2015. február 22., vasárnap

4.rész


“...biztonságos karok közé zuhantam”



 Két nap telt el azóta, hogy Louis és Gemma meglátogatott és azóta, egyikük sem tolta elém a képét. Gondolhattam volna, hogy így lesz és nem fognak visszajönni. Miért is tennék? Tudtam, hogy ez lesz, de azért egy kis részem abban reménykedik, talán tévedek és mégis visszajönnek hozzám, de mára már ezt feladtam. Ha két nap elteltével senki sem látogatott meg, nem is fog már. Nem akarok arra gondolni, hogy innen kijussak az ők jóvoltából, már csak a B tervem maradt, ami nem más, mint megnyílni az orvosnak. Nem tudom, hogy képes leszek-e rá, abban sem vagyok biztos, hogy akarom ezt, de ki kell innen jutnom. Ha ma nem is, de a következő találkozáskor meg kell majd szólalnom, ha addig valami csoda folytán nem jelenik meg valaki, aki újabb reményt keltene bennem, hogy talán kiszabadíthat innen. Viszont ennek az esélye egy a millióhoz.
  Sóhajtva lépkedem a már jól megszokott úton, az irodája felé, ahol egy újabb csendes órát fogok eltölteni, gondolataimba merülve. Szerintem ezzel már Dr.More is tisztában van, de biztosan próbálkozni fog még velem beszélgetést kezdeményezni. Ám a terve már most kudarcba fulladt, hiszen én már eldöntöttem, hogy nem fogok megszólalni. Nem fog rávenni semmire sem, amíg én nem érzem úgy, hogy meg kell tennem. Ami lássuk be nem hiszem, hogy hamar bekövetkezik majd. De ha már nagyon nem fogom bírni az ittlétet, akkor talán sikerülni fog kinyögni egy-két szót, hogy boldoggá tegyem vele.
  Kopogás nélkül nyomom le a kilincset, majd lépek be az irodájába. Kényelembe helyezem magam a fotelban, majd a könyököm a karfára helyezem, ezzel megtámasztva az állam. Az orvos leül velem szembe, majd küld felém egy mosolyt, amit én csak egy szemforgatással díjazok.
 
- Mr.Styles örülök, hogy újra itt van - üdvözöl. - Ahogy elnézem, ma sincs beszélgetős kedvében. De remélem nem bánja, ha én beszélek önhöz - megvonom a vállam, mire ő folytatja. - Nem tudom, hogy lesz-e valaha egy olyan nap, hogy ön megszólal majd a közelemben, de abban reménykedem, hogy ez egyszer, majd bekövetkezik. Tudom, hogyha nem is válaszol a kérdéseimre magában visszaemlékezik rájuk - mondatára felvonom az egyik szemöldököm, amit ő egy mosollyal jutalmaz, hiszen elérte, hogy felkeltse a figyelmem. – Tudja, az arca mindent elárul. Nem beszél, de az érzései az arcára vannak írva, így ha egy újabb órát kell majd azzal eltöltenem, hogy azt nézem, hogyan változik a mimikája szívesen teszem majd. Tudom, hogy a kapcsolatuk nem indult fényesen Libbyvel, de szeretném, ha visszagondolna arra a pillanatra, amikor talán kicsit közelebb engedte magához a lány.
  Pontosan tudom, hogy hiába próbálnák meg ellenállni a visszaemlékezésnek, nem sikerülne így nem is próbálkozom meg vele. Hagyom, hogy magával ragadjanak az emlékek. 

