2017. október 19., csütörtök

2.évad - 17.rész


Leánykérési tervek


  Louis lassan már egy hete, minden délutánját nálunk tölti, amivel semmi bajom sem lenne, ha nem a nyavalygását kellene hallgatnom. Nem hittem volna, hogy ilyet fogok mondani, de ő ezerszer rosszabb egy lánynál. Én megértem, hogy komoly döntés, és ezzel megváltozik az egész életed hátralevő része, de nem a világvége, amitől ennyire be kell szarni. 
  Az első alkalommal még nagyon aranyosnak találtam, hogy ennyire fél egy kérdésnek a válaszától, viszont ahogy teltek a napok az aranyosság idegölővé alakult. Harry-n is láttam, hogy kezd elege lenni az egészből, de mivel a legjobb barátja és már az elején is segítség kellett neki, így nem küldhette el, én viszont megtehettem volna, hogy kettesben hagyom őket, viszont valami visszatartott. 
  Amióta a kezelésre járok és sokkal jobban érzem magam, törődöm az emberekkel. Lehetséges, hogy néha még leharapom a fejüket, de Louis-val most más volt a helyzet, tényleg segíteni akartam neki. De ő folyamatosan csak azt vágta a fejemhez, hogy én ezt nem érthetem meg, mivel én nem vagyok pasi. Lehet, hogy igaza van, viszont azt hittem egy lány nagyobb hasznára lesz azzal, hogy elmondja a véleményét. De ez hazugság, csak engem húzott pácba, mikor megkérdezte, hogy én mit mondanék Harry-nek. Őszintén halvány lila gőzöm sincs, mivel még nem vagyok olyan helyzetben. Viszont az ő és Eleanor helyzete teljesen más. Még a vak is látja, hogy mennyire szeretik egymást. Harry pedig már azt is közölte velem, hogy kiskorúk óta áll fenn közöttük ez a helyzet, ő mégis fél. 
  - Nem érzel valami furcsát? - emelem fel a fejem Harry válláról, mire zavarodott tekintettel találom magam szembe. - Nézz az órára, ilyenkor már rég itt szokott lenni és nyavalyog, de most csend van.
  - Baby, én a helyedben nem szóltam volna el magam - nevet fel. - Tudod, amikor az ember ilyet tesz, akkor általában bekövetkezik, amiről azt hitte, hogy nem fog.
  - Ez hülyeség - forgatom meg a szemeim - tudod, hogy én ezekben nem hiszek. Nincs itt és mai nap folyamán végre magunkkal is foglalkozhatunk, nem pedig az ő félős seggével - hajlok hozzá közelebb.
  - Hazudnék, ha most azt mondanám, hogy nem vagyok oda és vissza az ötletedért - suttogja az ajkamra, miközben kezeivel az ölébe helyez, én pedig egyből a nyaka köré fonom a karjaim. Ajkait éppen az enyémekhez érintené, amikor megszólal a csengő. Dühösen felmordulok majd a hang irányába fordulok, míg Harry csak felnevet alattam. - Látod én mondtam.
  Morogva szállok ki az öléből, majd indulok el a konyha felé. Hallom, ahogy a göndörke azt kérdi hová megyek, mivel a bejárat nem ott van, de én figyelmen kívül hagyom. Felkapom a pulton heverő kést, majd dühösen lépkedek az ajtó irányába.
  - Mit tervezel azzal a kezedben? - kérdi nevetve.
  - Leszúrom - pillantok rá vissza, elhatározottan. 
  Az ajtót kitárva pillantok idegesen az előttem álló személyre, aki értelmetlenül bámulja a kezemben tartott kést. Szemeimbe pillantva látom, hogy megijedt, minek következtében elmosolyodom.
  - Mi a fenét akarsz te azzal a kezedben? - bök a tárgy felé.
  - Nem is tudom, Lou - gondolkodom el. - Tudod, ha ezzel nyitnak ajtót az emberek az általában két dolgot jelenthet, vagy éppen főznek, amit én nem tudok, szóval ez kilőve, vagy le akarják szúrni a vendégüket, na ez sokkal inkább rám vall - nézek a szemeibe.
