2015. május 31., vasárnap

17.rész


Éjszakai beszélgetés



  „Amint sikerült megnyugtatnom, visszamentünk a buszhoz és ágyba dugtam. Ő már percek óta alszik, de én képtelen vagyok rá. A gondolataim nem engednek nyugovóra térni. Abból, amiket mondott ma esete, lassan kezd összeállni a fejemben egy kép. Az első nap, amikor a buszon találtam, tudtam, hogy valaki elől menekül, most pedig kiderült, hogy ez a valaki, nem más, mint Kit. Nem vallotta be, de tudom, hogy így van. Ha egy hívás ennyire megrémisztette, akkor annak oka is van. Annyira szeretném tudni a teljes igazságot, hogy mi történt valójában vele, de attól tartok, ha újból rákérdek, csak rontok a helyzeten. Eddig sem igazán akarta nekem elmondani és ez is nagy lépés volt a részéről, hogy ennyit megosztott velem, de a kapcsolatok a bizalomra épülnek. Én szeretnék vele egy igazi kapcsolatot, ahogy azon a partin is mondtam, ha azt kérné tőlem, hogy adjam fel az éneklést és legyen vele, legyünk egy család, minden szó nélkül ugranék. Nem érdekelne, hogy ezért küzdöttem egész életemben, ahogy az sem, hogy ez volt az álmom. Mindig is énekes akartam lenni, de ha ő azt szeretné, hogy mellette legyek, ez egy cseppet sem számítana. Még mindig kicsit nehezen tudom elfogadni, hogy tényleg képes lennék erre, de a szerelem mindenre képes. Tudom, hogy még alig ismerem pár napja, de látok benne valamit, valamit, ami nem engedi, hogy eleresszem. Van egy sötét múltja, de engem az sem érdekel, mert tudom, hogy most már biztonságban van, mellettem. Bár szeretném megtalálni azokat a mocskokat és megtanítani nekik, hogy kell egy lánnyal bánni… Ma szinte semmit sem mondott még el és én olyan dühös lettem, hogy legszívesebben törtem-zúztam volna, de miatta nem tettem. Képes voltam uralni magam, hogy ne ijesszem meg még annál is jobban. Viszont az biztos, hogy ezt a telefon ügyet nem hagyom annyiban. Lehet, hogy téved, és csak hasonlít a szám, Kit számához, de én úgy vettem észre rajta, hogy azért mondja, hogy én megnyugodjak, nem pedig azért, mert ő is így gondolja. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy keresett, mert ha én hívnám vissza, biztosan nem venné fel. Meg kell, várjam, míg újra jelentkezik, de egyben biztos lehetek. Azt, amit kapni fog tőlem, nem fogja megköszönni. Az ember a számára fontos személyeket, még a levegőtől is védi. Én is így vagyok vele, képes lennék bármit megtenni, hogy biztonságban tudjam a számomra fontosakat. Egyáltalán nem érdekelne, ha bajba sodornám magam, csak, hogy utána végre nyugodtan aludhatnék, hogy minden rendben van.
  Megígértem neki, hogy a fiúknak semmit sem mondok el belőle, de valahogy meg kellett őket is nyugtatnom. De gondolom, ők tudják, hogy nem mondhatom el az igazi okát és nem haragudnak meg azért, mert egy hazugsággal nyugtattam meg őket. Azt tudják, hogy jobban van és ez a lényeg, egyelőre.

***
  - Jól vagy? – vonom magamhoz közelebb. Amióta felébredt egy jó reggelten kívül semmit sem mondott. Tudom, hogy most nem sok kedve lehet a beszélgetéshez, de nem szeretném, hogy magába fojtsa az érzelmeit. Ha valakinek el szeretné mondani, akkor én itt vagyok, és szívesen meghallgatom, annak ellenére is, hogy tegnap kiborultam a dolgoktól, amiket elmondott nekem.
  - Persze – suttogja. – Jól vagyok…
  Lehet, hogy azt mondja minden rendben, de ha ránézek, akkor tisztán látom, hogy csak azért mondja, hogy engem megnyugtasson, igazából nem gondolja így.
  - Miért nem mondod el az igazat? – kérdem lágyan.
  - Tényleg jól vagyok – szólal meg újra, mire én sóhajtva ráhagyom a dolgot. – ígérj meg nekem valamit – kér. – Ne vedd fel, ha újra hívna. Tiltasd le a számot vagy nem tudom, de ne vedd fel, jó? Nem akarom, hogy miattam bajba kerülj, szeretném elfelejteni a dolgokat és ez csak úgy megy, ha nem hallok róla.