    „Este van, már percek óta visszaértünk Paultól, ám a gondolataim még mindig ott lebegnek, újra és újra felidézve azt a pillanatot. Egész úton beszélni szerettem volna vele. Fogalmam sincs mi ütött belém, de tudom, hogy túlléptem egy határt. Felhúzott maga köré egy falat, én pedig most betörni készültem rajta, pedig semmi rossz szándékom nem volt. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát, hiszen én tényleg, csak  hülyéskedtem. Ha nem akart volna annyira elmenekülni, akkor nem történt volna meg, a majdnem szájra puszi. De nem kenhetem rá, hiszen én indítottam el azt az egészet. Viszont egy cseppet sem bánom. Kellene, pontosan tudom, de nem megy, mert valahol legbelül meg akartam tenni, meg akartam érinteni az ajkait…
  Ő most a szobámban van. Fogalmam sincs, hogy mit csinál ott. Tudom, hogy beszélnem kellene vele, de mit mondhatnék neki!? Hiszen semmi rosszat nem tettem, vagyis nekem az nem tűnt annak, hiszen csak egy ártatlan gesztus volt az egész.
   - Szörnyen nézel ki haver - szólal meg egy hang, mire felkapom a fejem az asztalról. Louis tekint vissza rám, összeráncolt szemöldökkel. - Minden rendben?
   - Minden nagyszerű - sóhajtok fel. - Csak tudod a hűlés, kicsit elveszi az életkedvem.
    - Nekem úgy látszott, hogy semmi bajod a reggel - billenti oldalra a fejét. - Szerintem valami más történt, de nem erőltetem, majd elmondod, ha te is el akarod nekem mondani. Tudod, hogy hol találsz. De szerintem nézd meg mi van vele, nem hiszem, hogy egyedül kellene őt hagyni - bök a szobám felé. 
  - Kétlem, hogy most rám van szüksége - motyogom. - Talán inkább egyedül szeretne lenni.
  - Hülye vagy? - von kérdőre. - Szerinted azok után, ami vele történt egyedül szeretne lenni? Nem tudjuk, hogy mit tettek vele, de ha én lennék a helyében semmi másra nem vágynék, mint két ölelő karra, meg valakire, aki azt mondja, hogy minden rendben lesz. Lehet, hogy ő más, hiszen erősnek próbálja mutatni magát, viszont abban biztos vagyok, hogy ő sem utasítaná vissza, ha valaki meg akarná őt nyugtatni.
    Louis szavai elgondolkoztatnak. Igaza van, tudom, hogy be kellene menjek hozzá, de nem tudom hogyan reagálna, hiszen visszafelé tartva sem ült mellettem. Az ablak mellett ült, mellette pedig Louis és csak után következtem én. Sóhajtva állok fel, majd lépek el az asztaltól.
    - Okos fiú vagy te, megoldod - veregeti meg a vállam. - Szerintem te vagy az egyetlen, akinek valaha is képes lesz megnyílni. Ne kérdezd, hogy miért gondolom ezt, mert nem tudnék rá válaszolni, viszont ezt érzem.
    Csak vállat vonok, majd felveszem a szatyrot és elindulok a szobám felé. Az ajtó előtt megállok, majd mély levegőt veszek és bekopogok. Nem jön válasz, így fogom magam és halkan benyitok.
    - Ez a te szobád, nem kell kopognod, hogy bejöhess - szólal meg halkan, tudtomra adva, hogy ébren van. 
    - Tudom, csak már nem vagyok egyedül benne, veled osztozom rajta. Gondoltam úgy illik, ha mielőtt bejövök, bekopogok, hogy nem-e zavarlak - lépek beljebb a kis helységbe. - Niall megkérte Laylat, hogy csomagoljon neked néhány ruhát, amíg nem vásárolunk számodra. Ne aggódj teljesen új minden. Layla nagyon válogatós, így csak azt hordja szinte, amit ő vesz magának - tudom, hogy össze-vissza beszélek, de nem tudom, hogy fel kellene-e hoznom a történteket vagy sem.
    - Köszönöm - ül fel az ágyon. - De semmi szükség, hogy rám költsétek a pénzeteket - teszi hozzá gyorsan. - Nem akarok a terhetekre lenni, pedig tudom, hogy már így is arra vagyok.
    - Nem vagy a terhünkre - ülök le mellé, figyelve, hogy ne üljek túl közel hozzá. - Louis azt mondta, hogy úgy fogunk rólad gondoskodni, mintha a húgunk lennél, ami azt jelenti, hogy megetetünk és vásárlunk neked ruhákat is. Nekünk ez apróság szóval ne érezd magad kellemetlenül. Gondoskodni szeretnénk rólad, mintha igazi bátyáid lennénk.