  - Te hülye vagy - lép be mellettem. - Úgysem ártanál nekem, hiszen te nem vagy olyan - legyint. - Különben is miért akarnál te engem leszúrni?
  - Nem is tudom - fonom keresztbe a karjaim - talán már az agyamra meg a nyávogásod és az, hogy éppen most zavartál meg valamit - morogom.
  - Én nem szoktam nyávogni - vágja rá sértetten. - Tudod, ha pasi lennél akkor értenéd, hogy nem valami könnyű feltenni egy ilyen kérdést.
  - Ha csaj lennél, akkor tudnád, hogyha valakit már pisis korod óta ismersz, akivel már ezer éve együtt vagy, és még mindig nem változott semmi köztetek, akkor nincs mitől tartanod. Mindketten fülig szerelmesek vagytok egymásba, te mégis úgy félsz, mintha csak Harry helyébe lennél. Neki lenne miért félnie, míg neked nem, hiszen nem csak pár hónap van a hátatok mögött, hanem hosszú évek - dühöngök.
  - Már miért kellene félnem? - teszi fel a kérdést a göndör. - Hidd el, ha én meg akarnám kérni a kezed, akkor nem kellene senki sem bátorítson rá és egyáltalán nem félnék attól, hogy talán visszautasítasz, mert tisztában vagyok vele, hogy nélkülözhetetlen vagyok.
  - A hatalmas egódat tudnám nélkülözni - pillantok rá, majd újra Louis felé kapom a tekintetem. - Szóval mondd, hogy végre tököt növesztettél magadnak és elé álltál, megkérni a kezét, különben esküszöm, hogy minden gondolkozás nélkül szúrom ezt a kést a szívedbe - mutatom fel.
  - Harry, kezd valamit a csajoddal, mert azt hiszem kezdi elveszíteni a fejét - húzódik távolabb tőlem. - Különben pedig nem akartam semmit sem megzavarni - váltogatja közöttünk a tekintetét - viszont úgy éreztem ezt el kell nektek mondjam - vigyorodik el.
  Sóhajtva engedem le a kést majd dobom az asztalra és indulok vissza a nappaliba, Harry mellé helyezkedve végighallgatni ezt a barmot. Na jó, most tényleg másképp viselkedik, mint eddig, talán tényleg megtette?
  - Tényleg félnem kellene, hogy nemet mondsz nekem? - hajol a fülemhez Harry.
  - Később - suttogom. - Szóval?
  - Mivel a kedves haverom, tegnap mielőtt távoztam volna kijelentette, hogy két nap múlva indulunk megünnepelni az eljegyzésem, nem igazán adott választási lehetőséget - néz dühösen Harry-re, majd folytatja. - Igen tegnap este megtettem, bár ne tudjátok meg mennyire remegett a kezem. El először azt hitte szakítani akarok vele...
  - Mert egy barom vagy - vágok közbe.
  - Kösz - morogja. - De miután megnyugodott és elmagyaráztam neki, hogy eszem ágába sincs, majd elővettem a dobozt sírni kezdett és a nyakamba vetette magát.
  - Á, végre szabadok a délutánjaink - dőlök hátra a kanapén, mire mindketten felnevetnek. - Ne várd el tőlem, hogy gratuláljak, majd ha bulizunk és végre töltöttem néhány nyugodt órát a barátommal, talán, de addig ne - adom a tudtára.
  - Gratulálok - áll fel Harry, majd veregeti hátba. - Éppen itt volt már az ideje - teszi hozzá. - Vele meg ne is foglalkozz, csak úgy látszik hiányolja a társaságom, azért ilyen harapós - vigyorog rám, mire én bemutatok neki. 
  - Kösz, srácok - néz végig rajtunk. - Csak ennyit akartam veletek közölni, na meg, hogy pakoljatok, nehogy lekéssük a járatot holnap - kacsint ránk. - A következő pár óra a rendelkezésetekre áll, mindent bepótolhattok, amit én nem hagytam nektek.
  - Utállak! - mutatok be neki is.