  Képtelen lennék kitörölni a számát úgy, hogy tudom Kit áll mindennek a háta mögött. Beszélni akarok vele, de ezt nem mondhatom meg Libbynek. Neki meg kell ígérnem, hogy nem foglalkozok vele, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy megszegem a szavam. Nem hagyhatom figyelmen kívül, de őt sem akarom ezzel felzaklatni.
  - Rendben – hazudom. – De te ígérd meg nekem, hogy nem zárkózol el tőlem. Nem engeded, hogy a múltad miatt, amiről nekem nem akarsz beszélni, azt érezd, nem érdemelsz meg engem, mert ez nincs így. Nem számít, hogy mi történt a múltba, csak a jelen a fontos.
  - Megpróbálom. Csak annyira kérlek még, hogy ne erőltesd, hogy elmondjam mi történt, mert azzal semmit sem érsz el. Talán egy nap, majd úgy érzem, hogy képes vagyok neked elmondani, de addig hagyd a témát, oké? – aprót bólintok, majd a hajába csókolok.
  Halvány mosollyal emeli fel a fejét, majd néz a szemembe és nyom egy puszit a számra. Egyből rájövök, hogy ismét szeretné megpróbálni, így kezem lassan a derekára vezetem és simogatni kezdem puha bőrét. Halk sóhaj hagyja el az ajkát, miközben kezét a hajamban rejti el. Lassan csókolom, nem akarom, hogy valamit elrontsak, pedig sokkal vadabbul szeretném, de muszáj megálljt parancsoljak magamnak.
  Hátára fektetem, majd fölé mászom és arcom a nyakába temetem. Lágy puszikat hagyok a bőrén, egyre lejjebb és lejjebb haladva. Lábait körém kulcsolja, ezzel közelebb húzva magához. Minden egyes próbálkozásnál egyre messzebb jutunk, amivel nekem egyre nehezebb leállnom, ha ne tud tovább menni.
  - Próbáld meg – suttogja alig hallhatóan. – Tudni akarom, hogy képes vagyok-e elviselni, ha valaki megérint.
  Úgy érzem most a fal, amit maga köré épített, szép lassan teljesen leomlik. Ezt még egyszer sem próbáltuk, bár én szerettem volna, de nem erőltettem, hagytam, hogy az történjék, amit ő szeretne még, ha nekem az nem is elég.
  Tenyerem lassan vezetem felfelé a combján, mire teljesen megfeszülnek az izmai. Tudom, hogy küzd magával, mint miden egyes érintésemnél, de azt is érzem, hogy nem fog leállítani. Bízik bennem, lát valamit, amiből tudja, hogy én képtelen lennék neki ártani. Tudom, hogy a szavak semmit sem érnek, hiszen azokat bármikor meg lehet szegni, viszont, ha te magad érzed, hogy az adott személy képtelen lenne neked ártani, akkor már tudod, hogy nem kell félned.
  - Biztos, hogy ezt akarod? – pillantok le rá, mire aprót bólint. – Tudod, hogy bármikor leállíthatsz.
  Ujjaimmal kis köröket rajzolok a hasára, majd egyre lejjebb, míg el nem érem a bugyija szélét. Ott kicsit megállok, lassan végighúzom rajta ujjaim, mire hallom, ahogy felsóhajt. Attól félek, ha egyszer megérintem, akkor képtelen leszek leállni, ha ő azt szeretné. Nem tudom mit kéne tennem, de azt igen, hogy boldoggá akarom tenni. Azt akarom, hogy újra érezzen, hogy élvezze, amit vele teszek, és ha ahhoz az kell, hogy én kicsit szenvedjek, akkor legyen. Az ő boldogsága sokkal fontosabb, mint az én kielégülésem.
  - Srácok! – kiált Liam. – Fent vagytok? Mindjárt indulunk reggelizni – teszi még hozzá.
  Remek időzítés haver – fogalmazódik meg bennem. Miért pont most kellett megszólalniuk, miért nem kaphattam volna még legalább öt percet?
  - Mindjárt megyünk – kiáltok vissza. – Ezt itt még nem fejeztük be – kúszom feljebb, majd suttogom az ajkára. – Amint a többieknek dolga akad, folytatjuk.
  Mindketten lassan öltözünk fel. Ahogy őt nézem, látom, hogy valamitől fél. A teste még mindig remeg, ahogy az ujjai is, így képtelen begombolni a nadrágja gombját. Lassú léptekkel állok elé, majd fogom meg kezeit.
  - Mi a baj? – nézek a szemébe. – Én tettem valamit?
  - Nem – rázza meg a fejét. – Csak… a többiek mennyit tudnak? Tegnap előttük borultam ki, mit mondtál nekik?