    - Könnyű mondani - sóhajtja. - De most pont úgy érzem magam, mintha rajtatok élősködnék - nevet fel kínosan. - És így is van. Ne is próbáld tagadni, mert nem vagyok hülye.
    - Ki mondta azt neked, hogy hülye vagy? - pillantok felé zavartan.
    - Senki - vágja rá. - Nem fontos. De nem szeretek másokon élősködni, szeretek a magam ura lenni és én gondoskodjak saját magamról.
    - Ez egy hónapig biztosan nem fog teljesülni, szóval hozzá kell szoknod, hogy mi leszünk a bátyaid, akik vigyázni akarnak rád és természetesen gondoskodni is. Meglátod, hogy nem lesz olyan rossz - mosolygok rá, majd megérintem a kezét. Nem tudom, hogy ezzel nem lépek-e át egy határt, de mivel nem húzza el, csak bámulja nem mozdítom el. – Nézd, sajnálom, ami pár órája történt - motyogom kínosan. - Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni téged. Hülye viccnek szántam, hogy mosolyogni lássalak, csak balul sült el.
    - Semmi rosszat nem tettél - suttogja. - Csak meglepett ez az egész, tudod, velem nem bánt még senki sem ilyen kedvesen, mint te vagy a többiek. Számomra még nagyon új ez a sok kedvesség és valószínűleg sosem fogok hozzászokni, de örülök, hogy azt érezhetem, valaki végre törődni próbál velem vagyis legalább megpróbál.
    Mindezt végig a kezemet nézve mondta. Szegény lány. Mi történhetett vele? Hogy a fenébe érti azt, hogy senki sem volt vele ennyire kedves és nem törődött vele. Mi van a szüleivel? Szeretnék rákérdezni, de tudom, hogy nincs itt az ideje. Egyből észreveszem, hogy sír, még akkor is, ha egy hangot sem ad ki, hiszen a kezemre könnyek potyognak. 
    Gondolkozás nélkül húzom az ölembe őt. Arcát a nyakamba rejti, míg lábait a hátam mögé nyújtja. Egyik kezem a derekát fogja, a másikkal pedig a hátát simogatom. Karjait lassan a derekam köré fonja, majd megmarkolja a pólóm és szipogni kezd. 
    - Én mindent megteszek majd, hogy megmutassam neked, milyen az mikor valaki vigyáz rád és törődik veled. Én megismertetem veled, mi az a szeretet - suttogom a fülébe, mire erősebben kapaszkodik belém. - Lesz olyan nap, hogy mosolyogni látlak majd? Őszintén mosolyogni - kérdem pár perc múlva miután megnyugodott.
    - Lesz - motyogja rekedt hangon. - Csak adj pár napot. Kétlem, hogy veletek képes lennék folyamatosan sírni és nem is akarok. Sajnálom, hogy amikor kettesben vagyunk folyamatosan sírok - teszi hozzá. - Nem direkt csinálom és nem is azért, ami pár órája történt. Nem vagyok ilyen lány, csak egyszerűen nagyon sok minden összegyűlt és már nem bírom tovább magamban tartani őket…
    - Ne tartsd magadba, mert attól csak rosszabb lesz - ölelem magamhoz szorosabban. - Én megértem, ha ezzel kiadod magadból és örülök, hogy én lehetek az, aki megvigasztal téged ezekben a percekben. Ha hiszed, ha nem, de nekem sokat jelent, hogy a karjaim között tarthatlak, még akkor is, ha csak pár órája ismerlek. Nem voltak olyan lányok, akiket közel engedtem magamhoz és boldoggá akartam tenni, kivéve az anyám és a nővérem, de most te is itt vagy és lehet, hogy furán hangzik, de örülök, hogy a mi buszunkra rohantál fel és itt vagy velünk, velem.
    Biztos vagyok benne, hogy meglepte a mondandóm, de tudnia kell. Már én sem akarom magamba tartani, egyszer úgyis kijött volna, miért ne történhetne meg akkor most?! Nem akarok neki hazudni, mert nem érdemli meg. Tudnia kell az igazat, hiszen ha most nem mondom el, akkor neki is feltűnt volna idővel, hogy valami nincs rendben. Kicsit eltávolodik tőlem, majd felpillant rám, egyenesen a szemeimbe.
    - Köszönöm - suttogja. - Nem tudom, hogy ki küldött téged az utamba, de úgy látszik valaki meghallgatta a könyörgésem és hozzád lökött, aminek nem tudok nem hálás lenni - nyom egy puszit az arcomra, mire eláll a lélegzetem. - Sosem gondoltam volna, hogy hálát adok majd az égnek, hogy sikerült elérnem, amit akartam és egyből biztonságos karok közé zuhantam, mert most ezt érzem. A karjaid között biztonságban érzem magam.