  Az ajtó csukódásának a hangjára mély lélegzetet veszek. Végre, elment. Bár most talán örültem volna, ha marad még egy picit, hiszen Harry kérdezősködni fog az előbbi miatt, én pedig fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki. Én még nem állok rá készen, de azt még én magam sem tudom, hogy mit mondanék neki, mivel amíg nem áll eléd ezzel addig nem tudod magad a helyzetbe képzelni, ő viszont válaszokat követel majd. 
  - Valami baj van? - simít végig az arcomon, mire felnyitom a pilláim. 
  - Nem, minden rendben... csak lehetne, hogy az előbbi pár mondatom elfelejtjük? - kérdem tőle félve.
  - Megtehetjük, de egyszer úgyis választ kell majd rájuk adnod - mosolyog rám, miközben egy puszit nyom az orromra. - Most már végre kettedben lehetünk - húzza végig a tenyerét a csípőmön, mire felsóhajtok. - Felejtsük el a gondokat és éljünk csak a pillanatnak, mit szólsz? - vonja fel a szemöldökét.
   - Azt hiszem semmi kifogásom nincs ellene - mosolyodom el én is végül, majd lábaimat átvetve rajta, ülök az ölébe. - Hol is tartottunk?
  - Azt hiszem - hajol hozzám közelebb, minek következtében a bőrömön érzem a lélegzetét - éppen itt - nyomja ajkát az enyémre.
  Mindkettőnkből egyszerre szakad fel egy sóhaj. Nem azért, mert olyan rég csókolóztunk volna, hanem, mert képtelenek vagyunk betelni a másikkal. Azt hiszem már értem, hogy a mesékbe, miért száll a szerelmesek köré rózsaszín köd. Együtt minden könnyebb. Tisztán emlékszem minden estére, amikor anya mesét olvasott nekem, én pedig mindig megkérdeztem, hogy tényleg létezik-e ilyen igaz szerelem, mint ott, amire ő csak mosolyogva megrázta a fejét. Azt mondta, hogy a szerelem létezik, de sosem ilyen egyszerű. Elveszítettem a hitem az eset után, viszont most, hogy itt ülök Harryvel és újra szerelmesnek érzem magam, ismét hinni kezdek a mesékben. Újra hiszek abban, hogy igenis létezik a szőke herceg fehér lovon, csak időbe telik mire megtalálod, és mire elhiszed, hogy tényleg ő az. Rengeteg akadályt kell átvészelnetek, sokszor kell csalódni, de ha végül mégis amellett a pasi mellett kötsz ki, akivel mindezt átélted, akkor rá kell jönnöd, hogy ez mind valóság és már nem csak mese. Harry az én szőke hercegem, és lehet ez az egész hülyén hangzik főképpen egy felnőtt nőtől, viszont az, hogy képes voltam ezt beismerni nagyon nagy lépés tőlem. Nagy lépés, mert itt már beismerem magamnak a tényt, amit hamarosan Harryvel is közölni fogok. Beismerem, hogy szeretem teljes szívemből, minden kétely nélkül.
  Csókja lassú, lágy, de egyben követelőző is. Tenyere egy percre sem engedi el az oldalam. Megszállottjai vagyunk a másiknak, amire persze már rég rájöttem. Tenyere lassan csúszik a pólóm alá, mintha attól félne, hogy leállítom, pedig eszem ágába sincs. Lehet, hogy a terapeutám még nem ajánlotta, de kit érdekel, ha nekem szükségem van rá. Ezt én érzem és nem ő. Megbízom Harry-ben, hiszen az életem is képes lennék a kezébe helyezni, ami valljuk be megrémiszt, de bármire képes vagyok ezért az érzésért. Bizsereg az egész énem, amikor csak hozzám ér, vagy a közelemben van. Beleremeg a testem, ha véletlenül megérint, amikor emberek társaságában vagyunk. Eleinte utáltam ezt, ki nem állhattam, hogy ilyen hatással van rám, de mára képtelen vagyok nélküle élni. Akarom őt. Szükségem van rá.
  - Mi a baj? - kérdi zihálva, amikor lassan elhúzódom tőle, majd kezeim közé veszem az arcát. Értelmetlen fejjel bámul rám, hiszen nem érti, hogy miért állítottam le, és miért terül el ilyen hatalmas vigyor a képemen.