  - Semmit. Tudom, hogy nem szeretted volna, ha bármit is elmondok, abból, amit nekem mondtál így csak annyit tettem, hogy megnyugtattam őket, hogy már jól vagy. Nem fogják megkérdezni mi történt, nem kell érte aggódnod – nyomok egy puszit a homlokára. – Segítek – engedem el kezeit, majd nyúlok a nadrágjához és gombolom be helyette.
  - Köszi – motyogja zavartan. – Sajnálom, hogy ennyi gond van velem. Nem voltam ilyen, szinte semmi gond sem volt velem, de történt valami, ami teljesen kicserélt – suttogja. – Nem ígérem, hogy valaha is megtudod, de azt tudnod kell, hogy sokat segítesz, még ha te ezt nem is veszed észre.
  - Nem kell semmiért sem bocsánatot kérned – emelem fel az állát. – A rossz dolgok, szinte mindig megváltoztatják az embert. Valószínűleg sosem lesz olyan, mint amilyen régen volt, de ha elfogadta, ami vele történt, akkor képes lesz együtt élni vele. Képes lesz újra mosolyogni és boldognak lennie, csak ki kell várni, míg eljön az az idő, amikor a múlt már nem számít. Ha a többiek miatt félsz, akkor nem kell. Viselkedj normálisan és bízz bennem.
  Niall már lábával dobolva várt ránk, ami tőle már megszokott lett. Mindig ez van, ha nem mehet egyből enni, bár azt sosem értem meg, hogyha ennyire éhes, akkor miért nem megy be magába és vár meg minket ott?! Valószínűleg erre sosem kapok majd választ, mert eddig bár hányszor csak feltettem, egy szemforgatás volt a válasza. Louis viszont kíváncsian nézegetett minket, mintha tudná, hogy valami történt, viszont ezen nem is csodálkoznék, hiszen ismer. Pontosan tudja, hogy mikor vagyok dühös és most az vagyok. Ha csak arra gondolok, hogy miket művelhetett a szeretett lánnyal Kit, képes lennék szétverni az egész berendezést, várost.
  - Minden rendben? – tátogja, mire én csak megvonom a vállam. Szinte biztos vagyok benne, hogy később még kérdéseket fogok kapni tőle, de addig majd kitalálok valamit, mert az igazságot nem mondhatom el, bármennyire is szeretném valakivel megosztani a történteket. Hallgatnom kell, mert megígértem neki.
  - Srácok lehetne úgy, mintha élnétek? – mordul fel Niall az ajtóban állva. – Elhiszem, hogy ti nem vagytok éhesek, de gondoljatok rám is. A hasam már órák óta korog és köszönhető nektek a buszon nem maradt semmi kaja.
  - Nekünk? – nevet fel Zayn. – Már bocs haver, de ha jól tudom, te voltál az, aki tegnap felfalta a maradék kaját, miután hazajöttünk, avval az indokkal, hogy te éhes vagy, pedig egy csomót ettél.
  - Tudhatnád, hogy nekem sosem elég, amennyit eszem – nyújtja rá a nyelvét. – Befalhatnék akár egy egész hűtőszekrényt és akkor is éhes lennék – vágja ki az ajtót, majd lép be a gyorsétkezdébe, ami a város szélén működik.
  Szinte az egész helyiség kihalt, alig ül egy-két ember a pultnál a pincérnőkön kívül. De ez így normális, hiszen itt csak az utazók állnak meg, hogy egyenek valamit vagy egy kávét igyanak. Leülünk az első üres asztalhoz, majd leadjuk a rendelésünket és beszélgetni kezdünk, míg Zayn arcán egy hatalmas vigyor meg nem jelenik. Ő végig üzengetett valakivel, bár én sejtem ki az, ahogy szerintem a többiek is, de arra kíváncsi vagyok, hogy mitől lett ilyen boldog.
  - Miért vigyorogsz így haver? – kérdi Lou. – Talán történt valami?
  - Perrie – vágja rá Zayn. – Tudjátok azóta, minden egyes nap beszélünk és kiderült, hogy ő is LA-ben él, csak a pénz miatt vállalta el azt az állást. Ami annyit jelent, hogy amint vége a kisebb turnénknak elvihetem egy randira.
  - Tudod, ha nem ismernélek, akkor ennek örülnék – szólal meg Liam. – De tudom, hogy te még sosem vittél el senkit sem randizni, sőt még egy lány sem kötött le ennyire…
  - Az emberek változnak – néz rá Zayn. – Mondtam, hogy van benne valami, ami különlegessé teszi. Arra még nem jöttem rá, hogy mi, de azt tudom, hogy jól érzem, magam mikor dumálunk és abban is biztos vagyok, hogy élőben is így lesz.
