a helyetekben én is ezt tenném. Bár nem ismerem, de láttam már azon a napon is, hogy mennyire közel áll hozzátok…
  - Valamiért nekem más ugrik be róla – nevetek fel. – De nem kell aggódnod, mert nagyon aranyos voltál, de mint akkor is mondtam, most is megteszem, előbb kérdezz és csak utána cselekedj, mert lehet, hogy félreérted a helyzetet.
  - Kérlek ne hozd fel azt a pillanatot – temeti kezei közé az arcát. – Nem akarok rá visszaemlékezni.
  - Engem örömmel tölt el, ha visszagondolok rá. Féltékeny voltál és nagyon aranyos – nyomok egy puszit a hajába. – De nem akarom, hogy olyan vörös légy, mint a tegnapi pólód, így inkább abbahagyom.
  - Nagyon kedves vagy – morogja.
  Tudom, hogy most kicsit duzzogni fog, de alig fél óra elteltével szinte biztos vagyok, hogy már nem fogja érdekelni, hogy mi történt. De ezen most nem igazán less időm foglalkozni a mai nap folyamán, hiszen pár óra múlva megérkezünk és az estét a kórházban fogjuk tölteni. Viszont, amint Layla jobban less és kiengedik, már lesz időm azzal is foglalkozni, amivel igazán szeretnék. Libbyvel.”

6 megjegyzés:

  1. Drága Evelyne!
    Nagyon imádom mint általában.:D. Na kezdjünk is neki.
    A részről: Egyszerűen csodálatos volt. Harry végre kiszabadult a kórházból és szabad lett. Erre vártam már egy ideje. Remélem Harry azért megbocsát az anyjának. Aj és a visszaemlékezés! Annyira jó volt. Persze megint csak egy apró morzsányi adatot kaptunk Libby múltjáról. Harry utolsó mondata olyan édes volt.
    Gondolhatod mennyire megörültem amikor elolvastam az előző komira a választ. 50 rész *-* ah gyönyörű szám és még második évad wah maga a mennyország :D
    Na megnéztem a szereplők menüt és ott az volt hogy de Andrew More eés Brittani More. Akkor ők most testvérek vagy csak véletlen egybeesés hogy ugyanaz a nevük?
    Nem húzom tovább a szót. Annyi az egész lényege hogy imádtam( mellékesen ahogy téged is;)
    Nagyon várom a kövit. Jó nyarat. Már csak a holnapi nap és nyári szünet:D
    Puszil Kira!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Helló!
      Nagyon örülök, hogy tetszik és folyamatosan kifejted a véleményed! Igen lassan kezd minden helyreállni az életében, de ne szóljuk el magunkat, azzal, hogy kiszabadult nem biztos, hogy minden jó lesz, sőt... Igen az 50 rész az sok, de meglátod, hogy imdáni fogod mindet és a második évad :D oké befogom, mielőtt sokat mondok. A nevük majd kiderül, de annyit mondok, hogy nem testvérek.
      Köszi és neked is szép nyarat!

      Evelyne xx.

      Törlés
  2. Egy újabb remekmű.
    Nagy boldogsággal tölt el, hogy Harry végre szabad és élheti a saját kis életét. Már megérdemelte a szabadságot.
    Engem is zavart, hogy Paul azt mondta "mindenki", mert Libby nem volt ott és már nem is lesz. Örülök, hogy Harry halad előre a javulás felé.
    Szeretnék egy megjegyzést tenni, ami inkább tanító szándékú, mint kritizáló: A vesszők. Sokszor teszel olyan helyre, ahová nem kellene, vagy átírja a mondat értelmét. Csak gondoltam szólni szeretnék.
    Itt van rá egy példa: "Már nem leszek, bezárva végre visszakaphatom a saját életem." A leszek és a bezárva közé nem kell.
    Egyébként nem akartam beleszólni, csak néha belezavar. De imádom a blogodat és nincs rá semmi kifogásom. A visszaemlékezés is nagyon cuki. Főleg, hogy mostmár Libby is aggódik a többiekért. Igazi családtag lett.
    Csak így tovább, nagyon várom az új fejezetet. :)
    Timi. xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett!
      Sok minden lesz még és a szabadsága nem mindig jelent jót, de ezt majd megérted. Egyáltalán nem haragudtam meg, tudom, hogy néha ez van. Azokat nem én teszem, csak a wordba van automata javító és én nem szoktam átolvasni a kijavított részt. De mostantól nem ott írom, csak a végén másolom be, így nem teszi be a vesszőket.

      Evelyne xx.

      Törlés
  3. Tudod, hogy privátban is kifejtettem a véleményem, de késztetést érzek rá, hogy megjegyzés útján is visszajelzést adjak neked: nagyon-nagyon tetszett, komolyan. Merészen állíthatom, hogy ez a legérzelmesebb sztori, amit eddig olvastam. :) Tetszenek az érzelmi mélységek, a karakterfejlődés, a szereplők múltjának rejtelmei, amik lassan kiderülnek. Izgatottan várom, hogy hová jut a sztori! :) Nagyon szeretem, és sok kitartást, hidd el, hogy jó vagy... ez a tudat vezéreljen. <3

    Sam xXx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, hogy itt is kifejted a véleményed. Tudod, hogy nekem nem a kommentek számítanak, de mint minden írót bodoggá tesz, ha vannak a részeket alatt! Néha még most sem értem, hogy miért mondod ezt rá, hiszen... na mindegy, mert valószeg úgysem sikerülne meggyőzzelek róla, hogy ez nem igaz. Ha te mondod neked el kell higgyem!
      Nagyon köszönöm, hogy bíztatsz, nekem ez nagyon sokat jelent! <3 <3

      Evelyne xx.

      Törlés