  - Semmi - nézek a szemeibe. - Egyszerűen csak boldog vagyok - vallom be neki, mire ő is elmosolyodik.
  - És szabadna megtudnom mi az oka a boldogságodnak? - kérdi csillogó tekintettel.
  - Hamarosan megtudod - lehelek egy lágy puszit a szájára. - De addig nem szeretném elárulni az okát, türelmesnek kell lenned, Hazza.
  - Tudod, hogy amikor rólad van szó, az nem olyan egyszerű - nyög fel, amint megmozdulok az ölében. - Mindent tudni akarok rólad, ahogy arról is, hogy mi jár ebben a pillanatban a fejecskédben, mivel rég nem láttam már ezt a csillogást a szemeidben, talán még sosem - gondolkodik el.
  - Nem hiszem, hogy szeretnéd te azt tudni, sokkal inkább annak örülnél, ha megmutatnám neked, hidd el - helyezkedem el az ölében, majd tapadok ismét az ajkára.

 ***

  - Ugye ezt most te sem gondolod komolyan? - nézek szörnyölködve a kezében tartott darabra. - Harry, azt én akkor sem veszem fel, ha élet vagy halál kérdése - meredek rá.
  - Ugyan már, nem akarsz a kedvemre tenni? - húzza perverz mosolyra a száját. - Nem szeretnéd, ha képtelen lennék levenni rólad a szemeim.
  - Mindketten tudjuk, hogy azért nem kell ilyen cuccba bújjon - kacsintok rá. - Neked az is elég, ha egy elnyúlt póló van rajtam, hogy beindulj, semmi szükség arra - bökök a darab felé. 
  - Ebben igazad van, de azért szívesen megnéztelek volna benne - mondja megadóan.
  - Azt meghiszem - sóhajtok fel. 
  Éppen az útra pakolunk, Harry-nek pedig kedve támadt nekem segíteni, bár szerintem inkább csak az agyamra akar menni. Eddig nagyon ritka volt az a ruha, amibe én is beleegyeztem, de mégis mit várok egy pasitól. Bár ez itt nem csak az ő hibája, hanem az enyém is, mivel az én szekrényem rejteget ilyen cuccokat, viszont mentségemre szóljon, hogy nem én választottam őket, hanem Li, amiért még most is utálom.
  - Nem csak két napra megyünk? - kérdek rá, amikor Harry már a harmadik farmerját teszi a bőröndbe.
  - Ó - emeli fel a fejét. - Elfelejtettem mondani, hogy mi később jövünk - jelenik megy egy huncut vigyor a képén.
  - Mi? Miért? - kérdem zavartan.
  - Úgy érzem, hogy nekünk is jár egy kis pihenő, távol mindentől és mindenkitől. Talán nem örülsz, hogy az álompasiddal lehetsz majdnem egy hétig, Ibizán? - vonja fel a szemöldökét. - De ha te nem szeretnéd...
  - Én azt egy szóval sem mondtam - vágok a szavába - sőt, tetszik az  ötlet, de hol az álompasim? - kérdem komoly tekintettel, mire Harry felmordul. - Ó, szóval te lennél az - gondolkodom el. -Legyen, legalább végre senki sem zavar majd meg minket - mosolygok rá.
 - Ajánlom is, mert komoly terveim vannak arra a pár napra - kacsint rám.
  Komoly tervek? Lehetséges, hogy nem kellene ezért aggódnom, hiszen Harry-nek mindig komoly tervei vannak, amik általában nem úgy alakulnak, ahogy ő azt eltervezi, de tegnap óta fura érzés kerít hatalmába, ha arra gondolok talán a kezem akarja megkérni. Magabiztosnak tűnt, annak ellenére, hogy én kétségeket kellett volna keltsek benne.
  - Harry? - halkul el a hangom. - Igaz... ugye, nem a kezem akarod megkérni? - kérdem feszülten.
  Látom, ahogy felsóhajt, mire kiráz a hideg, ugye nem? Idegesen kezdem tördelni a kezeim, amikor tekintetét felém fordítja, majd megindul lassú léptekkel, míg elém nem ér. Kezei közé fogja az arcom, majd homlokát az enyémnek dönti.