  - Szerencsés lány lehet – szólal meg Libby halkan. – Még nem igazán ismerlek, de az látom rajtad, hogy most komolyan beszélsz.
  Éppen, hogy kihozzák, a reggelinket a telefonom rezegni kezd a zsebemben. Gyorsan húzom, ki onnan majd pillantok a képernyőre, ahol egy ismeretlen szám villog. Egyből rájövök, hogy ez csak Kit lehet, így elnézést kérek a többiektől és kimegyek telefonálni.
  - Kivel beszélek? – veszem fel nyugodtan. Nem akarom egyből letámadni, pedig legszívesebben azt tenném.
  - Ne tégy úgy, mintha nem tudnád – szólal meg egy mély hang, a vonal másik végéről. – A lányt akarom! – jelenti ki.
  - Miről beszélsz?
  - Ne tedd a hülyét, te is jobban jársz és a kis kurva is – morogja. – Csak mond meg, hogy hol vagytok, és amint visszaszerzem a kis ribancot, ti szabadon elmehettek. Ha nem adod át nekem, akkor te és a kis haverjaid is nagy bajba kerültök.
  - Te csak ne fenyegess engem és a többieket sem – sziszegem. – Nem tudom, milyen lányról beszélsz, de jobban tennéd, ha leszállnál rólunk.
  - Fel nem foghatom, hogy miért tagadod, mikor mindketten tudjuk, hogy Libbyről beszélek, de legyen. Ha egy héten belül nem kapom vissza a kis kurvát, akkor teszek róla, hogy ne éljétek meg a következő napot.
  - Ne nevezd őt így! – bukik ki belőlem, mivel teljesen elárulom magam.
  - Szóval mégis tudod, kiről beszélek – nevet fel. – Úgy nevezem, ahogy csak akarom. Ha tudni szeretnéd honnan kapta a nevét, akkor kérdezd meg ő magát. Ő egy kurva és az is marad! – tette le a telefont.”

  Hirtelen ülök fel az ágyban, majd nézek körül. Csak egy álom volt, ami egykor már megtörtént velem. Remegnek a kezeim, még ebben a pillanatban is képes vagyok ugyanazt a dühöt érezni, amit akkor éreztem. Bár most már tudom az egész sztorit, ez semmin sem változtat. Akkor úgy éreztem, hogy átvertek, hogy, amit mondott az nem igaz, csak azért tette, hogy felhúzzon. Nem akartam elhinni, de lassan rá kellett jönnöm, hogy nem is tévedett akkorát, Kit.
  Egy pillanatig, azt sem tudom, hogy hol vagyok. Egy ismeretlen szobában, puha ágyban fekszem, ami Andrew tulajdona. Az este nehezen aludtam el. Egy részt, mert túl izgatott voltam, hogy végre egy másik helyen pihenhetek, a másik pedig azt volt, hogy nem beszélhettem meg Andrew-val a dolgokat. Nem mondhattam el neki az úton, mit éreztem mikor Brit-et láttam sírni, mivel ő is ott volt. Néma csendben utaztunk hozzá, csak halk zene töltötte be a kocsit, ami feszülté tette a hangulatot közöttünk. A vacsora is így telt, de amikor Brit elment duzzogva zuhanyozni és végre kettesben maradtam Andrew-val, felhoztam neki a témát, de már nem volt ideje válaszolni, mert megjelent Brit. Most pedig képtelen vagyok visszaaludni. Ki kell mennem a szobából és elfoglalnom magam valamivel, különben beleörülök a gondolataimba, amik még mindig Libby és a múltja körül forognak.
  Ledobom magamról a takarót, majd óvatosan nyitom ki az ajtót, hogy senkit se ébresszek fel, de amint kinyílik, rá kell jönnöm, hogy nem csak én vagyok fent. A nappaliból halk beszélgetés szűrődik ki, a tévéből, a kanapén pedig a pizsamában ülő Brit foglal helyet.
  Csendben közelítem, meg a kanapén majd ülök le mellé, mire rám kapja a szemeit. Még a sötétben is észreveszem, hogy könnyek csillognak benne. Mielőtt még gondolkoznék, felemelem a kezem, majd óvatosan letörlöm a könnyeit.
  - Mi a baj? – kérdem gyengéden.
  - Semmi – vágja rá. – Ne is foglalkozz velem – kapja el a tekintetét. – Ne nézz ilyen sajnálkozva, mert ezt képtelen vagyok elviselni – suttogja.