***

  - Srácok, el sem hiszem, hogy holnap hallhatlak titeket élőben - mosolyog ránk Libby. 
  Reggelre olyan lett, mintha az éjszaka folyamán kicserélték volna. Mosolyog és ez most nem erőltetett mosoly, hanem igazi. Nekem pedig még mindig a tegnapi jár a fejemben. Egyszerűen nem tudom kiverni onnan, amit mondott. Igaz több, mint a felét nem is értettem, de az leesett, hogy biztonságban érzi magát a karjaim között. Nem értem, hogy ez hogyan történhetett meg ilyen hamar, de nagyon örülök neki, mert ez volt a szándékom. Azt akarom, hogy biztonságban érezze magát velem, hogy megbízzon bennem és engedje, hogy segítsek neki.
    Kíváncsian nézem a mosolygó és nevetgélő lányt. Meg akarom fejteni, érteni akarom, hogy mit, miért tesz. Tudni szeretném mi bántja és hogyan segíthetnék rajta. Meg akarom őt ismerni, közel engedni magamhoz, de ehhez szükségem van arra, hogy ezt ő is megengedje nekem. Tudnom kell, hogy mi bántja, mert csak így segíthetek neki elfelejteni a rossz pillanatokat és a helyükre vidámakat rakosgatni. 
    - Miért nézel így? - bök meg Liam. 
    - Csak elgondolkodtam - túrok a hajamba. - Miről is van szó?
    - Éppen azt mondtam a többieknek, hogy kíváncsi vagyok a hangotokra, milyen élőben - mosolyog rám Libby. - Felvételről már hallottam, de úgy érzem, hogy ahhoz nem lehet hasonlítani, ha élőben hallhatom.  Biztosan más lesz.
    - Ez holnap kiderül majd - vigyorgok rá. - Mivel te is ott leszel, de gondolom ezzel már tisztában vagy - bólint. - Ja és míg el nem felejtem, ma megyünk vásárolni neked néhány ruhát, kettesben - kacsintok rá, mire halvány pír jelenik meg az arcán. - És mielőtt még le akarnál róla beszélni, kijelentem, hogy nem fogadok el nemleges választ.
  - De Harry, én már megmondtam, hogy semmit sem akarok elfogadni. Tudom, hogy ti csak kedvesek akartok lenni, de nekem ez nagyon kellemetlen – sóhajt fel. – Nem szeretnék semmit sem elfogadni, amit úgy éreznék később, hogy vissza kellene fizetnem, márpedig a ruhák pontosan ilyen dolgok lennének.
  - Már megmondtam neked, hogy nincs kifogás és nem fogadok el nemleges választ. Nekünk ez semmiség, ugye srácok? – fordulok feléjük, mire bólintanak. – Na látod, szóval nyomás készülni, mert hamarosan indulunk – kacsintok rá.

    - Nem! - állok fel. - Nem akarom újra felidézni ezeket az emlékeket! Ezzel nem segít, csak jobban összetör - kiáltok rá.
    - Nyugodjon meg Mr.Styles - próbálkozik. - Ezzel csak azt akarom elérni, hogy gondoljon vissza a szép pillanatokra, hogy képes legyen, majd feldolgozni a történteket. Igaz ott vannak a rossz pillanatok is, de a jóból mindig több lesz és önnek azokra kell emlékezni, ahhoz, hogy túl tudjon rajta lépni, nem pedig a rosszakra. Nem könnyű, de bízom benne, hogy önnek sikerülni fog.
  - Menjen maga a francba, a kezelésével együtt! - indulok el az ajtó felé. - Ezzel nem segít! - lépek ki rajta, majd vágom be magam után.
    Miért lenne az segítség, ha átélem újra a szép pillanatokat? Azért, hogy azt higgyem ott vagyok, de aztán hírtelen visszarepüljek a jelenbe és rájöjjek arra, hogy már nincs velem? Mire jó ez? Csak kikészítenek az emlékek felidézésével. Emlékezni akarok rá, de nem úgy, hogy beleéljem magam, hogy még mindig itt van velem, aztán pedig hírtelen minden eltűnik... amikor kinyitom szemeim.
  - Harry kérem, jöjjön velem - kapja el a karom egy nővér, mire dühösen nézek rá. 
  - Nem megyek én sehová, csak vissza a szobámba, míg végül meg nem döglök az emlékektől, amiket a hülye gyógyszerek idéznek fel bennem - rántom ki a karom kezei közül. 
    De sajnos nem jutok messzire, mert két fehér ruhás ember lefog, majd egy tűszúrás után minden kezd elsötétülni. Remek, megint kiütöttek…


Sziasztok! Először is nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, el sem tudjátok képzelni, hogy nekem mit jelentenek. Boldogságot. Bíztatást. Önbizalmat. Nélkületek azt hiszem képtelen lennék bármire is, ha nem olvashatnám el a gondolataitokat akkor nem tudnám, hogy tetszik-e nektek vagy sem, amit írok. De látom, hogy tetszik. Ez a blog nagyon a szívemhez nőtt, nagyon rövid idő alatt. Tudjátok, hogy sok blogom van, de most ez van az első helyen a szívemben. Ezt, mint már mondtam sajátomnak érzem. Másnak, mint a többit. Jobbnak. Szeretem írni, minden egyes sorát mosolyogva írom úgy, hogy minden érzelmet sikerüljön átadnom nektek. Eleinte azt hittem, hogy nehéz lesz, hiszen Harry szemszögéből van az első évad, de ne féljetek, mert még sosem volt ilyen könnyű dolgom. Féltem, mivel a többi blogomba nehezen ment a fiúk szemszöge, de itt egyszerű és ez boldoggá tesz! Köszönöm, hogy vagytok nekem, köszönöm, hogy bíztattok és azt is köszönöm, hogy olvassátok! Jó olvasást, utólag is!
Várom a véleményeiteket!

6 megjegyzés:

  1. Azt hittem befog hozza menni Louis :(( De sajnos nem ment be, de remelem befog mert ha nem, nem tudom mit csinalok :D A resz tokeletes lett. Imadom ogy olvasni ahogy leirod, meg nem "talalkoztam" ilyennel :)) :D Sok - Sok oleles: Gabii

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem kell aggódni, egyikük sem feledkezett meg Harryről. Örülök, hogy tetszik és részről részre olvashatom a véleményedet.
      Puszi

      Törlés
  2. Besz@rok! Ez nagyon cuki lett! Foleg ez a resze: "Én mindent megteszek majd, hogy megmutassam neked, milyen az mikor valaki vigyáz rád és törődik veled. Én megismertetem veled, mi az a szeretet." Es meg rímel is!!! Ezert plusz pontot erdemelsz!—mondja ezt egy vesr-, es novellaíro lany.
    Batran kijelenthetem, hogy ez a kedvenc blogom! Es nem csak ugy mondom
    Hogy zabaljam meg! <3
    Libby ugy altalanossagban szeret vasarolni? Mert En nem. Kiveve, ha konyvesboltba megyunk.
    Az a doki egy p*cs! Szerintem legalabbis. Az erzesekrol senki sem tud konnyen beszelni. Az mindig nehez. En mar csak tudom... :(
    Tenyleg nagyon jol írod le Haary erzeseit. Mintha Te lennel O.
    Na de nem potyogok feleslegesen a kepernyon–habar azt is szoktam–, csak annyit mondok/írok:
    Varom a folytatast! <3<3<3<3
    Olel, Viki <3<3<3<3<3<3<3<3<3<3<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett. Nagy örömmel írtam az egész részt, bár az elején bizonytalan voltam, mert nem terveztem semmit sem a rész végére, így más irányt vett, mint amit terveztem, de ez nem baj. Sokszor megesik velem. Igen tényleg rimmel, eddig ez fel sem tűnt.El sem tudod hinni, hogy mit jelent nekem, hogy ezt mondod. Fogalmam sincs, őszintén nem gondolkodtam ezen, de majd a részek haladtával kiderül. Én is jobban szeretek könyveket vásárolni nyugi. Szerintem megszereted majd a dokit, majd meglátod miért mondom. Nem véletlenül szerepel benne sokat :D Szeretem magam beleélni a történetbe és a karakterekbe, szóval mindig próbálom a legjobbat kihozni belőle. Nyugodtam mondhatsz bármit, amit csak szeretnél, én boldogan olvasom. Örülök, hogy hosszan fejted ki a véleményed, mivel nekem ez nagyon sokat jelent. Holnap már olvashatod is.
      Puszi

      Törlés
  3. Szegény Harry. Biztos vagyok benne, hogy neki ez eddigi élete legnehezebb időszaka. Hiányzik neki a szerelme és az emlékek szinte élve felfalják őt. Nagyon remélem, hogy a többiek nem hagyják őt cserben és jóban-rosszban vele maradnak, mert most lenne rá a legnagyobb szüksége.
    Nagyon tetszik Libby és Harry kapcsolata, már ha ezt lehet annak nevezni. Szerintem még korai lenne kapcsolatnak hívni, de nagyon tetszik. Megbíznak egymásba és számítanak a másikra.
    Nagyon jól írsz, zseniálisan, komolyan. :333
    Timi xx.

    VálaszTörlés