  - És ha igen? - kérdi halkan, mire zihálni kezdek. Nem teheti ezt velem. Látta, hogy tegnap hogy reagáltam most miért akarja ezt tenni velem? - Hé, nyugalom. Nem akarom megkérni a kezed - rázza meg gyengéden a fejét. De Brit, már nagyon érdekel, hogy miért akarsz bennem ennyire kétséget kelteni? Talán ha egyszer feltenném neked a kérdést, tényleg nemet mondanál? - kérdi szomorúan.
  - Én... én nem tudom - suttogom. - De abban biztos vagyok, hogy még nincs itt az ideje... hiszen még azt sem mondtam ki, hogy szeretlek, hogy akarhatnád megkérni a kezem?
  - Te nem ettől tartasz, és tudom, hogy szeretsz, nem kell kimondanod - sóhajt fel. - De ne gondolj erre, ha meg akarnálak kérni, akkor biztos lehetsz benne, hogy még csak nem is sejtenéd, hogy mire készülök - adja a tudtomra. - Tehát biztosan nem az elkövetkezendő napokba lesz - próbál megnyugtatni. - Most pedig vegyél egy mély levegőt, majd folytassuk a pakolást - lehel egy lágy puszit a számra.
  Nem az elkövetkezendő napokban, de ez nem azt jelenti, hogy a távoli jövőben. Francba. Félek, ha addig nem leszek képes lezárni magamban a dolgokat, akkor képtelen leszek kimondani azt a szót, amit teljes szívemből szeretnék. Igent, akarok neki mondani, ebben igaza van, de ez mindaddig nem fog menni, míg el nem hiszem azt, hogy neki csak én kellek, teljesen.

  A repülőn ülve, mellettem a lánnyal, akit szeretek másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy mennyire fél attól, hogy esetleg megkérni tervezem a kezét. Amikor először döntöttem el, hogy megkérdem Libby kezét féltem. Biztos voltam benne, hogy ezt akarom tenni, de abban nem, hogy ő igent fog nekem mondani, annak ellenére, hogy tudtam biztosan szeret, míg Brit még egyszer sem mondta ki a bűvös szót. Fogalmam sincs, hogy miért szeretne bennem félelmet kelteni, de bármennyire is próbálkozik vele, nem fog összejönni. Mert tudom, hogy szeret, hiába nem képes kimondani, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy igent mondana nekem, csak szerintem egy apró része még mindig a múltam miatt aggódik. Még mindig kétsége van, ami természetesen az utolsó időben csillapodott, viszont még teljesen nem szűnt meg, így még várnom kell a bizonyos kérdéssel.
  Ahogy a legjobb barátom átveszi a barátnőm helyét, miközben ő és Eleanor a repülő hátsó részébe tart, felidézi bennem a múlt emlékét. Szinte minden úton megtörtént, hogy Libby és El lelépett beszélgetni, bevallom az elején tartottam tőle, hogy nem fognak jól kijönni, de ahogy most nézem őket rá kell jönnöm, hogy Eleanor teljesen megbékélt a helyzettel és azt szeretné, ha én boldog lennék.
  - Ugye nem csak engem emlékeztet ez a régi szép időkre? - bök feléjük Louis. - Régen is mindig elvonultak minket kibeszélni a hosszabb utakon, ahogy most is azzal a kivétellel, hogy El cinkosa most Brit - mosolyodik el.
  - Igen - kúszik az én ajkamra is egy halvány mosoly. - Szinte minden olyan, mint régen. És most, hogy ideültél és a szemeidbe néztem, már abban is biztos vagyok, hogy tudom mire fogsz rákérdezni, hiszen már mi is megéltük egy a beszélgetést évekkel ezelőtt - közlöm vele.
  - Tehát, gondolkozol rajta, igazam van? - vonja fel a szemöldökét. - Nem azért kérdem, hogy felhúzzalak, egyszerűen csak érdekel, hogy megfordult-e már a fejedben.