  - Csak aggódom, az két különböző dolog. Nem kell szégyellni, ha sírni látnak, nem kell, rosszul érezd magad, ha átadod magad egy pillanatra a gyengeségnek. A sírás legtöbbször segít, nem pedig a gyengeséget mutatja, bár az tény, hogy ilyenkor sokkal sebezhetőbb vagy, de ha kiadtad magadból, felerősödsz.
  - Ne gyere megint a dumáiddal jó – mordul fel. – Nem vagyok rá kíváncsi.
  - Miért viselkedsz így? – vonom fel a szemöldököm. – Én csak segíteni próbálok neked, te pedig egyből nekem esel, miért teszed ezt?
  - Azért, mert napok óta nem aludtam. Képtelen vagyok rá, de a gyógyszereket meg nem akarom szedni. Gyenge vagyok tőlük, én pedig azt nem engedhetem meg magamnak. Ha így próbálok meg aludni újraélem a rémálmaim… szóval te csak ne segíts nekem, mert lehetetlen.
  - Mi történt veled, amitől ennyire kiborultál? – teszem fel a kérdést, amit csak gondolataimban szerettem volna, nem pedig hangosan.
  - Semmi közöd hozzá! – csattan fel. – Miért mondanám el neked? Nem is ismerlek, ne foglalkozz velem, ne próbálj segíteni, mert fogalmad sincs, hogy min mentem keresztül.
  - Nekem is volt már olyan pillanatom, amikor azt hittem, hogy nincs visszaút, hogy mát csak a fájdalom maradt nekem, de lassan elfogadom, ami velem történt, próbálok benne valamit keresni, hogy miért történt, mivel az életben mindennek oka van, de még nem találtam, de nem fogom feladni. Bízom benne, hogy egy nap rájövök, miért kellett így történnie és akkor képes leszek elfogadni.
  - Akadj le rólam Harry! – néz a szemembe, dühösen. – Attól, mert láttál egyszer összetörten és megvigasztaltál, nem azt jelenti, hogy tudod, mire van szükségem. Te és én egyáltalán nem hasonlítunk. Az én helyzetem teljesen más a tiedtől és nem olyan könnyű feldolgozni, mint a tiedet.
  - Mert azt hiszed, hogy ezt könnyű? Szerinted könnyű feldolgozni, hogy az a lány, akiért képes lettem volna még az életemet is eldobni, halott? Hogy miattam halt meg, szerinted ezt olyan könnyű feldolgozni? – sziszegem.
  - Nem azt mondtam, hogy könnyű, de egyszerűbb, mint ezt, hidd el nekem. Most pedig menj el vagy maradj csendben és ne is szólj hozzám.
  Legszívesebben a képébe ordítanám az egész sztorit csak, hogy megértse, semmi sem olyan, mint amilyennek látszik. Igen elvesztettem a barátnőm, de nem tudja, hogy min ment át, én pedig képtelen vagyok bárkinek is beszélni róla. Nem is próbálkozom, mert tudom, hogy még nem állok készen, de kíváncsi vagyok, ha majd egy nap megtudja, hogy mi történt vele, akkor is azt fogja nekem mondani, hogy e könnyebb túllépni, mint az ő gondján?
  Kétlem. Nem olyan dolog, amit egyik napról a másikra képes vagy elfelejteni. Már, hogy lennék képes egyszerűen csak úgy kitörölni a gondolataimból mindazt, amin Libbynek át kellett menni. Mindazt a fájdalmat és kényszert?! Lehetetlen. Ha egyszer el is fogadom, ami vele történt, ezek az emlékek nem fognak elmúlni, örökre velem maradnak, amíg csak élek.
  Valamikor az éjszaka folyamán elaludhattam, mert kint már világosodik, én pedig még mindig a kanapén ülök. Ahogy megmozgatom, a nyakam egyből éles fájdalom nyilall belé, így morogva kapom oda a kezem és kezdem el nyomogatni. De, amikor megérzem, hogy valami megmozdul az ölembe, egyből megdermedek. Ijedten kapom oda a fejem, majd nyitom nagyra a szemeim, mikor észreveszem, hogy egy fej van az ölemben, pontosabban Brit feje, aki most nyugodtan alszik.
  Próbálok mozdulatlanul ülni, de ebben a pillanatban mindenre képes lennék, hogy felkeljek innen és visszamenjek a szobába, mielőtt még Andrew felébredne és meglátna így. Bár semmi sem történt, de nekem ez akkor is kellemetlen. Mégis mit mondhatnék neki? Arra pedig nem is akarok gondolni, hogy Brit mit tenne, ha felébredne és meglátná, hogy aludt el, szinte biztos vagyok benne, hogy kiborulni és ordítozni kezdene, őt ismerve.
  - Jó reggelt Harry – hallom meg magam mögül Andrew hangját, mire behunyom a szemem és felsóhajtok. – Miért vagy fen…? Itt meg mi történik? – pillant rám, majd az ölemben szunyókáló lányra.
  - Én esküszöm, hogy fogalmam sincs róla, hogy került ide – nézek rá. – Nem tudtam aludni és kijöttem, ő már kint volt előttem is. Gondolom az éjszaka folyamán elaludtam, ahogy ő is.
  - Nem kell mentegetőznöd, semmi rosszat sem tettél – legyint. – Csak meglepődtem, azon, hogy így látlak benneteket.
  - Hát még én – suttogom. – Szerintem valahogy ki kéne, másznom mielőtt felébred, mert kétlem, hogy kedvére lenne, ha rájönne, hogy aludt el.
  Andrew eltűnik majd egy párnával a kezében tér vissza, én pedig óvatosan állok fel és helyezem a feje alá a párnát. Mindketten a konyhába megyünk, majd helyet foglalunk az asztalnál.
  - Az este nekünk elmaradt egy beszélgetésünk – pillant rám. – Sokat gondolkodtam azon, amit mondtál és rájöttem, hogy ezzel semmi baj. Ha néhány síró lányban Libbyt látod, az természetesen, hiszen a kapcsolatotokban sokat sírt, bár ez nem miattad volt, de te így is magadba zártad az emlékét. Ha Britben is őt láttad, miközben vigasztaltad azt bevallom kicsit fura, mivel ők ketten ellentétek, bár…
  - Bár? – vonom fel a szemöldököm. – Folytasd Andrew, mit akartál mondani?
  - Van bennük egy közös pont, de arról nem beszélhetek – sóhajt fel. – Egy nap, talán te magad is megérted, vagyis én ebben bízom, de addig nem árulhatok el semmit.
  - Kétlem, hogy valaha is elmondana nekem bármit magáról.
  - Brit nem ilyen. Nem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Mindig közel engedte magához az embereket, de elég egy csalódás, hogy ez megváltozzon. Lehet, hogy azt érzed, el akar magától taszítani, de ez nem mindig van így.
  - Megtennétek, hogy nem beszéltek rólam a hátam mögött? – hallok meg egy dühös hangot az ajtóból. – Nem vagyok egy tárgy, akiről így beszélhettek oké?
  - Jó reggelt – szólalok meg, mire csak a szemét forgatja.
  - Tudom, hogy nem vagy valami kedves ébredés után, de tudod, hogy mit illik ilyenkor tenni, ugye? – néz rá Andrew.
  - Jó reggelt – néz rám. – Most boldog vagy? – vonja fel a szemöldökét. – Remélem tisztában vagy vele, hogy nem maradok itt tovább, haza fogok menni, ha tetszik, ha nem – tölt magának egy csészébe kávét, majd kezdi el iszogatni.
  Csak most veszem észre, hogy csak egy hosszabb póló van rajta, ami alig ér a combja közepéig. Zavartan nyelek egyet, majd oldalra nézek. Eddig még nem sikerült zavarba hoznia senkinek sem, de ennek a lánynak egyik pillanatról a másikra sikerül. Libby óta egyetlen lányra sem néztem, így normális, hogy egy csupasz lábtól zavarba jövök, nem? Bár még fiatal vagyok és ilyenkor minden pasi sokat csajozik, de én nem hiszem, hogy képes lennék rá, egy jó ideig még biztosan nem tudnék más lányra nézni, de akkor miért jövök zavarba, ha így látom az előttem álló vigyorgó lányt.
  - Te zavarban vagy – mutat rám, majd felnevet.
  - Mi? – kérdek vissza túl gyorsan. – Én nem is vagyok zavarban.
  Andrew kíváncsian váltogatja közöttünk a tekintetét, amiből egyből rájövök, hogy ő is Brit pártján áll. Igen, magamban elismerem, hogy zavarban vagyok, de azt senki se várja el tőlem, hogy előttük is megtegyem, mert nem fog megtörténni.
  - Márpedig igenis abban vagy! – nevet tovább. Lassan úgy érzem, hogy helyet cseréltünk. Én kerültem a lány helyébe, aki bármelyik pillanatban elvörösödhet, ő pedig egy fiúéba, aki mindjárt eléri, hogy a lány még ennél jobban is zavarban legyen.
  - Mitől kéne zavarban lennem? – szedem össze magam, majd pillantok rá. – Szerinted én most láttam először lányt pólóban?
  - Van egy olyan érzésem, hogy a barátnőd halála után igen – vágja rá, de amint kimondta a mosoly le is fagyik az arcáról. Igen, elismerem, hogy nagyon idegesítő, de neki is vannak érzései és tudja, hogy mikor mond olyat, amit nem kéne.
  - Brit! – szól rá Andrew, majd rám néz.
  - Sajnálom, ezt nem kellett volna.
  Igaza van, hogy nem kellett volna ezt mondania, de már megtette. Eltalálta azt a pontom, ami a legjobban fáj. Bármit el tudok viselni, de azt már kevésbé, ha valahogy felhozzák Libbyt. Ő az én gyengepontom, ha bántani akarnak, akkor vele tudnak a legjobban. Elég csak a nevét kiejteniük és máris fájdalmat okoztak nekem.
  - Semmi baj – állok fel, majd indulok ki a konyhából. A hátam mögött hallom, ahogy Andrew kiosztja Britet, mire a lány morogva jön ki, majd vágja be maga mögött a szobája ajtaját.
  - Minden rendben? – jön ki Andrew is, majd ad egy kávéscsészét a kezembe. – Tudod nem gondolta komolyan, csak néha hamarabb beszél, minthogy gondolkodjon.
  - Igaza volt. Tényleg nem láttam még senkit sem így, amióta Libby meghalt. Semmi rosszat nem mondott, csak még mindig rosszul érintenek a vele kapcsolatos dolgok.
  - Ez érhető, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan könnyebb lesz, minden csak ne add fel. Küzdj és akkor hamarosan képes leszel elviselni az ilyen beszólásokat is.
  Andrewnak négyre kellett visszamennie, dolgozni, én pedig addig vele maradhattam. Brit, alig egy fél órája ment el, de mielőtt kilépett volna az ajtón még egyszer rám nézett, majd bocsánatot kért, látszott rajta, hogy tényleg bántja a dolog, így halványan rámosolyogtam, mielőtt beléptem volna a fürdőbe.
  - Tegnap még beszéltem az igazgatóval – szólal meg Andrew a kocsiban. – Úgy gondolja, hogy egy héten belül elhagyhatod az intézetet, de csak akkor, ha velem továbbra is tartod a kapcsolatot.
  - Tudod, hogy tartanám – sóhajtok fel megkönnyebbülten. – Az elején tényleg nem hittem volna, hogy képes leszel rajtam segíteni, de most már ezt másképpen látom. Segítettél, ahogy megígérted. Sosem keltettél bennem hiú reményeket, hogy egyszer felépülhetek, hanem csak az igazat mondtad. Tudtad, hogy jobban leszek, csak ahhoz, hogy ez megtörténjen nekem is el kellett hinnem.
  - Igen, ez teljesen így van. Mik a terveid a szabadulásod után?
  - Hát valószínűleg sokat fogok foglalkozni a karrieremmel. A barátaimmal is több időt töltök, és talán meglátogatom Libby öccsét, hogy megnézzem, hogy van.
  - Helyes – mosolyog rám. – De valamiért úgy érzem, hogy egy dolgot kihagytál. Az ügyével már nem is akarsz foglalkozni?
  Bíztam benne, ha nem említem, akkor neki sem jut eszébe, de gondolhattam volna, hogy nem így lesz. Szinte biztos vagyok benne, hogy a többiek is említették neki, amit nekik mondtam erről. Természetesen nem fogom feladni a keresésüket, amíg el nem kapom őket, addig Libby nem nyugodhat békében.
  - Harry, ne csinálj semmi hülyeséget – sóhajt fel. – Tudod, hogy nem helyes. Ezt a rendőrökre kell hagyni, majd ők elintézik.
  - Mégis, hogyan? – csattanok fel. – Ők már lezártnak tekintik az ügyet, hiszen hónapok óta semmit sem találtak. Ők már feladták, hogy megtalálják Libby gyilkosát, de én nem. Én nem adom fel, míg a rácsok mögött nem találom őket, életük végéig.
  - Nem adták fel – parkol le az intézet előtt. – Csak azt várják, hogy történjen valami, amiről a nyomukra lelhetnek. Idő kell, méghozzá sok, hogy valakire rábukkanjanak. Ha egy hét múlva kikerülsz innen, meg kell nekem ígérned, hogy nem indulsz a keresésükre. Egyedül, csak magadnak ártanál újból és a szeretteidnek, akik halálra aggódnák magukat érted.
  Válasz nélkül szállok ki a kocsiból, majd indulok meg befelé. Andrew és a többiek is tisztában vannak vele, hogy nem fogom feladni a keresésüket, még akkor sem, ha én is veszélybe kerülhetek. Addig nem tudok megnyugodni, míg el nem kapják őket vagy meg nem halnak. Egy hét múlva, a keresésükre indulok, és nem állok le addig, míg meg nem találom őket, kerül, amibe kerül.


 Sziasztok! Remélem tetszett a rész! Sajnálom, hogy ennyit kellett rá várni, csak most volt időm befejezni. Itt kiderül  egy-két dolog. De ne kérdezzetek Libby múltjával kapcsolatban, mert semmit sem fogok elárulni, csak, amikor a történetben is kiderül, addig sajnos várnotok kell. Köszönöm a sok olvasót és a kommenteket, mind nagyon jól esik! További szép napot!

7 megjegyzés:

  1. Szia!
    Na igen megint én vagyok itt:D. Ahj még mindig elkápráztat az írásmódod nagyon tehetséges vagy. Hatalmas a szókincsed és szépen fejezed ki a gondolataidat. nagyon imádom.
    El sem hiszem de komolyan kicsit megkedveltem Libbyt eddig nem tudom miért nem volt szimpi de most már kicsit jobban megkedveltem.Örülök hogy Harry egy hét múlva már kiszabadul a " börtönéből" . Andrew meg mint már megszokott hozta a formáját nagyon bejőn.
    Nem értem Brit miért mondogatja folyamatosan azt hogy az nem fáj ha meghal a barátnőd érdekel hogy mi az ő múltja. De az is fúrja az oldalamat hogy mi Libbyjé. Tudom majd kiderül de nagyon érdekel hidd el én akkor is olvasnám ha már tudnám a végét;).
    Kérlek nagyi siess a kövivel mert kilyukad a z oldalam a kíváncsiságtól. Még egyszer mondom imádom a blogodat ahogy többit is remélem sokáig olvashatom ezt a blogot.
    Nagyon nagyon várom. A következőt.
    Imád Kira!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök, hogy tetszik! Köszönöm! Annak is öülök, hogy kezded megkedvelni Libbyt, nem rossz ő, csak olyan dolgokon ment át, ami miatt teljesen bezárkózott, de ezt a továbbiakban meg fogod majd érteni. Andrew az elején számomra még negatív karakternek indult, de, ahogy haladtam a részekkel úgy éreztem, hogy ő pozitív kell legyen. Mindkettőjük múltja ki fog derülni, a Brit-é csak a második évadban, de az is kiderül. Hamarosan olvashatod!
      Ölel,
      Evelyne xx.

      Törlés
  2. Ezt a részt is hihetetlenül imádtam, és minden egyes fejezet elolvasása után rádöbbenek, hogy mennyire fejlődik a sztori, a benne lévő karakterek és érzéseik sokkal megismerhetőbbé válnak, és a múlt is lassan kezd felszínre kerülni, viszont csak szépen adagolod az információt, ami még sejtelmesebbé teszi az egészet. Várom a pillanatot, amikor egy teljes képet kaphatok Libby múltjáról [nagyontetszikaneve] és megtudhatom, hogy pontosan mit is tett az az idióta Kit...
    Imádtam. <3 :))
    Ebből még nagy siker lesz... ;)

    Sam xXx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudod, hogy számomra sokat jelent a véleményed és mindig örülök, ha olvashatom és annak is, hogy tetszik! Sosem gondoltam, hogy egy olyan írónak, mint Te tetszhet az én történetem, de nagyon örülök, hogy így van! Igen az információkat lassan adogatom, de hamarosan mindent megértettek és kiderül egy két titok is, amiről még senki sem tudott csak Libby!
      Remélem igazad lesz <3

      Evelyne xx.

      Törlés
  3. Eltátottam a számat, mikor rájöttem egy-két dologra. Az én szememben fény derült néhány dologra, de nem akarom kikotyogni, mert lehet, hogy rosszul veszem ki a szövegből. Minden esetre nagyon izgulok, hogy mi lesz ezután. Attól, hogy tudjuk, Libby nem fog életben maradni, attól még lehet izgulni, hogy mi hogyan történt/fog történni.
    Egy újabb remekművet olvashattunk, amit egyszerűen el sem tudok hinni. Hiszen nincs olyan ember, aki az összes részt ennyire tökéletesre tudná megírni...vagyis de, TE. :))
    Timi. xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kíváncsi lennék én mi merült fel benned, szeretném, ha nekem privátban elmondanád, mert lehet jól gondolod. Az is hamarosan ki fog derülni, hogy mi történt vele, de még addig kell egy kicsit várni.
      Nagyon köszönöm! Nagyon jól esik ezt hallani!

      Evelyne xx.

      Törlés