  - Tudod, azt hittem, hogy nem leszek képes ilyesmin gondolkodni hosszú ideig, hiszen az első próbálkozásom nagyon nem úgy alakult, de ennek ellenére mégis elgondolkodtam rajta, főképpen miután végre te is összeszedted magad. Tisztában vagyok vele, hogy ez a helyzet teljesen más, ahogy Brit is...
  - Félsz, hogy nemet mondana? - vág a szavamba. - Mért pár órája nekem nagyon úgy tűnt, hogy azt tenné. Kikötötte, hogy inkább neked kellene félned a nemtől és nem nekem, pedig mindenki látja, hogy milyen jól megvagytok, főképpen a kezelések után.
  - Hülyének fogsz nézni, de tudom, sőt biztos vagyok benne, hogy nem mondana nekem nemet - nevetek fel. - A szerelmet érezni lehet, én érzem, tudom, hogy szeret engem, csak még képtelen elfogadni, de ezen már dolgozunk. Lehet, hogy én nem ismerem olyan rég, mint te El-t, de mindketten tudjuk, hogy ezt nem lehet irányítani, mindenki abba szeret bele, akibe csak akar és ha ez megtörtént, akkor nem félsz feltenni egyetlen egy kérdést sem, még akkor sem, ha kicsit tartasz is tőle. Neked egy jó nagy seggberúgás kellett hozzá, viszont én úgy érzem, hogy bármikor képes lennék neki feltenni, viszont ő valószínűleg annyira megijedne, hogy elmenekülne tőlem, ezért még várni fogok vele, amíg meg nem nyugszik. Tudom, hogy vele akarok lenni, már biztos vagyok benne. Le fogom zárni a múltam, és ő is ott lesz velem, aztán amikor a szemébe csak tiszta csillogást fogok észlelni felteszem neki a kérdésem, ő pedig igent fog mondani.
  - Ilyenkor mindig eltűnődöm azon, hogy létezik, hogy te vagy a legfiatalabb, mégis ezerszer több bátorság van benned, mint bennem valaha lesz. Te hiszel magadban, míg én még az utolsó pillanatban is úgy adtam mindent elő, mintha szakítani akartam volna vele - nevet fel kínosan.
  - Lehetséges, de most itt ülsz a barátaiddal és a családoddal egy repülőn megünnepelni az eljegyzésed, szóval azt hiszem kimondhatjuk, hogy végre úgy viselkedsz, mint egy felnőtt férfi, nem pedig mint egy tini, aki mindentől fél.
  - Ne szóld el magad Styles - vigyorog. - Még nem ittam le magam, és hidd el mikor ez megtörténik, akkor már nem ezt fogod mondani, ugyanis idegesítőbb nem is lehetnék majd.
  - Úgy csinálsz, mintha még sosem láttuk volna ezelőtt ezt az éned - forgatom meg a szemeim. - Közlöm veled, hogy igen sokszor találkoztunk, és igaz nem egyszer akartalak kinyírni, bár utána jó volt rajtad röhögni, amikor másnap nem emlékeztél a sok hülyeségre, amiket tettél és mondtál - nevetek fel, mire ő morogva elfordítja a fejét.
  Pár csendes óra után, míg Brittel sikerül pihennünk, Lottie kiáltása ébreszt fel.
  - Ibiza megjöttünk!



Sziasztok! Tudom, hogy rég volt rész, de az utolsó részek írása nagyon nehezen megy. Egyszerűen nem jönnek a szavak és nem állnak össze a képek, viszont remélem számotokra annyira nem lesz szörnyű a rész, mint számomra. Csak az elejével vagyok megelégedve, viszont azon leszek, hogy a következő részek jobban sikerüljenek. Amihez viszont rengeteg ötletem van az az epilógus, ami három rész után már következik is. Ha azt a részt sikerül úgy megírnom, ahogy tervezem, akkor nagyon boldog leszek. Még ebben az évben be lesz fejezve a blog. Aztán egy kicsit később, majd indul egy másik sztorim Harry-vel, de előtte még szeretnék egy másik blogomra is figyelmet fordítani. Remélem mindenkinek kellemes hétvégéje lesz, hiszen holnap péntek! Hamarosan találkozunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése